Az év első magyar boros "megamixe", szokás szerint - a kóstolási körülményektől függően - kurtább vagy részletesebb jegyzetekkel, pezsgőtől az édes borig, Soprontól Tokajig.

A legutóbbi Borsmenta Sajtóklub kóstolón a pinot noir volt az aktuális téma: 13 bort kóstoltunk különböző borvidékekről, különböző évjáratokból a Kóstolom Borbárban. A magyar pinot nem egyszerű téma, alapvetően kényes fajtáról beszélünk, amellyel sokan próbálkoznak itthon, de viszonylag ritkán hallani/olvasni magyar pinot noir-t felmagasztaló kritikát. Bár a lenti sorból hiányzott néhány pinot-szempontból jelentősnek számító borvidék és pince, így is színes körképet kaptunk.

Spanyolország mintegy 120 földrajzilag meghatározott borvidékkel rendelkezik (ebből 2 DOC/DOQ és hatvannál is több DO besorolás), ezek nagy részével a magyarországi fogyasztó nem is találkozik, Spanyolország (is) tehát valóságos kincsesbánya rejtőzködő borvidékek szempontjából. A mai írás témájául szolgáló borvidékről én pl. két hónappal ezelőtt olvastam először, amikor egy spanyolországi kiruccanást tervezgettem. A sorozat legfrissebb posztjának különlegessége tehát, hogy helyszíni látogatás is fűződik hozzá, és remélhetőleg akad még majd ilyesmire példa a későbbiekben is.

Sopron, mint borvidék mintha hosszúra nyúlt téli álmát aludná az utóbbi években. Az ismertebb magyar borvidékek közül szinte mindegyik hallat magáról valamilyen szinten, borvidéki összefogás, egységesített megjelenés, együttgondolkodás, fejlesztések, közös kóstolók formájában is. Sopronban viszont csend honol (vagy csak én vagyok lemaradva). Vannak ismert, akár nagy nevek - Weninger, Ráspi, Luka Enikő, újabban az Etyeki Kúria - és kisebb borászatok is, akik persze folytatják a munkát, de rég volt már olyan, hogy egy soproni borra vagy borvidéki történésre felkapta volna a fejét a közönség, vagy a borszakma. A kontraszt pedig különösen éles, ha a határ túloldalán fekvő Burgenland-dal vetjük össze a helyzetet.
Ez a bor nem dob követ az állóvízbe, de kellemes bevezetésnek tűnik a soproni borok világába, és innen érdemes építkezni. A Linzer-Orosz Borászat korábban Winelife néven működött, de a tulajdonosok - Linzer Sámuel, Orosz Csaba és Orosz Péter - a közelmúltban inkább a "nevükre vették" a fertőrákosi pincét. 10 hektár termő szőlővel rendelkeznek a Fertő-tó környékén, részben mészköves, részben csillámpalás talajú részeken. A közeli jövőben az organikus művelésre átállást, a végcél pedig a könnyed, gyümölcsös, jól iható borok készítése. Ez a zweigelt sikeresen betölti küldetését.

Februárban megszondáztunk ismerősökkel még egy furmint-sort, méghozzá néhány chardonnay-val vegyítve, a 2015-ös évjáratból gyűjtögetve. A két fajta borainak egy sorban kóstolása rögtönzött ölet volt, így viszont tényleg rengeteg bor gyűlt össze. A Galéria 12-ben kóstoltunk, vakon.

Az idei furmintos február utolsó hete számomra egy rég nem látott ismerőssel való találkozással zárult, őkelme pedig nem volt más, mint az influenza. Feledésbe merült ismeretségünk felelevenítése szerencsére viszonylag rövidre sikerült, így február utolsó napján már bátorkodtam egy palack furmintot - szintén egy régi ismerőst - felbontani és egy (na jó, kettő) pohár borral elköszönni a téltől. A palackra még úgy 2 héttel korábban, akadtam rá (rémlett, hogy birtoklok még belőle), és remek döntésnek bizonyult, hogy a magam részéről ezzel búcsúztattam az influenzát, a jubileumi 10. Furmint Februárt és a téli hónapokat egyaránt.

A svájci Philipp Oser által 2004-ben alapított Villa Tolnay életében 2019-ben komoly változások álltak be, több szempontból is. A fogyasztók számára legszembetűnőbb ezek közül az, hogy a pince arculata felfrissült, a borok innentől teljesen új külsővel kerülnek forgalomba. A szortiment is tisztult és újfajta hierarchia épült fel a borok között. Ami pedig csak helyben látható: elkészült az eddigi legkomolyabb bővítés a birtokon is.
Philipp Oser és Nagy László a Kóstolom Borbárban mesélt a újdonságokról és természetesen friss borokat is mutattak.

Lassan véget ér a február, legfőbb ideje, hogy a Borrajongón is beszámoljunk a legnagyobb - és idén a jubileumi tizedik - Furmint Február kóstolóról, amely a hagyományokhoz híven február első csütörtöki napján a városligeti Vajdahunyad-várban került megrendezésre és szokás szerint nagy érdeklődés övezte, mind a borászok, mind a borkedvelők, mind a legtágabb értelemben vett szakmai körök részéről. Sajnos úgy alakult, hogy a blog szerzői közül idén csak én tudtam elmenni a kóstolóra, így tehát a megszokott "A Furmint Február szerintünk" helyett ez most egyszemélyes beszámoló lesz.  Így viszont kicsit kevésbé kötnek terjedelmi korlátok, vettem hát a bátorságot és a fáradságot és egy nyúlfarknyi jegyzetet idekanyarítottam minden borról.

A Borjour csapata tavaly szervezett először "Borjour Dél" néven egy mediterrán, latin-amerikai, illetve a déli félgömb országaiból származó borokra fókuszáló egész estés sétáló kóstolót. Idén sem maradt el folytatás, részben más kiállítói sorral és új helyszínen, a Hotel Nemzeti Budapestben került sor az idei rendezvényre.
A kiállító borkereskedések és az általuk képviselt pincészetek névsora elég eklektikus kínálatot ígért, így én is eltöltöttem néhány órácskát a megszondáztatásukkal, az alábbiakban pedig kiállító standonként összerendezve megosztom a tapasztalatokat is.

Ha bordói borokról van szó, még az alsó-közép szegmens megvizsgálásához is nagyot kell nyújtózkodni egy átlagos borbarátnak. Sajnos az a helyzet, ha legalább egy minimális klasszikus claret stílust szeretnénk a poharunkban tudni, akkor minimum 5-10.000 forintos átlagos palack árral számolhatunk. Nem véletlen, hogy nem szerepelnek bordóiak heti rendszerességgel a “tegnap ittam” sorozatban. Van-e közös halmaza a megfizethető, jó és klasszikus jelleget magában hordozó bordóiaknak? Erre a kérdésre valószínűleg mindenkinek más lenne a válasza, de mi most négy boron keresztül próbáltuk, felülvizsgálni perszonális nézeteinket, a legklasszikusabb borvidékről. Az univerzális vélekedés szerint lehetőség szerint kerülni kell a másodcímkés borokat, de ha ésszerű kereteken belül gondolkodunk, akkor ennek nem nagyon van más finanszírozható opciója, legalábbis is itthonról. A világ borkedvelőinek jelentős hányada felettébb ambivalens érzésekkel viseltetik Bordó irányába. Egyrészt megkerülhetetlen példa a borstílusok között, másrészt, ebből adódóan nagyon túlárazott körzet. A 2014-es évjárat erős közepesnek mondható a szakértők szerint, így bízhattunk benne, hogy a nyár végi napsugarak ezúttal nem lettek felturbózva némi répacukorral. A négy bor többszöri átkóstolása után elégedetten állhattunk fel az asztaltól, nagyjából azt kaptunk, amit vártunk. Más kérdés, hogy ennyiért otthoni fogyasztásra ki lenne hajlandó kipengetni érte a borvidéki felárat.

Dübörög a Furmint Február, a hagyományos Vajdahunyad-vári nagy kóstoló múlt héten került megrendezésre - összefoglaló hamarosan -, és sorban következnek a budapesti és vidéki események. A múlt hétvégén egy baráti összejövetel alkalmából én is a nappaliba varázsoltam egy furmint-sort, mégpedig Szepsyék "alap" furmintjának 5 évjáratából.

Szepsy István sokszor hangsúlyozta, hogy a birtokfurmint náluk nem egy belépő szintű bor, egyszerűen más célt szolgál: az egyes dűlők egyedisége helyett a furmint fajtakarakterét hivatott bemutatni. Ennek megfelelően a bor több - jellemzően mádi és tállyai - dűlő termésének házasítása. Fiatalabb szőlők, nagyobb fürtű tőkék és a dűlők alsó, agyagosabb talajú részéről szüretelt termés is belekerül, így talán kevésbé koncentrált és könnyebben fogyasztható bor a végeredmény, cserébe a birtokborban a dűlős furmintok sav- és ízkaraktere összeadódik.
A stílus nem maradt változatlan az évek során, ebben természetesen az évjáratoknak is szerepe volt: szüreti időpont, hordóhasználat, almasavbontás, maradékcukor, palackzárási mód, mind-mind 1-1 apró részlet a kirakósban, aminek a végeredménye 1-1 palack tartalmában jelenik meg.

A spanyol borok legszélesebb hazai választékával rendelkező Vino Castillo háza táján több érdekes dolog is történt az elmúlt hónapokban, ami a spanyol borok rajongótáborát biztosan felkapja a fejét, és ezekhez kapcsolódik a mai borsor is.
Az egyik örömteli hír, hogy Fiesta de Vino néven idén májusban nagyszabású spanyol borkóstolót szerveznek. A Duna Palotában megrendezésre kerülő fél napos borünnepen a spanyol borok és cavák mellett tapasok és tematikus előadások is szórakoztatják a közönséget. A szervezők 70 spanyol pincészetet és 300 bort ígérnek, ami itthon eddig minden bizonnyal példátlanul széles merítést kínál a spanyol Spanyolország boraiból.
A másik újdonság, hogy a sokáig csak webshopként működő kereskedés idén januárban Budapesten, a Dob utcában megnyitotta borboltját, ahol amellett, hogy a kínálatban szereplő palackok azonnal megvásárolhatóak, a tervek szerint hamarosan egy kis kóstoló helyiség is kialakításra kerül, ahol poharazni is lehet a borokat és amely tematikus esteknek is otthont adhat.
Sajnos a Fiesta de Vino-t beharangozó decemberi sajtókóstolóra egyikünk sem tudott elmenni, cserébe nyitás után meglátogattam a borboltot és - mintegy ráhangolódásképpen a fiesztára - hazavittem néhány bort a kínálatból. A borászatok mindegyike szerepel a Fiesta de Vino felsorolt kiállítói között, én most az érdekesség kedvéért inkább a kevésbé közismert borvidékekre koncentrálva válogattam úgy, hogy minden palack beférjen 5000 Ft alá és akadjon 1-2 best buy gyanús tétel is. Íme:
 

Új-zélandi borászat még nem szerepelt a sorozatban, most ennek is itt az ideje. Új-Zélandot az ezen a téren felszínesebb ismeretekkel rendelkező borkedvelők jó eséllyel többnyire Marlborough-val és a sauvignon blanc-nal azonosítják, pedig a szigetcsoporton Marlborough-n túl is bőven van borélet. Central Otago és Hawke's Bay még az ismertebb borvidékek közé tartoznak, talán még Wairarapa (Martinborough) is idesorolható, de bőven van még felfedezni való Új-Zélandon. Én most Canterbury-t választottam vizsgálódásom célpontjául. Rögtön nem is egy, hanem két borászat - a Pegasus Bay és a Main Divide - borait kóstoltam, amelyek ugyan szorosan összefonódnak, de a sztorihoz már lapozni kell.

Nem is tudom szerepelt-e már móri bor a "tegnap ittam" sorozatunkban, ha nem, akkor most épp itt volt az ideje. Miklós Csabit, vagy ahogy a pince nevében is szerepel, Miklóscsabit valószínűleg nem kell bemutatni. A mindig mosolygós borász sokat tett azért, hogy Mór ismertebbé váljon a magyar borfogyasztók körében. Az Ipacs Gézával közösen alkotott, Mór nevével különféle szóviccekkel játszadozó feltűnő palackok egyből megragadják a figyelmet.
Én most egy meglehetősen hosszú fantázianevű, és általában elég jól teljesítő chardonnay-val barátkoztam.

Peter Matyšák borászata a szlovák főváros közvetlen északkeleti szomszédságában fekvő, húszezernyi lakossal felszerelt Bazin (Pezinok) településén tevékenykedik, ráadásul nevezett szomszédunk azon kevés borászata közé tartozik, akik nemcsak igényes, de informatív webhellyel igyekeznek támogatni a kíváncsibb fogyasztókat. Emitt például még a területeken is körül lehet nézni, interaktívan.

A főként borokkal, de párlatokkal és mentes szőlőlevekkel is foglalkozó családi vállalkozás egyébként széleskörűen ismert és kedvelt a szomszédban, eképpen rendelkeznek akkora kapacitással, hogy a nagyláncok polcaira is jusson egy-két palack az aktuális szortimentből. Ezen az úton szereztem be ezt a kékfrankost is, amellyel a hétvégén úgymond félhivatalosan is lezártam a vizsgaidőszak okozta íráscsendet, hogy kissé bizonytalanul bár, de ezeken a hasábokon is elkezdhessem az újabb évet.

A Borrajongó hasábjain elég sokat foglalkoztunk a Mátrával - vagy legalábbis igyekeztünk -, amely minden bizonnyal hazánk egyik legjobb adottságokkal bíró, de ehhez képest szélesebb körben még kevésbé ismert és elismert borvidéke. A Mátra jelentőségét, potenciálját azonban az utóbbi években egyre több fiatal borász ismerte fel és igyekszik kiaknázni, folyamatosan azon dolgozva, hogy a borvidék elfoglalja méltó helyét a honi borpanteonban.
Németh Attila Gábor (N.A.G.) és a Tőkések (Karner, Losonci, Szecskő), valamint a méretesebb birtokok közül Szőke Mátyás vagy a Nagygombos Borászat után folyamatosan tűnnek fel az újabb szereplők, elég itt kisebbek közül a Benedek Pincére, a Centurio Szőlőbirtokra, a Csernik Pincére, a H2-re, a Kerekes Pincére, a Kékhegy Pincére, a Levente Birtokra, a Szignárovits-Maka Pincére, a nagyobbak közül a Bárdos és Fia Pincészetre, vagy a Dubicz Szőlőbirtokra (aki kimaradt volna, attól elnézést). Az Itt és Most Pince a legfrissebb induló pincészetek között van.
Hofmann Tiborról egyébként már második alkalommal írok egy borvidék új hullámos termelőjeként, hiszen sokáig ő volt az etyeki Szépvölgyön ÁT tulajdonos-borász duójának egyik fele, 2017 óta pedig az Itt és Most Pincét viszi párjával Gyöngyöspatán. Az ígéretes első borok alapján úgy tűnik, szép jövő várhat a pincére.

Nyakunkon a Furmint Február és az ezzel járó furmintos események, köztük a Vajdahunyad-várban, a jövő héten megrendezésre kerülő Furmint Február Nagy Kóstoló. Az már lassan hagyomány, hogy a Furmint Február alapítója, Kézdy Dániel mintegy ráhangolódásképpen, január vége táján szervez egy szűk körű kóstolót a sajtó képviselőinek. Idén sem volt ez másképp, a budakalászi Kálvária Pincében két meghívott pincészet mutatta be borait, míg a házigazda is készült néhány palackkal.

Elszánt boroscímke gyűjtőként (nincs olyan trükkös boroscímke amit egy vízforraló és egy hajszárító segítségével ne tudnék megkaparintani) dupla örömforrásnak számít, ha már egy önmagában is figyelemre méltó évjáratbemutatót egy egész kollekciónyi bűbájos címke premierje is  gyarapítja. Vida borászatot szép lassan az elmúlt években regisztráltam a legkedvesebb szekszárdi borászataim lajstromába. A Hidaspetre tizenhármas évjárata már két éve is feltűnt az év kedvencei listámban. Címkékkel együtt a szortiment is tisztult valamelyest, a koncepció rokonszenves és konzekvens. A borok a csúcsra szánt La Vida kivételével két, jól elhatárolt értékrendszer mentén lett csoportosítva. Az elsőbe került minden olyan bor ahol, a kellemes fogyaszthatóság és a jó ár/érték arány adja az előnyös tulajdonságok fő pilléreit. Ezek az alap, üzletekbe szánt, úgynevezett „tündér-borok”. A második csoport közös metszete, hogy a benne szereplő három bortípus a kiválasztott a szekszárdi arculat fő identitás képzőjének: kadarka, kékfrankos és a bikavér. Személy szerint nekem nagyon tetszik, amikor tudatosan leválasztja egy pince a cash-flow borait, az igazán fontosakról, a vevőnek ez egy fontos mankó lehet és előre predesztinálja, hogy mire számíthatunk a palack tartalmát illetően. A személyes kedvencem a Hidaspetre volt, a két évvel ezelőtti évjárat után megint elképesztő, koncentrációt, tisztaságot és komplexitást mutatott, szokatlanul magas minőségben a négyezer körüli hazai vörösborok között. Alapvetően és fundamentálisan kadarka rajongó vagyok, de a Hidaspetre minden aspektusában jobb volt az öreg tőkés kadarkánál. Testben, komplexitásában nem kunszt egy kadarka felé nőni, de ugyanakkor izgalomban és élvezhetőségben is fölé nőni, na az már igazi kuriózum.

Ma már minden valamire való (és esetleg nem specializált) hazai borkereskedés tart a szortimentjében új-zélandi borokat, elsősorban persze sauvignon blanc-t és esetleg pinot noir-t, jellemzően persze Marlborough régióból. Az már kevésbé mindennapos dolog, hogy valamelyik új-zélandi pincészet képviselője mutassa be ezeket a borokat kis hazánkban (bár ilyenre is volt már példa akár a Drop Shopban, akár a Bortársaság Borsuliban).
A Veritas az egyik legnagyobb termelőt, a Yealands Estate-et válogatta be portfóliójába néhány éve, mind sauvignon blanc-ból, mind pinot noir-ból több bor is tartva a kínálatban. Január közepén Lars Venborg, a cég európai képviselője Budapesten járt, és több kóstolót is tartott, Szik Mátyás örökös magyar sommelier bajnok segítségével, a nagyközönségnek és a szakma képviselőinek is. Az egyik ilyen eseményen én is ott jártam és most röviden át is adnám a tapasztalatokat.

Tavaly a rejtőzködő borvidékekkel kevésbé tervszerűen, úgyszólván opportunista módon foglalkoztam, ha véletlenszerűen szembe jött valami odaillő borsor. Erre az évre kicsit tudatosabban készülök: jó előre kiválasztásra kerültek a borvidékek, többnyire megvannak hozzájuk a borok is. Meglehetősen sok spanyol régió kerül majd terítékre, az első közülük Somontano, ahonnan kivételesen nem is kettő, hanem három bort választottam kóstolásra az El Grillo y la Luna névre hallgató pincészettől.

A tavaly januári koccintás után a Disznókő ismét meglepte a Tokaj- és aszúrajongókat egy kis kóstolóval a Veritas Borbárban. A tavalyi esemény mintájára - amolyan sajátos #tenyearschallenge-ként :) - két 5 puttonyos aszút mutattak be, amelyek között 10 év korkülönbség volt.

A Disznókőnél már 20 évvel ezelőtt is kialakult az a modern aszústílus, ami azóta is jellemzi boraikat és amely teljesen átvette az uralmat a borvidéken. A korkülönbség mellett a borok a két évjárat eltérő adottságait is szépen kidomborították. Az 1999-es tökéletes sav-cukor arányokról, gazdag botrytises karakterről és kiváló egyensúlyról árulkodik. A 2009-es év az őszi esők miatt nem feltétlenül kedvezett az aszúszüretnek, de mint az itt kóstolt tétel is igazolja, vannak szép képviselői ennek az évjáratnak, amelyek közül a Disznókő 5 puttonyosa egy melegebb, szárazabb év hedonista aszújának képét mutatja.

Fanyalgó ínyenc fogyasztók részéről az már szinte közhelyszerű megállapítás, hogy kis hazánk határain belül nem könnyű jó pinot noir-t találni, főleg, ha a mérce Burgundia, esetleg akár valamelyik új-zélandi vagy észak-amerikai pinot-specialista borvidék. Kísérletezni persze mind borászati, mind fogyasztói oldalról lehet, sőt, kell is, és időnként bizony ki lehet fogni ígéretes pinot noir-okat magyar borászatoktól. A kincskeresést magamtól nem feltétlenül a Balaton partjainál kezdeném, de úgy esett, hogy éppen a Badacsonyi borvidék egyik borászata lepett meg egy ígéretes pinot noir-interpretációval.

Így cirka másfél hét pihenő után ideje lenne valamivel elindítani az évet a Borrajongón, úgyhogy egy laza egyveleg formájában ezt is meg teszem. Az előző év utolsó és az új esztendő első péntek estéje egyaránt a bor jegyében telt, van tehát miről írni. Az előző év utolsó péntek estéjén a MyWine-ban borozgattam baráti társasággal, január első péntekjén pedig Kézdy Dániel meghívására verődött össze egy kisebb kompánia a házigazda borbarátaiból. Mindkét alkalommal előkerültek érdekes borok és korábbi évjáratú palackok is. A két este "termését" kötöttem csokorba az idei első blogposztban.
 

Az év utolsó napján érkezik a hagyományos dupla toplista második része, a kedvenc hazai borainkkal. Természetesen továbbra is várjuk az olvasói listákat, kedvenceket, meghatározó élményeket is kommentben.

Az év utolsó előtti napján érkezik a hagyományos dupla toplista első része, a kedvenc külföldi borainkkal.

(Pieter de Hooch: Soldier Offering a Woman a Glass of Wine; a kép forrása)