Hoztam egy borpár(baj)ok különkiadást így március végére, méghozzá mátrai borokkal. Három borpárt kóstoltam a borvidékről, feltörekvő borászatoktól, friss évjáratokból, három különböző szőlőfajtából.

Folytatódik a február végén megkezdett sauvignon blanc-körképet, több részes külföldi kitekintés előtt ismét hazai borokkal, ismét 2019-es tételekkel. A múltkori etyeki kvartett után most négy különböző borvidékről válogattam négy különböző tételt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy éppen mostanában zajlik az évjáratváltás, az egyes pincék kiemelt kereskedői már a 2020-as tételeket árulják. Ha a jelen poszt nem is a leginkább aktuálisnak tekinthető évjárat borairól szól, azért stílust tekintve talán iránytűként még szolgálhat.

Ritka, de szerencsés helyzet, ha egymáshoz közel árazott borok párban kóstolva úgy mutatnak teljesen eltérő arcot, hogy csalódás helyett inkább örömre van ok mindkét palack esetén. Valami hasonló volt a helyzet a következő soproni, valamint kvázi-soproni zweigelt esetében is. Ismét egy bizonyíték, hogy az árcímke ugyan hasznos, de közel sem tévedhetetlen orientációs pont.

Ujvári Vivien nevét legtöbben a Tokaji borvidékről ismerhetik, hiszen 2016 óta ő készíti a mádi Barta Pince borait, előtte pedig 2 évig dolgozott a tarcali Gróf Degenfeld Szőlőbirtok borászaként. Vivien azonban a Badacsonyi borvidék szülötte, és máig rendszeresen ingázik Tokaj-Hegyalja és a tanúhegyek vidéke között, hiszen a szülei ma is Raposkán, a Szent György-hegy lábánál található aprócska településen élnek. A család egy kevés szőlőt is művel a hegyen, amelynek terméséből Vivien elképzelései alapján közösen készítenek bort.
A kis családi szőlőbirtok a Szent György-hegy nyugati oldalán található, a Csendár-dűlőben, ahol kevesebb mint egy hektárról, 65 évesnél idősebb tőkék gyümölcséből születik meg az Ujvári Olaszrizling. A bor neutrális fajélesztővel nagy, többször használt tölgyfa hordóban erjed és érlelődik finomseprőn. A rajnai palack kapszulája és címkéje narancssárga és bazaltszürke színeivel a vulkáni működésre és a vulkanikus kőzetekre utal.

Az Ujvári Pince első forgalmi tétele egy 2015-ös olaszrizling volt, ma a 2019-es évjárat boráról lesz szó, amely nemrég került a kereskedések polcaira.

A Sauska Tokaj száraz boraihoz érdekes viszony fűz. Korábbi emlékeim alapján egyrészt a világfajtákból készült boraikat - idesorolhatom a sárgamuskotályt is - magyar viszonylatban jobbnak találtam, mint a kifejezetten a Tokajra jellemző fajtákból palackozottakat, másrészt az olcsóbb tételeiket mindig jobban szerettem, mint a drágábbakat (bár ez alól a Birs Chardonnay - korábban Chardonnay+ - kivételt képez).

A jelen poszt legfeljebb részben lehet képes megcáfolni a fenti megfigyeléseket, mivel csak a 2019-es alap tételekből válogattam, amely négy fajtabort és egy - helyi szőlőfajtákat és világfajtákat egyesítő - házasítást jelent. Az utóbbi években az egész borvidékre jellemző törekvések és hangsúlyváltások ezeken a Sauska borokon is megfigyelhetőek: több gyümölcs, kevesebb vagy akár zéró hordó, törekvés a könnyedségre, eleganciára. A 2019-es évjáratban a hordó használatát ezeknél a tételeknél már szinte teljesen mellőzték Rakaczki Gáborék - egyedül a 113 Cuvée kisebb hányada kapott rövidke hordós érlelést -, a borok erjedés után néhány hónapot töltöttek finomseprőn.

Huszonnégy év. Ennyi telt el azóta, hogy a kilencvenes évek közepén megszületett ez a cabernet franc, amely egyszerre hordozza magán a szocialista rémálomból még éppen csak ébredező magyar szőlő- és borkultúra kissé megfakult, de azért érdekes emlékét, és a megfelelő bortárolás előnyeinek bizonyítékát. Az van ugyanis, hogyha ez a palack nem pihent volna az elmúlt (legalább) húsz évben (bor)hűtőben, akkor a pohár helyett egyenesen a lefolyóba küldtem volna, lemondva az időutazásról egy olyan korba, amikor még a barrique egyike volt a legfontosabb fogyasztói hívószavaknak.

Dacára minden előítéletemnek és negatív várakozásomnak a Szent Gaál Kastély cabernet franc-ja átment a rombor-vizsgán. Azt nem állítom, hogy szívesen fogyasztanék sűrűbben hasonlóan koros szekszárdi és villányi vörösborokat, de vannak olyan helyzetek, amikor a tanulni vágyó énem felülkerekedik a hedonizmuson. Ebből pedig néha ki lehet jönni jól is.

Íme, itt van 2021 első borpárbajos posztja, a szokásos hét darab borpárral, főleg magyar szereplőkkel, kis külföldi kitekintéssel. A szokásos átlagnál több a magyar bor, ezúttal csak "másfél pár" külhoni tétel jutott a válogatásba. A hétből négy magyar párost (chardonnay-k, furmintok, bikavérek, cabernet sauvignon-ok) ezúttal egy zoom-os borkóstoló keretében fogyasztottunk el barátokkal, így hosszas elemzésre, másnapi minőség-ellenőrzésre ezek esetében nem volt lehetőségem.

Amikor kerek egy évvel ezelőtt végigittuk a Péter Pince gyakorlatilag teljes aktuálszortimentjét, már abban bíztunk a borásszal együtt, hogy a következő találkozás személyes formában fog történni. Aztán 2021 talán még nagyobb sebességgel, szinte egy negyedév alatt közlekedett el, eljátszva minden optimista várakozást és reményt. A 2019-es száraz borok közben palackba, majd pedig forgalomba is kerültek, így egy tokaji túra helyett a nappalimba invitáltam furmintfant, hogy együtt szondázhassuk meg őket. Négykezes beszámoló következik.

Villányba nem fehér bort inni jár az ember, és ha csak úgy általában fehér borra szomjazik, a boltban jellemzően akkor sem a "Villány" feliratot keresi a palackokon. Az ország legmelegebb borvidéke a vörösborokról vált híressé és máig erre fektetik a hangsúlyt a helyi borosgazdák, így a termőterület nagyobb részén is kék szőlőfajtákat találunk. Persze készülnek azért fehérborok is a régióban, elsősorban a siklósi körzetben, de a legtöbb pincészetnél találunk legalább 1-2 fehérbort a szortimentben. Elvégre a nyári melegben nem mindenki vágyik testes vörösekre, jól esik egy üde fehérbor vagy egy fröccs. Meg egyébként is, minden társaságban előfordulhat valaki, aki árral szemben úszva valami mást szeretne, mint amiért a többiek érkeztek. :)
Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a történetet, akkor azt mondhatnám, hogy a villányi borászatok választékában többnyire könnyedebb, reduktív fehérborokat találunk, általában olaszrizlingből, esetleg chardonnay-ból, sauvignon blanc-ból, rajnai rizlingből, valamilyen illatos fajtából, vagy ezek házasításából. A komolyabb, fahordós tételek jellemzően chardonnay-ból, illetve egyes pincéknél hárslevelűből készülnek, alkalmanként pedig késői szüretelésű borokkal is össze lehet akadni, bár ezek már tényleg kuriózum-számba mennek.

A tegnap megénekelt édes hárslevelű után most a villányi fehérboros skála másik oldalán, a reduktív fehérborok térfelén néztem szét, mit várhat a fogyasztó, ha vörösboros vidéken könnyed fehérborra (a jelen sor tükrében fehér házasításra) vágyik.

Tokajból rendszeresen kóstolunk édes borokat, eza borvidék adottságaiból adódóan teljesen természetes és kézenfekvő dolog. A többi borvidékünkön a magasabb maradékcukor-tartalommal rendelkező borok inkább csak erősen limitált palackszámú különlegességnek számítanak és teljesen más karaktert hoznak, mint a tokaji társaik, de ez persze nem jelenti azt, hogy egy kézlegyintéssel el lehetne intézni őket. Villányban végképp ritkán találkozik az ember édes borokkal, az pedig pláne érdekes - legalábbis engem meglepetésként ért -, hogy a Bock Pincénél is előfordul ilyesmi, úgyhogy amikor megláttam ezt az édes hárslevelűt egy akció keretében, a kíváncsiságtól fűtve azonnal lecsaptam egy palackra.

Lassan külön sorozatot indíthatnánk "borok a nappaliban" címmel, annyi pince teljes vagy részleges szortimentjét kóstoltuk meg, a pandémia miatt kényszerűségből a nappali négy fala között. Újabb borászat következik a sorban, ezúttal annyi a változás, hogy kivételesen nem az én nappalimban kóstoltuk a borokat, hanem a borászéban, még ha az ebben az esetben nem is a borvidéken van.
A gyöngyöspatai Páger Pincéről az utóbbi két évben többször volt szó a blog hasábjain, a tavaly forgalomba került első borok után lassan érkezik a második kör, a 2019-es tételek képében. Páger Mátyással, a pince tulajdonos-borászával és Németh Richarddal, Matyi legjobb barátjával, szakmai támogatójával és egyben a pince grafomán szócsövével ültünk le egy kis baráti borozással egybekötött "szakmázásra". Megkóstoltuk a hét bort, ami kereskedelmi forgalomban is megjelenik, majd előkerült még bónusztételként egy pét-nat és egy kénmentes narancsbor is, amelyekből egyelőre amolyan kísérletképpen minimális mennyiség készült, de nem kizárt, hogy a jövőben egyik, vagy másik nagyobb szerepet is kap.

Az Aurelio Montes, Douglas Murray, Alfredo Vidaurre és Pedro Grand által alapított Vina Montes több mint 30 éves múltra tekint vissza, és mára Chile egyik vezető borászatává vált. Az Alpha borcsalád premium boraival az elsősorban exportpiacokat célozták meg és komoly is sikereket is arattak a nemzetközi színtéren. Az Alpha Special Cuvée borok ezt a sikert igyekeznek meglovagolni és egyben túlszárnyalni, még magasabb minőségre törekedve.
Itthon ebből a borcsaládból a sauvignon blanc érhető el, amelynek korábbi évjáratai is érdekes színfoltként tűntek fel az újvilági "fajtársak" mezőnyében. Én most a 2018-as évjáratot kóstoltam meg.

A járvány okozta bezárkózás miatt a pincetúrákat jó pár hónapja jegelni kell, így egyre többször alakul úgy, hogy a nappali melegében ismerkedünk meg egy-egy pince éppen aktuális borválasztékával. Ez egyrészt roppant kényelmes, másrészt fájó emlékeket ébreszt azokról az időkről, amikor még bármelyik hétvégén spontán felkerekedhettünk egy bortúrára. Remélhetőleg hamarosan visszatérnek ezek a szép idők, addig pedig ezeknek a lehetőségeknek is örülni kell. Ma egy számomra eddig ismeretlen családi borászat kerül sorra, a Csobáncon tevékenykedő Bakos Pincészet.

A kürti borvidék több szempontból is érdekes színfoltja nem csak a szlovák-, de a szélesebb értelemben vett boréletnek is. Egyrészt több magyar borász is készít ezen a területen olyan organikus borokat, melyek karakterükből kifolyólag nem csak a filozófiát fogyasztóknak szólnak, hanem abszolút mércével mérve is élvezetesek, finomak. Ezzel a teljesítménnyel úgy tudják hitelesen és természetazonosan képviselni Szlovákia legerősebb, legszínesebb és talán legszebb borvidékét, hogy abból mi, a határon innen is sokat tanulhatunk. Másrészt pedig fontos a filozófia is, melyről már korábban fordítottunk is cikket Sütő Zsolttól, a Strekov 1075 borászától, ezért önismétlés helyett inkább a múltidézést javasolnám.

Bár a bizonytalanul hosszú időre lezárt határok el is szakítanak minket az utazás, a találkozás és a helyben kóstolás pótolhatatlan élményeitől, a boros kartonok azért még nemzetközi viszonylatban is viszonylag megbízhatóan közlekednek még ezekben a vészterhes időkben. Legalábbis a pár hete megrendelt és befutott Strekov-egységcsomagom ezt bizonyította. Ennek az egyik első darabját, a pince alap vörösházasítását szondáztam meg a minap a kertben, egy napos, munkaidő utáni késő délután.

A Figula Pincészet meglehetősen sok szőlőfajtával dolgozik, de mivel a Balatonfüred-Csopaki borvidéken vagyunk, természetesen az olaszrizling élvez kiemelt szerepet. Most azonban egy olyan borukról lesz szó, amelyben éppen az olaszrizling nem kap szerepet, csak nemzetközi fajtákból áll, mégis felfogható egyféle birtokbornak. Ez a 7ha névre hallgató fehér házasítás, amelyet chardonnay, sauvignon blanc, szürkebarát és sárgamuskotály alkot, nevét pedig arról kapta, hogy ezek mind ugyanabban a hét hektáros táblában teremnek.

A Figula 7ha amolyan saját válasz az osztrák Gemischter Satz-ra, azaz több szőlőfajta alkotja, "field blend"-ként egyszerre szüretelik és egyben dolgozzák fel az egész tábla termését. Még a néhai idősebb Figula Mihály telepítette be a Barátszőlő dűlőn található hét hektáros területet, amelynek talajában a vörös és a triász mészkő is megjelenik. Ifj. Figula Mihály szerint a négy középérésű fajtából a szürkebarát és sárgamuskotály már túlérhet egy kicsit, mire a a sauvignon és chardonnay pont megfelelő érettségi fázisba ér, de ő pont így szereti. A kész bort így egyik fajta sem uralja túlságosan, a terület és a fajták együtt jelennek meg benne és alkotnak szerves egységet.

A meredeken emelkedő átlaghőmérséklet közvetlen hatása a D-vitamin-bevitelre, valamint az egyszerűbb, de ettől még élvezetes, napsütésre hangolt fehérborok fogyasztására közismert tény. A körülmények engem is befolyásolnak, így a hirtelen jött előtavaszra olyan bort kerestem, amely úgy tudja visszakézből hozni a szebb arcát mutató időjárás hangulatát, hogy közben komolyan is lehet venni, ha arra van igény. Ebben a kategóriában pedig Ikonék rajnaija már több is, mint biztos választás. Ajánlom is, akinek és amikor csak tudom.

Közel egy éve írtam Bukolyi Marcell Pinot Noir-járól és a Bukolyi Családi Birtok újjászületéséről. Röviddel a cikk megjelenése után online csevegtünk is egy kicsit Bukolyi Marcival, a legközelebbi budapesti útja során pedig vásároltam is tőle 1-1 palackot az akkor már forgalomban lévő borokból. Természetesen elhangzott az, ami a frissen piacra kerülő tételek esetében gyakran elhangzik a borász szájából, nevezetesen, hogy még fiatalok a borok, úgyhogy a palackjaimat szépen eltettem későbbre. Időközben megjelent a 2018-as évjáratból még két bor, ezekből is beszereztem 1-1 üveggel és lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy - ha már személyesen még nem is láthattam a birtokot - a nappali melegében az öt palack tartalmából próbáljak meg átfogó képet kapni a családi pincészet jelenéről.

A nappaliba zárt Furmint Február végén most képzeletben átlépem az országhatárt, és egy szlovén furmintot hozok a "tegnap ittam" rovatba. Optimális esetben tavaly tavasszal a helyszínen kóstolgattam volna többedmagammal az itteni borokat, majd az osztrák térfélen, Steiermark tartományban folytattuk volna a bortúrát, de a koronavírus keresztülhúzta számításainkat, így a kirándulást bizonytalan időre el kellett halasztani. Talán reménykedhetünk benne, hogy már nem kell sokáig várni arra, hogy pótolhassuk, addig jobb híján otthon került terítékre egy szlovén furmint, vagy ahogy arrafelé hívják: šipon.

Ungváry Krisztián édes boraival már szinte évtizedes távlatban ápolok kiegyensúlyozottan jó viszonyt. A Novemberi Muskotály egyike volt a valaha kóstolt legjobb ár/érték-arányú késői szüreteknek, amely úgy égett bele a tartós memóriámba, ahogy azt csak nagyon kevés bor teszi ebben a kategóriában. Az is tény ugyanakkor, hogy a száraz borokkal már kevésbé volt kiegyensúlyozott a viszonyom. Ennek ellenére nem is volt kérdés, hogy a tegnapi, lassan tavaszodó szerdát az aszú hétköznapiasításának jegyében a pince aszújával fogom lezárni, csak úgy. Be is váltott minden hozzáfűzött reményt, de a tapasztalatok alapján az is biztos, hogy minél hamarabb be kell szereznem a pótpalackomat is, hogy lekövethessem, mit kezd a múló idő ezzel az élménygazdag gyümölcsbombával.

Eseménydúsan alakult 2020 vége és 2021 eleje a Tokaj Oremus háza táján. A 2018-as Mandolás tavaly év végén felkerült Wine Spectator a Wine Spectator top100-as listájára, ami eddig száraz magyar fehérbornak még nem sikerült. Idén februárban megjelent a birtok (forgalmi tételként) első dűlős furmintja, a Petracs, amelyről a múlt héten írtam. A legfontosabb változás a pincészet életében azonban Bacsó András távozásával következett be. A birtok igazgatójának várható nyugdíjba vonulásáról már korábban is lehetett hallani, de a koronavírus és a megfelelő utód keresése miatt a bejelentésre és a tényleges távozásra idén februárban került sor. Bacsó András tanácsadóként továbbra is segíti a birtok munkáját, birtokigazgatóként utódja Kindl Róbert lesz. Közben a Bacsó család második generációja is aktív alakítója már a borászat életének, hiszen ifjabb Bacsó András három éve kapcsolódott be a Tokaj Oremus munkájába, és a díjnyertes 2018-as Mandolás elkészítésében is komoly része volt.

Bacsó András személyében egy korszakos egyéniség távozik a Tokaj Oremus éléről, akinek neve örökre összefonódott a birtokkal, de az ott végzett tevékenységén túl is aktív alakítója és meghatározó alakja volt Tokaj-Hegyalja szőlészeti-borászati történetének az utóbbi évtizedekben. Táncoló Medve portréja tökéletes képet ad Bacsó András életművéről, érdemes elolvasni.

Az Oremus letisztult szortimentjében mindössze egyetlen száraz bor kapott helyet a Petracs ékezéséig, ez pedig a Mandolás Furmint, amely hamar megkerülhetetlen igazodási ponttá vált a tokaji száraz borok mezőnyében. Hosszú évek óta következetes stílus és egyenletes minőség jellemzi a Mandolást, amely érlelhetőség szempontjából is jól vizsgázik. Tartottunk már egyszer egy vertikálist, nagyjából öt és fél évvel ezelőtt, itt volt az ideje egy újabb körnek. Nyolc évjárat gyűlt össze a kincseskamrában, ezeket kóstoltuk meg, a nap fénypontjának szánt, és a múlt héten megénekelt Petracs előtt.

A 2018-as St. Andrea Áldás kapcsán már említettük, hogy a neves boros magazin, a Decanter két magyar tételt is beválogatott a 2020-as év kedvencei közé. A tematikus Wines of the Year 2020 vörösboros válogatásában a St. Andrea Áldás Egri Bikavér Superior 2018, a buborékos, édes, illetve likőrborok mezőnyében a Balassa Bomboly Szamorodni 2017 szerepel. Utóbbi ráadásul 95 pontjával egyrészt bekerült az összes borkategóriából válogatott, legszűkebb "Top scorers" listára, és a második legmagasabb pontszámot - 95 pontot - kapta az édes, illetve likőrborok közül, csupán egy különleges eljárással készült nem évjáratos spanyol tétel (Bodegas De Alberto Dorado) előzte meg.

Kétszer volt szerencsém ehhez eddig a borhoz (itt és itt), mindössze két hónap eltéréssel, még nagyon fiatalon, most újra megkóstoltam. Amikor mind a hét szamorodni egymás mellett volt a Carpe Diem-ben, közöttük a Bomboly a lágyabb, nyíltabb, már fiatalon is élvezetes tételek közé tartozott. Most nem volt kontextus, de ez az élvezet-faktort nem csökkentette.

A Velencei-tó környékén nyaraló nagyfogyasztók számára az agárdi Csóbor Pincészet már évtizedes távlatban tekinthető megkerülhetetlen fixpontnak, legyen szó helyben fogyasztásról, palackos- vagy lédig borelvitelről. Néhányat az előbbi tevékenységek közül én is igyekeztem művelni azokban az időkben, amikor még menő volt utazni, nyaralni és turistát játszani, és bár posztot csak hat évvel ezelőtt szenteltem nekik, azért törekszem évente néhányszor beugrani némi fröccsalapanyagért és vörösborért, ha éppen arra visz az utam.

Most viszont a szokásosnál is nagyobb szerencsém volt, hiszen a fenti bejegyzésem okán néhány héttel ezelőtt megkeresett Hegedüs Péter, aki jelenleg Csóborék borásza és értékesítője, hogy nincs-e kedvem megkóstolni egy kartonnal az aktuális kínálatból, így a koronaálmát még bizonytalanul hosszú ideig alvó üdülőtelepüléseken történő keserédes átutazás nélkül volt lehetőségem szemezgetni a palackozott fehér- és vörösboraikból. És ha már így alakult, meg is írtam őket, alább.

A Tokaj Oremus Mandolása hosszú évek óta a tokaji száraz furmint-mezőny egyik sziklaszilárd alapköve (hamarosan egy vertikális kóstoló tapasztalatai is felkerülnek a blogra). Amikor a kisebb családi birtokok elindultak a dűlők felfedezése útján és egymás után jelentek meg a dűlőszelektált száraz furmintok és hárslevelűk, joggal merült fel a borkedvelőkben a kérdés, hogy az egyébként remek területekkel dolgozó Oremus mikor rukkol elő egy saját dűlős borral. A válasz: most.

Terveim szerint készülök idén több sauvignon blanc-os poszttal, több ország, több borvidék boraiból kisebb-nagyobb merítésekkel. Az első körben - mintegy tavaszvárás gyanánt - etyeki borászok 2019-es borait kóstolgattam, bár idén minden bizonnyal már a 2020-as borok is megjelennek a polcokon. Az etyeki körzetben a sauvignon blanc-ra különös figyelmet fordítanak, a chardonnay és a pinot noir mellett ez a harmadik kiemelt fajtájuk. Még tavaly szereztem be négy etyeki borásztól 1-1 palack 2019-es sauvignon blanc-t, ezeket kóstoltam össze nem régen.

Ténykérdés, hogy fogyasztóként nem zárkózom el az organikus szőlőműveléstől és borkészítészítéstől. A borvilág sokszínű, ezért is foglalkoztat már egy évtizede, felfedezése pedig egy elérhetetlen teljességre törekvő, életen át tartó folyamat, melyben sokféle stílusnak meg kell férnie egymás mellett. Azt is vallom ugyanakkor, hogy a borkészítés ideológiájának dogmái nem kerekedhetnek felül a tényen, hogy ez egy alkoholos ital, amit a bódító hatásán kívül többnyire azért fogyasztunk, mert finom. Éppen ezért állok ülök teljesen értetlenül és felháborodottan egy majd’ nyolcezer forintos francia narancsbor mellett, miközben próbálom megérteni a megérthetetlent: történetesen azt, hogy ez így kinek és miért jó.