Noha Szerencs városát szokás a Tokaji borvidék kapujaként emlegetni, a köztudatban sokkal kevésbé él a borvidék részeként. A legtöbb Hegyaljára érkező borkedvelő áthajt a városon és folytatja útját Tokajba, Mádra, Erdőbényére, vagy a régió más, borturisztikai szempontból jelentősebb településére. Szerencsnek sok más hegyaljai településsel ellentétben nincsenek híres dűlői sem, és Szerencshez köthető, szélesebb körben ismert borászat is alig van. Az Árpád-hegy Pince azonban pont ilyen, és ők a kezdetektől fontosnak tartják, hogy Szerencsen fogadják vendégeiket, erősítve a helyi borturizmust. Noha az ő szőlőik nagy része is Tarcal és Mád környékén található, a pincészet ifjú borásza, Varkoly Ádám néhány éve elhatározta, hogy szerencsi szőlőből is készít egy bort, amely a város nevét viseli majd, és a belépő tétel szerepét töltheti be a dűlőszelekciók alatt.
A terv végül 2017-ben vált valóra: Ádám a két nagyapja által egykor birtokolt két ültetvény terméséből készítette el a 90% furmintból, 10% hárslevelűből álló házasítást. A tétel a Szerencs Bora nevet kapta, a címkéjén Szerencs nevezetességei szerepelnek, többek között a Rákóczi-várkastély, a fürdő, a cukorgyár, egy tábla csokoládé, és rákerült az Árpád-hegy Pince épülete is, amelyben hajdan mulató működött. 2018-ban is elkészült a bor, ezt kóstoltam meg a hétvégén.

Az első hegyaljai túrára idén szokatlanul későn került sor, máskor az évnek ennek a szakában már 3-4 a borvidéken töltött hétvégén túl vagyok. Ebben az évben valahogy úgy alakult, hogy június vége felé sikerült először a Tokaji borvidékre látogatnom, cserébe meglehetősen sűrű programot sikerült összeállítani. A szombati nap délutánját és estéjét a "Jó éjszakát Mád!" eseményei töltötték ki, de már péntek délután belevetettem magam a borkóstolásba és szombat délelőtt még egy hosszabb dűlőtúra is belefért. A mai poszt ezekről az élményekről hivatott tudósítani.
 

(Kilátás a Poklosról)

Az utolsó reményszikrák egyike mindenképpen az a tendenciának látszó folyamat, melynek keretei között a családi tradíciókon alapuló borászatok irányítása lassan, de egyre biztosabban a fiatalok kezébe kerül. Több okból is. Egyrészt úgy tűnik, hogy akad még elég szándék és kitartás a belföldi értékteremtésre az egérutas kivándorlás helyett, amely inkább a belátható közeljövőben kínál kifizetődő alternatívát a lassú és sokszor küzdelmes önfelépítés helyett. Hangsúlyozás nélkül is egyértelmű, hogy különösen igaz ez a keleti országrészre. Másrészt a jelen húszas-negyvenes fiataljainak nyitottsága, progresszív gondolkodása talán a legjobb eszköz a stílusmodernizálásra és a folyamatos fejlődésre, amellyel mi, fogyasztók is elég sokat nyerünk.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert a héthektárnyi telepített területen tevékenykedő Árpád-hegy Pince jelene is szorosan kapcsolódik az újgenerációs tokaji borsztorihoz. Konkrétan része annak. Varkoly Ádám, a birtok friss arca 2010-ben készítette el első önálló borát, azóta pedig gyakorlatilag teljesen átvette a szerencsi pince borászati feladatait, így a pincekimenet teljes egészében az ő elképzelése szerint alakul. És hát elég jól alakul. A stíluscsiszolás fontos része a szeszfokok lefaragása az egészséges szintre, valamint a hordóhangerő lejjebb tekerése is. Több gyümölcs, kevesebb nehézkesség, az ilyet pedig szokás szeretni manapság. A borok egy része – konkrétan a mádi dűlők borai – spontán erjednek, a többi bor fajélesztő segítségével igyekszik megszületni. Az eredmény pedig meggyőző, kettőezer-tizenöt száraz borai alapján legalábbis mindenképpen. Ezeket kóstoltuk ugyanis végig furmintfannal, be is számolunk róluk gyorsan a szokásos módon.