Oknyomozó újságíró legyen a talpán, aki el tud igazodni a Tokaji Borvidék legnagyobb borászata, a Grand Tokaj háza táján. A korábbi Tokaj Kereskedőház megújulásának meghirdetése idején kiemelt kormányzati figyelemről, minőségi megújulásról, ismert tokaji borászokat is felvonultató új szakmai stábról (Áts Károly, Balassa István, Majoros László), külföldi tanácsadókról, forradalmi marketingstratégiáról, borvidéki fejlesztési programokról és milliárdos összegekről szóltak a lelkendező híradások. A legtöbb helyi borász is bizakodó volt, hogy a "Kerház" megreformálásával és a Tokaj felé áramló támogatásokkal a borvidék végre szintet léphet a nemzetközi porondon. Később aztán néhány nagy felzúdulást kiváltó döntés láttán már több termelőben is meghűlt a vér, mondván, hogy pl. a külföldi marketing-tanácsadók díja helyett az erre fordított összeget a borvidék szempontjából hasznosabban is el lehetne költeni. A kezdeti optimizmus után az újabb tudósításokban már akadozó támogatásokról, bizalomvesztésről, lecserélt vezetőségről lehetett olvasni, és ezzel párhuzamosan a tokaji bortermelők is folyamatosan egyre szkeptikusabbá váltak az állami mammut-borászattal, és ezzel együtt valószínűleg a borvidék életében történő állami szerepvállalással kapcsolatban is.
Azt, hogy a Tokaj Kereskedőház/Tokaj Grand elmúlt 3 éve vajon kidobott idő és pénz, egy legjobb szándék mellett is eltékozolt lehetőség, vagy esetleg csak valami újnak a kezdete volt, és hogy mit tartogat a jövő a cég számára, nem tisztem eldönteni, pláne nem megjósolni. Egy dolog viszont biztos: a borászat berkein belül meghirdetett minőségi paradigmaváltás megvalósulni látszik, legalábbis az itt szereplő 2015-ös száraz furmint ezt mutatja.

Nemrégiben jelentek meg a piacon a 2015-ös tokajiak. Elméletileg remek évjárat, ráadásul úgy hírlik már korán fogyasztva is megmutatja magát. Nosza, dobjunk is össze egy csokorra való furmintot.

Elsősorban a Bortársaság kínálatából csemegéztem kiegészítve egy  Bott-tétellel, mert hát ugye ők egy ilyen sorból kihagyhatatlanok. :)  Tisztán furmintokat igyekeztem válogatni 4 és 10 ezer Ft. közti kategóriából, elsősorban csupa ismert “nagyágyú” névtől, de a Montium révén lehetőséget kapott egy ezeddig számomra ismeretlen pince is. 

Vakon kóstoltunk (azaz félvakon, mert hogy a sort alkotó borok listáját megosztottam az elején).

Akov már megemlékezett a blog hasábjain Tar Ferenc legújabb vállalkozásáról, a Li JiaLei-jel közösen nyitott Carpe Diem Borbárról, amely október közepe óta működik az V. kerületi Zoltán utcában. Sajnos úgy alakult, hogy a nyitástól számítva majd' másfél hónapnak kellett eltelnie, mire végre átléptem az új borszentély küszöbét, akkor viszont nagy lendülettel igyekeztem behozni a lemaradást. A táblás kínálat is tartalmazott több csábító tételt, de én igazából az aznapi főszereplők miatt választottam éppen azt a napot a Carpe Diem meglátogatására: a blogon már sokszor szereplő Weingut Leitz 2015-ös riesling-jeit lehetett végigkóstolni. Ráadásképpen az előző napi tematikát képező La Barroche Signature-vertikálisra is rávetettem magam, mert szerencsémre bőven maradt még a palackokban matéria.

Etyek király hely. Az okok szerencsére sokfélék, de az egyik kétségkívül az a fajta fiatalos, lendületes bormozgolódás, amely az elmúlt években elindulva sokat adott hozzá a főfalu-melletti szőlőskert sokszínűségéhez és minőségéhez. Tény, hogy ebben a Hofmann Tibor és Imre Ádám által pályára állított, majd később Ádám-féle szólóprojektté vált szépvölgyi pincének is óriási szerepe van. A talajvízszerűen feltört etyeki borbevállalkozás akarat és koncepció alapján természetesen nem versenyez a lokális nagyokkal a mennyiséget illetően, ellenben lassan-biztosan képes izgalmas, érdekes és finom tételek előállítására. Az október végén a Printa nevű belvárosi egységben megtartott szűkebb körű, de annál érdekesebb, az aktuális évjáratot (olyasféle extrákkal, mint például egy ad-hoc ZöldSárga- és sauvignon blanc-vertikális) bemutatni hivatott rendezvény, valamint a tavasszal egy villámlátogatás által megmutatott, akkor még érő-erjedő borok alapján kettőezer-tizenöt ügyesen gurítja tovább a pince történetét. A lehető legjobb irányba. A pincében gyorsbekóstolásról jegyzet és kötetlenség híján már nem tudok, nem tudunk beszámolni, alább viszont – megkésve bár, de törve nem – furmintfannal kiegészülve összepakolunk négykéznyi borbenyomást.

Pár éve voltam néhányszor Orsolyák Attilánál, így betekintést nyerhettem akkori munkásságába. Pl itt és itt. Utána családi okok végett egy darabig nem jutottam el Tokajba és mivel a borok csak helyszínen elérhetőek, így megszakadt a követés is. 

Októberben hosszú idő óta ismét eltöltöttem pár napot Tokaj-Hegyalján.  Ellátogattunk Orsolyák Attilához is. Technikai és időbeli okok miatt nem tudtunk kóstolni, de egy komplett sort hazahoztunk és a Klubban vettük őket szemügyre.

Furmintfan nemrégiben írt már egy remek cikket a termelőről és nagyjából ezen borairól, így háttérinfók tekintetében inkább katt oda. :)  A képet is tőle loptam. :) Én maradnék csak szigorúan kóstolójegyzetek mellett. 

Mi jutott eszembe az Alföldről, még nem oly régen? Kb. ugyanaz, mint neked, ó nyájas olvasó. Homoki lőrék, tablettás borok, zörgős műanyagkannák, jövedéki csalás és társai. A hatalmas területen, a pest megyei Csepeltől le délre a szerb határig, keleten pedig a Tiszáig terpeszkedő Kunsági borvidék még ezen belül is műfajteremtő. Csengőd falu határában járunk, amely éppen csak kívül esik az aranyháromszögként elhíresült Soltvadkert, Kiskőrös és Kecel által határolt vidéken. Egyesek bizton állítják, a kis régió jómódúsága az elnevezés oka, mások szerint a Bermuda-háromszög sem tudna annyi szőkítésre váró fűtőolajat és jótékony kristálycukrot elnyelni, amennyi a kilencvenes években ide beáramlott. Nehéz helyzetben van az alföldi bor, ez nem is kérdés és az elmúlt húsz évben vajmi kevés történt, hogy reálisan értékelt helyét a fejekben újra elfoglalja. Hiába tömték ki a soltvadkerti Frittmann Jánost (2007), majd a csepeli Gálné Dignisz Évát (2013) a naftalinszagú „Év Bortermelője” díjjal, ez maximum csak rajtuk segített, az alföldi bor kereke tovább pörög a homokban. Pedig nagy tévúton jár az, aki szerint az Alföldön csak az alapszükségletet lehet kielégíteni. De a megoldás létezik, egyúttal kézenfekvő is: nem a homoktenger, hanem tán a gazda akarata és képessége a nyitja. Csengődnél messzebbre sem kell menni, ahol Köpcös félreeső tanyája az alföldi bortenger váratlan szingularitása. Nem élvez ez semmiben sem kiváltságos előnyöket, mert a puszta ugyanúgy kegyetlen itt is, mint máshol. De míg sokan egyhelyben állnak, itt az alkotó energia kitörni látszik és egyszerre számlálatlan dimenzióban mozog…

A Frittmann Borászatot aligha kell bemutatni, nyugodtan mondhatjuk, hogy egyrészt a borfogyasztó közönség szélesebb rétegeiben is ismert pincéről van szó, másrészt pedig a Kunság, de nagyobb területre kitekintve, az egész Alföld talán legnevesebb borászatáról, nem véletlenül, hiszen róluk még a Bëlga is megemlékezett a "Boros" című számban. A Frittmann János és Frittmann István testvérpár által fémjelzett pincészet székhelye Soltvadkerten található, 45 hektár saját területtel rendelkeznek és további 70 hektárról vásárolnak fel szőlőt. Számos fehér és kék szőlőfajtával foglalkoznak, a szortiment is nagyon széles: a gyöngyözőbortól a palackos erjesztésű pezsgőig, a könnyed fehérektől és rosén át a testesebb vörösborokig terjed.

A generosa egy magyar nemesítésű szőlőfajta, Bíró Károly (bár Hajdú Edit nevét is olvastam, hol nemesítőként, hol a fajta felszaporítójaként) az ezerjó és a piros tramini keresztezésével hozta létre 1951-ben. A nemesítés célja egy illatosabb, könnyebben termeszthető ezerjó-alternatíva létrehozása volt. A generosa viszonylag ellenálló fajta, kevés zöldmunkát igényel, bőtermő, cudarabb években is kiegyenlített borminőséget képes adni. Frittmannék 2004-ben telepítettek két hektárt a fajtából, először a 2011-es évjárat borát hozták kereskedelmi forgalomba, egyedi, feltűnő címkével. Az Alföld-hét jegyében én a 2015-ös kiadást kóstoltam meg.

A hajósi pincefaluból indult Csanádi-sztori akár újként is elkönyvelhető a maga hazai kontextusában, ugyanis '13-ban léptek ki először az öncélú borásztevékenységből a szélesebb publikum elé. Nem ismerem a történetet a maga teljességében, de úgy tűnik, hogy klasszikus, könnyű, letisztult és bonyodalmaktól mentes borok készítése a cél olyan minőségben és mennyiségben, amennyit és ahogy a Hajós-Bajai borvidék adottságai és a birtok lehetőségei megengednek. Különösebb koncepció nélkül ezúttal úgy döntöttem, hogy nem a nagyobb eséllyel rizikómentes fehérkínálatból szondázok, hanem bepróbálkozom egy könnyebb, klasszikus homoki vörössel. Tapasztalataim szerint a kékfrankos és a kadarka vígan működik ilyen körülmények között is, még ha értelemszerűen nem is adnak testes, súlyos, hovatovább komplex borokat. Ezzel párhuzamosan nyilvánvaló, hogy a klasszikus Bordeaux-fajták többnyire nem találják otthonukat az Alföldön, legfeljebb savra és rozéba szedve, tehetségesen kevert fajélesztővel. A kétszáztíz hektárnyi Csanádiék egyébként szabályszerűen ügyes kadarkát dobtak össze 2015-ből a császártöltési határban fekvő ültetvényükből.

Ez a bor ugyanis ékesen demonstrálja, miképpen lenne szükséges belőni az olcsó, közérthető de mégis szerethető homoki vörösbort. Szinte silleresen halvány színű és híg, de a szó kevésbé pejoratív értelmében. Hordót minden bizonnyal nem látott, az illat direkten gyümölcsös, epres-málnás, kifejezetten frissítő. A korty egyszerű vonalvezetésű, gyakorlatilag tannintalan, savai viszont igényelnek némi toleranciát. Hosszú, határozottan fanyar véggel búcsúzik. Sokoldalú bor, ami a felhasználhatóságát illeti. Magában is könnyen elfogy, de egy halászlevet is ügyesen lekísérne, arról nem is beszélve, hogy ilyen savakkal simán működne egy jobbféle viceházmesterben is. A végeredmény persze kompromisszumos, kevesebbet mutat ugyanis a fajtából, cserébe többet a helyi stílusból. Veszedelmesen csúszik, jutalma stabil 4 pont. (1450 Ft, Bortársaság)

Bai Edit és Bai István családi pincészetéről, a Carpinus Borászatról majd' két éve írtam egy rövidebb ismertetőt, három bor kóstolójegyzetével. A 2013-ban induló pince 2015-ből már komolyabb szortimenttel lépett a nagyközönség elé, ebből az évből már dűlőszelektált furmintokat és egy komolyabb hordóválogatást is palackba zártak. Tavasszal a VinCÉ-n tartály-/hordóminta formájában megszondáztam néhány bort, de most - a borász testvérpártól kóstolásra kapott boroknak köszönhetően - már a lepalackozott végeredményről számolhatok be.

A múlt heti Tokaj évjárat-körkép kapcsán ígértem, hogy Balassa István borairól még lesz szó bővebben a blogon. Az ősz folyamán futólag találkoztam már néhány 2015-ös Balassa borral, de leginkább csak "fesztivál-körülmények" között, a nyár végére tervezett közös tokaji kóstolót sajnos nem sikerült összehozni. Cserébe - a borász nagylelkű ajánlatának köszönhetően - kaptam egy kartonra való 2015-ös bort, egy 2013-as aszúval megfejelve. A kóstolásra kapott borokhoz hozzácsaptam gyorsan egy Andezit Hárslevelűt, összetrombitáltam néhány borfirkász cimborát (sajnos végül pont a borrajongós szerzőtársaknak nem volt alkalmas az időpont), majd 2 napra rá egy Bomboly Furmint is csőrvégre került, így alakult ki a következő sor.

A Bortársaság kínálatában évek óta különleges szerepet játszik Tokaj, a választék folyamatosan bővül, és egy ideje az egyes évjáratok ismertetésére is nagy hangsúlyt fektetnek. A 2012-es évjárat óta külön kiadvány készül a cégnél a tokaji borokról, amelyek bemutatására speciális kóstolókat is szerveznek, ahol maguk a borászok töltögetik a vendégeknek az aktuális évjáratból származó boraikat. A 2012-es évjárattal indult tehát a kezdeményezés, a sokak által kiemelkedőnek titulált 2013 folytatta a sort, a 2014-es borokról kiadvány ugyan készült, de a borbemutatók elmaradtak, 2015-ből viszont ismét bőven van mivel büszkélkedni. Idén ráadásul több új pincészet - Budaházy-Fekete Kúria, Kaláka Pince, Montium, TR Művek - is bekerült a választékba, ők is bemutatkozhattak a kóstolókon.

2016. április

Ludányi Balázsnak ugyan kóstoltam már pár borát, de túlzás lett volna azt mondani, hogy mélyebben ismerem a gyöngyöstarjáni kis pincét és annak filozófiáját. Április végén, egy vasárnap reggel, alakuló kánikulában érkezünk a tarjáni családi házhoz, amelynek eredetileg garázsként funkcionáló apró feldolgozójában Ludányi Balázs fogad bennünket. Balázs hulla fáradt a sok munkától, a sokszor éjszakába nyúló kóstoltatásoktól és az egyre gyakoribb borvacsoráktól, de nem bánja, hiszen a Mátra híre – ennek is köszönhetően – egyre több helyre jut el és egyre több borkedvelőt von bűvkörébe. Fáradtság ide vagy oda, Balázs határozott ember, tudja mit akar, a minőség és természetesség gyümölcse, amely mellett vagy tíz éve döntöttek pedig beérni látszik.

A balatoni borok (és úgy általában a balatoni gasztronómiai szcéna) háza táján az utóbbi években több ígéretes kezdeményezés is szárba szökkent, elég csupán a BalatonBorra gondolni. Ennél kisebb területre és csak egy fajtára vonatkozik a rendkívül ambiciózus Csopaki Kódex, amely a Csopak és néhány környező település dűlőiről készült legmagasabb minőségű borok szigorú minősítési rendszeren alapuló besorolását és védjeggyel ellátását célozza.
Idén sem a BalatonBor bírálatra, sem a Csopaki Kódex bírálatra nem sikerült eljutnom (előbbiről akov itt számolt be), de a Kódex-borok esetében valamelyest sikerült pótolnom a lemaradást. Az ETAP Borbár október elején külön Csopaki Kódex-estet szervezett, amelynek a szakmai kóstolóján én is részt vehettem. Hét csopaki-paloznaki pincészet hozta el olaszrizlingjeit és ráadásként esetleg 1-2 bónuszbort is.

A finewines.hu borkereskedést jelző Tar Ferenc régi álma teljesült, amikor október 15-én egy exkluzív zártkörű nyitóbuli keretében a Budapest, Zoltán utca 9. szám alatt elindult a Carpe Diem Borbár, ahol elsősorban a Finewines kiemelkedő kínálatának igen kulturált szondázására nyílik lehetőség. A pici, de annál igényesebb kis borbár Tar Ferenc és régi barátja, kóstolótársunk Li JiaLei közös vállalkozása. Li a hazai kínai kolónia oszlopos tagja, megrögzött Burgundia-rajongó, a kilencvenes évek óta él és dolgozik Magyarországon. A Carpe Diem Borbár előzményének tekinthetők a Béterv lakásétteremben évek óta tartott emblematikus Finewines kóstolók és „lakásborbár” rendezvények, ahol rendre kiváló német rizlingek, piemonti nagyágyúk, Champagne és Burgundia itthon alig hozzáférhető tételei kerülhettek poharainkba.

A legmegbízhatóbb honi pinot noir-adoptációt kétségkívül Losonci Bálint készíti el a nemcsak fehérben, de vörösben is a szélnél sebesebben előretörő Mátra-borvidéken. Ez a fajta sziklaszilárd minőség és szereptéveszthetetlenség személyes gyöngyöspatai kapaszkodómmá vált, ahová évről-évre nemcsak szükséges, de kifejezetten komfortos is visszatérni. Van ok örülni. Még akkor is, ha jelen bor tudatosan soha sem szeretett volna a világklasszisok között labdarúgni. Inkább csak toronymagasan vezeti a liga másodosztályát. Letisztult, könnyűre hangolt, végtelenül gyümölcsös és gyakorlatilag letehetetlen. Nem a komplexitás, inkább a primer gyümölcsök felől cselez, és így, okos árazása mellett úgy tud rezzenéstelenül odacsúszni a hétköznapok asztalára, hogy közben mind a műértők, mint az egységsugár-ivók eltartott kisujjal döngölik bele az utolsó deciket is a pohárba, lendületből. Hát ilyen ez.

Nem is emlékszem előfordult-e már olyan, hogy úgy írtam itt valamelyik tokaji borászat terjedelmesebb soráról, hogy a borászokkal személyesen soha nem találkoztam. Akárhogy is, ez most egy ilyen alkalom. Az erdőbényei Ábrahám Pincéről lesz szó, illetve az ő 2013-as boraikról, amelyet egy kisebb baráti társasággal kóstoltunk a múlt héten. 
Bár nem ez volt az első randevúm az Ábrahám borokkal, ennyihez egyszerre még nem volt szerencsém. Egy zenész barátom rendszeresen muzsikál náluk a Bor, Mámor ...Bényén, tőle kaptam jó 5 éve a születésnapomra egy palack 2009-es Kakasok Furmintot, ez volt az első találkozás. Mivel a pince rendszeresen - nagyjából havonta - szállít Budapestre, egy másik cimborán keresztül időnként érkezik a baráti körbe is néhány karton (itt írtam 3 borról), most ezekből állítottunk össze egy terjedelmesebb kóstolósort, leginkább a 2013-as évjáratra koncentrálva. 

A határ innenső oldalán bizonyára kevesebben tudják, hogy az Érsekújvári járásban elhelyezkedő, alig négyszázas lakossággal rendelkező Bélán (Belá) nemcsak Bott Frigyesék panziója, hanem egy impozáns ötcsillagos kastélyszálló is igyekszik elfoglalni a maga helyét. A Château Belá többféle szempontból is sikertörténet. A második világháború után a csehszlovák szocializmus által kizsákmányolt, majd egyszerűen csak önmagában pusztulni hagyott bélai kastély a rendszerváltásra és Szlovákia függetlenedésére gyakorlatilag életveszélyessé vált. A felújítás a kétezres évek elején kezdődött meg, ekkor dőlt el az is, hogy egy vaskosabb beruházás által a Château pincéjében a legmodernebb borászati technológiák mellett északi szomszédunk legékesebb borai fognak majd elkészülni évről évre. A nagyjából nyolcmillió koronányi beruházás minden bizonnyal okos húzás volt, a legmagasabb vendégigényeket is kielégítő kastélyszálló-komplexum nemcsak belföldi, de nemzetközi porondon is márkává, védjeggyé, Szlovákia ékkövévé vált, így helyezve rá a nemzetközi turistatérképre ezt a Párkány (Štúrovo) melletti szlovák-magyar községet.

Bodó Judit és Bodó József három gyermek felnevelése és a Bott Pince mellett valamilyen csodával határos módon mindig találnak időt a helyi közösségi élet élénkítésére is. A Bodrogkeresztúron-Bodrogkisfaludon már hagyománynak számító Mindszenthavi Mulatság, illetve az először tavaly megrendezett Dűlőszelektált Farsang után Bodóék újabb rendezvényre invitálták az érdeklődőket egy régi álmuk megvalósulásának örömére. Szeptember közepén az Erdőbénye-Olaszliszka-Tolcsva háromszög középpontjában elhelyezkedő, nem is oly rég felújított Csontos Présház adott helyet a "Liszkai Teraszok" névre keresztelt baráti összejövetelnek.

Idén 20 éves az Etyek-Budai borvidék egyik legjelentősebb pincészete az Etyeki Kúria. A jeles évforduló méltó megünneplésére a Kúria szeptember elején koncerttel és visszaemlékezésekkel színesített, késő délutántól késő estig tartó bulival készült. A 20 éves múltra visszatekintettek szavakkal, régi borászati eszközök bemutatásával, videóval, fotókkal egyaránt. Természetesen nem maradhatott el a születésnapi torta, további programként volt még szőlőkóstoló, pincetúra, de akár bort is lehetett házasítani. Az Etyeki Kúria aktuális forgalomban lévő borai mellett néhány muzeális tétel is előkerült a pince mélyéről, valamint a borászat osztrák partnere, a Weingut Esterházy is hozott néhány bort. A borok mellé malacsültet és Zsuzsa Asszony Sajtkuckójából sajtokat kínáltak, de az EtyekM is készült különböző fogásokkal. Az esti hangulatról a - keddenként az A38 hajón mindig változó felállásban fellépő - Random Trip gondoskodott, ezúttal Fábián Julival, MC Kemonnal és Pély Barnával a mikrofonok mögött.

Az Etyeki Kúria meghívásának köszönhetően én is ott lehettem a születésnapi mulatságon, a pincészet történetének áttekintése után röviden a borokról is beszámolok.

Orsolyák Attilánál tavaly jártam először, remek borokat és ígéretes hordómintákat kóstoltam. 2013-ban csak két édes bor készült a pincénél, ezeket akkor még mintaként vettük górcső alá, most már palackból repetázhattam. A borászatnál 2014 teljesen kimaradt, a 2015-ös évjáratot pedig egy gyöngyözőbor és két száraz bor képviseli. Ennek az öt bornak 1-1 palackját kaptam meg augusztusban a borásztól kóstolásra.

Demeter Zoltán Pincészete, a borvidék egyik meghatározó borászata idén 20 éves. A pincénél - és néhány tételt kivételesen Budapesten - is lehetett már kóstolni a 2015-ös évjárat mostanában forgalomba kerülő boraiból, de a hivatalos bemutatóra múlt héten került sor a Corvinus Hotel Kempinsky épületében. Bár a legutolsó (2013-as) évjárat bemutatása után Demeter Zoltán azt ígérte, hogy a következő ilyen eseménynek már a Kakas-dűlő ad otthont, egy év kihagyás után (2014-ben alig készült bor a pincénél) a borász végül ismét a jól bevált budapesti helyszín mellett döntött.
Áprilisban jártam Tokajban a pincénél, akkor már kóstoltam a 2015-ös sor nagy részét, azóta azonban eltelt közel fél év, remek alkalom volt megvizsgálni, hogy most mit mutatnak a borok. A friss évjárat száraz borai mellett az aktuálisan forgalomba kerülő pezsgőt és édes tételeket is megkóstoltuk, de 1-2 meglepetés is szerepelt a sorban.

A szárazfurmint-liga tekintetében kevesen próbálkoznak németes áramvonalasítással. Kísérletek azért akadnak, bár kétségtelen, hogy az olaszliszkai Vayi-dűlővel dolgozó hobbiborász-történész Ungváry Krisztián aktuális százévesén kívül pillanatnyilag nem tudnék példákat emlegetni. Ez ugyanis egy borászízlésszerű furmint, már ha hinni lehet egy régebbi interjú állításainak. Szembemegy mindennel, ami a tokaji öregtőkés szárazakat sztereotípiaként jellemzi. Történetesen: hordótlan, maradékcukrosan száraz, enyhén pezseg, ráadásul átlagalatti szesztartalma mellett még lokális viszonylatban olcsó is. Bár nem látok érdemi piaci rést a németes feszességre a száraz tokajiak között, ez egy majd' háromhektáros kisbirtok tekintetében talán nem is akkora baj. Kérdés persze, hogy a borász önmegvalósításra vajon mennyire lett közönségbarát, másképpen fogalmazva: szélesebb körben érdekes, ugyanakkor szükségszerűen finom is. Lehet-e szálkásítani az idős furmintot, és ha igen, hogy áll rajta az izompóló?

A Duna hazai oldaláról értelemszerűen kevesebbszer emlegetjük, hogy északi szomszédaink az árpacefrézőkön túl másféle üst-tartályokban is próbálkoznak bizonyítani bel- és külföldnek egyaránt. Nem komolyabb statisztikai alátámasztások, sokkal inkább saját tapasztalatim mondatják, hogy Szlovákia sörközpontúsága mellett lassan ugyan, de érdeklődve enged teret a borfogyasztás kultúrájának is. A köznépi érdeklődés ráadásul a túlcsersavasított izom-vörösektől egészen az újvilági sauvignon blanc-okig képes elterjedni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kissé megkésett módon ugyan, de Kelet-Közép-Európában is keresztülzúzó gasztronómiai forradalom nyitottabb, befogadóbb alkoholfogyasztást kíván maga mellé, ez pedig a szlovák borpiacnak is képes kedvezni. Mindezek ellenére a szlovák nemzeti (bor)felkelés csatazajai még napjainkban is kevesek ahhoz, hogy átíveljenek a határokon. Világos tehát, hogy a szlovák borpiac számszerű nagyágyújától,a Nyitra (Nitra) mellett lokalizálódott kistapolcsányi (Topoľčianky) kastély-borüzemtől először csak idén januárban, Pozsonyban sikerült kóstolnom egy korrekt, de nagyüzemileg átlagos rajnai rizlinget. Ezek után akár kockázatos vállalkozásként is elkönyvelhető, hogy hétvégi nyitrai túrám alkalmával egy fehér- és egy vörös édesre beruházva igyekeztem utánajárni annak, miként gondolja ezt a műfajt a szlovák piac mennyiségi főszereplője a belföldi fogyasztás elé tárni. Kockázatos, de részben talán közszolgálatilag hiánypótló vállalkozás következik.

A tokaji Gizella Pince ritka sikertörténet, hiszen Szilágyi László pincéje anélkül nőtte ki magát aprócska hobbibirtokból a borvidék egyik vezető családi pincészetévé, hogy a borász más borászatnál vállalt munkával tett volna szert kiegészítő jövedelemre, illetve tapasztalatra, ez pedig nem túl gyakori a borvidéken. A tudatos építkezésnek és a folyamatos bővülésnek köszönhetően a pincészet ma már 15 hektár területtel rendelkezik, ebből idén már 12 hektárról készülhet bor. Az állandó fejlődés épp úgy figyelemmel követhető a birtok borainak alapanyagot szolgáltató dűlők növekedésében, mint a "zászlóshajó" Szil-völgy épülésében, szépülésében.
 A "dűlő-portfólió" változatos: Mádon a Szent Tamás és a Bomboly, Bodrogkeresztúr mellett a Medve és a Kastély, Tarcal határában a Szil-völgy, a Bige, a Barát és a Deák termése adja a Gizella-borok alapanyagát. A Mádtól északra elterülő Bomboly parcellája új "szerzemény". Egyre többen fedezik fel ezt a kevéssé ismert dűlőt, változatos, ásványokban gazdag területet, amelytől a borász is sokat vár. A közelmúltban a Gizella Pince kezelésébe került a tarcali Barát egy további parcellája, valamint a szomszédos Deák egy része is. Idén termőre fordul a Szil-völgy több fiatal ültetvénye, így Szilágyi Laci már 3 hektárról szüretelhet kedvenc dűlőjében. 
Augusztus közepén a szőlő jó egészségnek örvendett (bár azóta újabb komoly esőzések sújtották a borvidéket), a fentiek fényében nem csoda, ha a borász sorsfordító, kiemelkedő évjáratban reménykedett ottjártamkor.

A furmint menetelése megállíthatatlannak tűnik. Itthon legalábbis. Vannak eredmények nemzetközi porondon is, de hogy a régóta várt nagy áttörés mikor jön el, ha eljön, azt senki sem tudja. Országhatárainkon - vagy akár Kárpát-medencén - belül viszont a furmint-láz nem csökken, sőt... Tokajon és Somlón kívül is egyre több borvidékünkön látnak fantáziát a fajtában, egyre több pincészet telepít és készít furmintot. A színvonal még ingadozó, de a borosgazdák bizakodása töretlennek látszik, és azzal valóban mindenki csak jól járna, ha a különböző borvidékeinkről a fajta számos szép interpretációját kóstolhatnánk. Először itthon, aztán idővel talán külföldön is is.
A furmint tehát lassan a Balatont is meghódítja, itt is egyre több borász kísérletezik a fajtával. A Szent György-hegy sem kivétel, a Gilvesy Pincészet 2015-ből készített először bort a fajtából. A Kanadából hazatelepült Robert Gilvesy 15 hektáros birtokán a rajnai rizling és a sauvignon blanc a két fő fajta - tehát eddig sem a badacsonyi olaszrizling-szürkebarát-kéknyelű szentháromság képezte a szortiment alapját -, a furmint-ültetvény termése most került először palackba.