Évről évre ki szoktam nézni a szegedi borfesztre, bár mondjuk ki, nem épp az a rendezvény, amelyik bármelyik borbuzi valamennyi igényét képes lenne kielégíteni. Mivel ritkán van változás a felhozatalban, így kevés különbséggel én is a szokottabb neveknél jártam ezúttal is. Jegyzetelni nem jegyzeteltem, de pár nap után úgy döntöttem mégis papírra vetem az emlékeimet. Ebből kifolyólag az évjáratok helyenként hiányoznak.
Fogadjátok szeretettel, a legjobban tetsző borokat aláhúztam.
Légli Ottó boraival kezdtünk. A Jánoshegyi Sauv. Bl. 13 ontotta magából a megszokottabb/közhelyesebb vágottfüves-bodzás-kandúros jegyeket, de nélkülözte az ehhez általában passzoló vibrálósságot. Tartalmasabb, nehézkesebb a korty a szokásosnál, de ha már ilyen, akkor jobb szeretném, ha valami extra íz is volna benne. A Banyászó olasz 12 azonnal marcipános hordóval támad, a korty is ilyen, vastagabb, krémesebb, fás, miközben esszencia nem sok van. A Landord 13 már jobban tetszik. Átlagnál gazdagabb beltartalom, megfelelő tartás, gyümölcs és fa jól megfér. Kifejezetten egyedinek nem mondanám, de a hazai chardonnay felhozatalban még így is az egyik legjobb évről évre. A Gesztenyés rajnai válogatás 13 maradt a végére és így is volt helyes. Érett, aszaltas, de mégis élő gyümölcsösség, kései hangulat. Vaskos korty, sok íz, hömpölygő gazdagság, picit melegítő alkohollal. Ránézek az üvegre, 16%, uhhh, nem véletlen, ahhoz képest nem is olyan durva. Egy német-osztrák rajnaikon szocializálódott szájnak rögtön bele kéne vernie a csúfot, hol az áttetszőség, légiesség, elegancia, de nekem akkor is tetszett. Ebben volt anyag, egyediség, inkább ilyen legyen, mint valami többtucategy nemzetközi stílusi rajnai, amelyik úgyse fogja elérni a németajkúak szintjét.
Ugyanitt Heimann-t is lehetett kóstolni. A Kadarka 15 egyszerű, de kedves és jóivású borocska. Selmyes, tanninmentes, de a hordó kicsit rajta üldögél. A Viognier 15 tiszta, kicsit sauvignon blanc-os aromájú, még az előző bor után is nagyon híg és egyszerű. A Barbár 12 profin kivitelezett nagytestű, magyar csúcsvörös, de mégse fogott meg igazán.
Tovább Istvándyékhoz. Reméltem, hogy egy komplett 15-ös sort tudunk ott kóstolni, de a borok zöme még 14-es volt. Itt csak a Kékderű névre hallgató 15-ös reduktív kéknyelűt kóstoltam. Kisebb alapanyag, mint a 13-as hordós nagytestvére, de kétségtelenül finom, tiszta, áttetsző, csupa gyümölcs, enyhe sóssággal.
Laposáék családi pincészete következett. 2015-ös szürkebarát. Meglepően jó volt. Tiszta, jó súlyú almás-szőlős gyümölcsösség, sok fűszer, zamatos, jól iható, mégis könnyed. Nagyon el tudok képzelni egy pohárral a kezemben minden alkalommal, ha balatoni panorámában üldögélek. A Pino 15 a címke tanulsága szerint szintén szürkebarát, hasonló analitikával, nem jöttem rá mi a koncepció lényege. A bor mindenestre remek. Hasonló az előzőhöz, talán még egy kicsit érettebb gyümölcsökkel. A 4 hegy olasz 15 is egy jóivású, kellemes bor lenne, kicsit zavart, hogy sauv. bl illata-íze volt. Kéknyelűből 14-est kaptunk. Nem tetszett. Sajtos-fülledt, gyümölcstelen. A Juhfrak 15 nagyon jól csúszik utána. Kis sauv. bl-os beütés itt is érződik, (vagy már összezavaradott a szám) de mellette testes és telt ízű, fehér húsú gyümölcsökkel, mézességgel. A Zeus 13 késeiről nem igazán őrzök emléket.
Fekete Béla borokat a Dél-Afrikai borok standjánál lehetett kóstolni, ugyanis a Palásthy-Emmert házaspár vette meg végül a pincét. A Juhfrak 09 a lehető legklasszikusabb Fekete Béla bor. Nagyon érett, enyhén aszaltas gyümölcsösség, nagyon sós, rusztikus hangulat, ugyanakkor csontszáraz, a maga enyhe sarkosságával is egyensúlyos. Remek. A 07-es Furmint sokkal aszaltabb, mézesebb, simább, hasonló gazdagsággal, de kevesebb energiával. Kóstoltunk még 09-es hársot, 08-as hársot, 11-es olaszt, 11-es furmintot, egyik se volt olyan jó, mint mondjuk a a legelső juhfark. Már össze is folyik, hogy pontosan melyik milyen volt, valamelyik kevesebb gazdagságot adott, valamelyik több oxidációt mutatott a kelleténél, valamelyikből pedig hiányoltam a szokottabb karaktert. Ugyanitt még lehetett kóstolni hordóminta kései 13-as juhfarkot. Visszafogottabb cukor, de annál több aszaltas-sütőtökös-törökmézes-sós-rusztikus jelleg. Kicsit mozgott is még, de csupa energia volt. Sok örömem volt benne.
És akkor a Dél-Afrika borai. Nem emlékszem az összes itt kóstolt borra, volt egy fiatal, egyszerűbb, reduktív jóivású chenin, egy elég bizarr aromákat fejlesztő 06-os sauv. bl. Ami biztos hogy a Saronsberg Viognier 11 kiemelkedően jó volt. Érett trópusiak garmadája, izléses hordó, vastag krémesség. A vörösek közül a Philosopher’s Stone névre hallgató bordói házasítás mindig jó szokott lenni. Tiszta, intenzív, jól feltekert hangerővel, remek hordóval.
A Bock pincénél is szerencsét próbáltunk, időnként lehet ott jó dolgokat is inni. Most is így volt. Általánosságban ugye mindegyik bor túlérett, nagytestű, sok fával, jelentős alkohollal, kissé érdes tanninnal. Ezek mellett vannak olyanok amelyekben az aszaltas hangulat ellenére van energia, ízei tényleg gazdagok, jólesőek a kétségtelen rusztikusság mellett. Ilyen volt a Jammerthal Cab. Sauv. és a Capella. ÉS olyanok is voltak, melyek a nagy méret ellenére relatív ürességet, aszaltság helyett már odaégettséget mutattak. Ilyen volt a Fekete hegy Cab. Fr és a Magnifico. A syrah 13 valahol a két véglet között, de inkább nem kéne. Évjáratokra már nem igazán emlékszem.
Végül a Holdvölgy pincénél zártunk édesekkel. A művésznevek megjegyzésével bajban voltam, utólag a honlap segítségét kértem. Volt egy komolyabb kései sárgamuskotály, Nyúlászó (Exaltation) 2012, ami nagyon tetszett, illetve a kései birtokválogatás (Signature) 2007, ami különböző technológiával készített top édesborok házasítása, volt még emlékezetes. Az Eloquence szamorodni 07-ben semmi különöset nem találtam, megszokottabb, letisztult “újhullámos” késeis jegyek, kevesebb intenzitással , mint vártam, kis előrehaladottságot is érezni véltem. A Culture aszú 2006 természetesen sokkal gazdagabb volt, de szintén semmi mást nem nyújtott, csak ami kötelezően elvárható a műfajtól.
