A VinCE-hez való viszonyulásom a várva várt Steven Spurrier kóstoló borsorának kihirdetésével kezdődött. Mikor először megláttam a cabernet-sort, legszívesebben visszaváltottam volna a belépőjegyem. A borok többségét a magyar piacról szedegették össze, mégpedig viszonylag koncepciótlan módon. A rendezőelv talán az lehetett, hogy melyik kereskedő mivel járul hozzá a bulihoz. Spurrier + 200 ember biztosan komoly vonzerőt jelent bármely forgalmazónak. A kis késéssel induló mesterkurzusra várva vagy százan torlódtunk össze a nagyterem ajtaja előtt. A vesztbalkános dörgölődés egy pillanat alatt rockkoncertes hangulatot teremtett. Spurrier, Spurrier! Már láttam, ahogy a tömeg utat tör magának az arénába és felcsendülnek az első fület tépő gitár riffek... hála a jó égnek, azért mégis csak valamiféle szemináriumra jöttünk. A borok kóstolása elvileg vakon történt, azonban az érkezéskor töltögető pincérek nem nagyon takargatták a palackokat. Sebaj, aki benne volt a játékban, szemet hunyt a címkék felett.
Bordeaux-Villány: A végső párbaj
A dramatizáló címet kéretik nem túl komolyan venni, talán inkább arra utal, hogy ebben a témában elsősorban az ár miatt, nem hiszem, hogy vállalkozni fogok a jövőben újabb sort összeállítani, így a konklúziókat a jelen kóstoló fogja számomra egy darabig biztosítani. 
A téma tehát, prémium Bordeaux-Villány-párbaj. Volt már ilyen az alkeszen is, de elég sok olvasói kritika merült fel. Emlékeim szerint elsősorban a bordói vonalt messze nem találtak egyesek elég veretesnek, ahhoz, hogy túl büszkék lehessünk az eredményre, másrészt elhangzottak olyanok, hogy a magyar versenyzők nem kereskedelmi forgalomból származtak. Igyekeztem ezekből tanulni.
Az ár miatt persze a merítés igen szűkre volt szabva, mindössze 3-3 tétel fért bele. Ezeket úgy igyekeztem összeállítani, hogy Villányból az abszolút legelső vonalból válogattam, és velük szembe, a bordói oldalra, árban összemérhető, és mindenképp méltó ellenpontok kerüljenek, konkrétan egy jó második vonal.
Megjegyzésként az árakhoz, szándékom szerint teljesen figyelmen kívül hagytam olyan tényezőket, hogy jelenleg mi az Euro-árfolyam. A villányi vonal legdrágább tagja, az Attila, már évekkel ezelőtt 25 000 Ft-ra lett beárazva, amikor még 250 Ft körül volt az Euro. Így én úgy értelmeztem, hogy anno 100 Eurora lett belőve. Az ok, hogy jelenleg már nem annyi, az kívül áll a borokon. A francia borokat külföldi beszerzés esetén a vételáron vettem figyelembe, magyarországi vásárlás esetén pedig a franciaországi jellemző árakon. Ilyen módon a bordói csoport tagjai durván 50-130 Euro értéket képviselnek, míg a villányiak kb. 50-100 Euros intervallumba esnek.
Mivel a kóstolóra a tervezett létszámnál eggyel kevesebben jöttek el, a perfő árakon pedig már nem akartam tovább emelni, saját részre letöltöttem 1-1 decit kis üvegekbe, így nekem volt lehetőségem a borokat másnap, illetve harmadnap visszakóstolni. A posztban igyekszem megosztani a későbbik kóstolás élményeit is.
A tételeket a kóstoló reggelén kidugóztam, leöntöttem belőlük az emlegetett deciket, hogy estig tudjanak némiképp szellőzni. Ezt az időt a garázsban töltötték, ahol 13 fok volt a hőmérő tanulsága szerint, terv szerint a vakkóstoló előkészületei alatt reméltem, hogy elérnek jó 14-15 fok körüli kezdő hőmérsékletet, de mégis az ideálisnál picikét hidegebbnek tűntek.
Következzen tehát az illusztris kóstoló, a blog életében először mind három szerző tollából:
Hárman Bordeaux-ból
Szokták volt mondani, hogy Bordeaux megismeréséhez és megkedveléséhez időre és türelemre van szükség. A gyakran nem éppen behízelgő simogatásukról híres borok rétegeinek feltárásához valóban nem árt először kiszeretni az újvilági alapborok jellemtelen katonáiból. Aztán jobb, ha nekiülünk és megismerjük az évjáratok sajátosságait és nagyító alá vesszük a kiszemelt termelők pedigréjét. Itt jönne az, hogy húzzunk elő 2-300 Eurót, mert azért már akár kaphatunk is valamit. Nem kell ennyire hevesnek lenni, kapunk némi izgalmat jóval kevesebb pénzért is... az alábbi három bort külföldről szereztem be, egészen normális árazás mellett.