Évekkel ezelőtt magam is megpróbáltam elhinni, hogy nem kedvelem a cabernet-t. Egyébként is divatosnak tűnt a kifinomultabb és szofisztikáltabb "pinós" irányra nyomulni. Az itthoni haladók közt már nem volt menő Bordeaux randa kövületeihez dörgölőzni. Nem is csoda, hiszen mindent elárasztottak a fájóan unalmas, ámde annál drágább szörnyszülöttek. Nemhogy a cabernet kezdett hiteltelenné válni, de szegény merlot-ra is a hömpölygés árnyéka vetült. Maradtak hát a fehérek, abban úgyis jobbak és izgalmasabbak vagyunk, vontam meg én is a lemondás mérlegét. Pár éve már, hogy a B oldalt taposom, és egyre gyakrabban tör rám a régi-régi cabernet-láz. Mi a fene történik velem? Annyit ittam, körbeértem és megint kezdődik elölről ez az unalmas daráló? Meglehet. Mikor azonban másodszor lépek ugyanabba a folyóba, már Bordeaux-val szemezek. A korábban teltnek tetsző idomok most hidegen hagynak, a randa elhízás a napnál világosabb. Feszesség és kevesebb tűz, ez csigáz fel. Ráébredtem, a cabernet nekem tizenhármas szesszel szerelem!

A tavalyi igen meghatározó Burgundia-kóstolók (itt és itt) után biztosan tudtam, hogy ez a borvidék immár szerelem. Éreztem, hogy újra át akarok élni olyasmi élményeket, de azt is tudtam, hogy több száz eurót egészen biztos nem fogok adni egy palack borért.

Már jó ideje dédelgettem a gondolatot, hogy Szegeden, a társaságnak szeretnék összeállítani egy szép sort. Megérdemlik, amiért hagyják, hogy állandóan rájuk tukmáljam azt a sok rieslinget.:)

Mindenképp még ésszerű keretek között szerettem volna tartani a költségvetést, ugyanakkor arról semmiképp nem akartam lemondani, hogy legyenek komolyabb tételek is a sorban, melyek meg kell, hogy mutassák a varázst. Ez persze érintőleges tapasztalatokkal, korlátozott beszerzési lehetőségekkel nem feltétlen egyszerű. Mégis úgy gondolom, hogy sikerült. Ahogy megfigyeltem, mindenki maximálisan elégedetten távozott, senki nem érezte, hogy ne kapott volna elegendő értéket a beugróért.

Egy-két kakukktojás is került a sorba.  A jegyzetek "négykezes" formában jönnek, akov-kollégával közösen.

Íme:

A fene gondolta volna, hogy nagy csinnadrattával elmegyek a VinCE-re és a legérdekesebb, legütősebb borokat nem holmi külföldi szakértő vezette mesterkurzuson, hanem az egyik kiállító standján fogom megtalálni, egyetlen picike kis asztalon. Aki hallgatott önnön mézlopója finom jelzéseire, biztosan képtelen volt remegés nélkül elhaladni a WineAge standja mellett. Részemről is nagy hiba lett volna elhalasztani azokat a borokat, amelyeket nemhogy hétfő este nem bontogatok a paprikás krumplihoz, de egy sokszemélyes, exkluzív kóstolót is bajosan volna kedve bármely borbuzinak megfizetni. Természetesen a kóstolás „fesztiváli” körülmények között történt, de talán óriásit nem tévedhettem. Persze, nagyon jó volna megnézni ezeket a borokat otthon, fehér falak között is, de ilyen tömegű szipkázásért cserébe az ember elvisel némi kellemetlenséget. Hogy mind elolvassátok, a kóstolási jegyzeteket két részletben fogom szerepeltetni.

A tavalyi év első igazán meghatározó nagy vörös élménye volt a tétel.

Többször eszembe jutott azóta, hogy rá kellene újra próbálni, csak hát elég drága mulatság csak úgy nézegetni.

Vannak olyan esetek, például a nagy Bordeaux-Villány párbajunk, amikor ez a késztetés különösen erőssé válik. Szívem szerint és ha lett volna nálam, azonnal nyitottam volna egyet, hogy az erős 8 pontos emlék vajon őrizné -e a fényét az aktuális sorban.

Sajnos erről lekéstem, de azóta győzött az egyszer élünk érzés, és leemeltem az utolsó palackot a Bortársaság polcáról.

Az ünnepek alatt pedig kedves vendégek tiszteletére felnyitottam.

Észak-Rhone vidéken járunk képzeletben, a syrah szőlőfajta bölcsőjénél. A tágabb értelemben vett borvidéknek a két legnagyobb presztizsű appellációja minden kétséget kizárólag az Hermitage és a Cote-Rotie.

Az Hermitage, vagy régiesebben Ermitage, tulajdonképpen nem több (területileg), mint egy domb. Talaja gránit, és tökéletesen déli kitettségű. Borát a múlt században még egy lapon emlegették a 1ére cru bordóiakkal és a legnagyobb burgundiakkal. Semmiképp nem szabad összemosni a nevét a környező jóval nagyobb kiterjedésű, de értékben jóval szerényebb képességű Crozes-Hermitage-zsal. (a kép forrása: www.uncorkedevents.com)

A Cote-Rotie (a képen, forrás: www.elitistreview.com) vadregényesen meredek gránit-teraszait szintén nagyon régóta művelik már, de az innen származó borok mégis jóval később szereztek világhírnevet. (Tulajdonképpen ez Guigal tevékenységéhez köthető.)

Ma nagyjából egymás mellé szokás helyezni ezt a két körzetet a hierarchia tetejére. Azt mondják az Hermitage inkább a tekintélyesebb, erőteljesebb, "maszkulinabb", a Cote-Rotie pedig inkább bájosabban gyümölcsösebb, lágyabb, "femininebb" arcát mutatja meg a fajta csúcsainak. (állítólag ennek a háttéreben sokszor az áll, hogy a Cote-Rotie boraihoz engedélyezett  20% erejéig fehér szőlőt is adni, főleg viognier-t)

Egy év eleji külföldi rendelésem révén hozzájutottam 1-1 palack jónak mondott tételhez a fenti körzetekből:

Az abszolúte minimális jégbor-tapasztalatomra bőven ráfér a ráncfelvarrás, így nem gondolkodtam sokat azon beüljek-e a VinCE jégboros mesterkurzusára. Előadónk, Tony Aspler Kanada első számú borírója, egyben borblogger, és nem mellesleg a borkrimi műfajának talán első és egyetlen képviselője. Indításként kaptunk némi áttekintést a jégbor múltjáról. Az első történelem jegyezte jégbor Franconiában (Németország) készült 1794-ben. Ki tudja miért? Ki volna az a masszívan elmebajos, aki pengeélre lökné a család jövő évi borfogyasztását? Akárhogy is történt, okos emberek rájöttek, hogy a tél derekáig a tőkén hagyott szőlőszemekben a víz megfagy és fagyott állapotban préselve igen komoly cukorfokú, szép savtartalmú must lesz az eredmény.

Rég írtam német rieslingekről, de azért szorgalmasan fogyasztom őket. :) Az elmúlt 1-2 hónap termésének jegyzetei következnek közös csokorba szedve.

Íme:

A St. Andrea után az Orsolya Pincébe látogattunk el. Bevallom, ide is már évekkel ezelőtt el kellett volna jönni, de valahogy ez is mindig elmaradt. A szép hosszú hétvége azonban lehetőségek tárházát kínálja, kár lett volna ismét kihagyni Orsi és Zoli most már messze földön is híres pincéjét. Bevallom, a 2009-es Görbesoros Kadarka súlytalan koncentrációjával és tisztaságával nálam is könnyedén került be az igencsak szűk kadarka-pantheonba. Az Ostoros szélén található pince az egykori szobakonyhás pincelakásokat hasznosítva kúszik be az Arany János utca feletti tufavonulat alá. Azonnal látszik, hogy Orsolyáék semmit sem kaptak ingyen: nem EU-támogatások vagy befektetők finnyás pénze, hanem irtózatosan sok kétkezi munka hozta létre ezt az irigylésre méltó kis birodalmat.

Ismerős, mikor néhány kellemes vecsernyéléshez vásárolt palack csak úgy megragad a készletben és sakkban tartja a borhűtőt vagy már eszeveszettül kanyarodik fel a pince falára? Teszegetjük ide, rakogatjuk oda és egyszerűen nem kerekedik alkalom a felbontásukhoz. Előbb-utóbb tartani lehet attól, hogy a vendégek már megsértődnének érte, a haveri kóstolótársaság érdeklődési „görbéjét” meg szimplán alulról súrolják. Pár kedves barátom találta magát ebben a felettébb kellemetlen helyzetben és gondolták összerántanak egy könnyed, gyermeki várakozásoktól mentes szeánszot. Közelebbi tematika nincs, csak szertelen csapongás térben és időben. A határokat ezúttal a borkészletező kispajtásokat markában tartó láthatatlan erő, a félelem rajzolta fel.

A tél leghidegebbnek és legfehérebbnek ígérkező hétvégéjét bevállalva tokaji bortúrára adtuk fejünket. Ilyenkor mindig jönnek a belső nyugalmi pontot behangoló „úgysem lesz olyan hideg”, „nem lesz annyi hó” és „csak a média őrjöng megint” tirádák, aztán az ember csak annyit vesz észre, hogy a kocsiban ül és már valahol Szerencs környékén jár. Persze máris rohadtul hideg van, csúszik az út, és fagyott kutyalábak meredeznek az árokpartokon. Elsőként a tolcsvai Tokaj Oremusnál jártunk. A világ legnagyobb presztízsű birtokai közé sorolt spanyol Vega Sicilia érdekeltségébe tartozó pincészet a megszokott módon és magas minőségben teszi a dolgát. A borokat el tudják adni, bőven exportálnak és a birtok még ezekben a nehezebb időkben is eltartja magát. Evidens, hogy eszeveszett bővülésre és telepítésre nincs lehetőség, az ésszerű kísérletezés és az új irányok keresése azonban soha nem állhat le.

 A dramatizáló címet kéretik nem túl komolyan venni, talán inkább arra utal, hogy ebben a témában elsősorban az ár miatt, nem hiszem, hogy vállalkozni fogok a jövőben újabb sort összeállítani, így a konklúziókat a jelen kóstoló fogja számomra egy darabig biztosítani. 

Kis borklubom tagjaival ezúttal egyik kedvenc vörösboros vidékemről, a Dél-Rhone területéről kóstoltunk meg néhány nedűt. Mint közismert, jókora területről (több tízezer hektár) beszélünk, sok különböző típusú és minőségű borral, amelyek közül nemzetközi szinten kiemelkedőnek számító is szépszámmal akad. Két alapborral (Côtes du Rhône) indítottunk, majd a kiemelt területek közül megnéztünk Gigondas vidékéről két, a nagyszerű Chateauneuf du Pape területéről pedig négy bort. Nagy meglepetések nem születtek, jó borokra számítottam, jó borokat is kaptunk (a néha nem kevés) kiadott pénzünkért. A borokat ebben a sorrendben kóstoltuk, nem vakkóstoló keretében:

Villányi látogatásunk alkalmával a Sauska és Gere mellett a Bock pincészetet is felkerestük. Magamba mormogva egyik nagy személyes mulasztásom volt, hogy vagy 6-7 év alatt nem sikerült ide eljutni. Egyszerűen csak így alakult, Villány egy idő után unalmas lett, helyette Egerben, Tokajban, Sopronban és a Balatonnál is volt hova menni. Bock bort sem bontok minden áldott nap, így jó ötletnek tűnt végignyomni egy majdnem komplett portfólió-kóstolót a pincészet kiváló villányi éttermében. Ha már a Gere-féle Mandula éttermet keményen „ajnároztam”, akkor ezt a villányi Bock Étteremmel is meg kell tennem: remek alapanyagokból, hozzáértéssel elkészített, tiszta ízű ételeket kaphatunk. Semmi fine dining, semmi múltba révedő puszta-gasztronómia, csak tisztességes és Magyarországon szokatlan minőségű vendéglátás.

Szokták volt mondani, hogy Bordeaux megismeréséhez és megkedveléséhez időre és türelemre van szükség. A gyakran nem éppen behízelgő simogatásukról híres borok rétegeinek feltárásához valóban nem árt először kiszeretni az újvilági alapborok jellemtelen katonáiból. Aztán jobb, ha nekiülünk és megismerjük az évjáratok sajátosságait és nagyító alá vesszük a kiszemelt termelők pedigréjét. Itt jönne az, hogy húzzunk elő 2-300 Eurót, mert azért már akár kaphatunk is valamit. Nem kell ennyire hevesnek lenni, kapunk némi izgalmat jóval kevesebb pénzért is... az alábbi három bort külföldről szereztem be, egészen normális árazás mellett.

Nicolas Joly munkásságát nem nagyon kell bemutatni a hazai közönségnek, hiszen a „mester” többször járt Magyarországon, bor- és könyvbemutatott és előadásokat is tartott. Egy biztos, a biodinamika pápája és fogadatlan prókátora a nemzetközi borvilág egyik legmegosztóbb figurája. Szuggesztív személyisége, határozottsága, számolatlan előadásai és írásai számtalan borászt és fogyasztót tettek a biodinamikus módi elkötelezett hívévé. Híres és hírhedt könyve, „Az ég és föld szülte bor” magyarul is hozzáférhető, legrészletesebb „kritikai” elemzése talán Rambó barátunk jóvoltából férhető hozzá. Sokan próbálkoztak a mű elolvasásával, kinek sikerült, kinek nem. Mindenesetre, ha egyszer nekiállunk, töltött hatlövetűnket biztos távolságra tartsuk kis kezecskéinktől…

Kifejezett merlot-kóstolót még soha nem tartott kis társaságunk, így meglehetősen hiánypótló volt az esemény.

Nem volt különösebb koncepció, főleg annyi, hogy kinek mi volt otthon. :) Annyit szerettem volna persze, hogy szerepeljen a sorban egy-két kimagaslóbb tétel itthonról, és legyen benne egy-két külföldi referencia is. Ezen kívül senki ne keresse benne még csak hozzávetőleges teljesség igényét sem.

A kóstolás vakon történt, az első, belövőnek szánt tétel kivételével.

Következzen a sor:

A Bodóéknál töltött "ne csak írja..." alkalmakon az is szokás, hogy egyéb borászokat is meghívnak, akik bemutatják a társaságnak a boraikat.

Ezúttal Dorogi István volt a vendég-előadó, szép hosszú sort hozott magával.

Íme:

Múlt pénteken Piemont-témájú kóstolón volt szerencsém részt venni.

A fajsúlyos vörösek világában kezdőbb borfogyasztóként engem is megérint a kérdés, mely sokunkat: Hol is tartanak vöröseink a nagyvilágban?

Megtörtént a beharangozott chenin blanc-kóstolónk. Azt hiszem kaphattunk némi képet a fajta sokszínűségéről, de azért közös jegyek is felfedezhetőek voltak.

A sor átlagos szintje elég erős volt, néhány tétel kiemelkedően is. Egy bor sajnos áldozatul esett a TCA-nak, egy pedig nagyon megosztotta a közönséget. (nem meglepő módon a Nicolas Joly-bor :)) 

A borok jegyzetei:

A hét elején tartottuk évvégi, karácsonyi borklubunkat. Ez alkalommal valami igen komoly és egyben igen kedves sorral terveztem előállni.

Valóban nem volt mindennapi, egyik ámulat után következett a másik.

Íme:

Történt nemrégiben, hogy a művelt alkoholista komment-rengetégében elhangzott tőlem egy olyan hozzászólás, miszerint szívesen beneveznék egy prémium ausztrál riesling-kóstolóra. Amíg persze én ezt egyszerű vágyként könyveltem el, octopus kolléga a tettek mezejére lépett és néhány napon belül konkrét és minden további nélkül megvalósítható tervet vázolt elénk, széles kínálatú beszerzési hellyel, valamint a sor előzetes összetételével.

   Tovább kóstolgattam a 2005-ös évjárat nedűit. Ebben a bejegyzésben Németh Attila mátrai borász egy olyan boráról lesz szó, amely bár öt éves, de még mindig kapható és ezt én nagyon méltatlannak érzem, tekintettel arra, hogy egy kiváló minőségű borról van szó. Hiába, úgy tűnik a jó bornak is igencsak kell a cégér.

    Sok-sok boros emberrel együtt én is szeretem végigkövetni egy bor életútját, és tanulni abból hogyan érik egy fiatal korában ígéretesnek tartott nedű. Szerzőtársam 2006-os évjáratú borait vizsgálgatja mostanában lelkesen, nekem pedig van még néhány butélia évekkel ezelőtt eltett borom az általánosságban nem túl acélosnak vélt 2005-ös évből. Úgy döntöttem minőségellenőrzést tartok. Ebben a bejegyzésben egy mátrai olaszrizlingről és egy balatoni rajnairól lesz szó.