Spontán alakult így, de a jelek szerint a január első fele nem kis részben a komoly magyar vörösborok jegyében telt. Őszintén bevallom, nem feltétlenül az a kedvenc műfajom, ami a magyar köztudatban leginkább "nagy vörösborként" rögzült, rendszeres vásárlónak sem mondhatom magam, de időről időre meg tudok kívánni ezekből is egy-egy pohárral, és egyébként sem árt képben lenni, hol is tart most a hazai mezőny. Az külön öröm, ha nem engem terhel a szervezés és a borok beszerzése, hanem csak csendes megfigyelőként lehet kóstolni és levonni a tanulságokat. Szóval, az történt, hogy a Takler Regnum sikerén hirtelen felbuzdulva beneveztem a Bortársaság Borsuli "Fine wines - magyar vörösek" borestjére, amely jól ismert borászatok neves borait vonultatja fel.
A nemzetközi boros sorozattal ellentétben ennek az eseménynek nincs fehérboros párja - bár szerintem már csak kísérletnek is érdekes lenne megpróbálni egy magyar fehérboros sort összeállítani -, de tény, hogy kis hazánkban sokkal inkább vörösborokból sikerült már-már önálló márkaneveket faragni. A Bortársaságnál ezekből válogattak ki néhányat a kóstolóra.

A Kézdy Dániel által alapított budakalászi Kálvária Pince rendezvényhelyszínként és szakmai műhelyként egyaránt funkcionál, utóbbi minőségében szinte egész évben rendeznek különféle kóstolókat. A téma lehet egy szőlőfajta, egy borvidék vagy akár egy borászat, utóbbi esetben a borász személyes prezentálásában. November végén Bukolyi Marcell volt a Kálvária Pincészet legutóbbi kóstolójának meghívott vendége, de sajnos Marci a kóstoló előtt nem sokkal lebetegedett, így nem tudott eljönni Budakalászra. Az esemény ettől függetlenül nem maradt el, Kézdy Dániel és a Bukolyi szortimenttel is dolgozó Artizan borkereskedés mindenese, Takács Alexandrosz vezényelték le a kóstolót. Tavasszal pedig a tervek szerint pótlásra kerül az esemény, ezúttal ténylegesen a borász személyes jelenlétével és várhatóan néhány új tétellel.

A tavalyi év borsikerei közül az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó a szekszárdi boroké volt, amikor is a világhírű borszakértő James Suckling stábjának egyik oszlopos tagja, Stuart Pigott 2022 tavaszán Szekszárdon járt és számos bort megkóstolt, több tételt 90 pont feletti értékeléssel jutalmazva. A sikertörténet generálta érdeklődést meglovagolva a Borjour stábja júniusban Budapesten szervezett egy kóstolót a legmagasabbra értékelt borok részvételével. Az eseményről egy külföldi út miatt ugyan lemaradtam, és eddig csak kevés bort kóstoltam a sorból, és talán néhányat még lesz lehetőségem megkóstolni, ahogy most a Sebestyén Pince Mozaik Bikavérjét is, amely 93 pontot kapott Stuart Pigott-tól, és a borszakértő egyenesen a bikavér kitörési lehetőségeként említi ezt a stílust.

Sebestyén Csaba és Sebestyén Csilla kezei közül már korábban is kerültek ki dűlőszelektált borok, de 2019-ben szintet léptek, amikor egy dűlős bikavér válogatással is jelentkeztek, a Görögszó, az Iván-völgy és a Porkoláb-völgy termését palackozták le külön-külön. A dűlőszelektált tételek mellett készült egy alap bikavér is, Mozaik néven, amely a pincészet birtokborának szerepét hivatott betölteni, egyben megtestesíti a Sebestyén Pince borvidékről és bikavérről vallott filozófiáját. A Mozaik Bikavér ugyanúgy egyesíti a hazai és nemzetközi fajták, valamit az egyes dűlők erejét, ahogy felerősíti egymást Csaba borászati tudása és Csilla nemzetközi borakadémikusi és sommelier tapasztalata. A megújult koncepció mellett új dizájnt is kaptak a borok és a Mozaik Bikavér csavarzárral került lepalackozásra.

Január után ismét egy egri bikavér kerül górcső alá, ez a tétel azonban nem a prémium kategóriában igyekszik utat törni, inkább a mindennapok boraként pozicionálja magát, mind árban, mind minőségben. A küldetését hibátlanul be is teljesíti a Juhász Testvérek "alap bikája", jelentősebb megingásoktól és meglepetésektől mentes bor, nem kerül mellé felkiáltójel, de zárójelbe sem kell tenni. Ha minden belépő szintű bikavér ezt a minőséget képviselné és innen csak felfelé vezetne az út, nem lehetne okunk panaszra.

A Böjt Borászat éppen akkor bukkant fel a radaromon, amikor egy időre kiszerettem az egri borokból a több pincét is sújtó tisztasági problémák miatt és kockázatkerülő módon a vásárlólistámról is kikoptak. Böjték azonban üde színfoltként tűntek fel az egri mezőnyben, letisztult választékkal, biztos kézzel készített, modern, precíz borokkal. A bikavérek és a csillagok azóta is rendszeresen megfordulnak a poharunkban, a blogon is megemlékeztünk róluk több alkalommal. Az eddigi legambiciózusabb boruknak eddig a 2015-ös Kékfrankos tűnt, most viszont a 2018-as Egri Bikavér Superior is pályázik erre a címre. A kereskedő úgy hirdeti a frissen forgalomba került tételt, hogy szerintük és a borász szerint is ez az eddigi legjobban sikerül Böjt bor, úgyhogy kíváncsian vártam a találkozást.

A fehér, buborékos és édes borok után, illetve a Jammertal Borbirtok mesterkurzus beszámolója előtt az idei Vince Gáláról szóló második írásban a vörösborokról lesz szó, kiegészítve a rosékkal és egy kis külföldi kitekintéssel.

A vörösboros mezőnyt kiegyensúlyozottabbnak éreztem, mint a fehérekét, de itt is ért egy-két meglepetés. Itt csak egy trió maradt ki: távozáskor jutott eszembe, hogy bizony a cabernet sauvignon-okat kihagytam. Cserébe lesz majd még szó néhány fehérborról, illetve buburékos tételről, hiszen az Auchan kínálatából is lehetett magyar és külföldi borokat kóstolni, illetve a Felix Kitchen & Bar is kapott egy külön standot, ahol Czinki Tamás Master Sommelier tolmácsolásában lehetett kóstolni az étterem komoly fine wine szelekciójából.

Évtizedes tapasztalataim szerint az egerszalóki St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet egyike az azon kevés borvidéki egységeknek, amelyek igyekeznek komolyan venni a bikavér-keretek nyújtotta lehetőségek kiaknázását. Az továbbra sem kérdés, hogy a borvidéki vörös házasításban komoly potenciál rejtőzik, az már inkább, hogy mindezt mennyire képesek alátámasztani a közelmúlt próbálkozásai.

Ha a szélesebb spektrumot vizsgáljuk, az átlag könnyen adhat okot csalódásra, de én tartom, hogy vannak ékes példák az ügyes kivitelezésre is, és az Áldás évről-évre ezek közé tartozik. Néhányról mi magunk is megemlékeztünk már.

A friss, 2019-es éjvárat az eddig megkezdett úton halad tovább: nem feszegeti a kereteket, de ismét tehetségesen tölti ki azokat.

Szekszárd után Eger. A sorrend ugyan önkényes, de a borválasztással ezúttal keveset kockáztattam. Az alapoknál feljebb nem merészkedtem, de túl nagy kockázatot sem akartam vállalni, erre pedig kiváló választás Böjték bikavére, amely évről-évre bizonyítja még a reményvesztett közönségnek is, hogy lehet izgalmas, finom és szerethető bikavért készíteni az egri borvidéken is a tízeurós árlépőcső alatt. Az előzményekről is írtunk, nem is egyszer, hanem legalább kétszer.

Jó hír, hogy a történet folytatódik: a kettőezer-tizenhetes évjárat stabilan hozza azt a modern, szerethető karaktert, amely miatt ezt a bort gyakorlatilag minden évjáratban érdemes megkóstolni, aztán pedig lendületből meginni.

A szekszárdi Eszterbauter Borászattal évek óta ambivalens viszonyt ápolok: amíg körülbelül egy évtizeddel ezelőtt, öntudatra ébredésem hajnalán kifejezetten kedveltem a pince alapszériás borait, az elmúlt időszakban többnyire inkább csak hibás és rossz palackokba, vagy pusztán csak a személyes ízlésemtől távol álló próbálkozásokba futottam bele.

Aki ismer, az tudja, hogy nem adom fel könnyen, és a csalódások ellenére is rendszerint újra és újra nekirugaszkodok a dolgoknak, hátha egyszer végre összejön, aminek össze kell jönnie. Így került a kosaramba, később pedig a poharamba is a pince tizenhetes, Tüke nevet viselő szekszárdi bikavére is, amely megkockáztatom, hogy a közelmúlt legszebb borvidéki bikavére, amellyel dolgom volt.

Íme, itt van 2021 első borpárbajos posztja, a szokásos hét darab borpárral, főleg magyar szereplőkkel, kis külföldi kitekintéssel. A szokásos átlagnál több a magyar bor, ezúttal csak "másfél pár" külhoni tétel jutott a válogatásba. A hétből négy magyar párost (chardonnay-k, furmintok, bikavérek, cabernet sauvignon-ok) ezúttal egy zoom-os borkóstoló keretében fogyasztottunk el barátokkal, így hosszas elemzésre, másnapi minőség-ellenőrzésre ezek esetében nem volt lehetőségem.

Közel egy éve írtam Bukolyi Marcell Pinot Noir-járól és a Bukolyi Családi Birtok újjászületéséről. Röviddel a cikk megjelenése után online csevegtünk is egy kicsit Bukolyi Marcival, a legközelebbi budapesti útja során pedig vásároltam is tőle 1-1 palackot az akkor már forgalomban lévő borokból. Természetesen elhangzott az, ami a frissen piacra kerülő tételek esetében gyakran elhangzik a borász szájából, nevezetesen, hogy még fiatalok a borok, úgyhogy a palackjaimat szépen eltettem későbbre. Időközben megjelent a 2018-as évjáratból még két bor, ezekből is beszereztem 1-1 üveggel és lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy - ha már személyesen még nem is láthattam a birtokot - a nappali melegében az öt palack tartalmából próbáljak meg átfogó képet kapni a családi pincészet jelenéről.

Még tavaly év végén érkezett a hír, hogy az egyik legbefolyásosabb és legelismertebb nemzetközi boros magazin, a Decanter két magyar tételt is beválogatott a 2020-as év kedvencei közé. A tematikus Wines of the Year 2020 vörösboros válogatásába a St. Andrea Áldás Egri Bikavér Superior 2018, a buborékos, édes, illetve likőrborok mezőnyébe a Balassa Bomboly Szamorodni 2017 került be, amihez ezúton is gratulálunk.
Az Áldás 2018-as kiadásával még a nyár folyamán, egy budapesti étterem teraszán találkoztam. Már az illata is lenyűgözött és volt annyira meggyőző az egy pohárnyi élmény, hogy gondoskodjak egy saját palackról és kíváncsian várjam az itthoni, elmélyültebb kóstolás eredményét, aminek most jött el az ideje.

Az ünnepi asztalra ünnepi bor dukál. Mi nemrég - külön-külön - két olyan magyar vörösbort kóstoltunk, amelyek méltó kíséretül szolgálhatnak a karácsonyi vacsora mellé, talán még nem késtünk el az ajánlással. Egy-egy neves egri, illetve szekszárdi pincészet csúcsboráról lesz szó, amelyek az évek során felzárkóztak a rendszerváltás után elsőként kiemelkedő villányi ikonborok mellé és szinte önálló márkanévvé váltak.

Merengő 2002-ben készült először a St. Andrea Szőlőbirtokon, a Heimann Barbár első évjárata a 2006-os volt. Azóta mindkét pincészet rendszeresen elkészíti ikonikus csúcsborát, amennyiben az adott évjárat ezt lehetővé teszi. 2017 szerencsére ilyen év volt, mi pedig most három év elteltével kóstolhatjuk a palackba zárt végeredményt.

Újdonsággal bővült idén szeptemberben a Vida Családi Borbirtok portfóliója, ez a Lösz, a szekszárdi "szentháromság" kadarka-kékfrankos-bikavér és a csúcsbor La Vida közé pozicionált új házasítás. A Vida pincészet célja, hogy a Szekszárdi borvidék adottságainak megfelelően elegáns, kedves borokat készítsen, és ebben a kezükre játszik a régió jellemző talaja is, amelyről az új tételt elnevezték. A Lösz képviseli Vidáék szándéka szerint mindazt, amit a lösztalaj az egész világon több borvidéken is közvetít: telt gyümölcsösség, kerek tanninok, elegancia és kedvesség.
A Lösz egyébként konzekvensen viszi tovább a Vida borok stílusát: inkább könnyedséggel, eleganciával próbál hódítani, mint nagy testtel vagy koncentrációval. Ennek megfelelően nem hivalkodó, aránylag visszafogott, sem az aromatika, sem a struktúra nem esik túlzásokba. A  Lösz házasítási arányai a kitűzött célt szem előtt tartva évről évre változhatnak az évjárat adottságainak tükrében, nincs kőbe vésve a recept.
Az új tételt ifj. Vida Péter mutatta be a My Wine Borbárban, és magával hozott még néhány palackot a pince szortimentjéből.

Megint hoztam hét darab, azonos évjáratú, szőlőfajta és/vagy borvidék szempontjából összetartozó borpárt, hazai és külföldi borokból egyaránt. Az évszaknak megfelelően kevesebb a vörösbor, azokból is inkább könnyedebbre hangolt darabokat vettem elő, rosé most nincs, arról volt külön poszt, a főszerep a fehérboroké.

Íme, a borpár(baj)ok sorozat őszi kiadása, magyar és külföldi tételek vegyesen, jellemzően fajta és évjárat alapján hét párba állítva.

Elszánt boroscímke gyűjtőként (nincs olyan trükkös boroscímke amit egy vízforraló és egy hajszárító segítségével ne tudnék megkaparintani) dupla örömforrásnak számít, ha már egy önmagában is figyelemre méltó évjáratbemutatót egy egész kollekciónyi bűbájos címke premierje is  gyarapítja. Vida borászatot szép lassan az elmúlt években regisztráltam a legkedvesebb szekszárdi borászataim lajstromába. A Hidaspetre tizenhármas évjárata már két éve is feltűnt az év kedvencei listámban. Címkékkel együtt a szortiment is tisztult valamelyest, a koncepció rokonszenves és konzekvens. A borok a csúcsra szánt La Vida kivételével két, jól elhatárolt értékrendszer mentén lett csoportosítva. Az elsőbe került minden olyan bor ahol, a kellemes fogyaszthatóság és a jó ár/érték arány adja az előnyös tulajdonságok fő pilléreit. Ezek az alap, üzletekbe szánt, úgynevezett „tündér-borok”. A második csoport közös metszete, hogy a benne szereplő három bortípus a kiválasztott a szekszárdi arculat fő identitás képzőjének: kadarka, kékfrankos és a bikavér. Személy szerint nekem nagyon tetszik, amikor tudatosan leválasztja egy pince a cash-flow borait, az igazán fontosakról, a vevőnek ez egy fontos mankó lehet és előre predesztinálja, hogy mire számíthatunk a palack tartalmát illetően. A személyes kedvencem a Hidaspetre volt, a két évvel ezelőtti évjárat után megint elképesztő, koncentrációt, tisztaságot és komplexitást mutatott, szokatlanul magas minőségben a négyezer körüli hazai vörösborok között. Alapvetően és fundamentálisan kadarka rajongó vagyok, de a Hidaspetre minden aspektusában jobb volt az öreg tőkés kadarkánál. Testben, komplexitásában nem kunszt egy kadarka felé nőni, de ugyanakkor izgalomban és élvezhetőségben is fölé nőni, na az már igazi kuriózum.

Egyre inkább vagyok úgy, hogy ha már mindenképpen bikavér, akkor ízléseim-kezeim inkább Szekszárd, mintsem Eger felé igyekeznek ösztönszerűen hajlani. Bár a kategória még mindig inkább csak egyfajta beváltásra váró kétborvidéki ígéret, néha pedig sajnos csak káosz és bizonytalanság, akad azért közöttük néhány érdek nélkül szerethető, és ezeket egyelőre többnyire délen érdemes keresni. Ha az ár szempont, akkor ezúttal egy alapszintű bika csapott össze a középkategóriával. Ha a pénzügyi kérdéseket figyelmen kívül hagyjuk és csak az érzékszerveinkre hagyatkozunk, akkor a két bor nagyjából egy kategóriát képvisel, ezt pedig többnyire a tisztességes hétköznapi semmiextra-vöröseknek szoktuk hívni. Borként tulajdonképpen szerethetők, de nem visznek közelebb a bikavér-megfejtéshez. Már ha egyáltalán létezik ilyen fogalom.

A Böjt Borászatról többször is írtunk pár évvel ezelőtti bor-köztudatba robbanásuk kapcsán, azóta kicsit eltűntek a blog hasábjairól, ahogy úgy általában egri borokról, pláne bikák véréről is ritkábban esett szó. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem járunk nyitott szemmel és a Böjt Gergő és Boglárka 2015-ös évjáratból készített Bikavér éppen ideális apropó arra, hogy megtörjön a jég. Előrebocsátom: megint nagyon jól eltalált borral jelentkezett az ostorosi pince.

Két borról következik most egy poszt. Mind a kettő top kategóriás bikavér Egerből, mind a kettő 2006-os, azaz mára épp szép kereken 10 évesek. További pikantéria, hogy szubjektíve ezeket tartom a két valaha volt legjobb egri vörösnek az eddigi karrieremben. Üvöltött tehát a szituáció az összehasonlításért. :)

Bizonyára racionális, mintsem érzelmi okai vannak annak, hogy a bloghasábokon ritkábban történik a bikák véreinek emlegetése, hovatovább egekig magasztalása. Legyen az Szekszárd vagy Eger, mindegy. Világos, hogy halandó fogyasztóként elsősorban izgalmas, finom vörösborokra van szükségünk mindenféle kategóriától függetlenül, de ha már felépül egyfajta védett eredet a maga koncepciójával együtt, akkor joggal akad elvárás ezen származás-életterek betöltésére. Temperamentumfüggő, hogy a bikavér-káosz keretei között ki mennyire ragadtatja el magát a szentségelésre, én ettől most mindenesetre eltekintenék. Már csak azért is, mert egy ideje nem várok világklasszis-szerű termőhely-közvetítést ezektől a boroktól. Éppen elég ha jók, hibátlanok, finomak, ügyesen összepakoltak és mindezek következményeként csúsznak lefelé veszedelmes gyorsasággal. Szekszárdon szerencsére akad hasonló vörösbika tucatszámra, Eszterbauerék tavaly aktuális Tükéjéből például majdhogy' kartonszámra fogyasztottunk, hogy mást ne említsek. És bár Eger ritkábban ad okot a lelkesedére, ha valami rendben van, az megérdemli az ilyenkor szükséges figyelmet. Az egerszalóki Juhászék '12-es bikavére pedig igencsak rendben van. Az persze már más ügy, hogy az annak idején felvetett kérdésemet még csak meg sem próbálja megválaszolni.

A tavalyihoz hasonlóan idén is megrendezésre került a lassan-lassan hagyományossá váló Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj. Az eseménynek a Corinthia Hotel grandiőz bálterme adott otthont, ahol a legjelentősebb bikavér termelők sorakoztak fel, hogy szalonkörülmények között adjanak számot a bikavér jelenbeli állapotairól. Furmintfannal jártunk a rendezvényen, hogy képben legyünk bikavérben.

Pinot-egyveleggel zártam a blogon az óévet, és most egyveleggel nyitom az újat is. Az év végi írással ellentétben a mai "szösszenet" mögött nincs semmiféle szorosabb átfogó koncepció, azon túl, hogy az utóbbi néhány hónapban gyakran kóstoltam párban magyar borokat, és most összegyűjtöttem az ezekről készült jegyzeteket. A duók tagjait természetesen valami összekötötte - a minden pároson belül azonos évjáraton kívül -, többnyire a fajták terén, illetve sokszor a borvidékeket illetően is. Viszonylag gyakran bontok így párban borokat, sokszor ez számomra érdekesebb, tanulságosabb, mint egy tételt szálazgatni, viszont kevésbé fárasztó és kevesebb előkészítést igényel, mint egy komolyabb sor végigmustrálása. Kvázi kontextusba helyezik egymást a borok, össze lehet hasonlítani őket akár több napon keresztül is, mégsem kell egy 8-10-12 tagú soron végigküzdeni magam.

(A képet innen metszettem)