Magyar tájegység boraival kezdődik idén a Rejtőzködő borvidékek sorozat, a Balatonfelvidéki borvidék egyik - szó szerint - kiemelkedő területén, Sümegen. Az egykor püspöki lakhelyül is szolgáló település fontos borászati múlttal rendelkezik és ma is akad itt figyelemre méltó pince. Ma a sümegi Egly Szőlőbirtokkal ismerkedünk meg.

Az Etyeki Kúria Red névre hallgató házasításának akkor aktuális évjáratáról még tavaly akartam írni, de végül idő hiányában nem nyílt ki a palack. Időközben aztán azzal is szembesültem, hogy az aktuális évjárat kérdésére nem is olyan egyszerű egyértelmű választ adni. A helyzet ugyanis az, hogy a pincénél és a legnagyobb borkereskedésben még a 2017-es évjárat fut, miközben egyes hiperekben már a 2018-as is elérhető. A gordiuszi csomót végül azzal vágtam át, hogy mindkét bort megkóstoltam egymás mellett.

Elcsépelt közhely, de attól még igaz, hogy a portugieser leginkább a villányi borászatok cash-flow boraként operál, a rosé mellett a fiatalon palackozott oportók - és újabban külön a hipermarketek számára palackozott olcsóbb fajtaborok vagy házasítások - biztosítják a gyors és könnyű bevételt a pincék számára. Ugyanakkor az is igaz, hogy néhányan igyekeznek komolyan venni a fajtát, és megmutatni, hogy lehetséges izgalmas és akár több évig sikerrel érlelhető portugieser borokat is palackba zárni. Ma két ilyen borról lesz szó.

Kézdy Dániel és Dancsecs Ferenc új projektjéről, a New Mátráról tavaly ősszel már volt szó a blogon. Ahogy azt akkor is leírtuk, fontos, hogy ez nem egy belülről jövő borvidéki szerveződés, hanem a projekt szellemi atyjainak komplex vállalkozása, amelynek célja, hogy bemutassa a Mátra új arcát és a benne rejlő kiaknázatlan lehetőségeket, természetesen nem kis részben az ottani borászatokon és borokon keresztül. Ennek keretében saját maguk által összeállított borcsomagokat forgalmaznak, amelyekből az éppen aktuális harmadik számú a borvidék talán legfontosabb fajtájára, a kékfrankosra koncentrál. Egy borvidék, egy fajta, hat termelő tolmácsolásában, a végeredmény a kékfrankos hat különböző arca egy kartonba csomagolva.

Kézdy Dániel az ünnepek előtt meglepett egy ajándék kartonnal, én pedig az óév utolsó napjai során (és egy gyors utolsó kör erejéig január elsején) utánajártam, milyen borokat rejtenek a palackok.

A baráti társasággal azt találtuk ki, hogy ha már idén elmarad a karácsony előtti közös ivászat és a nagy családi lakomák helyett az ünnep nagy részét szűk körben, otthon töltjük, egy online borozással dobjuk fel egy kicsit a hangulatot, ahol a társaság vakon kapja a borokat és lehet találgatni, hogy mi is van a pohárban. Kicsit későn szökkent szárba az ötlet, sietni kellett a feltételek megteremtésével, úgy mint borok és kis üvegcsék beszerzése, amelyekbe széttöltjük a palackok tartalmát. A tételek kiválasztásánál a következő fő szempontokat tartottuk szem előtt: legyenek hazai fajtaborok, vélhetően jó ár-érték arányúak és csavarzár legyen a palackokon, a sorban lehetőleg minél több borvidék jelenjen meg, továbbá, hogy ne szerepeljen egy pince, illetve egy fajta se kétszer (utóbbi alól a külön műfaj miatt a sillernél felmentést adtam magamnak). Ezt nagyjából sikerült is tartani, így alakult ki a 10 boros mezőny.

Itt az év utolsó borpárbajos posztja, a szokásos 7x2 tétellel, száraz fehérektől a tokaji aszúkig. Részben már az ünnepekre készülve néhány komolyabb és drágább palack is előkerült ebben a körben.

Egyúttal boldog karácsonyt is kívánunk minden kedves olvasónak! :)

Íme egy új sorozat első része, amelyben epizódonként néhány boron keresztül Ausztria meghatározó borászatait, borászait igyekszem majd röviden bemutatni. A tervek szerint minden posztban szerepel majd több borvidék és több szőlőfajta, de természetesen elkerülhetetlen, hogy visszatérő szereplőként találkozzunk majd néhány Ausztriára jellemző fajtával. Nem feltétlenül az adott pincék legdrágább borai kerülnek majd terítékre, de próbálok mindig a borászatra jellemző tételt választani.

Az első részben Ausztria egyik első női borászával, Stájerország egy ikonikus pincéjével és egy hosszú múltra visszatekintő burgenlandi borászattal ismerkedünk meg.

Az ünnepi asztalra ünnepi bor dukál. Mi nemrég - külön-külön - két olyan magyar vörösbort kóstoltunk, amelyek méltó kíséretül szolgálhatnak a karácsonyi vacsora mellé, talán még nem késtünk el az ajánlással. Egy-egy neves egri, illetve szekszárdi pincészet csúcsboráról lesz szó, amelyek az évek során felzárkóztak a rendszerváltás után elsőként kiemelkedő villányi ikonborok mellé és szinte önálló márkanévvé váltak.

Merengő 2002-ben készült először a St. Andrea Szőlőbirtokon, a Heimann Barbár első évjárata a 2006-os volt. Azóta mindkét pincészet rendszeresen elkészíti ikonikus csúcsborát, amennyiben az adott évjárat ezt lehetővé teszi. 2017 szerencsére ilyen év volt, mi pedig most három év elteltével kóstolhatjuk a palackba zárt végeredményt.

Borbély Roland, a Gallay Pince tulajdonosa és borásza először pinot blanc-ból és zenitből készült boraival követelt magának figyelmet a borvilágban, kékszőlőként először a zweigelt vetette meg a lábán a birtokon. Roland a családi birtok elindítása előtt a Tokaji borvidéken és az Egri borvidéken egyaránt dolgozott neves borászatoknál,és mindkét borvidéken beleszeretett egy-egy fajtába, amelyekkel természetesen a Gallay Pincénél is szeretett volna dolgozni. A saját telepítések termőre fordulásáig ez eleinte csak vásárolt szőlőből valósulhatott meg, így az első Gallay Kékfrankos még egri termésből készült. Most viszont itt van a pince bükki alapanyagból erjesztett kékfrankosa, amelyik egész más arcát mutatja a fajtának, mint az egri szőlőből készített előd.

Szeretem, amikor egy spontán elhatározásból és kíváncsiságból választott bor végül elismerő bólogatást vagy önfeledt mosolyt vált ki. Ez a mai bor ilyen. Elvárások teljesítéséről vagy túlszárnyalásáról azért nem lehet szó, mert fogalmam sem volt, hogy mit várjak ettől a bortól. Életemben talán háromszor kóstoltam ezt megelőzően generosát, ezek közül kettő egy könnyű, tartályos erjesztésű, érlelésű ropogós borocska volt, a harmadik meg egy feltehetően későn szüretelt alapanyagból készült - tudatosan vagy szerencsésen, mindenesetre jól eltalált - chardonnay-epigon. Szóval nem igazán tudtam, hogy mire számíthatok ettől a Frittmann bortól, de tettem vele egy próbát.

Horváth Zoltán mohácsi pincéjéről, a Planina Borházról már volt szó többször a blogon, részben éppen ennek a bornak a korábbi évjáratai (2009, 2011), részben úgy általában a Pécsi borvidék kapcsán. A 2003-ban alapított családi borászat Mohács szőlőhegyéről (az itteni horvátok, a sokácok nyelvén Planina) kapta a nevét. A Planina Borház mintegy 5 hektáron gazdálkodik Mohács környékén, fehér, rosé, siller és vörösbor egyaránt készül a birtokon, de - mondhatni borvidéki anomáliaként - talán inkább a kék szőlőből készült boroknak van nagyobb szerepe. A legismertebb bordeaux-i fajták mellett kékfrankos, kadarka, pinot noir, néró, portugieser, cirfandli, királyleányka és olaszrizling terem a birtokon. A Prím kvázi a pince vörös csúcsbora, mégsem súlyával vagy koncentrációjával hódít, kellemes átmenet a mindennapokra ajánlható, jó ivású borok és a komolyabb tételek között.

Régen ittam már Pfneiszl bort, pedig a korábbi években gyakrabban találkoztam velük a pohárban. A pince kicsit talán a Luka Enikő, Ráspi, Weninger trió árnyékába került, pedig általában kellemes emlékek fűznek a boraikhoz. Egy cabernet sauvignon-nal igyekeztem pótolni az elmaradást.

A Pfneiszl nővérek - Birgit és Katrin - szeretnek mintegy "alcímként" olyan fantázianeveket adni a boraiknak, amelyek az adott év, évjárat valamilyen emlékezetes eseményére, jellegzetességére utalnak. A cabernet sauvignon-ból készült boruk 2017-es évjárata a "Fehér Április" becenevet kapta, ugyanis 2017. április 20-án reggel a Pfneiszl lányok havazásra ébredtek. Természetesen azonnal elfogta őket az aggodalom, hogy lefagynak a friss hajtások és rügyek, de szerencsére minimális volt a veszteség és szép évjáratnak örülhettek az év végén, én pedig most ennek a gyümölcsét, illetve a gyümölcsből készült bort kóstoltam meg.

Megjött az őszi 7 borpár is, részben magyar borok, részben külföldiek "párbajoznak", sőt két esetben ugyanannak a fajtának egy magyar és egy külföldi képviselője került egymás mellé.

A bátaapáti Tűzkő Birtok története az 1990-es évek elejére nyúlik vissza, majd 2000-ben vett új irányt, amikor a világ egyik legerősebb és leghíresebb borbirodalma vette át felette az irányítást. A birtokban és a Tolnai borvidékben Piero Antinori és Jacopo Mazzei márkik látták meg a fantáziát, a globális Antinori-szortiment további bővítése céljából. Így a Toszkána és Umbria mellett Máltán, Chilében, Kaliforniában, Washington államban egyaránt szőlőbirtokokkal rendelkező Antinori birodalom Tolnában, a napsütötte löszdombok és különböző klímájú völgyek vidékén is megvetette a lábát.
Szekszárddal ellentétben, az 1998-tól önállósult, a Völgységi, Tolnai és Tamási körzetből kialakított Tolnai borvidék inkább a fehérborairól lehet ismert (bár a többi magyar borvidékhez viszonyítva nem az), amelyek főleg világfajtákból készülnek. Ugyanakkor komolyabb vörösöket is palackba zárnak a régióban, ahogy a Tűzkő Birtok Domb névre hallgató bora is bizonyítja.

Tekintettel arra, hogy elmúlt két hét döntően munkával, rohanással, valamint jelentősebb magánéleti változásokkal telt el, a hétvégére igyekeztem olyan bort keresni, amely mellé jó leülni csak úgy, anélkül, hogy komolyabb figyelmet követelne meg a gyakran csak fogyasztásnak nevezett szabadidős tevékenység. És bár az van, hogy Horváth József borai legalább kétfelé osztják a hazai minőségivók nem túl széles táborát, én a ráspizmus kedvelői közé igyekszem tartozni, ezért a termelő aktuálisan polcon található kékfrankosa viszonylag kis rizikóval kecsegtetett. Ha rövidre akarnám zárni, akkor azt is írhatnám, hogy visszakézből hozza a pincétől elvárt karakterességet és minőséget. És ez jó. De lehet erről hosszabban is mesélni.

Október utolsó pénteki napján a Vino Castillo aktuális kóstolóestje ismét egy francia fajta spanyolországi interpretációira fókuszált. A spanyol borvidékeken ugyan jellemző a helyi kékszőlő fajták - tempranillo, garnacha, carinena, monastrell, bobal, stb. - dominanciája, de a nemzetközi fajták részleges térnyerésével többek között a syrah is több régióban elterjedt. Leginkább házasításokban kap szerepet, de önállóan is megjelenik néhány borászat portfóliójában, és most ezekből a fajtaborokból kaphatott ízelítőt a közönség.

Nem kívánom nagyon hosszúra nyújtani a bevezetőt, nem is lenne nagyon miről írni, lényeg, hogy összegyűlt itthon néhány Grüner Veltliner Smaragd Wachau-ból, a 2017-es évjáratból és ungert-tel ketten megnéztük, mit tudnak a borok egymás mellett kóstolva. Négykezes beszámoló következik.

Az Etyeki Kúria soproni terjeszkedéséről jó két éve írtam egy, a pince által szervezett tanulmányi kirándulás alkalmából. Már akkor is szóba került a portfólió tisztítása, az etyeki és soproni szőlőből készült borok megkülönböztetése, hiszen az első soproni területről készült borok címkéjén is Etyeki Kúria név szerepelt, ami némi zavart okozhatott a fogyasztók fejében. Most pedig végre itt az első tétel, amely már a Kúria Sopron megjelölést viseli a címkén és ténylegesen soproni eredetvédelmet élvez. Így lassan mindkét borvidék borai a helyükre kerülnek a pince szortimentjén belül, elválik egymástól az etyeki és soproni termékcsalád.
A Kúria önállóan először kékfrankost - mi mást - palackozott a soproni területekről - amelyek mérete mára elérte a 22 hektárt -, azóta azonban merlot-ból és zweigelt-ből egyaránt készítettek fajtabort, amelyek közül én most előbbit kóstoltam meg.

Az idén 20 éves Tokaj Nobilis Szőlőbirtok számtalanszor örvendeztetett meg minket remek borokkal, a bodrogkeresztúri családi pince Barakonyi-dűlőből készített furmint, illetve hárslevelű borai pedig az eddigi tapasztalataink alapján a borvidék legjobban érlelhető és legszebben is érő száraz borai közé tartoznak. Néhány évvel ezelőtt már megleptük magunkat egy vertikális hárslevelű sorral, majd rá egy évre megismételtük ezt a furmintokkal is.
Azóta palackba került a dűlő fajtaboraiból több évjárat is, úgyhogy a házi gyűjteményben fellelhető palackokkal ideje volt megismételni a szeánszokat, ráadásul gyakorlatilag éppen azoknál az évjáratoknál vettük fel a fonalat mindkét bornál, ahol néhány éve véget ért a sor. A két kóstoló tanulságait egy posztban örökítettük meg.

A Tokaj Nobilis birtokközpontja szeptember végén.

Gálék szigetcsépi tevékenységét már évek óta igyekszem a helyén kezelve méltatni, tősgyökeres dél-pestiként ugyanis kézenfekvő lokálpatriotizmus a Kunság közelebbi felének borpróbálkozásait rendszeresen tesztelni és fogyasztani. Mindezt lassan már tíz éve teszem rendületlenül, rendre hasonló tapasztalatokkal. Bár a Kunság sosem lesz a világ borkoordináta-rendszerének origója, a mennyiségi igények minőségi kielégítése mégis okot ad az örömre és az elismerésre. A Gál-család esetében pedig éppen valami ilyesmiről van szó.

Azt nem tudom, hogy az utóbbi időszak krízisszerű körülményei mennyire viselték meg az alapvetően visszatérő fogyasztók lokális beszerzésére építő borászatot, de arra azért kíváncsi voltam, hogy mi a helyzet mostanában arrafelé, ezért szombaton autóba ültem, és beszereztem néhány tételt az aktuálisak közül. Közöttük az ország egyik első újborát. Meg is kóstoltam őket azon hidegében, és mivel kifejezetten tetszettek, nem esett nehezemre röviden beszámolni is róluk.

Kissé el vagyok maradva a borbeszámolókkal, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ezt a bejegyzést is hetek óta tologatom az időben előrefelé. Pedig csak az van, hogy még szeptember elején megkóstoltuk Györgykovács Imre kettőezer-tizenhetes traminijét (is), és a szerzett impulzusok alapján úgy döntöttünk, hogy írunk belőle egy négykezes beszámolót is. Nos, ez következik most, alább.

Priorat (katalánul Priorato) Spanyolország egyik legkülönlegesebb borvidéke, egyben Rioja mellett a másik, amely a legszigorúbb feltételeket támasztó DOCa (katalánul DOQ) státuszt kapott. Nevét az 1194-ben alapított Scala Dei kolostor elöljárójáról, latinul a prior-ról kapta, amelyet a karthauzi szerzetesek emeltek a vidéken. A szőlőtermesztéssel és borkészítéssel is foglalkozó szerzetesek monostorát 1835-ben rombolta le egy megvadult csőcselék, majd röviddel ezután az egyházi földeket is elárverezték. A helyi borászati hagyományok gyökerei azonban sokkal korábbra, egészen az ókori rómaiak idejére nyúlnak vissza. A virágzó borkultúrának a filoxéravész komoly pusztítása vetett véget: előtte kb. 5000 hektárnyi szőlőültetvény volt a borvidéken, de a művelési nehézségek miatt még az 1970-es években alig 600 ha volt betelepítve. Bár a szőlőültetvények területe folyamatosan nő, ma Prioratban még mindig mindössze kb. 1900 hektár szőlő van, ennek megfelelően a teljesen másképp néz ki a birtokszerkezet és a borászatok szortimentje, mint más spanyol borvidékeken, pl. Rioja-ban vagy Ribera del Duero-ban. Prioratban kisebbek a birtokok, alacsonyabb a palackszám, szűkebb a portfólió, itt az öreg tőkék és a high-end borok a hívószavak.
A borvidék különlegessége a llicorella talaj, ami elképesztően palás, tápanyagokban rendkívül szegény, szerves anyag tartalma alig éri el az 1%-ot. Régiótól és dűlőtől függően többféle különböző palát is lehet találni a sziklakeménytől kezdve a kézzel morzsolható fajtákig. A dűlők 100 és 700 méter tengerszint feletti magasság között helyezkednek el a meredek hegyoldalakon. A mély völgyeket a Siurana, Montsant és más folyók vájták ki a könnyen alakítható palás kőzetből.
A borvidéken a kék szőlők aránya több, mint 90%, a régió klasszikus szőlőfajtái a katalán/aragóniai eredetű garnatxa (grenache) és carinena (carignan, helyi néven samsó). Priorat újrafelfedezése során az úttörő pincészetek nem bíztak abban, hogy a pusztán ezekből a fajtákból készült borok hosszas érlelésre alkalmasak lesznek, ezért cabernet sauvignon-t, merlot-t, később pedig syrah-t telepítettek. A kevés fehér szőlő főként garnatxa blanca,  és macabeu, de még pedro ximenez-t is találunk kisebb mennyiségben.
Priorat klasszikus bora az ún. „rancio”, sokáig ez volt az uralkodó borstílus. A túlérett szőlőt leszedték, gyékényen szárították (koncentrálták a cukrot), majd kipréselték, hasonlóan a Jerez és Malaga környékéről ismert PX és moscatel borokhoz. Ezt követően a bort vagy erősítették, vagy nem, majd néhány hónapig a napon tárolták, ezután pedig nem egészen feltöltött hordókban érlelték. A solera rendszer ugyan nem terjedt itt el, de a hordókat sosem ürítették ki teljesen, az újabb bor a régi seprőre került, így akár 100 éves borok is hozzájárultak a rancio borok gazdagságához.

A Vino Castillo kínálatában jelenleg öt pincészet borai közül lehet válogatni, egy pince és egy bor kivételével ezeket néztük meg szépen sorjában. A kóstolási sorrendet felrúgva pincészetenként megyek végig a borokon.

Az idei év több, évek óta stabil pontnak számító programot is eltörölt az életemből, szerencsére Bodrogkeresztúr és Bodrogkisfalud 2010 óta megrendezésre kerülő szüreti fesztiválja a Mindszenthavi Mulatság nem került fel a listára. A borongós idő és a járványhelyzet valószínűleg sokaknak kedvét szegte, legalábbis én az elmúlt évekből lényegesen több érdeklődőre emlékszem, de az eső szerencsére alig esett, így a kinti programokat nem kellett beltérbe vinni és a távolságtartás miatt sem kellett aggódni.

(A Bodrog Borműhely udvara)

Én délelőtt érkeztem és késő délután indultam haza Táncoló Medve kolléga úrral, akivel részben együtt látogattuk meg az egyes helyszíneket is. Idő hiányában így a legtöbb helyen csak rövid látogatást tettem, tettünk, kicsit kapkodós volt a jegyzetelés is, de azért próbálkoztam.

Újdonsággal bővült idén szeptemberben a Vida Családi Borbirtok portfóliója, ez a Lösz, a szekszárdi "szentháromság" kadarka-kékfrankos-bikavér és a csúcsbor La Vida közé pozicionált új házasítás. A Vida pincészet célja, hogy a Szekszárdi borvidék adottságainak megfelelően elegáns, kedves borokat készítsen, és ebben a kezükre játszik a régió jellemző talaja is, amelyről az új tételt elnevezték. A Lösz képviseli Vidáék szándéka szerint mindazt, amit a lösztalaj az egész világon több borvidéken is közvetít: telt gyümölcsösség, kerek tanninok, elegancia és kedvesség.
A Lösz egyébként konzekvensen viszi tovább a Vida borok stílusát: inkább könnyedséggel, eleganciával próbál hódítani, mint nagy testtel vagy koncentrációval. Ennek megfelelően nem hivalkodó, aránylag visszafogott, sem az aromatika, sem a struktúra nem esik túlzásokba. A  Lösz házasítási arányai a kitűzött célt szem előtt tartva évről évre változhatnak az évjárat adottságainak tükrében, nincs kőbe vésve a recept.
Az új tételt ifj. Vida Péter mutatta be a My Wine Borbárban, és magával hozott még néhány palackot a pince szortimentjéből.

A Huber borest után egy újabb vertikális kóstoló következett a Carpe Diem szeptemberi kóstoló-sorozatában. A rivaldafényben ismét egy ifjú titán állt, Stephane Ogier és az ő különleges syrah-klónból készült borai. A L'Ame Soeur (= lelkitárs) névre keresztelt - Feri vásárlói körében csak "lámaszőr"-ként emlegetett bor - 8 évjáratát kóstoltuk meg. A vertikális sort a pincészet egy olcsóbb bora vezette fel, majd igény szerint lehetőség nyílt még két komolyabb, érettebb tétel megkóstolására is.
Az Ogier család több generációra visszavezethető múlttal rendelkezik a szőlőművelés és borkészítés terén, de a birtok csak a közelmúltban robbant be a borvidéki élvonalba. 1982-ig a termést nagyobb pincészeteknek értékesítették, majd szép lassan megkezdődött az átállás ás 1987-től már a teljes saját termésüket feldolgozták és saját borként palackozták. A családi birtok 1998-tól Michel és Stephane Ogier néven futott, ezzel jelezve, hogy Michel fia, Stephane is belépett apja mellé a vállalkozásba. Stephane Ogier Burgundiában és Dél-Afrikában dolgozott, mielőtt minden idejét a családi pincészetnek szentelte volna, 2014-től pedig a pince már csak az ő nevét viseli.

A L'Ame Soeur alapanyagát adó syrah de Seyssuel egy ősi syrah-klón, nevét a Cote-Rotie-tól valamivel északabbra található Seyssuel településről kapta. Seyssuel környékének borai egyelőre IGP megjelöléssel - tehát kvázi tájborként - kerülhetnek forgalomba, de az itteni termelők már kezdeményezték az AOP/AOC státusz elnyerését. A 19. század végéig ezek a területek Cote-Rotie-hoz hasonló megbecsülést élveztek.
A L'Ame Soeur-ba kerülő szőlők 150-290 méter magasan gneisz-es és csillámpala alapkőzetről, déli-délkeleti tájolású lejtőkön teremnek, összesen 2 hektáron, 3 parcellán. A 2001-ben telepített szőlőt kézzel szüretelik, a fürtök nagyjából 80%-a bogyózva, a többi 20% egész fürtben kerül feldolgozásra. A spontán, tartályban lezajlott erjedést 20 hónapos hordós érlelés követi, a hordók kb. 10%-a új. Az évjáratokról itt és itt írnak a világhírű szakértők.