Régen ittam már Pfneiszl bort, pedig a korábbi években gyakrabban találkoztam velük a pohárban. A pince kicsit talán a Luka Enikő, Ráspi, Weninger trió árnyékába került, pedig általában kellemes emlékek fűznek a boraikhoz. Egy cabernet sauvignon-nal igyekeztem pótolni az elmaradást.

A Pfneiszl nővérek - Birgit és Katrin - szeretnek mintegy "alcímként" olyan fantázianeveket adni a boraiknak, amelyek az adott év, évjárat valamilyen emlékezetes eseményére, jellegzetességére utalnak. A cabernet sauvignon-ból készült boruk 2017-es évjárata a "Fehér Április" becenevet kapta, ugyanis 2017. április 20-án reggel a Pfneiszl lányok havazásra ébredtek. Természetesen azonnal elfogta őket az aggodalom, hogy lefagynak a friss hajtások és rügyek, de szerencsére minimális volt a veszteség és szép évjáratnak örülhettek az év végén, én pedig most ennek a gyümölcsét, illetve a gyümölcsből készült bort kóstoltam meg.

A Thummerer Pincészet is egyike azoknak az egri borászatoknak, amelyek talán indokolatlanul keveset szerepelnek a boros média felületein, beleértve kis blogunkat is. A mintegy száz hektáros birtok már csak méreteiből és az egri hagyományokból is táplálkozva elég széles portfólióval és kereskedelmi partnerhálózattal rendelkezik, és - amennyire a saját benyomásaim igazolják - mind a hiperek polcain fellelhető mindennapi fogyasztásra szánt palackok, mind a komolyabb beltartalmú és árazású, kiműveltebb és/vagy tehetősebb borkedvelői réteget megcélzó tételeik megállják a helyüket az adott kategóriában.
Nemrég mintegy ötletszerűen kaptam le ezt palackot az egyik Lidl üzlet polcáról és ez a bor is visszaigazolta a pincével kapcsolatos eddigi tapasztalataimat.

Rácz Miklós Tamás borairól sok szépet olvastam az elmúlt évek során, de valami megmagyarázhatatlan okból az én poharamat eddig elkerülték a borai. Eddig. A jövőben valószínűleg nem fogják. A diósviszlói kis birtokon mindössze három fajtából készül bor: chardonnay, pinot noir, cabernet franc. Ebből a háromból kettőt kapásból nem Villányhoz kötne az ember, a cabernet franc-t igen, de Rácz Miklós Tamás kezei között ez a fajta sem azt az arcát mutatja, mint amit a borvidéken megszokhattunk. Már külsőre is: burgundi palack és csavarzár, de stílusra is: burgundi vonások, mindez zéró hordóval.

Próbálok az év hátralévő részében a blog hasábjain kevesebbet szereplő pincék borairól írni a "tegnap ittam" sorozat kereteiben, részben amolyan látókör-szélesítési céllal. A múlt hét már ennek a jegyében telt, akkor az ország déli részéről került a górcső alá két bor (1, 2), a mai palackkal viszont az északi határt céloztam meg.
Ászár-Neszmély legismertebb borászata kétségkívül a Hilltop, talán még a Kősziklás és a Szivek Pince ugrik be műveltebb alkoholistáknak. Maller Zsolt borászata, a Currus Pince nevét a tulajdonos-borász szülőfalujáról, Kocsról nyerte nyerte. Hogy hogyan? A magyar forrásokban "currus kochy" néven említik először a Kocs községből származó könnyű utazószekeret.
A Currus Pince szőlői a Tatai medencében találhatóak, 2011-től bio-organikus művelés alatt állnak. Maller Zsolt hisz a Kárpát-medencei fajták jövőjében, így a sokszínű fajtaválasztékban - pl. zenit, zeus, kéknyelű, juhfark, hárslevelű, furmint, bálint, csomorika, sárfehér, olaszrizling, kabar, csókaszőlő - ezek vannak túlsúlyban. A borokhoz a szőlő jellemzően viszonylag késői szüretből érkezik és akár több évig is érlelődik fahordóban. A palackba kerülő tételek nagy része házasítás, a fantázianevek - Árnyékvilág, Égigérő, Hetedhét, Lélekvándor, stb. - és a címkék pedig mind a mesevilághoz kapcsolódnak.
A pincével való ismerkedés első lépéseként én egy zenitből készült bort kóstoltam és több, mint elégedett voltam.

A házi hobbi-borérlelések halmazát általában két osztályra szokás felbontani: az egyik a szándékos, következetes és figyelmes folyamatokat takarja, míg a másik a beragadó, általában elfelejtett palackok sanyarú sorsát igyekszik képviselni. Nyilvánvaló, hogy Bárdos Saroltáék kettőezer-tizenötös félszáraz sárgamuskotálya sem azért született, majd később vásárolódott meg, hogy aztán öt évvel később hümmögve csodálkozzunk rá arra, hogy a következetes érlelési metódus megtette a hatását. Nem is erről van szó. Néha viszont a szándék nélküli véletlen is szülhet meglepetéseket. Nem is akármilyeneket. Muskotály-lecke következik középhaladóknak.

A bátaapáti Tűzkő Birtok története az 1990-es évek elejére nyúlik vissza, majd 2000-ben vett új irányt, amikor a világ egyik legerősebb és leghíresebb borbirodalma vette át felette az irányítást. A birtokban és a Tolnai borvidékben Piero Antinori és Jacopo Mazzei márkik látták meg a fantáziát, a globális Antinori-szortiment további bővítése céljából. Így a Toszkána és Umbria mellett Máltán, Chilében, Kaliforniában, Washington államban egyaránt szőlőbirtokokkal rendelkező Antinori birodalom Tolnában, a napsütötte löszdombok és különböző klímájú völgyek vidékén is megvetette a lábát.
Szekszárddal ellentétben, az 1998-tól önállósult, a Völgységi, Tolnai és Tamási körzetből kialakított Tolnai borvidék inkább a fehérborairól lehet ismert (bár a többi magyar borvidékhez viszonyítva nem az), amelyek főleg világfajtákból készülnek. Ugyanakkor komolyabb vörösöket is palackba zárnak a régióban, ahogy a Tűzkő Birtok Domb névre hallgató bora is bizonyítja.

Tekintettel arra, hogy elmúlt két hét döntően munkával, rohanással, valamint jelentősebb magánéleti változásokkal telt el, a hétvégére igyekeztem olyan bort keresni, amely mellé jó leülni csak úgy, anélkül, hogy komolyabb figyelmet követelne meg a gyakran csak fogyasztásnak nevezett szabadidős tevékenység. És bár az van, hogy Horváth József borai legalább kétfelé osztják a hazai minőségivók nem túl széles táborát, én a ráspizmus kedvelői közé igyekszem tartozni, ezért a termelő aktuálisan polcon található kékfrankosa viszonylag kis rizikóval kecsegtetett. Ha rövidre akarnám zárni, akkor azt is írhatnám, hogy visszakézből hozza a pincétől elvárt karakterességet és minőséget. És ez jó. De lehet erről hosszabban is mesélni.

Közelebbről nem is pécsi ez a rajnai rizling, hanem hosszúhetényi, Szabó Zoltán pincéjéből. A déli borvidékeink közül a Pécsi borvidék az egyetlen fehérbor-hangsúlyos, de azért nem a rajnai rizling a legjellemzőbb fajtája. A fáma viszont úgy tartja, hogy Szabó Zoltán először éppen egy rajnai rizlinggel robbant be a magyar boros blogoszférába, több, mint 10 évvel ezelőtt. Viszonylag ritkán szerepelnek pécsi borok a blog hasábjain, úgyhogy egyrészt ezt az arányt javítandó, másrészt pedig puszta kíváncsiságból megkóstoltam Szabó Zoli legfrissebb rajnai rizlingjét.

A félédes bor amolyan mostohagyerek, átmeneti kategóriaként nehéz vele mit kezdeni. Édesnek túl száraz, száraznak túl édes, és talán a korábbi évtizedek pancsolt lőréi is árnyékot vetnek a műfajra. Könnyen lehet, hogy tévedek, de szerintem a kategória kedvelőinek nagy része inkább az áruházak alsó polcain keresgél, a minőségi félédes borok pedig legjobb eséllyel talán a fogékonyabb közönséggel rendelkező gasztronómiai egységekben találhatják meg helyüket.
Bátor húzás volt Rácz Erikától, a Sanzon Tokaj tulajdonosától és borászától, hogy első sárgamuskotálya éppen félédes kategóriában "indul" (bár ebben a meleg 2018-as évjáratnak és az ebből következő magas cukorfoknak is lehetett szerepe). A napokban kóstoltam meg a nemrég debütált, "Fleur" névre hallgató bort.

Az Etyeki Kúria soproni terjeszkedéséről jó két éve írtam egy, a pince által szervezett tanulmányi kirándulás alkalmából. Már akkor is szóba került a portfólió tisztítása, az etyeki és soproni szőlőből készült borok megkülönböztetése, hiszen az első soproni területről készült borok címkéjén is Etyeki Kúria név szerepelt, ami némi zavart okozhatott a fogyasztók fejében. Most pedig végre itt az első tétel, amely már a Kúria Sopron megjelölést viseli a címkén és ténylegesen soproni eredetvédelmet élvez. Így lassan mindkét borvidék borai a helyükre kerülnek a pince szortimentjén belül, elválik egymástól az etyeki és soproni termékcsalád.
A Kúria önállóan először kékfrankost - mi mást - palackozott a soproni területekről - amelyek mérete mára elérte a 22 hektárt -, azóta azonban merlot-ból és zweigelt-ből egyaránt készítettek fajtabort, amelyek közül én most előbbit kóstoltam meg.

Tokaj-Hegyalja hazánk mindenképpen egyik (ha nem a) legszebb fehérborokat adó borvidéke, egyben a legdrágább száraz és édes fehérboroké is. A tokaji édes borkülönlegességek magas minősége és világban elfoglalt helye kis túlzással evidenciának számít (az eladhatóságuk már nem feltétlenül), de a száraz borok és árazásuk - különösen a nemzetközi versenytársak árszintje, minőségi színvonala és ezek viszonylagos állandósága kapcsán - évek óta kedvelt vitatéma hazai boros körökben. A tokaji borok nemzetközi megmérettetéseken szerzett eredményeiről, a külföldi szakíróktól kapott elismerésekről ugyan sorban jönnek a hírek, de hogy mindez a borok nemzetközi fogyasztói szinten mérhető, széles körű ismertségén, elismertségén és az értékesítési statisztikákban mennyire jelenik meg, az már egy másik kérdés.
A klasszikus filmbeli idézet szerint "a nemzetközi helyzet fokozódik", a tokaji száraz borokra vetítve ez azt jelenti, hogy rengeteg versenytársuk van szerte a világban, és hiába előbbiek magas művelési és előállítási költsége, valamint a különböző dűlők változatossága és egyedisége, ezekre a tényezőkre nem feltétlenül van tekintettel az egységsugarú borissza, ha le kell emelnie egy palackot a polcról, és más ország más borvidéke esetleg fele áron is produkál jó, vagy elfogadható minőségű bort. A fogyasztói ízlés ráadásul folyamatosan változik, jelenleg pedig a gyümölcsös, elegáns, sima, könnyed boroknak áll a zászló, ezek pedig nem feltétlenül mind a dűlős tokaji száraz borok legfőbb ismérvei, pláne nem a kedvező árfekvéssel kombinálva. A kialakult helyzetre a tokaji borászok egy része is igyekszik választ találni, a piac diktálta feltételekhez igazodva, gyümölcsösebb, karcsúbb, egyúttal a dűlőválogatásoknál olcsóbb borok piacra dobásával. A termelők ugyan nem adták fel a komplexebb, koncentráltabb dűlőszelektált tételek nagyságába vetett hitet, de egyelőre úgy tűnik, hogy ezek a borok egyre inkább kisebb palackszámban, célzott vevői körben találhatnak gazdára.

Többek között Balassa István is figyelemmel követi a fogyasztói trendeket, gyűjti a szakértői és fogyasztói visszajelzéseket, valamint a hasznos nemzetközi tapasztalatokat a külföldi borkiállításokon, és mindezekre igyekszik is megfelelően reagálni. Bár sokkal inkább az egyes tokaji dűlők, parcellák közötti különbségek megjelenítésében leli örömét, de a változás szele nyomán ő is alakított a portfólión, és a kezdetek óta megszokott dűlős tételektől megjelenésben és árban is elütő kvázi bisztróborral rukkolt elő 2019-ből. A borász célja ezzel a tétellel a borvidékre jellemző komplexitás könnyed, de kellően tartalmas formában való bemutatása.

Balassa István saját fotójából Bredács Vanda grafikussal közösen alkották meg az új címkét (megújult egyébként a borászat honlapja is). A borász elképesztően gyönyörű fotók megosztása mellett gyakran szórakoztatja instagram- és facebook-követőit játékokkal, feladványokkal, többek között ennek a bornak (vagy a címkén szereplő madárnak) is nevet keresett a közösségi oldalakon. A legnagyobbat a "Marty McFly" (lásd "Vissza a jövőbe") ment a válaszok közül, úgyhogy a köztudatba már ezzel a névvel megy át az új családtag. Azt, hogy mit hoz Tokaj és Balassa István számára a jövő, még senki nem tudja, de nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a bor semmiképpen sem vissza, hanem a jelenbe tekint.

A Kreinbacher Birtokról az utóbb években legtöbbször a pezsgőik okán lehet olvasni, de a csendes borokról sem érdemes elfeledkezni. A somlói óriás a Hegy tipikus fajtáiból - juhfark, olaszrizling, furmint, hárslevelű, tramini - általában két kategóriában is készít borokat. A szortimentet az eretnek gondolatként induló syrah, a kistestvér birtokvörös és a rosé egészíti ki, valamint két fehér házasítás, amelyek a fajtaboroknak megfelelően két kategóriában készülnek. A premium mezőnyben az Öreg Tőkék Bora lép pályára, míg az olcsóbb árfekvésben az itt kóstolt Nagy-Somlói indul.
Nem feltétlenül csupán a hagyományosnak mondható somlói fajták alkotják a házasítást, a szőlőfajták és az arányok évről-évre változnak, az olaszrizling és a hárslevelű tekinthető fix pontnak. A 2009-es nagy kedvencem volt, azóta a trendeknek megfelelően sokkal könnyedebb stílus felé ment el a bor.

Ismét az őszi akciós borokból választottam ki egyet a "tegnap ittam" rovatba, ezúttal a Lidl aktuális katalógusából. Egy kőszegi kékfrankost pakoltam be pénteken a kosárba, egyrészt, mert Kőszegről emlékezetem szerint egy pince borát sem ittam még, másrészt pedig mert kíváncsi, voltam, mit tudhat a Soproni borvidékről egy bor 1000 Ft alatt, pláne úgy, hogy a borászattal most találkozom először (a címkén szereplő kutyusról pedig végképp nem rendelkezem információval).
Némi internetes kutakodás után, annyit sikerült kiderítenem, hogy a Mándli Borház a Soproni és a Zalai borvidéken is tevékenykedik és az is, hogy nem ma kezdték a szőlőművelést. "A család 1885 óta rendelkezik szőlőterülettel, a jelenlegi borászat alapjait képező területek 1969-től folyamatosan kerültek a Mándli család birtokába. A borászat 1995-ben egy csempeszkopácsi parasztházban kezdte meg intenzívebb fejlődését, előtte a zalabéri szőlőterületükön egy hagyományos földpince és présház adott otthont a borkészítésnek. Később megkezdődött a területek bővítése és felújítása, pincebővítés, technikai korszerűsítés 2006-tól megkezdődött a meglévő szőlőterületek átalakítása, és további területek új fajtákkal történő telepítése."
Szóval, ennyit találtam hirtelen a pincészetről, akikkel mellesleg személyesen a Kőszeg mellett található Cákon lehet találkozni, ezzel a palackkal pedig a Lidl polcain.

Kissé el vagyok maradva a borbeszámolókkal, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ezt a bejegyzést is hetek óta tologatom az időben előrefelé. Pedig csak az van, hogy még szeptember elején megkóstoltuk Györgykovács Imre kettőezer-tizenhetes traminijét (is), és a szerzett impulzusok alapján úgy döntöttünk, hogy írunk belőle egy négykezes beszámolót is. Nos, ez következik most, alább.

Idén májusban írtunk a Heimann Birtok új borcsaládjáról, amely lényegében már ifj. Heimann Zoltán szerelemgyereke, Szekszárd két zászlóshajó fajtájából készült borokkal. A 2018-as "alap" kadarka és kékfrankos párosából akkor a kadarka győzött meg kevésbé, és mivel Heimannék családi birtokának égisze alatt megjelent, a megszokott címkével futó kadarka hasonló okokból nem váltotta be hozzá fűzött reményeimet - kicsit tompának és gyümölcstelennek éreztem mindkét bort - ezt leginkább évjárati sajátosságnak tudtam be a pincénél. Egyébként a Heimann & Fiai Szekszárd Kadarka 2018 a legtöbb írásos beszámoló alapján tetszett a hazai és nemzetközi szakértőknek, úgyhogy könnyen lehet, hogy az én készülékemben volt a hiba.
Nyáron egy balatoni borozgatás alkalmával véletlenül összefutottam ifj. Heimann Zoltánnal, akivel kicsit beszélgettünk, többek közt az új borcsaládról és közelebbről a kadarkáról is. Zoli ajánlotta, hogy mindenképpen kóstoljam majd meg a 2019-es kiadást, én pedig a hétvégén így is tettem.

Az ősszel együtt megérkeztek a hagyományos bor-leárazások a kereskedésekbe és a hipermarketekbe (néhány már véget is ért). Én most az Auchan választékából hoztam két nagyon barátságos árfekvésű spanyol bort (valamiért az online katalógusban simán átsiklottam felettük,  csak a boltban szúrtak szemet a címkék). A Carinena borvidékén tevékenykedő pincészetről, a Bodegas de Paniza-ról már írtam a rejtőzködő borvidékek sorozat keretében, akkor eggyel magasabb árfekvésű borok apropóján. A mintegy 300 taggal rendelkező és kb. 3000 hektárról szüretelő szövetkezeti pincészet méreteiből adódóan számos borcsaláddal dolgozik (ezekből az Auchan-ban több is elérhető). A Fábula de Paniza egy új sorozat, amelynek fajtaborai tiszták, vidámak, gyümölcsösek. Egy carinena, egy garnacha, egy syrah, egy garnacha rosé, egy chardonnay és egy garnacha blanca alkotja a sort. Én a chardonnay-t és a syrah-t kóstoltam meg (ebből a sorból más bort nem is láttam a polcon).

Hónapokig szemeztem ezzel a borral a polcokon, aztán mire a nyár végére a hazai rosé-kból álló készlet végére jutottam, kíváncsiságból csak bedobtam egyet a kosárba, és nem bántam meg. A Krems-ben található patinás nevű pincészet (Kaiserhofkellerei=Császári Udvari Pincészet) borai közül az osztrák Aldi (=Hofer) többet is belistázott, nálunk - számomra némileg meglepő módon - éppen a Zweigelt Rosé került be a választékba. Árban egyébként a hazai rosé-mezőny komolyabban vehető boraival kb. azonos szinten van, de a rendszeres leárazások szereplőivel már nem tud versenyezni, ráadásul ebben a műfajban végképp nem látom, hogy a közönség döntő része akár csak kíváncsiságból az osztrák bort választaná a magyar helyett. Így nem csoda, hogy szemmel láthatóan csak lassan fogyogat a készlet a polcról. Pedig a bor jó, a nálunk kapható osztrák roséknál lényegesen olcsóbb is, és aki provence-ira keres megúszós alternatívát, az is tehet vele egy próbát.

Beköszöntött az ősz és ezzel a rögtönzött, másfél hónapja tartó Balaton-sorozat is lassan lezárul. Erre a hétre ismét egy dél-balatoni duóval, közelebbről a rádpusztai Ikon Borászat két palackjával készültem. A pincészet széles körben elérhető alapszériás fajtaborai idén megújult külsővel kerültek a polcokra, az áruk szerencsére továbbra is meglehetősen barátinak mondható. Bár az Ikon-szortiment alap sorozata inkább vörösborokban bővelkedik, az utóbbi években én leginkább az itt kóstolt két fehérbor korábbi kiadásaival találkoztam. Így immár több évjárat tapasztalata alapján mondhatom, hogy mindig technológiailag biztos alapokon nyugvó, korrekt borokat kaptam a pénzemért, a rajnai rizling pedig többször kellemes meglepetést is okozott, akár vegyes rajnai rizling sorokban kóstolva is (1., 2.).

Annyit előrebocsáthatok, hogy az aktuális 2019-es évjárat boraiban sem csalódtam, másnap pedig ungert (és rszabi) is megkóstolta a palackokban hagyott bort, úgyhogy négykezes következik.

Ha van fajta a magyar piacon, amelyet valahogy sem a fogyasztók, sem a borászok nagy része nem tudott a szívébe zárni, az a szürkebarát. Talán a rendszerváltás előtti gyenge minőségű, sokszor félédes(ített) tömegborok tehetnek róla, talán más Kárpát-medencei, vagy világfajták előretörése, mindenesetre úgy tűnik, hogy a szürkebarát nem örvend nagy megbecsülésnek. Sok borásztól hallottam, hogy ha "szürkebarát" szerepel a címkén, nagyon nehéz eladni a bort, ezért már itthon is legtöbben inkább a francia pinot gris, esetleg az olasz pinot grigio nevet tüntetik fel a címkén. Kóstolókat vagy borfesztiválokat leszámítva jómagam is csak elvétve találkozok a fajtával, valahogy a baráti kör sem kattant rá a szürkebarátra.
A helyzet viszont az, hogy a Balaton északi partján máig nagyon elterjedt a fajta - ezek szerint csak nem teljesen halott ügy -, így a Balaton-sorozatot nem akartam szürkebarát nélkül befejezni. Talán 10 éve is van már annak, hogy először találkoztam a Béla és Bandi névvel és traktoros címkével ellátott boraikkal. A pontos évszámra (2009? 2010?) és a borok évjáratára (2008? 2009?) már nem emlékszem biztosan, ahogy arra sem, hogy a Balaton vagy a Pinot Gris volt az első bor, amit kóstoltam tőlük, de mindkét tételről kellemes emlékeket őriztem meg. A 2019-es évjáratból állítólag a szürkebarát adta a legjobb bort a Fodor testvérek szőlőiből, így múlt héten a 2019-es Béla és Bandi Pinot Gris-vel nosztalgiáztam egyet.

Ritkán esik meg, hogy egy borászat éppen a szortiment legkomolyabb tételét áldozza be a fejlesztés vagy portfólió-átalakítás oltárán, de a Hernyák Birtok Altberg névre keresztelt tétele ennek a kirívó esetnek egy ékes példája. A családi birtok első saját telepítésű dűlőjéből származó chardonnay-sauvignon blanc házasítása pincészet csúcsbora, de ezt lassan múlt időbe tehetjük. A Hernyák család ugyanis a palackos erjesztésű pezsgőt szánja a szortiment új koronaékszerének, az első évjáratok nem túl rég jelentek meg a piacon, de ezek még csak előfutárai az eredetvédett etyeki pezsgőknek. Éppen Hernyák Tomi állt az élére a palackos érlelésű pezsgőt zászlajára tűző etyeki mozgalomnak, azzal a deklarált céllal, hogy ez legyen a borvidék kitörési pontja, csúcsterméke (az etyeki pezsgőről kicsit bővebben itt írtam).
Ennek érdekében Hernyákék hajlandóak a teljes chardonnay-termésüket (ebből készült eddig az adott évjárat lehetőségei szerint pezsgő, fajtabor és részben az Alterg is) a pezsgőkbe átcsoportosítani , ami azt jelenti, hogy jelen állás szerint az Altberg kikerül a szortimentből.

Folytatódik a Balaton-sorozat, méghozzá egy olyan borászattal, amely még nem szerepelt a Borrajongón. A PAP Wines első fele a Papa Áron Pince rövidítése, a név mögött pedig Molnár "Papa" Áron és felesége, Karina Vissonova állnak, akik Koppenhágában ismerkedtek meg és 2010-ben telepedtek le a Szent György-hegyen. Molnár Áron Londonban született, majd bejárta a fél világot, a Közel-Kelet és Földközi-tenger térségeitől Burgundiáig, Indiáig és Dániáig. Áronnál a főzés szeretete az éttermeket vezető szülőktől hozott családi örökség, nem csoda, hogy a felhalmozott gasztronómiai tapasztalatokat most a Szent György-hegyi birtokon nyitott saját kis étteremben kamatoztatja, de néha a lemezjátszók mögé is beáll különféle rendezvényeken, hiszen sokáig lemezboltosként és DJ-ként dolgozott.
Áron és Karina borokat először csak saját örömükre készítették boraikat a közel 3 hektárnyi saját szőlő terméséből, az utóbbi években azonban a néhány ezer palackból már kicsit szélesebb közönség is részesülhet. A Szent György-hegy déli és dél-keleti lejtőin található szőlőket minimális beavatkozású, biodinamikus módszerekkel művelik, a termést kézzel szüretelik, majd a szőlőszemeket gondosan válogatják. Boraikat amolyan garázsboros stílusban, minimális beavatkozással készítik, alacsony kéntartalommal, adalékanyagok nélkül. Mind a vörös-, mind fehérborokat magyar tölgyfából készült barrique-hordókban érlelik. Vörösboraik a pinot noir-ból és több fajta házasításából készülnek - utóbbi a Bazalt Cuvée -, fehérborok közül szürkebarátot, olaszrizlinget és a kettő házasításából készített Bazanite Cuvée-t, ezenkívül narancsborokat zárnak palackba.
A VinoPiano-ban csaptam le a nyár folyamán egy palack Bazalt Cuvée-re, amit augusztus utolsó hétvégéjén bontottam fel a Balaton-sorozathoz.

Ha a Dél-Balaton legfontosabb borászatairól beszélünk, elkerülhetetlenül belebotlunk néhány család nevébe, amelyek tagjai évtizedek óta meghatározó szerepet játszanak a déli part borvilágában. Az egyik ilyen név a Konyári, a család tagjainak "vonzáskörzetéhez" a saját néven futó családi pince mellett az Ikon Borászat és a Késa Birtok tartozik. A Légli família szintén hasonlóan megkerülhetetlen tényező. Idősebb Légli Ottó a Balatonboglári Állami Gazdaságban húzott le évtizedeket, majd később két fia, Ottó és Géza is saját birtokot épített. Légli Ottó egyenes úton folytatta a családi hagyományokat, míg Légli Géza eleinte ódzkodott a szőlészet-borászat világától, némi vargabetűvel azonban ő is "megtért" a szőlőtőkékhez és saját pincészetet hívott életre Kislaki Bormanufaktúra, azaz most már leginkább csak egyszerűen Kislaki néven.
Érdekes különbség, hogy míg a Konyári Pincészet inkább házasításokban gondolkozik, a két Légli testvér elsősorban fajtaborokat készít. A Konyári családhoz köthető pincék kínálata vörösbor-hangsúlyos, Légli Ottónál a fehér szőlőfajták és a fehérborok vannak túlsúlyban, Légli Géza pedig valahol a középúton helyezkedik el, több fehér- és vörösbor is van a Kislaki-szortimentben. Konyári bor már szerepelt a rögtönzött Balaton-sorozatomban, de Légliék sem maradhattak ki, így a két testvértől 1-1 bort hoztam mára. Mivel Légli Ottónál adta magát a fehérbor - egy palack riesling pont volt is otthon -, a Kislakitól egy vöröset választottam mellé.

Földi Bálint igazi sztahanovista, nem elég, hogy főállásban a Sabar Birtok borásza, A Két Jóbarát meg az Anti borkészítő formáció "egyharmada", saját neve alatt is készít pár száz palack bort. Bálint három fajtával dolgozik - kéknyelű, olaszrizling, rajnai rizling - egy hektárnyi szőlőt felölelő mikrobirtokán, kis pincéje a Szent György-hegyen található. A borok spontán erjednek, az érlelésük vegyesen tartályban és magyar hordókban zajlik, az almasavat Bálint sosem bontja le, mert a fekvés és a talaj miatt a borai egyébként is kerekebbek a borvidéki átlagnál. A címkéket a Bálint nagyapja által készített gobelinek mintái díszítik.
Bálint kedvenc fajtája a kéknyelű, végzős borászként a szakdolgozatát is a fajtáról írta és a három 2019-es bor közül én is a kéknyelűt választottam ki a mai íráshoz. Nem volt teljesen esetleges a döntés, a VinoPiano-ban egy Mátra-kóstoló után szúrtam ki a bontott palackot a hűtőben, és az egy pohárnyi kóstoló alapján úgy gondoltam érdemes lenne - a magas ár ellenére - egy komplett butélia tartalmát közelebbről megvizsgálni.

Ha balatoni borról beszélünk, valószínűleg az olaszrizling ugrik be elsőként, hozzáképzelve a esetleg a egy borteraszt, balatoni panorámával és egy párás szódásüveget, ebből következik, hogy az olaszrizlingből is inkább a fröccsként is tökéletesen működő belépő szintre asszociál a nagy többség (ezeket hívja egy külföldre költözött barátom "Balaton-ízű bornak").
Bár nem balatoni panoráma mellett fogytak el, a mai poszt két főszereplője papíron tökéletesen megfelel ezeknek a sztereotípiáknak. "Alap" olaszrizlingekről van szó, papíron jó savú, könnyű borok, hordót nem láttak, és az áruk sem vágja földhöz az embert (bár tény, hogy találunk a műfajban olcsóbbat is).

Eredetileg a nyári borpárbajok egyik duóját alkotta volna ez az olaszrizling-páros, de ha már elindult ez az ad hoc Balaton-sorozat, úgy gondoltam, hogy annak keretében egy külön posztban jobb helyük lesz.

Ha körbenézünk a Badacsonyi borvidék borászatai között, talán a Szent György-hegyen találjuk a legtöbb "csodabogarat", gondoljunk akár a natúrboros irányba elkanyarodó Bencze Birtokra, vagy az olasz sangiovese-vel berobbanó 2HA-ra. A Kanadából hazatelepült Gilvesy Róbert ennyire extrém módon nem kanyarodik el a fősodortól, de a pince fajtaválasztéka  mindenképpen eltér a borvidék hagyományos kereteitől. Rajnai rizling, furmint, sauvignon blanc, valamint kiegészítésképpen olaszrizling terem a 17 hektáros birtokon. A rajnai rizlinggel többen is dolgoznak a környéken, és bár a badacsonyi rajnai egyelőre ritkán tör a német vagy az osztrák csúcs-rieslingek babérjaira, mondhatjuk, hogy a Badacsonyi borvidéken bevált a fajta. Gilvesy Róbertet is meggyőzték a helyi szőlőkből készült rajnai rizlingek, egyébként is ez a kedvenc fajtája, egy rajnai rizling ültetvény volt az első szőlő is, amit megvett a hegyen, a Tarányi dűlőben.

Mindenképpen akartam egy rajnai rizling-ről szóló írást a Balaton-sorozatba, az itthoni készletből pedig adta magát ez a Gilvesy bor.