A narancsbor ősrégi múltra visszatekintő műfaj, amely mostanában reneszánszát éli, egyre több fogyasztó keresi, és egyre több borász kísérletezik vele. Előrebocsátom: nem vagyok a műfaj tudora, viszonylag ritkán kóstolok ilyen borokat, vásárlásra meg aztán végképp csak elvétve adom a fejem. Ha kóstolón megkérdezi a házigazda, hogy megkóstolom-e, igent mondok - a kíváncsiság azért persze hajt - , de alapvetően nem kajtatok a narancsborok után a vinotékákban. Egyébként már önmagában a definícióval kapcsolatban sem feltétlenül van egyetértés, legalábbis abban a kérdésben, hogy milyen hosszú héjon erjesztés után számít egy bor narancsbornak. A konszenzus talán minimum 2-3 hét környékén áll meg, de már önmagában ez az intervallum is elég tág lehet. Hogy mást ne mondjak a jelen poszt borai is kegyelemkettessel csúsznának át a rostán, ha szigorúan ezt a minimum 2-3 hetes héjon tartást vennénk figyelembe. 
Amiért jómagam ritkán nyúlok ilyen palackok után, annak az az oka, hogy a készítési módból adódóan ezek a borok általában robosztusak, olykor rusztikusak és cseresek, így én inkább étel mellé fogyasztanám őket. Célzottan tehát nem keresem a narancsborok társaságát, de egy pincénél azért előfordult, hogy roppant kíváncsi lettem, mit hoz ki a borász ebből a műfajból. A precizitásáról és perfekcionizmusáról híres Demeter Zoltán is készített narancsbort több évjáratból is, én meg pont rábukkantam két palackra, ahogy a múlt hétvégén a régebben félretett borok között keresgéltem. 

Az utolsó reményszikrák egyike mindenképpen az a tendenciának látszó folyamat, melynek keretei között a családi tradíciókon alapuló borászatok irányítása lassan, de egyre biztosabban a fiatalok kezébe kerül. Több okból is. Egyrészt úgy tűnik, hogy akad még elég szándék és kitartás a belföldi értékteremtésre az egérutas kivándorlás helyett, amely inkább a belátható közeljövőben kínál kifizetődő alternatívát a lassú és sokszor küzdelmes önfelépítés helyett. Hangsúlyozás nélkül is egyértelmű, hogy különösen igaz ez a keleti országrészre. Másrészt a jelen húszas-negyvenes fiataljainak nyitottsága, progresszív gondolkodása talán a legjobb eszköz a stílusmodernizálásra és a folyamatos fejlődésre, amellyel mi, fogyasztók is elég sokat nyerünk.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert a héthektárnyi telepített területen tevékenykedő Árpád-hegy Pince jelene is szorosan kapcsolódik az újgenerációs tokaji borsztorihoz. Konkrétan része annak. Varkoly Ádám, a birtok friss arca 2010-ben készítette el első önálló borát, azóta pedig gyakorlatilag teljesen átvette a szerencsi pince borászati feladatait, így a pincekimenet teljes egészében az ő elképzelése szerint alakul. És hát elég jól alakul. A stíluscsiszolás fontos része a szeszfokok lefaragása az egészséges szintre, valamint a hordóhangerő lejjebb tekerése is. Több gyümölcs, kevesebb nehézkesség, az ilyet pedig szokás szeretni manapság. A borok egy része – konkrétan a mádi dűlők borai – spontán erjednek, a többi bor fajélesztő segítségével igyekszik megszületni. Az eredmény pedig meggyőző, kettőezer-tizenöt száraz borai alapján legalábbis mindenképpen. Ezeket kóstoltuk ugyanis végig furmintfannal, be is számolunk róluk gyorsan a szokásos módon.

A bodrogkeresztúri és bodrogkisfaludi borászok, helybéli termelők, ideérkező zenészek, lelkes lakosok összefogásának gyümölcseként létrejött Mindszenthavi Mulatság egy ideje már kötelező program az őszi szezonban. Az esetek nagy részében még a vénasszonyok nyarának megfelelő időjárás kíséretében csordogáló hétvégi fesztivál jellemzően egybeesik az adott évben tett utolsó hegyaljai látogatásommal is. Ilyenkor általában nagyobb baráti társasággal érkezünk és az egész hétvégét hegyalján töltjük, többnyire a fesztivál keretei között mozogva, merthogy a két kis település bőven kínál programot a mulatság péntek estéjére és teljes szombati napjára.

Idén sajnos úgy alakult, hogy részemről csak villámlátogatás lett a komplett hétvégéből és a csapat létszáma is megcsappant, de idén azért nem marad el a beszámoló (tavaly ugyan hárman is a helyszínen voltunk a szerzők közül, de értékelhető jegyzetek valahogy nem készültek :)). A hagyományos, tölgyfa alatt elköltött kései reggeli után a Dereszla Pincészetnél kóstoltuk a nap első borait, majd a Kisfaludi Bárkán prezentált sétáló kóstolón és kerekasztal-beszélgetésen vettünk részt, végül a Tokaj Nobilishez ugrottunk be.

A szélesebb közönség számára abszolút fiatalnak tűnő badacsonyörsi Csendes Dűlő Szőlőbirtokról az elmúlt hét vasárnapjáig pusztán csak annyit tudtam, hogy köszönik szépen, léteznek. Pedig furmintfan, blogunk vastollú élmunkása írt már róluk egy hosszabb bejegyzést a személyes birtoklátogatástól való meghatódottság ürügyén. Úgy tűnik, hogy a száraz tények eladhatóságának növelésére felhasznált cukimacskás kampányképe sem érte el nálam a kellő hatást, ugyanis elfelejtettem hazakattintani. Eddig. Most viszont érdemes lenne, és nem csak nekem, hiszen nem fogom megismételni a birtoksztorit, úgysem tudnám szebben-jobban leírni a tényeket, redundanciának pedig helye nincs. Szóval erre tessék. Ez a bejegyzés pedig arról szólna, hogy végigköptük-nyeltük a birtok hárslevelűit. Kronológiai sorrendben oda és vissza, kettőezer-tizenkettőtől kettőezer-tizenötig. Mindezt az őszi nyárban, szabadtéren tettük meg. Négy bor, négy kor, négy állapot és négy kéz. Ez következik most, a szokásos módon tálalva.

A Böjt Borászatról többször is írtunk pár évvel ezelőtti bor-köztudatba robbanásuk kapcsán, azóta kicsit eltűntek a blog hasábjairól, ahogy úgy általában egri borokról, pláne bikák véréről is ritkábban esett szó. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem járunk nyitott szemmel és a Böjt Gergő és Boglárka 2015-ös évjáratból készített Bikavér éppen ideális apropó arra, hogy megtörjön a jég. Előrebocsátom: megint nagyon jól eltalált borral jelentkezett az ostorosi pince.

Az Áfium új jövevény az Ikon portfólióban, merlot és syrah házasítása, amely 70%-ban tartályban, 30%-ban barrique hordóban érlelődött. A címke Konyári Borbála munkája, aki már több éve az Ikon Borászat ügyvezetője, Konyári János távozásával, pedig úgy tűnik, teljes egészében rá marad a birtok útjának egyengetése. A bor neve - áfium - pedig az ópium szó arab eredetű, török formája Zrínyi Miklóstól lehet ismerős, és itt arra kíván utalni, hogy erre a borra könnyű rászokni. Hogy ez mennyire működik a valóságban, azt a természet lágy ölére kihelyezett borozgatás keretében teszteltük le.
 

A Bükk után újra magyar borvidék kerül terítékre a sorozatban, ezúttal az ország déli feléről. A kissé szétszabdalt, a Szekszárdi borvidéktől keletre és északra elterülő Tolnai borvidék és a Grál Borpince lesz a mai téma.
 

Megesik néha, hogy az ember pont jókor van jó helyen, és ennek köszönhetően nem várt meglepetésekben részesül Én is pontosan így jártam a múlt héten a Drop Shopban. Az aznap estére meghirdetett nagy új-zélandi pinot est farvizén a táblára felkerült poharas tételeket terveztem megszondáztatni még a nagyobb tömeg megérkezése előtt, amikor kiderült, hogy a borbár stábja épp egy kisebb burgundi sort kóstolt meg, értelemszerűen kínálatbővítési szándékkal. Még fel sem ocsúdtam és már ott volt előttem négy nyitott palack, amelyet később még három követett. Új-Zélandra is maradt azért idő, ráadásul a Domain Road nevű pincészet tulajdonosai is beugrottak az este folyamán, így három boruk megkóstolása mellett alkalmam nyílt egy rövidke beszélgetésre is.

A Junibor Egyesület legénysége a budapesti "főhadiszállásuknak" számító DiVino előtti Szent István téren megtartotta a már hagyománnyá váló Junibor Ünnepet, ezúttal augusztus és szeptember fordulója helyett egy hónappal később. 
Pénteken a sajtó képviselői 2 óra hosszáig szabadon kóstolhattak, aminek nálam az lett az eredménye, hogy ide-oda csapongva megkóstoltam több vörös- és néhány fehérbort, plusz a teljes Árvay-szortimentet, beleértve néhány műsoron kívüli tételt is. Mivel így az arányok erősen felborultak, a többi bort inkább meghagyom az év végére tervezett egyvelegbe, az Árvay borokról készült rövidke jegyzeteknek pedig végül ezt a külön posztot szenteltem.

Olaszország klasszikus "borország", de a fehérborokat ritkábban emlegetik Itáliával kapcsolatban, hiszen az olasz csizma leghíresebb borai kék szőlőfajtákból készülnek. Valószínűleg az én fogyasztásomat illetően is legalább 3/4 lehet a vörösborok aránya, kifejezetten olasz fehérekre koncentráló kóstolóra pedig nem is emlékszem eddigi "pályafutásom" során. A sors különös fintora, hogy egy ilyen sor Tokajban talált ránk. Történt ugyanis, hogy épp augusztus végi minitúránk idejére szervezett Szilágyi László egy olasz fehérbor kóstolót, amire így ungert és én is meghívást nyertünk. A Gizella Pince borásza az utóbbi hónapokban többször is összetrombitált néhány tokaji borászcimborát 1-1 nemzetközi fehérboros kitekintésre, most pedig egy ismerős olasz borkereskedő-sommelier, Michele Cenedese érkezett egy izgalmas sorral, amit mi is kiegészítettünk néhány palackkal. A foglalkozás elérte célját: ezután egészen biztosan más szemmel tekintünk az olasz fehérborokra.
 

25 éves a Disznókő Szőlőbirtok és Pincészet, Tokaj-Hegyalja egyik vezető borászata. A 90-es évek végén induló, külföldi tulajdonú borászatok mind úttörő szerepet vállaltak a szocialista tervgazdaság alatt elkorcsosult tokaji szőlészet és borászat újraértékelésében és megújításában. Az AXA Millesimés cégcsoport magyarországi ékköve a rendszerváltás utáni tokaji átalakulás egyik éllovasa volt, és azóta is kivételesen megbízható minőséget képvisel, mind a száraz, mind az édes borok tekintetében. Az AXA Millesimés a világ több jelentős borvidékén is rendelkezik borászatokkal, de - ahogy Mészáros László birtokigazgató bevezetőjében kiemelte - Tokajban volt szükség a legnagyobb kreativitásra. A negyed évszázados jubileum alkalmából "Disznókő - Mérföldkövek" név alatt egy kóstolóval összekötött kisebb ünnepséget tartott a pincészet a budapesti Gundel Étterem báltermében szeptember elején.

Nemcsak Mike Tyson vagy Vladimir Klicsko tud epikus bokszmérkőzést vívni. Vannak virtuózok feleakkora méretben is, bár nyilván a vérre szomjas publikum inkább a királykategória versengésére kíváncsi. Ezen analógia mentén haladva, nem túlzás azt állítani, hogy nagyságrendekkel több embert vonz az úgynevezett nagyvörös kategória mint a 11-12 szesszel bíró , halvány tónusú, törékeny borocskák. De ahogy 

“nem iszunk Primariust a szalonnás rántottához, és nemcsak azért, mert kurva lapos a pénztárcánk..”,  

úgy (sajnos) ezek a borok sem nyílnak néhány kitüntetett alkalomnál többször egy évben. Amikor rányílt a szemem a kedvenc külföldi borvidékemre, első körben nyilván az amaronék gazdagsága és a reciotok mélysége főzte puhára szívemet. Hamar jött a felismerés, hogy ennek a borvidéknek pont az a legnagyobb dobása, hogy egynéhány őshonos (Corvina, Molinara, Rondinella) fajtából a légiesen könnyed boroktól a legnagyobbikig minden kihozható. A nagy kérdés az, hogy elég érdekes-e a fajta és a borvidék szintézise, hogy az appassimento áldásos hatása nélkül is elég izgalmas legyen a végeredmény.

Pár éves tapasztalatom alapján bátran állíthatom, hogy a mérettel nem korrelál szorosan a minőség, ezekkel a karcsú, habkönnyű borokkal lesz igazán kerek a történet. A világ egyik legnagyobb testű és legalkoholosabb bora mellett, ugyanazokból a szőlőkből, ugyanott készülnek a legkönnyedebb testű törékeny kis virágszálak is. Érdekes adalék, hogy a legutolsó pakk, amit hazahoztam a borvidékről 14 borból állt és csak egy volt belőle amarone.. Az idei hőgutás nyárnak az ideális vörösbora nálam egyértelműben a valpolicella volt. Silleres stílus, friss gyümölcsök orrban, finom savak könnyed tánca szájban, olyan lecsengéssel, hogy már nyúl is az ember a következő pohár után.

Az alapszintű birtokborok piaci szerepkörének fontossága két szempontból feltétlenül alátámasztódni látszik. A létra első fokaként egyrészről elengendhetetlen, hogy meggyőző-megfelelő stabilitással és teherbírással rendelkezzen a fogyasztói igények tekintetében, hogy legyen szándék és igény haladni tovább, felfelé. A történet másik része az úgynevezett névazonosság, amely szerint birtokbor-kötelesség valósághűen közvetíteni a pincestílust, amely többalapanyagos esetben az alkotófajták egyéniségének háttérbe szorítását is jelentheti. És bár megesik, hogy ezek a peremfeltételek nem teljesülnek, a köveskáli Pálffy Pince esetében szó sincsen ilyesmiről. Kettőezer-tizenötben legalábbis semmiképpen sem. Külön öröm, hogy a műfaj sznobigényeit egy alapvetően fehérboros pincének vörös színekben sikerült teljesíteni, ami a közel sem meggyőző átlagok alapján kifejezetten ügyes munkának számít. 

Hadd unalmaskodjak tovább a balatoni témával. Javarészt az előző posztok felfedezéseiből, kisebb részben korábbi helyi beszerzésekből állítottam össze egy érdekesnek ígérkező sort a klub számára.

Íme:

A badacsonyi beszámoló második részében elhagyjuk a Szent György-hegyet és egy badacsonyörsi kitérővel Badacsonyba érünk vissza. Megint három pince borai kerülnek terítékre, közülük ketten alig néhány éve léptek ki a nagyközönség elé - még ha bor korábban is készült a két pincénél -, amely gyorsan szívébe is zárta őket. 
Most Badacsonyörsön kezdünk tehát, amely kicsit kijjebb esik a borvidék szívét jelentő, névadó hegy forgatagából, de több fontos pincészet is megvetette itt a lábát és egyéb látnivalók is akadnak bőven. Az Örsi-hegy geológiailag eltéréseket mutat a tanúhegyekhez képest, itt ugyanis homokkő az alapkőzet, amelyet többek között bazaltmorzsalék és lösz is takar. A túra végén azután a borvidéki origónak számító Badacsony lábához tértem vissza, hogy még egy utolsó kóstolóval méltóképpen lezárjam a két napos kirándulást.
 

A friss Balassa-borok bekóstolása alatt már mellékszálként említettem, hogy részblogilag eltöltöttünk egy önkényesen előrehozott rövidhétvégét Tokaj borvidékén. Most pedig az lesz, hogy szakítunk a sokszor szükségszerű módon elvárt időrendiséggel, és nem a Szilágyi Lászlónál eltöltött első nap kétségkívül görbe ívéről, hanem az Erzsébet Pincénél minden értelemben másnap történt látogatásról számolunk be szokásos formakeretek között. Ha másért nem, márcsak azért is, mert telnek-múlnak az évek a borospalackok között, de tény, eddig mégsem volt szerencsém átlépni a Tokaj szívében található pince kapuját. Köztudott ellenben az is, hogy türelem, rózsa és hasonlóan fontos dolgok mindegyütt, szóval délelőtt ide, füllesztő nyárvégi klímaviszonyok oda, hosszában-széltében kaptunk kiváló keresztmetszetet ifj. Prácser Miklós társaságában múltról és jelenről egyaránt.

A Hilltop Pincészet és úgy általában Ászár-Neszmély meglehetősen ritkán tűnik fel a borrajongó és úgy általában a magyar borblogok hasábjain, pedig azért lehet mondani, hogy a neszmélyi mammutpince nem elhanyagolható szerepet töltött/tölt be a magyar borpiacon. A Hilltop viszonylag korán megjelent a rendszerváltás után a minőségi magyar és külföldi borpiacon. A borászat eredetileg Móron tevékenykedő alapítói Neszmélyen 110 hektárral és egy 1993-ban megvásárolt pincével vágtak bele a birtoképítésbe és eleinte inkább a külföldi - leginkább brit - piacra adták el a borokat. A hazai piacon 1996-tól vannak jelen és érdekes módon a kimondhatatlan neve miatt az Egyesült Királyságban Woodcutters néven eladott cserszegi fűszeres volt az egyik sikerboruk. A Hilltop idővel összesen 560 hektár szőlőt telepített Neszmélyen és Szekszárdon. Kamocsay Ákos a kezdetektől, azaz 1993-tól tölti be a birtokon a főborász pozícióját, és a pince prémium kategóriás borai is az ő neve alatt kerülnek forgalomba, ahogy az Ihlet Cuvée is.

Már évek óta szerepel a nyári programtervben egy több napos badacsonyi bortúra, de az utóbbi években legjobb esetben is csak a fele valósult meg az álmoknak. Az elmúlt néhány évben 1-1 napot töltöttem a borvidéken direkt kóstolási célzattal, amibe nehéz belesűríteni sok pincét (kivéve, ha a Badacsonyi Bor7-re látogat el az ember fia/lánya). Idén is maradt egy kis hiányérzetem Badacsony-téren, de pontosan annyi napot sikerült a tanúhegyek árnyékában tölteni és pontosan annyi pincét tudtam meglátogatni, mint az előző két évben összesen, és ha így nézzük, akkor már nem is olyan rossz a mérleg.
Terjedelmi okokból két részben érkezik a beszámoló, szerencsére úgy jött ki a lépés, hogy földrajzilag is pont felezhető az útvonal: a Szent György-hegyen három, Badacsonyörsön és Badacsonyban összesen szintén három pince kínálata került terítékre.
A Szent György-hegyé az első rész, ahol a borvidék két nagy újító vagy eretnek borászánál - nézőpont kérdése, én maradnék az előbbinél - és egy "nagy öregnél" is kóstoltunk, igaz, utóbbi helyen inkább csak az ebéd kiegészítéseként. Ezen a napon társaságom is volt, egy három eleven fiúgyermekkel megáldott család csatlakozott hozzám a szűkebb baráti körből, így a vendéglátó borászoknak nem volt könnyű dolga.
Jobban meggondolva, mindhárom meglátogatott birtok úttörő a maga nemében. Szászi Endre már régi motoros a Szent György-hegyen, de amikor ő már bioművelést alkalmazott, ez még sem itt, sem más hazai borvidéken nem volt gyakori. Török Csaba a 2HA-nál formabontó módon a vörösborokra helyezte a hangsúlyt a portfólióban, és ha ez nem lenne elég, mindenki megrökönyödésére az olasz ikonborok alapjául szolgáló sangiovese-vel kezdett kísérletezni, amiből azóta (szinte) évről évre nem csupán a borvidék, de az egész ország egyik legjobb vörösborát zárja palackba. Bencze István régi magyar fajtákkal, biodinamikus gazdálkodással, amfórás borokkal egyaránt kísérletezik, egyelőre szép eredményekkel, ráadásul úgy tűnik, hogy az ország legjobb rajnai rizlingjei között is bérelt helye lesz az általa készített boroknak. 

Nem is gondolná az ember, hogy Cegléden és közvetlen környékén is van észlelhető boros élet (noha a szőlőtermelés már a középkorban fontos szerepet töltött be a település életében), így aztán eléggé meglepődtem, amikor egy közös ismerősön keresztül egy ceglédi pince kóstolóra invitált. Amikor nyélbe tudtuk ütni a találkozót és felmerült a kérdés, vendéglátóim felvilágosítottak, hogy - legalábbis számomra - meglepően sok pince üzemel a városban. Ami a Kemenczés Borházat mindenképpen megkülönbözteti a többi ceglédi borászattól, az a mátrai alapanyag. 
De hogy kerül a mátrai szőlő az Alföld kapujába? Kezdjük a történetet az elején. 

A rosé-któl az egységsugarú fogyasztó nem vár sokat, kitölti/megkapja, megissza, elfelejti. A rosé-őrület ettől függetlenül eddig megállíthatannak tűnik és persze jól jön azoknak a borászoknak is, akik egy biztonságosan elkészíthető cash flow-borra vágynak. A készletet általában pont felszippantják, mire jön a következő évjárat, folyt. köv. De mi van azokkal a rosé borokkal, amelyek elé ennél komolyabb célokat tűznek ki?

Nem példa nélküliek a rosé-kóstolók a borrajongón (pl.: 1., 2., 3.), de szinte bizonyosan nem túlzok, ha azt mondom, hogy egyikünknek sem ez áll érdeklődése középpontjában. Én sem voltam és még most sem vagyok nagy fan, bár egyre inkább kezdem megtalálni a számításomat rosé-fronton. Az évi fogyasztásomat jellemzően a fent említett évi 1-2 kóstoló palackjainak tartalma, baráti vagy családi körben elém került poharak, meg 1-2 kísérleti beszerzés teszi ki. Az utóbbi 1-2 évben azt vettem észre, hogy időnként kifejezetten kedvet kapok 1 pohár jó roséhoz és pincelátogatásnál sem zárom ki csuklóból a kóstolósorból, már ha megkérdeznek. A tutti-fruttis műanyagszörpöket viszont változatlanul elkerülném, tehát a kedvemre való rosék felkutatása is igényel némi kutatómunkát.

Most kicsit is tovább mentem. Félretettem ugyanis néhány 2015-ös rosét - volt benne magyar, francia, német, osztrák -, hogy kipróbáljam, mit tudnak ezek az itókák a szürettől számított uszkve másfél év elteltével. A borok nem egyszerre nyíltak: amikor éppen úgy tartotta kedvem vagy megfelelő alkalom jött, ad hoc felpattintottam 1-2-3 palackot. Májustól július végéig így el is fogyott a lenti komplett gyűjtemény, és be kell vallanom, többnyire jól szórakoztam.

A tapasztalatok röviden: a magyar sorból igyekeztem többnyire komolyabb, adott esetben hordóval is megtámogatott tételeket válogatni, de úgy fest, még ezeket is jobb frissen meginni. Az osztrák, német rosék teljesen más stílust képviselnek, utóbbiak határozottan riesling-es jegyeket is hordoznak, és ezek azért jobban dacoltak az idő múlásával, bár a németeket így is inkább 1 éves korukban innám. Provence (és többé-kevésbé a többi francia is, kivéve Tavel, lásd lent) teljesen más műfaj, nem lehengerlő aromákkal, inkább kifinomultságukkal hódítanak a borok, és bár abban nem vagyok biztos, hogy ezeket is feltétlenül érdemes lenne tartogatni, nagyfokú hanyatlást nem mutatnak. Tavel rosé-i szinte összehasonlíthatatlanok a többiekkel: erőteljes, komoly, nagy borok, amelyeknek meg sem kottyant az érlelés.

A mádi Holdvölgy Borászat a borvidék innovatívabb pincészetei közé tartozik, nem csupán a modern borászati technológia és design miatt. Mindig igyekeznek valami különlegességgel előrukkolni, a száraz fajtaborok, késői szüret, szamorodni és az aszú mellett rendre feltűnnek érdekesebb, kísérletezős tételek. Zétából készítettek már szamorodnit, de formabontó módon száraz borhoz, sőt gyöngyözőborhoz is használták a fajtát és száraz birtokházasításukban a kabar is fontos szerepet kapott. 
Idén sajnos nem jártam még személyesen a pincénél, de kaptam egy kis ízelítőt a friss borokból, amelyeket velem együtt ungert is végigkóstolt.

Legutóbbi csopaki-paloznaki kirándulásom alkalmával a Szent Donát Birtokhoz már nem jutottam el, de nyáron, július egyik legmelegebb napján bepótoltam a vizitet. Csopak elképesztő fejlődésen ment keresztül az utóbbi években, mind a borászok közötti összefogás, mind a borok minősége, mind gasztronómia szempontjából, és ennek a fejlődésnek a Szent Donát Birtok és a hozzá kapcsolódó Márga megkerülhetetlen tényezője, motorja. A hőség ellenére jól sikerült időpontot választani a kóstolóra, mert a 2016-os borok szinte kivétel nélkül palackba kerültek már, kettő közülük éppen azon a hétvégén mutatkozott be a nagyközönségnek és ismerős vendégek is éppen a pincénél tartózkodtak, ráadásul vendéglátóst játszani. 

Még május utolsó napjaiban került sor egy különös kóstolóra a Kőleves Kert emeleti termében, amiről elfelejtettem megemlékezni, de így a tomboló nyár vége felé valahogy előkerültek a jegyzeteim, és ha már így esett, egy rövid bejegyzést itt is megérdemelnek. A kóstolót nem nagyon hirdették, én is egy újságíró ismerőstől hallottam róla, utólag eszembe jutott, hogy a g&m-en is szólt róla valaki egy kommentben. Lényeg, hogy egy mosel-i borászat, a Galerie Riesling Weingut Clüsserath-Eifel tulajdonosa-főborásza, Gerhard Eifel személyesen mutatta be borait az érdeklődőknek. A borászatról ugyan még nem hallottam, de nem is vagyok egy Mosel-guru, az időpont megfelelt, a kóstoló elképesztően olcsó volt (mint kiderült, csak a helyszínért fizettünk), úgyhogy jelentkeztem és mentem riesling-ezni.

Tulajdonképpen a puszta véletlennek köszönhető, hogy idén életemben először teljesen spontán eljutottam Mórra, de azon túl sem bántam meg a dolgot, hogy most ezzel eggyel kevesebb magyar borvidék van, ahol még életemben nem jártam (csak a 35 fokban vasútállomáshoz loholást tudtam volna jó szívvel kihagyni a műsorból, főleg úgy, hogy a vonatom azután fél órát késett, de legalább a kedves bakter úr megszánt egy literes hideg árványvízzel). Voltaképpen a Balaton helyett Móron nyaraló barátaimhoz ugrottam be egy napra potyautasnak, cserébe leszervezve egy kis borozgatást délutánra. 
Az eredeti tervek szerint két pincéhez mentünk volna kóstolni a kultúrprogramok után, de végül Miklós Csabi váratlanul jött elfoglaltsága miatt csak a Csetvei Pincénél jártunk. Utólag nem is olyan nagy baj, hogy nem kellett pincéről pincére rohanni, így is kellemesen telt a délután a hűvös kóstolóhelyiségben.