Elhunyt Szőke Mátyás, az egyik legismertebb mátrai borász, a 2017-es Év Bortermelője. Nyugodjék békében!

(A fotót a boraszportal.hu-ról kölcsönöztem)

2020 első magyar egyvelegében szerepel még néhány bor az 2019-es év utolsó napjáról is, de ez egyrészt már történelmileg is így alakult ezeknél az évkezdő egyvelegeknél, másrészt meg ennyi csalás belefér. :)

Manapság már senki nem akar burkoló vagy villanyszerelő lenni. Túljelentkezés van leendő pszichológusokból, dizájnerekből és számítástechnikusokból, de a tisztességes, precíz szakmunka elismertsége sajnos már régóta leáldozott. Csak ne kelljen szakembert hívni, mert lassan már nagyságrendekkel nagyobb időráfordítás lesz egy precíz szakit találni, hogy megszereljen egy fűtéscsövet, mint találni egy jó fogorvost.

A hazai borreneszánsz negyed évszázada is eléggé széthúzta a szakmai felhozatalt. Az egyik oldalon vannak aki művészi szintig tökéletesítették ezt a hivatást, a másik nagy halmaz gyakorlatilag nem sok minden mással tud vagy akar foglalkozni, mint a rentábilis működés fenntartása. Gyakorlatilag pont a kettő közötti legfontosabb rétegben alakult ki egy igen erős vákuum. Innen nézve Szőke Mátyás év borászának megválasztása, szép visszacsatolás lenne, hogy van értelme évtizedeken átívelően, korrekt borokat, elérhető áron és nagy volumenben csinálni. Sajnos nem sok nevet tudnék így csípőből felidézni, de a Nyakas-Feind-Szőke trió egészen biztosan stabil tagja ennek a körnek. Csak csendben jegyzem meg, hogy a tengerentúlon már kapott a pince egy igen jelentős kreditet, miszerint a Wine Enthusiast magazin 2013-as százas bestbuy listáján az előkelő 77-ik helyet kaparintotta meg a pince '11-es zöldveltelinije. Vettem is egy ‘13-as Sauvignon Blanc-t, hogy legyen naprakész élményem is, ami pontosan azt hozta, amit reméltem.Tiszta, friss fajtajelleges illat. Szájban pont elég mennyiségű és minőségű savak, zöldfűszeres aromák, és tiszta kellemesen fanyar útóiz. 1700-ért ez bőven túlteljesiti a nagy átlagot. Simán megvan 5 pont.

Nincs jobb és testhezállóbb szerep, amit nyugodt szívvel tudnék kiosztani a kortárs magyar borászok chardonnay-kísérleteinek. Az van ugyanis, hogy egy ideje konszenzus alakult ki a nagy, száraz magyar fehérbor identitását tekintve: a termőhely legyen Tokaj, a fajta lehetőleg legyen furmint. Miután megfelelő mennyiségű pénzt és marketinget öltünk az egyébként kétségtelenül „über alles”-terroir talajszerkezetét mutogató ősmagyar szőlőfajta borának tűzön-vízen át történő felfuttatásába, nem is meglepő, hogy minden más, de különösen a chardonnay magasztalása megmarad a külön utakat járó, kísérletező kedvű borászok és az ilyet kajáló újságírók, szakmabeliek hétvégi hobbijának. Legyen ez forradalom, lázadás, underground vagy akármi, de a komolynak gondolt hazai chardonnay-mezőny joggal követel magának több figyelmet.