Huszonnégy év. Ennyi telt el azóta, hogy a kilencvenes évek közepén megszületett ez a cabernet franc, amely egyszerre hordozza magán a szocialista rémálomból még éppen csak ébredező magyar szőlő- és borkultúra kissé megfakult, de azért érdekes emlékét, és a megfelelő bortárolás előnyeinek bizonyítékát. Az van ugyanis, hogyha ez a palack nem pihent volna az elmúlt (legalább) húsz évben (bor)hűtőben, akkor a pohár helyett egyenesen a lefolyóba küldtem volna, lemondva az időutazásról egy olyan korba, amikor még a barrique egyike volt a legfontosabb fogyasztói hívószavaknak.

Dacára minden előítéletemnek és negatív várakozásomnak a Szent Gaál Kastély cabernet franc-ja átment a rombor-vizsgán. Azt nem állítom, hogy szívesen fogyasztanék sűrűbben hasonlóan koros szekszárdi és villányi vörösborokat, de vannak olyan helyzetek, amikor a tanulni vágyó énem felülkerekedik a hedonizmuson. Ebből pedig néha ki lehet jönni jól is.

A dugó állapota már önmagában optimizmusra adott okot: sikerült egyben, teljesen hibátlanul eltávolítanom a palack nyakából. Töltés után hígabb, barnás színű, enyhén üledékes bor fogad a pohárban. A friss gyümölcsei, ha voltak egyáltalán, porrá száradt eperré és málnává szelídültek, amit minimális hordófűszer támogat meg sok-sok, feltehetőlen az érlelés során rápakolódott aroma (gomba, szivarfüst, enyhe avarosság) társaságában.

Kóstolva kifejezetten vékony, de élő bor benyomását kelti viszonylag határozott savszerkezet, besimult tannin és kissé üres kortyközép mellett. Nem gazdag, nem is mondanám kifejezetten fókuszáltnak, de cserébe a korának megfelelően rétegzett és érett bor képét mutatja. A csúcson túl, de az összeomláson innen.

Pontozni nyilván nem lehet, de tekintettel arra, hogy a palackot két nap alatt sikerült kiürítenem, inkább volt kellemes meglepetés, mintsem tankönyvi lefolyószökevény. Mai fejjel persze az is nyilvánvaló, hogy húsz évvel ezelőtt senkit sem lett volna érdemes arra motiválni, hogy ilyen vörösborokat pakoljon el érlelési szándékkal.