A tavalyi "Gyengébb? Nem" nőnapi kóstoló talán egyszeri alkalomnak indult, de úgy tűnik, hogy utólag is hagyományteremtő lehet, ugyanis idén is összegyűltek a borászhölgyek a Sofitel-ben, hogy megmutassák magukat és boraikat a közönségnek. A könyv szereplői közül majdnem mindenki jelen volt és a kiállítók sora kibővült új kiállítókkal is. A kiállító borászok kezdeményezésére a rendezvény egyben jótékonysági akcióvá is vált, ugyanis aznapi honoráriumukat a női szolidaritás jegyében az Anyaoltalmazó Alapítvány számára ajánlották fel.
A kóstolóra komoly érdeklődés volt, a helyszín adottságai és a közönség létszáma együttesen okozott néhány tömegjelenetet. Valamennyire azért próbáltam jegyzetelni, de nem vittem túlzásba, ahogy az átgondolt pontozást sem, de amennyire sikerült, azt itt közreadom, abc-sorrendben haladva.

Ha bordói borokról van szó, még az alsó-közép szegmens megvizsgálásához is nagyot kell nyújtózkodni egy átlagos borbarátnak. Sajnos az a helyzet, ha legalább egy minimális klasszikus claret stílust szeretnénk a poharunkban tudni, akkor minimum 5-10.000 forintos átlagos palack árral számolhatunk. Nem véletlen, hogy nem szerepelnek bordóiak heti rendszerességgel a “tegnap ittam” sorozatban. Van-e közös halmaza a megfizethető, jó és klasszikus jelleget magában hordozó bordóiaknak? Erre a kérdésre valószínűleg mindenkinek más lenne a válasza, de mi most négy boron keresztül próbáltuk, felülvizsgálni perszonális nézeteinket, a legklasszikusabb borvidékről. Az univerzális vélekedés szerint lehetőség szerint kerülni kell a másodcímkés borokat, de ha ésszerű kereteken belül gondolkodunk, akkor ennek nem nagyon van más finanszírozható opciója, legalábbis is itthonról. A világ borkedvelőinek jelentős hányada felettébb ambivalens érzésekkel viseltetik Bordó irányába. Egyrészt megkerülhetetlen példa a borstílusok között, másrészt, ebből adódóan nagyon túlárazott körzet. A 2014-es évjárat erős közepesnek mondható a szakértők szerint, így bízhattunk benne, hogy a nyár végi napsugarak ezúttal nem lettek felturbózva némi répacukorral. A négy bor többszöri átkóstolása után elégedetten állhattunk fel az asztaltól, nagyjából azt kaptunk, amit vártunk. Más kérdés, hogy ennyiért otthoni fogyasztásra ki lenne hajlandó kipengetni érte a borvidéki felárat.

Az év utolsó előtti napján érkezik a hagyományos dupla toplista első része, a kedvenc külföldi borainkkal.

(Pieter de Hooch: Soldier Offering a Woman a Glass of Wine; a kép forrása)

Volt már rá példa, hogy több párban kóstolt tételt összegyűjtöttem, drbarta is rendszeresen "párbajoztatott" borokat régebben. Lehet, hogy lesz ebből valamiféle sorozat is részemről, mindenesetre legalább egy folytatás már biztosan. Szóval itt most annyi a lényeg, hogy még az ünnepek előtt és közben is előfordult, hogy valamilyen szempont alapján szembeállítható borokat kóstoltam párban egymással, most itt van ezekből egy csokorba rendezve.

No, ideje volt már valami írásfélét kipréselni magamból.:) Véletlen se törekedtem túltolni, csak úgy lazán, erőlködésmentesen, a legkezdetibb posztokra emlékeztetően kizárólag, hogy milyenek voltak a borok és nullához közelítő háttérinfót.

A téma annyi volt, hogy pinot noir-okat kóstoltunk vakon. Magyarok, franciák, új-zélandiak. Nem akartam nagy szórást, így árban kb. 5 és 10 ezer Ft. között igyekeztem maradni, a hazaiak jellemzően az előbbi, a külföldiek inkább az utóbbi értékhez voltak közelebb. 

Nézzük:

Igencsak jó lehettem az idén, ugyanis idén már novemberben megkaptam az ajándékomat a mikulástól A hónap vége felé egy ígéretes meghívó esett be a borrajongó elektronikus postaládájába. A kóstoló szervezője a Disznókő Birtok volt, de ezúttal nem csak pőrén, magában állt a reflektorfényben hegyalja egyik legnagyobb ikonja. Az AXA Millésimes tulajdonolta borászatok közül két igencsak pedigrés kuzin jelenléte emelet az este fényét. Bár érdemes megjegyezni, hogy a három főszereplőt (Disznókő, Chateau Suduiraut és Quinta do Noval) nem elsősorban a tulajdonosi hátterük, sokkal inkább a valós érdemeik és részben hasonló történelmi adottságokból eredő problémáik kötik össze. A meghívó címe is “száraz borok - édes borvidékek” is sejtette, hogy a központi kérdés az lesz, hogy miként tud és akar reagálni a három történelmi édes boros vidék, a legújabbkori problémáikra, miszerint egyre szűkül világszerte a minőségi édes bort fogyasztók köre.

Idén a magam részéről nem terveztem újbor-posztot (tavaly ugye egy komplett hetet szántunk a témának), de úgy alakult, hogy egy baráti borozás alkalmával elénk került egy-egy palack 2018-as francia és magyar újbor és így már túlságosan is adta magát a téma.

Az utolsó melegebb őszi napok apropóján rendezni kellett még egy utolsó (?) fehérboros kóstolót, mielőtt a kiszáradt torkok inkább vörösborok után kiáltanak, hiszen mint tudjuk: "közeleg a tél". Ennek örömére ki is bontottunk néhány palack sauvignon blanc-t, szerte a nagyvilágból. A kötelező francia és új-zélandi mintapéldányok mellé dél-afrikai, chile-i, osztrák, olasz, horvát, szlovén és magyar versenyzők érkeztek. A végeredmény a kóstolócsapat túlnyomó részének véleménye szerint egy kiegyensúlyozott színvonalon teljesítő, remek sor lett (rszabinál nagyobb volt a szórás). Új-Zéland hozta a kötelezőt, a francia és az osztrák mezőny sem okozott összességében csalódást, de jobban megosztották a társaságot. A volt jugoszláv tagállamokat képviselő két bor nagyon szépen szerepelt, igazán kellemes meglepetést okoztak, ráadásul ár-érték arányban is nagyon meggyőzőek.

A nemrégiben megrendezett és itt, a Borrajongó hasábjain is megénekelt Santos & Seixo kóstoló kapcsán már említésre került, hogy az eddig csak borkereskedésként működő Fill The Winebox csapata egy borbár és borbolt megnyitására készül. A kóstoló időpontjában még csak amolyan "soft opening" jelleggel működő borbár a múlt héten hivatalosan is megnyitott, amelynek örömére egy zártkörű kóstolóval is kedveskedtek néhány szerencsés meghívott vendégnek.
A borbárban természetesen számos tételt poharaznak a kereskedés tételeiből, amelyeket helyben meg is lehet vásárolni elvitelre. A borok mellett természetesen kávé, sör és más alkoholos ital is kapható azok kedvéért, akik esetleg nem boroznának, és a rend kedvéért az italok mellé hideg falatokat is lehet fogyasztani.

A sok tegnap ittam-ban mostanában talán kicsit elmozdultunk a külföldi borok felé (bár még így is biztosan a magyarok vezetnek), de úgy vélem, talán ez a legmegfelelőbb forma, hogy amolyan horizont-tágítás címén felhívjuk a figyelmét 1-2 érdekességre. Ma is ez történik, mégpedig egy kevéssé ismert fajta és egy kevéssé ismert francia appelláció együttállása folytán készített remek fehérborral. A birtok egyik boráról ungert már ejtett néhány szót egy hasonló "tegnap ittam" keretében, míg a fajta megboldogult Tesco Finest-es boráról is volt már bejegyzés egy nagyobb egyvelegben. 
Először néhány szó essen a fajtáról, majd ennek farvizén átevezünk a földrajzi részre.
A picpoul vagy piquepoul Languedoc-ban és Rhone-ban jellemző szőlőfajta, előbbi régióban az egyik legrégebben termesztett helyi fajta. Van egyébként blanc, gris és noir változata, előbbi a leggyakoribb, és egyébként nem túl nagy termőterülete az utóbbi időben folyamatosan növekszik Franciaországban. Próbálkoznak a fajtával (leginkább a blanc változattal) az USA különböző borvidékein, Ausztráliában és Spanyolországban is. A picpoul blanc általában testes, élénk savú, citrusos ízvilágú borokat ad. Zizegő savai és friss, citrusos aromatikája miatt általában tengeri herkentyűkhöz javasolják a fogyasztását, ilyen értelemben a muscadét dél-francia megfelelőjeként is szokás rá hivatkozni.
Picpoul de Pinet AOC csak 2013 óta képez külön eredetvédelmi körzetet Languedoc-on belül. Pinet településről kapta a nevét, amely Montpellier-től kb. 15 km-re délnyugatra, a spanyol határtól kb. 50 km-re északkeletre található. Magát az eredetvédelmi körzetet a Földközi-tengertől a Thau-lagúna választja el és kis területen, 6 község környékén, mindössze 1300 hektáron terül el. A klíma mediterrán, óceáni hatásokkal, a talaj hordalékos, homokos, meszes. A Picpoul de Pinet AOC borok egy speciális, karcsú, zöld színű palackot is kaptak.
A termelőt illetően röviden a lényeg, hogy a Moulin de Gassac borcsaládot 1991-ben hívta életre Aimé Guibert, a Mas de Daumas Gassac alapítója. Nagy területről sokféle bor készül a két testvérbirtokon, néhány boruk itthon is beszerezhető, például a mai tesztalany is.
  

A nyár borkóstolók szempontjából uborkaszezon a fővárosban, legfeljebb néhány kültéri boros esemény számít kivételnek, bár ezeknek is inkább a társadalmi összejövetel jellege a hangsúlyosabb.
A finewines.hu és a Carpe Diem is amolyan "nyári álmot" alszik (félreértések elkerülése végett tegyük hozzá, még ha tematikus estek nyáron nem is nagyon vannak, a borbár azért üzemel), de új borszállítmányok érkezése okán Tar Feri mégis rendezett egy laza kóstolót, hogy az újdonságokból egy csokorra való bort bemutathasson az érdeklődőknek. Úgy tűnik, hogy a fővárosi borissza populáció ki volt éhezve valami ilyesmire, mert az eredeti időpont és az ismétlés is telt házzal zajlott.
 

Ha rosé, akkor egyértelműen Provence a borvilág első számú borvidéke: napfény, tenger, filmsztárok, yachtok, luxus, és folyamatosan emelkedő export. A borvidéken készül fehér- és vörösbor is, de a termelés legnagyobb részét a rosé teszi ki, amely főleg az Amerikai Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban örvend nagy népszerűségnek, bár Franciaországban is növekszik a fogyasztás. Az elmúlt 10 év alatt az említett két ország által importált provence-i rosé mennyisége a sokszorosára nőtt. Az eladásokat már nem csupán 1-1 váratlan tavaszi-nyári hőhullám tudja megdobni, újabban az év végi ünnepek környékén is egyre kelendőbb portéka a rosé.
A rosé-láznak számos oka lehet: rosé-t már nem csak nők és nem csupán nyáron isznak, egyre inkább elfogadott komoly borként is, a gasztronómiában remekül alkalmazható és a közösségi média korában akár a rosé-kedvelők sztárok is hatással lehetnek rajongóik alkoholfogyasztási szokásaira.
Provence maga ideális terep a szőlőtermeléshez: sok a napsütés, az éghajlat alapvetően meleg és száraz, délen a tenger temperáló hatása érvényesül, az állandóan fújó misztrál pedig gondoskodik a tiszta égboltról. A borvidék egyébként meglehetősen nagy kiterjedésű, így a különböző mikroklímák és kőzetek (csillámpala, kvarc, mészkő, agyag) jelenléte különböző karakterű borokat is eredményezhet. Nem utolsó sorban a táj szépsége is hozzájárulhatott a brand sikeréhez.
Szóval a provence-i rosé virágkorát éli, és bár az itthon elérhető kínálat elég gyérnek mondható, azért lehet szemezgetni mind az (ottani mércével) olcsóbb, mind a drágább borokból. Én most Combard család tulajdonában álló Figuiére birtok itthon debütáló boraival tettem próbát.
 

(A Figuiére birtok egy szelete, a képet innen kölcsönöztem)

A közel két és fél éve lezongorázott 2011-es pinot noir-kóstoló után adta magát az ismétlés lehetősége és igény, de sajnos az alkalom tovább váratott magára, mint szerettem volna, és nem is egészen úgy zajlott le, ahogy terveztem.
Az eredeti koncepció egy igen széles merítéssel dolgozó és hosszú 2012-es pinot sor volt, de szokás szerint herkulesi vállalkozásnak bizonyult a kóstoló időpontjának kiválasztása, így már lélekben kezdtem letenni az egészről. "Bánatomban" elkezdtem a párosával elkortyolgatni a borokat, a nem új-zélandi és nem francia versenyzőkkel kezdve, titokban arra bazírozva, hogy legalább a sor nagyobb részét kitevő két ország boraira sikerülhet egy külön alkalmat találni. Csodák csodája, sikerült is, így viszont az a faramuci helyzet állt elő, hogy a sor egy részét több részletben fogyasztottam el, míg a kb. kétharmadnyi részt képező francia és új-zélandi versenyzők egy külön alkalommal vakkóstoló formájában mérkőztek meg egymással egy nagyobb kompánia előtt. 
Ki tudja, esetleg valamelyest módosulhattak volna a pontszámok, ha a korábban elfogyasztott magyar, felvidéki, német, osztrák és chilei borok a vakon kóstolt sorban kapnak helyet, de ez most így alakult. Talán illett volna a körülményekre tekintettel szétszedni a sort, mégis úgy éreztem, egyszerűbb, ha egy posztba öntve írom meg a tapasztalatokat.

Itt a nyár és a sauvignon blanc-szezon. Számomra ez a fajta adja az ideális nyári bort, lendületes, intenzív, frissítő, és a sok sztereotípia ellenére messze nem csak egy arca van. A bujább újvilágiaktól a visszafogottabb franciákig széles a paletta, és én bármelyiket szívesen elkortyolgatom. A tegnap ittam rovat keretében inkább újvilági és magyar sauvignon blanc-ok kerültek eddig terítékre, most egy francia példány palackját bontottam ki a nyári hőségben.
A holland, de apai ágon francia felmenőkkel rendelkező Joost de Willebois 2004-ben vásárolt meg egy kicsi birtokot Touraine-ban, majd évről évre bővítette, fejlesztette a pincészetet és az ültetvényeket, így a Villebois-ék jelenleg 75 hektáron gazdálkodnak. A szortiment a fehér címkés J. de Villebois és a zöld címkés Villebois borokból áll, előbbi a család 17. században élt ősének, Jean de Villebois-nak állít emléket. A különböző területekről származó (Sancerre, Pouilly-Fumé, Menetou-Salon, Touraine) sauvignon blanc-ok mellett pinot noir és egy a Villebois-szériában egy crémant is készült a pincénél, a fehér címkés J. de Villebois sorozatban pedig több dűlőszelektált tétel is szerepel. Most a zöld címkés sorból választottam egy bort.
 

Nem nagyon szoktam ilyen illusztris körökben mozogni, de amikor május első péntekjén egy kedves barátom felhívott, hogy a magyar WSET borakadémikusoknak illetve diákoknak Frank Smulders holland Master of Wine tart egy kóstolót Alsace-i borokból, és van egy üres hely, akár mehetnék is, akkor nem kellett túl sokat gondolkoznom. Alsace-ból elég kevés bort kóstolok, nem feltétlenül az érdeklődés hiánya miatt, hanem inkább azért, mert az itthon elérhető felhozatal elég gyér, annyira viszont már nem hajt a kíváncsiság, hogy külföldi webshopokban kutassak a borok után. Így aztán lecsaptam a kínálkozó alkalomra és az MTA egyik különtermében igyekeztem elmélyíteni sekélyes ismereteimet.
 

Tokaj és furmint, Toszkána és sangiovese, bordói grand cru classé és a répacukor. Az első két szimbiózist nem kell magyarázni, azonban a harmadik hallatán gyaníthatóan sokaknak a tarkójára szalad a szemöldökük. Bevallom, nekem sem sikerült megbarátkoznom a gondolattal, hogy a bordói tájjelleget leginkább egy kis répacukorral lehet közvetíteni. Néhány releváns cikk elolvasása után tájékozottabb és szomorúbb fogyasztója lettem a bordói boroknak.

Bizonyos körülmények között nem zavar semmi olyan borászati technológia, ami nem károsítja az egészségemet és nem pusztítja a környezetet. Tőlem aztán lehet csipszezni, répacukrozni, glicerinezni, vizezni, fordított ozmózis gépezni, meg a jó ég tudja, milyen 21. századi eszközöket bevetni a kívánt eredmény avagy a költségek kordában tartása céljából. Csak a szabályozókat nem értem, hogy mindezt még miért hagyják, sőt, mint a mellékelt ábra mutatja, jóváhagyják anélkül, hogy mindezt világosan a fogyasztó tudomására hoznák. Elképesztő, hogy a világ egyik, ha nem a legrangosabb borvidékén üzemszerűen chaptaloznak és erről valahogy elfelejtik rendesen tájékoztatni a kedves vásárlót. Mondjuk, ha takargatni akarják, elég nagy foltokat hagynak a biztonsági hálón, ha ilyen információ-morzsák gurulnak ki a szőnyeg alól.

A fenti gondolatmenet csíráját az a híradás szolgáltatta, hogy nemrég elmeszeltek egy rangos 3rd growth medoci birtokot, a Giscours-t, mert adminisztrációs hibát vétett, amikor jóváhagyást kért a hatóságoktól, hogy ne csak a már jóváhagyott cabernetre, hanem a merlotra is rásegíthessenek egy adag zsákos napfénnyel. Csak a tisztánlátás kedvéért: ebben az évjáratban mind a cabernetre, mind a merlotra borvidéki szintű engedély volt, egyedül a Margaux appelációban volt restrikció alatt az a nyomorult merlot fajta.

Érdekes, hogy nem mindenki hányja a keresztet a hír hallatán, az meg még érdekesebb, hogy olyan vélemények mellett, miszerint a száraz borban a botrytis és/vagy a túlérettség akadályozza a terroir kifejeződését, simán megfér az az álláspont is, hogy a hozzáadott cukor viszont nem, vagy nem annyira maszkolja a legendás kavicsos-hordalékos termőhely jellemvonásait. Ami még érdekesebb vagy inkább bicskanyitogatóan átverés szagú, az az, hogy ezt az évjáratot ünnepelte körbe a nemzetközi boros sajtó döntő többsége, ami a legnagyobb évjáratokhoz fogható (2009, 2010). Ésszel nem érem fel, hogy dobálózhatnak bármiféle “terroir expression”-el, amikor az adott évben azon a területen a hivatkozott fajta olyan bort adott, ami hozzáadott cukor nélkül nem adott volna értékelhető eredményt.

Nagyon sok évjárat értékelésen átrágva magam azt vettem észre, hogy 90% százalék ömlengés mellett marginális kisebbségben vannak azok, akik némi kételkedéssel fogadják ennek az évjáratnak a végtermékét. A szkeptikusok a tavaszi özönvizet és a hihetetlenül száraz és forró nyarat jelölik meg, mint apró bukkanókat az évjárat klasszissá avatásának rögös ösvényén. De ha a nagy véleményvezérek beájulnak egy olyan évjárattól, amiben általános eljárás a chaptalizáció (a csapnivaló időjárás elleni védelemként), akkor annak legalább annyira kamuszaga van, mint a Sauska ügynek. A legnevetségesebb sarokpontja az értékeléseknek, amikor a szokatlan frissességet és fineszt magasztalják, de azt nem teszik mellé, hogy az éretlenül szedett, cukorral turbózott bornak ritkán van mazsola íze.

Végezetül álljon itt néhány aranyszáj slankított állásfoglalása:

Antonio Galloni - Vinous: "Bordó egy kivételes évjáratot ünnepelhetett 2016-ban... ", egy másik cikkben még külön ki is emeli Margaux-t, mint az évjárat egyik nagy nyertesét.

A Decanterben Pascal Hénot a következő jelzőkkel méltatta ezt a kiváló évjáratot: "Bordóban egy igazi kis csoda történt ebben az évben a többi francia borvidékhez képest"

A Wine Enthusiast: A siker titkos összetevőjeként a penge savakat nevezi meg, és hogy az évjárat borainak kiváló egyensúlya teszi a 2016-ost egy igazán kiváló évjárattá Bordóban.

Ha úgy vesszük, nem sok aktualitása van a cikknek, mert a tavalyi Beujolais Nouveau-knak már híre-hamva sincsen, az újak pedig még fél évnyi távolságra vannak, de a jövőre nézve talán mégis szolgálhat néminemű hasznos információval.
Az elején kezdve a történetet, a Beaujaolais Nouveau-őrület engem kb. annyira érint meg, mint úgy általában az újbor, azaz nagyjából semennyire. Már csak azért is, mert én ilyen borokat inkább nyáron innék, ha már egyáltalán, mintsem november tájékán. Így aztán minden év novemberében ámulattal figyelem, ahogy az emberek elkapkodják a polcokról a frissen a polcra érkező Beaujolais-s palackokat. Néha egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy viszek egyet, de általában gyorsan lebeszélem magam a vásárlásról és ugyanazért az árért valami más kerül a kosárba. Pár évente egy Beaujolais Cru erejéig azért elcsábulok, de mint tudjuk, az már egészen más műfaj.
Az itt tárgyalt borból azonban valahogyan néhány palack megmaradt a kereskedő polcain, és az őrület lecsengése után akciósan féláron lehetett hozzájutni. Ennyi pénzért már a kíváncsiság legyőzte a kudarctól való félelmet és vállaltam a kockázatot, hogy esetleg megbánom a vételt. Úgyis már évek óta nem vettem Beaujolais-t, a pincészet pedig általában kellemes élményekkel ajándékozott meg, többek között egy remek Beaujolais Cru-vel is, szóval "lesz, ami lesz" alapon bevágtam a palackot a táskába.
Már nem is emlékszem, mikor vásároltam a bort, de sokáig csak kerülgettem, el is feledkeztem róla. Egy késő májusi esős napon azonban valamilyen könnyű vörösborra fentem a fogamat, és ez a palack kapóra jött. Az eredmény? Nem lettem Beaujolais-rajongó, de egyrészt megerősítést nyert, hogy lehet ezt a műfajt is közhelyektől mentesen, igényesen művelni, és ezáltal a pince borai nálam valószínűleg kivételt képeznek majd az önként vállalt Beaujolais-"bojkott" alól.
 

Nem készültem óriási borozás(ok)ra húsvétkor, aztán valahogy mégis úgy alakultak a dolgok, hogy otthon is, barátoknál is többnyire komolyabb beltartalmat rejtő palackok kísérték le a négy naposra nyújtózkodó hétvégét, és mivel néhányuk jó eséllyel az év végi toplistán is helyet követel magának, inkább kapnak egy külön bejegyzést.

(A képet innen vettem kölcsön)

Új-zélandi és burgundi pinot noir-ok kisebb-nagyobb rendszerességgel megfordulnak a poharamban, többnyire a fajtára hangolt kóstolósorok formájában, de kaliforniai és oregoni pinot-kat ritkán kóstolok. Március elején viszont olyan szerencsésen jött ki a lépés, hogy gyors egymásutánban két alkalommal is elém került egy burgundi-új-zélandi-észak-amerikai pinot-trió.
 

A nagy furmint-özön után és az igazi tél február végi-március eleji beköszöntése alkalmából ideje volt már egy jó vörösbort is bontani. A választásom most egy bordeaux-i borra esett, lassacskán szállingóznak már a szakértők által kiválónak minősített 2015-ös évjárat borai. Bordeaux csak kicsit kevésbé ingoványos talaj, mint Burgundia, az évjáratok és a területek vagy pincék behatóbb ismerete nélkül itt is elég könnyű bakot lőni, bár olcsóbban is lehet jó borhoz jutni. Nem állítom, hogy komolyabb tapasztalattal rendelkezem ezen a téren, így ha bordeaux-ira ácsingózom, első szűrőként csak jobbnak mondott évjáratokkal próbálkozom és igyekszem a kiszemelt birtoknak/bornak is alaposabban utánajárni. A pénztárca meg gyorsan behatárolja a lehetőségeimet. :) A fenti megfontolások alapján a jelenleg 500 hektáron 9 birtokot tömörítő, közel 180 éves múltra visszatekintő Dourthe egyik birtokbora relatíve kockázatmentes megoldásnak tűnt: borvidéki szinten nem drága, és eddig még egyik megvásárolt palack sem okozott csalódást, 2015 pedig ugye, mint említettem jó évjáratnak minősül. A Chateau Pey La Tour 1990-ben került a vállalkozás tulajdonába, jellemzően 1 fehér, 1 rosé és 3 vörös kerül tőlük forgalomba, ez a három vörös közül a középre pozicionált tétel. 
 

A sauvignon blanc-t jellemzően a reduktív, harsogóan intenzív, frissítő, könnyű borokkal azonosítjuk. Azoknak, akik szeretik a fajtát - és akiket nem taszít a jellegzetes aromatika és a gyakran arcba mászóan izgága illat- és ízkavalkád - ideális tavaszi és nyári ivó-/gasztróbor lehet. Készülnek azonban prémium minőségű (és árazású) tételek is a fajtából, amelyek komolyabb babérokra törnek és joggal célozzák meg a fehérbor-csúcskategóriát (még ha burgundi grand cru-k magasságáig nyilván nem is jutnak el). Most mi is megszondáztuk a sauvignon blanc "felső polcot": három nemzetközi szinten fontos termőhely, három pincészet felső kategóriás bora állt csatasorba.
 

A novemberi kóstoló-dömpingből Tar Ferenc és a hozzá tartozó "borbirodalom" (Carpe Diem, finewines.hu, riesling.hu) is alaposan kivette a részét. A hónap során megrendezett több izgalmas kóstoló közül én kettőn vettem részt, syrah-kat és riesling-eket kóstoltunk (ittunk) meg. Mindkét alkalommal nagy élményt adtak a borok, gyakorlatilag egy év végi toplistát meg tudnék velük tölteni.
Kivételesen egy posztba sűrítettem az jegyzeteket, nem is szaporítanám tovább a szót, következzen a lényeg!

A Bortársaság Borsuli már évek óta szervez különböző tematikus kóstolókat az érdeklődőknek, mindenféle boros-pezsgős (sőt, újabban időnként sörös, teás) témakörben, néhányról volt beszámoló a blogon is. A Borsuli vezetője, Furják Andrea és Fiáth Attila Master of Wine-jelölt talán tavaly, talán tavalyelőtt találták ki, hogy évente 1-2 alkalommal kivételes borsorokat mutatnak be "Egyszer az életben - Felsőpolc" címmel. Az ezeken szereplő, különböző borvidékekről származó fehér- vagy vörösborok (a jövőben valószínűleg pezsgők is) különleges minőséget képviselnek, és ahogy a kóstoló címe is mutatja, gyakran igen borsos árú tételekről van szó. Az idén novemberben prezentált fehér sor is tartogatott komoly versenyzőket, és szokás szerint egy magyar bor is szerepelt a nemzetközi mezőnyben.

Szinte hihetetlen, hogy repül az idő: idén 5 éves lett Tar Ferenc borkereskedése a finewines.hu. Mondhatni, hogy a borrajongó stábja a kezdetektől  rendszeresen követi a finewines tevékenységét, szerteágazó szortimentjük borai és a tematikus kóstolók a mi kis blogunk hasábjain is gyakran szerepelnek. A Carpe Diem megnyitása óta a kóstolók helyszíne is állandósult, természetesen a jeles évforduló alkalmából is itt gyűlt össze a közönség. A születésnapi ünneplésre Feri korábban is speciális borsorokkal készült (itt található akov beszámolója a 3. szülinapról), és nem volt ez másként most sem: 10 bort és pezsgőt állított csatasorba, kivétel nélkül magnum-palackos kiszerelésben. 

(Olvassátok nagy szeretettel vendégszerzőnk, a WSET diploma aspiráns Dámosy Bálint cikkét a rejtélyes és kiismerhetetlen Jura-ról.)

A Jura borvidék mintegy 2 órás autóúttal érhető el Genf nemzetközi repterétől. A genfi tavat Nyonnál nyugat felé elhagyva, a Jura hegység szerpentinjein St Cerge-en keresztül felkapaszkodva, a svájci francia határon végül La Cure településnél átkelve juthatunk el a Jura légdélebben fekvő településére, Lons-Le-Saunier-ba. A borvidék innen mintegy 80km-es szakaszon követi északi irányba a Jura hegység lábát egészen Salins-les-Bains-ig. Célunkat különleges navigációs készségek nélkül sem tudtuk volna eltéveszteni, ugyanis a svájci francia határállomástól kizárólag a 2017-es Tour de France 8. szakaszának méretes sárga jelöléseit kellett követnünk. Viszonylag közel vagyunk itt Burgundiához, a Saȏne folyó másik partján fekvő, a Jurával némi szimmetriát felmutató Cȏte d’Or kényelmesen elérhető lenne egy óra alatt. Burgundia csábításának viszont most ellenálltunk, és két napig Polignyban, a meseszép Les Jardins sur Glantine-ban vertük fel sátrunkat, minekután ezúttal egy számunkra is gyakorlatilag ismeretlen borvidék felfedezését tűztük ki célul…