Ungváry Krisztián édes boraival már szinte évtizedes távlatban ápolok kiegyensúlyozottan jó viszonyt. A Novemberi Muskotály egyike volt a valaha kóstolt legjobb ár/érték-arányú késői szüreteknek, amely úgy égett bele a tartós memóriámba, ahogy azt csak nagyon kevés bor teszi ebben a kategóriában. Az is tény ugyanakkor, hogy a száraz borokkal már kevésbé volt kiegyensúlyozott a viszonyom. Ennek ellenére nem is volt kérdés, hogy a tegnapi, lassan tavaszodó szerdát az aszú hétköznapiasításának jegyében a pince aszújával fogom lezárni, csak úgy. Be is váltott minden hozzáfűzött reményt, de a tapasztalatok alapján az is biztos, hogy minél hamarabb be kell szereznem a pótpalackomat is, hogy lekövethessem, mit kezd a múló idő ezzel az élménygazdag gyümölcsbombával.

Élénk, fiatalos aranysárga színe friss, a pályája elején járó aszút vetít előre. A direktebb, gyümölcsös vonalat orrban baracklekvár, kandírozott trópusi gyümölcsök és narancsos jegyek képviselik. Mögöttük még nem hangsúlyosan, de észrevehetően tűnik fel az a fajta gombás, füstös, vaníliás vonal, amelyet egyrészt a hordó, másrészt pedig az érettebb aszúk sajátjának gondolunk. Szájban széles, a literenként kétszázharminckét grammnyi maradékcukrot élénk savak egyensúlyozzák ki annyira, hogy az illatazonos, direkt gyümölcsösség mellett is fókuszált és komoly, mégis frissítő, lendületes és élvezetes marad. Hosszú utóízzel, tisztán búcsúzik.

Jelenlegi formájában egy direktebb, gyümölcshangsúlyos, és ezáltal módfelett szórakoztató, mégis komoly, hosszú érlelési potenciállal rendelkező aszú képét mutatja. Minimum kétpalackos történet: egyszerre érdemes kinyitni is, eltenni is. Masszív 7 pont, soha rosszabb szerdát. (7990 Ft, Borfalu)