Burgundia talán a borvilág legmisztikusabb, legtitokzatosabb, legnehezebben érthető szeglete. Mindössze két fontos szőlőfajta, ugyanakkor temérdek falu, dűlő, évjárat, amelyek labirintusában könnyű eltévedni iránytű nélkül. Ráadásul Burgundia nem olcsó játék, már pusztán a belépő szintet képviselő palackokért is mélyebben a zsebünkbe kell nyúlni. Egyre mélyebbre... A burgundiai borok iránti kereslet egyre csak nő, a területek ára már az egekben van, a borvidék nem képes lépést tartani az igényekkel. Ennek számos oka van kezdve a természeti tényezőkkel (jég, kártevők), a termelési kondíciókkal (csökkentő termésátlagok, organikus gazdálkodás, elöregedő ültetvények). Az utóbbi időben egyre több borász negociánt-ként lép fel, a legjobb termelőktől felvásárolt szőlővel egészítették ki saját területeik termését. 
A Bortársaságnál már hagyomány, hogy az új évjárat borainak megérkezését követően kóstolót is tartanak a burgundiai kínálatból szemezgetve. Mivel a 2014-es évjáratról jókat lehet hallani/olvasni és eddigi élményeim is ugyanezt igazolták, nagy érdeklődéssel vártam az estét.

Szó sincsen koncepcióról, inkább csak egyfajta véletlen, hogy ideiglenesen elveszni látszom a francia alapszintek borerdejében. A közelmúlt Lidl-felfedezése után ugyanis most itt egy vörös Languedocból, amely három fontos köznapi ismérvvel sarkallhat próbálkozásra boldog-boldogtalant. Az csak egy dolog, hogy a polci ára alulról súrolja a lélektant, mindezek mellé ugyanis borkereskedelmi indokok miatt országos szinten és stabilan elérhető, sőt, olyan fajtákból szűrődött, amely a nemzetközileg kevésbé járatos fogyasztóknak idegen, eképpen izgalmas is lehet. A Mas de Daumas Gassac – webfelület emitt – kifejezetten nagytermelőnek látszik a hazai dimenziókhoz szokott szemeknek. Kétféle termékkategóriát futtatnak, és bár nagyobb presztízzsel nyilvánvalóan a termelő korábban emlegetett nevét viselő borok bírnak, ez a hétköznapi fogyasztásra kalibrált pincealap is jól bizonyítja a sokszor emlegetett tényt, miszerint célszerű és szükségszerű tisztán tartani a kínálat földszintjét is. Engem meggyőztek, bár kicsit bánom, hogy ismét jobban hiányolok érdemi konkurenciát jelentő hazai válaszokat az úgynevezett kétezres vöröskategóriában.

Megesik néha, hogy az ember pont jókor van jó helyen, és ennek köszönhetően nem várt meglepetésekben részesül Én is pontosan így jártam a múlt héten a Drop Shopban. Az aznap estére meghirdetett nagy új-zélandi pinot est farvizén a táblára felkerült poharas tételeket terveztem megszondáztatni még a nagyobb tömeg megérkezése előtt, amikor kiderült, hogy a borbár stábja épp egy kisebb burgundi sort kóstolt meg, értelemszerűen kínálatbővítési szándékkal. Még fel sem ocsúdtam és már ott volt előttem négy nyitott palack, amelyet később még három követett. Új-Zélandra is maradt azért idő, ráadásul a Domain Road nevű pincészet tulajdonosai is beugrottak az este folyamán, így három boruk megkóstolása mellett alkalmam nyílt egy rövidke beszélgetésre is.

Amennyiben ahhoz szükséges hozzászokni, hogy a Lidl a hazai nagyboltok átlagánál komolyabban tolja a borkülföldet, ám legyen. Múltkor hirtelen nekifutásból egy horvát palavac vizsgázott egészen ügyesen a saját műfajában, most pedig itt egy francia fehérbor sok kérdőjellel, de annál meggyőzőbb összhatással. Kezdjük először a kérdőjelekkel, amelyek elsősorban azok számára okoznak ideológiai és erkölcsi dilemmákat, akik nem táraznak be reflexszerűen egy borból csupán amiatt, mert egy nyakátmérőjű arany plecsni hirdeti a palackon Robert Parker kilencven pontját. Ezen kívül ugyanis csak annyit tudunk biztosan, hogy ’16-ból érkezett, házasították és dél-francia. Egészen konkrétan Languedoc-Roussillon-ból hozták, ha hinni lehet a hivatalos kereskedői forrásnak, ami megszokott módon elfeledkezik az évjárat feltüntetéséről – mintha az valamifajta eretnek szokás lenne. Az internet mindenesetre azt állítja, hogy létezett előd, amit muskotály, viognier, sauvignon blanc és vermentino alkotott, ráadásul eggyel konkrétabb, Côtes Catalanes (IGP) eredetmegjelölést kapott. Hogy ebből lehet-e extrapolálni a friss évjáratra, azt nem tisztem eldönteni. Végeredményben úgysem ez a lényeg, hanem a palack belső felületén fekvő anyag érzékszervi élménybehatása.

Sauvignon blanc-okat vizsgáztattunk már egyszer idén nyáron, akkor egy kisebb magyar sor került terítékre. Most külföld következik, Óvilág és Újvilág vegyesen. Először nagyobb sort akartam kanyarítani az asztalra, utána gondolatban három borra redukálódott a menü, amelyet az utolsó előtti pillanatban sikerült mégis felduzzasztani. Igyekeztünk a barátságosabb árú tételek közül válogatni, sőt, némi plusz aktualitást kölcsönöz a sornak, hogy szerepel két olyan bor is, ami helyet kapott egy kereskedő (hamarosan véget érő) szokásos őszi akciói között.  

A rosé-któl az egységsugarú fogyasztó nem vár sokat, kitölti/megkapja, megissza, elfelejti. A rosé-őrület ettől függetlenül eddig megállíthatannak tűnik és persze jól jön azoknak a borászoknak is, akik egy biztonságosan elkészíthető cash flow-borra vágynak. A készletet általában pont felszippantják, mire jön a következő évjárat, folyt. köv. De mi van azokkal a rosé borokkal, amelyek elé ennél komolyabb célokat tűznek ki?

Nem példa nélküliek a rosé-kóstolók a borrajongón (pl.: 1., 2., 3.), de szinte bizonyosan nem túlzok, ha azt mondom, hogy egyikünknek sem ez áll érdeklődése középpontjában. Én sem voltam és még most sem vagyok nagy fan, bár egyre inkább kezdem megtalálni a számításomat rosé-fronton. Az évi fogyasztásomat jellemzően a fent említett évi 1-2 kóstoló palackjainak tartalma, baráti vagy családi körben elém került poharak, meg 1-2 kísérleti beszerzés teszi ki. Az utóbbi 1-2 évben azt vettem észre, hogy időnként kifejezetten kedvet kapok 1 pohár jó roséhoz és pincelátogatásnál sem zárom ki csuklóból a kóstolósorból, már ha megkérdeznek. A tutti-fruttis műanyagszörpöket viszont változatlanul elkerülném, tehát a kedvemre való rosék felkutatása is igényel némi kutatómunkát.

Most kicsit is tovább mentem. Félretettem ugyanis néhány 2015-ös rosét - volt benne magyar, francia, német, osztrák -, hogy kipróbáljam, mit tudnak ezek az itókák a szürettől számított uszkve másfél év elteltével. A borok nem egyszerre nyíltak: amikor éppen úgy tartotta kedvem vagy megfelelő alkalom jött, ad hoc felpattintottam 1-2-3 palackot. Májustól július végéig így el is fogyott a lenti komplett gyűjtemény, és be kell vallanom, többnyire jól szórakoztam.

A tapasztalatok röviden: a magyar sorból igyekeztem többnyire komolyabb, adott esetben hordóval is megtámogatott tételeket válogatni, de úgy fest, még ezeket is jobb frissen meginni. Az osztrák, német rosék teljesen más stílust képviselnek, utóbbiak határozottan riesling-es jegyeket is hordoznak, és ezek azért jobban dacoltak az idő múlásával, bár a németeket így is inkább 1 éves korukban innám. Provence (és többé-kevésbé a többi francia is, kivéve Tavel, lásd lent) teljesen más műfaj, nem lehengerlő aromákkal, inkább kifinomultságukkal hódítanak a borok, és bár abban nem vagyok biztos, hogy ezeket is feltétlenül érdemes lenne tartogatni, nagyfokú hanyatlást nem mutatnak. Tavel rosé-i szinte összehasonlíthatatlanok a többiekkel: erőteljes, komoly, nagy borok, amelyeknek meg sem kottyant az érlelés.

Mindig speciális dolog, amikor nem frissen összevásárolt borokból tartok kóstolót, hanem olyan tételek kerülnek terítékre, melyek személyesebbek. A most következő borok zöme meghatározó élmény volt fiatalon, az utolsó palackokat több tétel esetén is immár hosszú évek óta tárolgatom, dédelgetem, hogy majd csak egyszer.

A téma tehát komolyabb édesek. Általában tokajiak, olyanok, melyek egykoron kivágták a biztosítékot, de persze kapnak külföldi vetélytársakat is. Egységesen 2007-es borokról lesz szó, így napjainkat akár ki is lehet nevezni a fent említett "majd egyszernek" hiszen idén szép kerek 10 évesek. Aszúkat nem raktam a sorba. Mivel szerettem volna, hogy az említett külföldi kontextus technológia és stílus terén is lehetőleg passzoljon a hazaiak közé, így főbor-szamorodni-csúcs late harvest cuvée tengelyen mozogtam.

Vakon kóstoltunk. A puszta kóstolási jegyzeteken túl itt most nem háttérinfókat igyekszem megosztani, inkább pár szóban felidézni az adott borral való élményimet.

Jó másfél éve megnéztük, hogy mit tud a Tesco saját márkás nemzetközi kínálata. Mint megállapítottuk, a hipermarketlánc szakértői biztos kézzel válogatnak a világ különböző borvidékein, korrekt árért fajta- és borvidék-tipikus, jó minőségű borokat kapunk a pénzünkért. A Tesco Finest címke mögött gyakran ismert és elismert termelők borai rejtőznek, természetesen inkább a nagyobb birtokok képviseltetik magukat, kis családi borászat aligha képes egy hiper mennyiségi elvárásait teljesíteni.
Most arra voltunk kíváncsiak, mit tud a "felső polc", azaz főleg a drágább borok közül válogattunk.

A jó szokást jó, ha megtartják, így folytassuk csak kedvenc külföldi borainkkal. Nem kell mondani, idén sem kíméltük sem magunkat, sem a jobbnál jobb külföldi borokat, köztük számos ritkasággal vagy közel beszerezhetetlen tétellel. Egy dolog közös bennük: mindegyiket jó szívvel ajánljuk bárkinek, nem fognak, nem okozhatnak csalódást! Egyúttal Boldog Új Évet kívánunk minden kedves olvasónknak, és ha megtiszteltek itt lent bennünket saját toplistátokkal, akkor azt nagyon szépen köszönjük!

A Wineporn nemzetközi nagyágyúkat felvonultató kóstolóinak sorában ismét egy komolyabb traktus következett, amely ezúttal a világ talán leghíresebb, legnagyobb presztízsű édes borának megtapasztalására adott alkalmat. A világ különböző pontjairól származó, köztük természetesen Tokaj-Hegyalja elmaradhatatlan tételeivel felépített sor a sauternes-i legenda, a Château d'Yquem 2001-es évjáratát prezentálta az érdeklődők számára. Persze senki sem sejthette előre, hogy a várt orgazmus helyett hirtelen megindul majd alattunk a vörös szőnyeg, hogy aztán a lépcső alján egy óriásit kapjunk az arcunkba. De ne szaladjunk ennyire előre!

Akov már megemlékezett a blog hasábjain Tar Ferenc legújabb vállalkozásáról, a Li JiaLei-jel közösen nyitott Carpe Diem Borbárról, amely október közepe óta működik az V. kerületi Zoltán utcában. Sajnos úgy alakult, hogy a nyitástól számítva majd' másfél hónapnak kellett eltelnie, mire végre átléptem az új borszentély küszöbét, akkor viszont nagy lendülettel igyekeztem behozni a lemaradást. A táblás kínálat is tartalmazott több csábító tételt, de én igazából az aznapi főszereplők miatt választottam éppen azt a napot a Carpe Diem meglátogatására: a blogon már sokszor szereplő Weingut Leitz 2015-ös riesling-jeit lehetett végigkóstolni. Ráadásképpen az előző napi tematikát képező La Barroche Signature-vertikálisra is rávetettem magam, mert szerencsémre bőven maradt még a palackokban matéria.

A címben szereplő spontaneitás itt most nem erjedésre utal, hanem arra, hogy október végére eredetileg egy nagy chardonnay-kóstolót terveztünk, de a vártnál végül kevesebben gyűltünk össze a társaságból, így az utolsó előtti pillanatban a chardonnay-kat francia vörösborokra cseréltük, leginkább a Rhone-völgyre illetve a 2013-as évjáratra felfűzve. A kóstolósor magját alkotó 5 palack 2013-as Cotes du Rhone elé érkezett két évjárat-azonos felvezető bor majd a végére egy régebbi évjáratú Chateauneuf-du-Pape. Egy ilyen ad hoc jelleggel összepakolt borcsokor nem is nagyon érdemel hosszabb bevezetést, következzenek inkább az est főszereplői.

Rendkívüli bátorság kell ma ahhoz, hogy valaki egy új borkereskedést indítson el a hazai piacon. Ennek több oka is van. Egyrészt a magas hozzáadott értékű, drága/drágább boroknak szűk itthon a kereslete, másrészt minden vertikum, kezdve a barátságosabban árazott magyar boroktól, folytatva a kézműves, majd természethű termékekkel és befejezve a külföldi fine wine csúcsszegmenssel, szinte minden többszörösen lefedett. Aki ebbe az arénába be akar lépni, annak fel kell kötnie a gatyóját és mivel szinte már nem lehet újat mondani, valami plusszal érdemes csak próbálkozni. Ezt célozza három barát, akik nemrég indították el a beszerzési közösségszervezést megcélzó, külföldi borok kereskedelmével foglalkozó „Fill the Winebox” c. vállalkozást, amelynek bemutató kóstolójára hívtak el bennünket.

Hosszú tömött sorokban kérek elnézést az írás címéért, de az a helyzet, hogy bár a palack valóban nem éppen tegnap nyílt, hanem úgy három hete, mégis azt éreztem, hogy a poszt leginkább a "Tegnap ittam" sorozatba illeszthető be úgy műfajilag, mind terjedelmileg, szóval ezt a nem túl elegáns félmegoldást választottam arra, hogy jelezzem, itt némiképpen kakukktojással van dolgunk. Mindegy is, térjünk a tárgyra. :)
Alsace-i bor sajnos ritkán kerül a poharamba, magam sem értem az igazi okát, hiszen eddig alapvetően kellemes emlékek fűződnek az onnan kóstolt borokhoz. Ez a palack egy ideje már várja elkerülhetetlen sorsát, és amikor végre kibontásra került, arra jutottam, hogy bizony megérdemel egy külön írást… szóval valahogy így jutottunk el idáig.
 

A finewines.hu borkereskedést jelző Tar Ferenc régi álma teljesült, amikor október 15-én egy exkluzív zártkörű nyitóbuli keretében a Budapest, Zoltán utca 9. szám alatt elindult a Carpe Diem Borbár, ahol elsősorban a Finewines kiemelkedő kínálatának igen kulturált szondázására nyílik lehetőség. A pici, de annál igényesebb kis borbár Tar Ferenc és régi barátja, kóstolótársunk Li JiaLei közös vállalkozása. Li a hazai kínai kolónia oszlopos tagja, megrögzött Burgundia-rajongó, a kilencvenes évek óta él és dolgozik Magyarországon. A Carpe Diem Borbár előzményének tekinthetők a Béterv lakásétteremben évek óta tartott emblematikus Finewines kóstolók és „lakásborbár” rendezvények, ahol rendre kiváló német rizlingek, piemonti nagyágyúk, Champagne és Burgundia itthon alig hozzáférhető tételei kerülhettek poharainkba.

Mi mással is lehetne zárni a nyarat, mint egy csokor sauvignon blanc-nal? Terjedelmes sor állt össze augusztus utolsó napjára különböző borvidékek szereplőit felvonultatva, de végül az ambiciózus csokrot inkább kettébontottuk. A választóvonal meghúzásánál a legkézenfekvőbb megoldásnak az Óvilág-Újvilág határvonal tűnt. Így aztán 15 óvilági sauvignon blanc segítségével eredtünk a fajta nyomába, etyeki felvezetéssel, majd Pouilly-Fumé, Sancerre, Südsteiermark, Pfalz képviselőivel. 

Megmondom őszintén, főleg a kezdetek idején nem voltam az Aldi itthoni borválasztékának lelkes híve (bár határozottan egyre több jó a vétel), nem vagyok nagy rosé-fogyasztó sem, de néha előfordul, hogy bizonyos csillagállások alatt tőlem duplán távol álló borok is betalálnak. Nos, ez az Aldi-s Rosé most valami ilyesmi.
Francia rosét 2000 Ft alatt többnyire csak az internet szerint nem létező pincészetek borai, illetve hiperek saját márkásai között lehet találni, így komoly meglepetésként ért, amikor a sarki Aldiban szembetaláltam magam ezzel a borral. Némi utánaolvasás után vettem is egy próbapalackot, és nem bántam meg.

Méltatlanul későn számolok be az utóbbi idők egyik legjobb kóstolóestéjéről, április idusán a Dropshopba igen komoly borok érkeztek, riesling mini világválogatott, nagy nevekkel és még nagyobb borokkal. Előre eldöntöttem, hogy a kóstolási stratégiám, egyszerű, de ütős lesz. Egy amerikai best buy bajnokkal való bemelegítés után, a papíron három legerősebb versenyzőt terveztem összeereszteni. Azt nem lehet a szememre vetni, hogy nem voltak túl acélosak a vetélytársak amelyeket az egyik legkedvesebb moseli pincémhez választottam, de az eredmény megint az lett, mint mindig: 

"A futball olyan játék, amikor két csapat kergeti a labdát, és a végén a németek nyernek”
Gary Lineker

A Drop Shop stábja május elején megint leporolta egyik kedvenc témáját, és nagyon komoly pinot noir sort gereblyézett össze az aktuális szuper szerdára. Kis hazánktól Németországon, Olaszországon, Svájcon és természetesen a klasszikus Burgundián keresztül egészen Új-Zélandig és Kaliforniáig átfogó képet kaphatott a fajta különböző interpretációiról, aki aznap betévedt a Balassi Bálint utcai borszentélybe.

Sauvignon blanc-kedvelőként eleinte gyakran meglepődtem, mennyire megosztja ez a fajta a közönséget. Pedig a borkészítési eljárás, a termőhely és az évjárat tükrében a sauvignon blanc is számtalan arcát mutathatja. Valahogy én a marlborough-itól a stájerországin keresztül a Loire-völgyből érkező tételekig, a hiperintenzív fajélesztős aromabombáktól a visszafogottabb, zöldes jegyeket alig mutató neutrálisabb borokig szinte mindig találok a hangulatomhoz illőt. Ezt a sokoldalúságot próbáltam megvillantani egy kóstolósorral, így tavaszköszöntés címén barátokkal nemrég a nyakára hágtunk egy komolyabb kollekciónak a 2013-as évjáratból. 

Egy ideje vágytam már egy terjedelmesebb pinot noir-sorra, de egy ideig csak az alapanyag gyűlt, de a kóstoló még mindig váratott magára. Február végén aztán a tettek mezejére lépve előástam a jó ideje sorsukra váró palackokat - néhány új beszerzéssel kiegészítve -, hogy egy fehérborokban gazdag hónap végére vörösekkel tegyek pontot. 
A mezőny kis hazánkat képviselő tagjai az ország különböző borvidékeiről (+a Felvidékről) érkeztek. Itt talán a két tokaji pinot jelentette a legnagyobb kuriózumot, hiszen néhány "renegát" hegyaljai pince évek óta foglalkozik a fajtával. 
Nemzetközi kitekintés gyanánt 2-2 bort helyeztünk a sorba Sancerre-ből, Burgundiából, illetve Új-Zélandról, azon belül Marlborough-ból. Utóbbi két terület régi ismerős lehet a fajta rajongóinak. Sancerre viszont nem vörösborairól híres, holott az éves termés 1/5-ét a pinot noir teszi ki, Sancerre Rouge megjelöléssel pedig kizárólag pinot noir-ból készült bor hozható forgalomba. Ismeretlen vidékek felfedezésével is kecsegtetett tehát a kóstolósor. A várakozásoknak megfelelően érdekes mezőny volt, sok különböző karakterrel.

Cikkünk első részében Szekfű Gyula „Magyar bortermelő lelki alkata” [1] c. történelmi tanulmány mentén indultunk el, hogy a 19. századi magyar bor szemüvegén át máig bámuljunk. Ebben a részben szintén Széchenyi István gróf eszmefuttatásától indulunk el, majd Wesselényi Miklós báró és Szemere Bertalan gondolatait tesszük magunkévá.

Egyre inkább elfog az, hogy a magyar bor ténfergése nem más, mint összecsapás kelet és nyugat között. Pont, mint annyi más dolog Magyarországon. Ezért topogunk egy helyben, ezért nem tudunk valós mennyiségben és értékben bort külföldre exportálni. Nem értjük a nemzetközi piac mozgatórugóit, fogalmunk nincsen a bormarketingről, nem értjük mitől olvad a fogyasztó Londonban, Párizsban és New Yorkban. Vagy ha értjük is, nem akarjuk meghallani, termékeink így nem nagyon versenyképesek és a kutya se kíváncsi ránk. A rendszer nem csinál semmit, ahol nem kéne, ott akadályoz, ahol pedig segítségre lenne szükség, ott a füle botját sem mozdítja. De a fenntartása legalább jó sok pénzbe kerül. Ez a klasszikus magyar berendezkedés. Ahogy Szekfű Gyula híres tanulmányát, az 1922-ben megjelent „Magyar bortermelő lelki alkata” [1] c. eszmefuttatását olvasom, meg-megremegek a déjà vu hatására. A leveleken, naplóbejegyzéseken keresztül megszólaltatott neves urak egyes pontokon mintha csak a mának beszélnének. Egy darabig azt gondoltam időgépet konfiskáltak és tán a mába teleportírozták magukat a 19. század elmaradott borvilágából. Úgy tűnik e nagy elmék gondolatai örök érvényűek (sajnos). Csak azt nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy röhögjek, ahogy Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Szemere Bertalan írásait olvasom. Reflexiók következnek (két részben) a 19. század első és második harmadának magyar boráról.

A finewines.hu "Vörös és Fehér" néven futó új kóstolósorozata minden egyes alkalommal 1 fehér és 1 kék szőlőfajtát (esetenként akár többet is) állít a fókuszba. A sorban a világ minden tájáról szerepelnek borok, így az egyes szőlőfajtákat több termőterület tükrében ismerheti meg az időben jelentkező 14 (nagy érdeklődés esetén 28) fős közönség, Tar Ferenc vezetésével és Czinege Tamás falatkáinak (és poénjainak) kíséretében a Tütüben. A Burgundiát naggyá tevő két szőlőfajtára épülő kóstolóest már a negyedik volt a sorban.