Egy somlói fehér és egy villányi vörös után az őszi hiperes borkínálatból ezúttal egy mádi késői szüretelésű édes bort kóstoltam a Kardos és Fia Szőlőbirtoktól.
A TündérMese névre keresztelt késői szüretelésű édes bor minden évjáratban elkészül a pincénél. Eleinte az volt a szándék, hogy csak az első évjáratot nevezik így, Kardos Gábor kislánya, Tünde tiszteletére, aki az első "TündérMese-szüret" idején született, de a fogyasztóknak és a kereskedelmi partnereknek is megtetszett a név, így meg is tartották. A vidám címke is remekül passzol a bor nevéhez és stílusához (legalábbis szerintem).
A fajtaösszetételt mindig az adott évjárat határozza meg, így ez változhat és változik is, míg a stílus a borász szándéka szerint állandó: cél egy könnyedebb, jó ivású, nem túlzottan koncentrált vagy nehézkes késői szüretelésű bor megalkotása, amelyből több pohár elfogyasztása is jól esik. Ennek jegyében a kézzel szüretelt termés kíméletes préselését követően spontán, acéltartályban erjed a must, és nagyjából 100 g/l maradékcukor-tartalom környékén állítják meg az erjedést. Stabilizálás és hidegkezelés után további 3 hónapos tartályos érlelés következik, a TündérMesében tehát hordónak nem jut szerep.

A szélesebb hazai fogyasztó-viszonylatban mondhatni ismeretlen borvidékek és termelők anyagait rendhagyó úton-módon értékesítő Fill the Winebox nevű csapat újszerű fába vágta bele a vállalkozói fejszéjét. A lassan megnyílni készülő – vagy éppen már üzemelő – ferencvárosi borbáruk részben betölti az eddig betöltetlen fizikaibolt-szerepet, nagyobb hányadban viszont alternatívát igyekszik kínálni az egyre szélesedő és diverzifikálódó borbár-piacon. Ez kétségkívül nagy és kockázatos beruházás, ügyesen és megbízhatóan kell dolgozni, hogy stabil, visszatérő és fizetőképes fogyasztócsoport alakuljon ki és térjen be enni, inni.

A közeljövő helyett most foglalkozzunk viszont a múlttal, ugyanis nagyjából két héttel ezelőtt az akkor még épülő, mindenféle hatósági engedélyekre váró borbár mögött álló srácok a Portugál Köztársaság Nagykövetségével, pontosabban annak kereskedelmi irodájával közösen tető alá hoztak egy szélesebb betekintést nyújtó kóstolót Santos & Seixo pincészet termékeivel, amelyekkel a későbbiek során a kínálatukat – úgy az interneten, mint a borbár-bolt keretei között – bővíteni szándékoznak. Mi pedig nem tehettünk mást, minthogy elmentünk és megkóstoltuk őket. Erről számolunk be most, négykéz-módon.

A Bortársaság Borsulijában időről időre "Borász a házban" jeligére borászokat is vendégül látnak a tematikus kóstolók mellett. Az érdeklődők egyrészt személyesen megismerkedhetnek a borásszal, első kézből származó információkat szerezhetnek a pincészetről és az aktuálisan forgalmazott borokon túl olyan meglepetés tételeket is kóstolhatnak, amelyeket még vagy már nem lehet leemelni a polcokról. Szóval, nagyon hasznos kis szeánszok ezek, főleg azok számára, akik nem nagyon jutnak el a borvidékekre. Külföldi borászok viszonylag ritkán érkeznek a Borsuliba, újvilági pince képviselőjét pedig valószínűleg most először láthattak vendégül a Bortársaság Parlament emeleti kóstolóhelyiségében. A Dog Point Vineyard képviseletében Matthew Sutherland, a pincészet export és kereskedelmi vezetője, egyben az egyik tulajdonos fia mutatta be a birtokot és a borokat, őt Murray Cook borász is elkísérte a kóstolóra.

A magyar után itt a külföldi egyveleg, buborékos borokkal, spanyolokkal, osztrák fehérekkel, néhány kaliforniai chardonnay-val és pinot-val.

A legújabb magyar egyveleg erősen fehérbor- és Balaton-hangsúlyos lesz, helyet kap benne például egy csokorra való balatonfüredi/csopaki/paloznaki olaszrizling, amelyek végül külön bejegyzést nem kaptak. Az évszaknak megfelelően több rosé is fogyott az utóbbi hónapokban, de vörösből és édesből most inkább csak mutatóban lesz néhány.
 

Az ausztriai túráról szóló beszámoló második - egyben befejező - részében egy kicsit magunk mögött hagyjuk Wachau-t és a már a kremstal-i borvidéken tevékenykedő Weingut Stift Göttweig-gel való megismerkedés erejéig.

A kitérő után következnek a rövidke túra ad hoc jelleggel, jellemzően vinotékákban kóstolt borai, és itt már újra Wachau-é lesz a főszerep.

(Dürnstein, látkép a várromból)

A nyár utolsó napjait baráti társaságban Ausztriában töltöttem és a miután nagyobb részben borvidékeken múlattuk az időt, a program szerves részét képviselte a borozás is. 2017 ráadásul kiváló évjáratnak lett elkönyvelve Ausztriában (is), a legtöbb friss osztrák riesling és grüner veltliner pedig már kóstolható, ebből a szempontból tehát jókor jártunk ott. Miután az már jó előre látható volt, hogy 2018-ban valószínűleg korai szürettel lehet számolni és a túránk időpontja pont a szüret kellős közepére esett, nem szerveztem borászat-látogatást, inkább igyekeztünk borbárokat, vagy vinotékát üzemeltető nagyobb borászatokat felkeresni kóstolás céljából. Így végül két pincészetet ejtettünk útba, de ezen túl még számos osztrák borhoz volt szerencsénk, elsősorban Wachau-ból, illetve mutatóban még egy párhoz más borvidékekről.

Terjedelmi okokból két részletben emlékeznék meg a túráról és a borokról, az első részben a Domäne Wachau lesz a fókuszpontban.
 

Tokaji száraz bor-fronton közel 20 év alatt rengeteg fellángolásnak, stílusváltásnak, fordulatnak és vitának lehettünk szemtanúi. A türelmetlenek szerint 20 év hosszú idő, a türelmesebbek szerint nem. Egy biztos, a tokaji száraz furmint (és hárslevelű) borstílusa sok változáson ment keresztül, szüreti időpont, almasavbontás, hordóhasználat, maradékcukor, test és alkoholtartalom szempontjából. Egységes stílusról jó eséllyel még ma sem beszélhetünk, de abban megegyezhetünk, hogy a borok általánosságban elmozdultak a könnyedebb, elegánsabb, gyümölcsösebb stílus irányába. A lendületes savakat már szinte mindenki egy kevés maradékcukorral próbálja megszelídíteni, a hordó karaktere egyre kevésbé nyomja rá a bélyegét a bor ízére és textúrájára (egyesek teljesen ki is iktatták a képletből), a borászok törekednek az alacsonyabb alkoholtartalom elérésére. 

Az utóbbi években a tokaji borászok egyértelműen a furmintot kiáltották ki zászlóshajónak, míg a termőterület mérete okán egyébként is másodhegedűs hárslevelű még hátrébb szorult. A furmintot (még ha nem is feltétlenül Tokajjal egyenlőségjelet téve) különféle programokkal, médiakampányokkal is zászlajukra tűzték, lásd Furmint Éve, FurmintUSA, furmintkiválóságok, stb. A fajta elsőbbségét a borászok igyekeztek különféle érvekkel is alátámasztani, amelyek közül a legtöbbel sosem értettem egyet.
Számos világhírű borvidék (Bordeaux, Burgundia, Rhone, Toscana, Rioja, Wachau, Marlborough... sorolhatnám napestig) kommunikációja egyáltalán nem a fajtáról szól, akár, mert alapvetően házasításban (is) gondolkoznak vagy pedig már annyira összeforrt a fajta a borvidékkel, hogy előbbit jóformán felesleges emlegetni, mindenki tudja, miről van szó. Arról nem is beszélve, hogy mi történne, ha hirtelen elkezdenének külföldön is nagy területen furmintot telepíteni és neadjisten hangos nemzetközi sikereket elérni, pláne a magyaroknál olcsóbb palackáron forgalmazott borokkal?
Arról, hogy a furmint adottságai jobbak, mint a hárslevelűnek, nem vagyok feltétlenül meggyőződve, kivéve ha a furmint neutrálisabb karakterét előnynek állítjuk be. A két fajta számos (hasonló) jellegzetessége ugyanúgy lehet áldás, mint átok, úgy mint az élénk savak, a jó cukorgyűjtő képesség, vagy a rothadékonyság, ezért a szüreti időpont megválasztása ezért kulcskérdés. A hosszú eltarthatóságról egyik fajta sem tudott jobban meggyőzni, mint a másik: sok értékesnek tartott furmintot és hárslevelűt láttam már 3 éves korában teljesen megöregedni, de ellenpélda is akad bőven, vannak tokaji szárazak, amelyek 10 évesen is remek formában vannak.
A kedvencem: a furmint nevét könnyebb kimondani, mint a hárslevelűét. OK, de pl. a riesling nevét is könnyebb kiejteni, mint azt, hogy grüner veltliner, mégis látjuk, hogy hol tartanak az osztrák "grüve"-k.
Abban, hogy az egyes dűlők adottságainak, az ezekről származó borok karakterének összehasonlítása érdekében érdemes egy fajtát használni, már több ráció van, bár az ültetvények korából, a különböző klónokból és alanyokból fakadó eltéréseket ez sem küszöbölné ki.
Ami egyértelműen a furmint mellett és a hárslevelű ellen szólhat, az a termőterületek nagysága, ezt nem kell magyarázni. Ugyanakkor a száraz tokaji akár tükrözhetné is a borvidék két fő fajtájának területi arányát, miközben egyesíti előnyeiket, és ezzel el is érkeztünk a kóstoló és a poszt apropójához.

Bizonyára senki sem kérdőjelezi meg a széleskörű fogyasztói igényt a kifejezetten olcsóra hangolt fehérborokra. Magunk között maradva pedig nyugodtan bevállalhatjuk azt is, hogy mi sem törekszünk hétről-hétre csúcsborok bontogatására, bár kétségtelen, hogy néha lenne rá igény. Még a köznapi költségvetési- és időgazdálkodási lehetőségek mellett is.

Személyes szál, hogy bár egyre ritkábban vetődök olyan társaságba, ahol a borfogyasztás szerepe elsősorban a sokszor mennyiségi kereteket öltő ivás, azért néha van az úgy is. Az ilyen esetekben célszerűen törekedni szükséges a borvásárlás optimalizálására a folyamat három változója – ár, minőség és elérhetőség – mentén. Jó hír, hogy bár régebben ez szinte lehetetlen volt, üzletláncaink nagyjai szerencsére mintha sodródnának előre a minőségi igényekkel. 

Ez pedig az ezer alatti, az úgynevezett alapminőségi szintet simán megütni képes fehérborok megjelenését és elterjedését jelenti a diszkontpolcokon. Márpedig ha a félédességek helyett ezek kezdik el kiszolgálni a közízlést, abból hosszabb távon csak előnyünk származhat.

A diszkontkategória egyik ilyen szereplője a felsőgasztronómiai csúcsokról szinte észrevehetetlen Penny Market, ahol mindenféle egyéb dolgok mellett gyakorlatilag hétszáz forintért lopható haza egy olyan korrekt sauvignon blanc is, mint amilyet éppen most fogyasztok poszt- és beadandóírás mellé.

A budavári Borfesztiválról, mint rendezvényről az elmúlt években már azt hiszem, mindent leírtam, amit le lehetett. Most nem is szaporítom a szót feleslegesen, inkább egy gyors egyveleg-szerű tudósítás keretében beszámolnék a fesztivál csütörtöki és pénteki napján kóstolt borokról.
 

Úgy tűnik, hogy eredeti terveimhez képest elkésni kényszerültem. Történt ugyanis, hogy hónapokkal ezelőtt kosárba emeltem a Balfon tevékenykedő Franz Weninger akkor még aktuális merlot-ját abból a célból, hogy folytatom a tavaly decemberben megkezdett, eképpen az aktuálisan érdekesnek tűnő kettőezer-tizenötös pinceévjárat szondázását. A palack aztán hánykolódott erre-arra, a lényeg, hogy többszöri megutaztatása és odébbhelyezése ellenére sem távolodott el belőle a dugó. Most, hogy egy tizenhárom munkaórás, finoman szólva is széthajtott nap után – ténylegesen tegnap fogyasztva – szembejött, észrevettem, hogy évjáratváltás történt. Ez bár csökkenti bejegyzésem közszolgálat-jellegét, mit sem változtat azon a tényen, hogy továbbra is kíváncsi vagyok a tizenötös pinceteljesítményre. Így hát ennek igyekeztem utánajárni egy személyesen beragadt merlot szűkebb keretei között. És hát az van, hogy most sem csalódtam különösebben.

Néhány nappal ezelőtt az egyik legnagyobb hazai borkereskedésben vásároltam egy palackot egy tokaji éltermelő száraz (akciós árú) borából. Másnap ki is cuppant belőle a dugó, kóstolgattam magában, kipróbáltam az aktuális ebédhez és vacsorához is, el is fogyott ripsz-ropsz. A bor igen jó volt, majdhogynem kiváló, (ismét) rácáfolt a tokaji száraz borok jövője felé szkepticizmussal tekintőkre. Bár az árkedvezmény jelentős volt, mégsem voltam teljesen boldog. Az alábbiakban boncolgatom egy kicsit a háttérben meghúzódó okokat.

Itt van az ősz, itt van újra, és itt vannak a szokásos őszi borakciók is. Ennek okán a következő néhány "tegnap ittam" írásom a közszolgálatiság oltárán áldozva a hiperekben elérhető őszi borkínálatot szondázza majd. Nem tudom, hány részig jutok, mielőtt a borvásároknak vége, mindenesetre itt az első írás, amely egy somlói fehérborról szól.
 

A naptár szerint vége a nyárnak, és elérkeztünk a "Balatoni Nyár" névre keresztelt ad hoc jelleggel elindított sorozat utolsó részéhez is (legalábbis részemről). Badacsonyból indult a A záró epizódban Szent György-hegyi pincék borai kerülnek terítékre. A Szent György-hegyen még július végén jártam, de az itt szereplő borok nagy részét ott csak átvettem és nyár végén repültek ki a palackokból a dugók. Kicsit csalok tehát, de a poszt első szereplőjével tényleg a hegyen ismerkedtem meg, és a másik pince borait is ott kóstoltam volna az eredeti terv szerint, szóval ez az írás kicsit kilóg a sorból, de annyi baj legyen.

Ha minden igaz, ez itt az idei ötvenedik "tegnap ittam" címkével ellátott poszt a blogon és összességében is a száznyolcvanegyedik. Szerencsére sikerült a mérföldkő apropójára egy alkalomhoz méltó bort választani, egy 2017-es tokaji hárslevelű képében, amely ungert társaságában nyílt ki.
Miközben szinte minden borvidékünkön már napokkal-hetekkel ezelőtt elindult a 2018-as szüret - sőt, néhány pincénél már be is fejeződött -, addig a komolyabb 2017-es száraz tokaji borok még csak ezután érkeznek meg a polcokra. Ahogy az általában lenni szokott, a Gizella Pince esetében a Barát Hárslevelű az első fecske. Mi is ezt kóstoltuk meg nemrégiben, és mitagadás, szerettük. A palack tartalma tempósan fogyott is, másnapra épp csak mutatóban maradt nekem egy pohárkára való, de az is megerősítette az első nap begyűjtött tapasztalatokat.

A Villa Tolnay borairól viszonylagos rendszerességgel írogatunk a blog hasábjain, de személyesen sosem jártam még a birtokon. Szerény véleményem szerint a Badacsonyi borvidék egyik legjelentősebb borműhelyét tisztelhetjük Philipp Oser tulajdonos-főborász és Nagy László társtulajdonos-birtokigazgató vállalkozásában. Szokták mondani, hogy a spontán dolgok szoktak a legjobban sikerülni, és ebben az esetben is valami ilyesmiről van szó: amikor a borászat marketingjéért felelős Nádasi András írt egy üzenetet, hogy másnap megy a Csobáncra, és ha gondolom, elkísérhetem és megnézhetem a birtokot meg a borokat, nagyon rövid gondolkodás után rábólintottam az ajánlatra.

Bár a közszolgálatiságra való törekvés fontos dolog, ezúttal mégis teszünk egy rövidebb kitérőt a hazai szemmel átlalánosítva csak ismeretlennek elkönyvelhető Törökországba. Már ami a hazai borfogyasztási szokásokat illeti, turizmussal kapcsolatos aktuális adataim ugyanis nincsenek. Egy biztos: erre a borra bár nem lehetetlen, de kétségkívül nehéz felkészültnek lenni a háttérinformációk tekintetében. Nem is próbáltam mélyebb tényfeltárást végrehajtani, inkább csak arra törekedtem, hogy az élményt megosztva belevessem magam az érzékszervi tapasztalatokba, ezzel alaktíva ki egyfajta véleményt a címben szereplő, ráadásul a magyar szájjal is nyelvtörőnek tűnő öküzgözüről (jelentése: bikaszem). Ami egyébként egy szőlőfajta, a bor pedig kvázi az 1929-es alapítású, belföldi piacvezető-szerepet is betöltő ankarai Kavaklıdere borászat lokálisan népszerű vörösbora. Ezt kóstoltuk meg szombat délután a szabadban, négykezűleg.

A balatoni nyári borozások helyszínei közül most a két szomszédos település, Csopak és Paloznak 1-1 borászata kerül sorra. A Petrányi Pincénél tavasszal is jártam már, de ezúttal nem sétáltam fel a Kishegyre, hanem a Csopakabana, azaz a csopaki strand butiksorán található Kincses Boltnál kortyolgattam el néhány bort. Szépen lassan elkezdenek majd szállingózni a 2017-es évjáratú borok, én még csak néhány előfutárt kóstoltam.
A Homola Borteraszon kétszer jártam a nyáron: júliusban egy esős napon a túrázást váltotta ki a borozás, augusztusban pedig a már hagyománnyá vált "DJ a szőlőben" rendezvényre ugrottunk be barátokkal egy kellemes borozás erejéig. Utóbbi tulajdonképpen már csak ismétlés volt borok terén, csak az aznap debütáló 2017-es Parti Szél-ről írtam fel néhány sort, de a júliusi esőnap is szolgált néhány újdonsággal.

A sok tegnap ittam-ban mostanában talán kicsit elmozdultunk a külföldi borok felé (bár még így is biztosan a magyarok vezetnek), de úgy vélem, talán ez a legmegfelelőbb forma, hogy amolyan horizont-tágítás címén felhívjuk a figyelmét 1-2 érdekességre. Ma is ez történik, mégpedig egy kevéssé ismert fajta és egy kevéssé ismert francia appelláció együttállása folytán készített remek fehérborral. A birtok egyik boráról ungert már ejtett néhány szót egy hasonló "tegnap ittam" keretében, míg a fajta megboldogult Tesco Finest-es boráról is volt már bejegyzés egy nagyobb egyvelegben. 
Először néhány szó essen a fajtáról, majd ennek farvizén átevezünk a földrajzi részre.
A picpoul vagy piquepoul Languedoc-ban és Rhone-ban jellemző szőlőfajta, előbbi régióban az egyik legrégebben termesztett helyi fajta. Van egyébként blanc, gris és noir változata, előbbi a leggyakoribb, és egyébként nem túl nagy termőterülete az utóbbi időben folyamatosan növekszik Franciaországban. Próbálkoznak a fajtával (leginkább a blanc változattal) az USA különböző borvidékein, Ausztráliában és Spanyolországban is. A picpoul blanc általában testes, élénk savú, citrusos ízvilágú borokat ad. Zizegő savai és friss, citrusos aromatikája miatt általában tengeri herkentyűkhöz javasolják a fogyasztását, ilyen értelemben a muscadét dél-francia megfelelőjeként is szokás rá hivatkozni.
Picpoul de Pinet AOC csak 2013 óta képez külön eredetvédelmi körzetet Languedoc-on belül. Pinet településről kapta a nevét, amely Montpellier-től kb. 15 km-re délnyugatra, a spanyol határtól kb. 50 km-re északkeletre található. Magát az eredetvédelmi körzetet a Földközi-tengertől a Thau-lagúna választja el és kis területen, 6 község környékén, mindössze 1300 hektáron terül el. A klíma mediterrán, óceáni hatásokkal, a talaj hordalékos, homokos, meszes. A Picpoul de Pinet AOC borok egy speciális, karcsú, zöld színű palackot is kaptak.
A termelőt illetően röviden a lényeg, hogy a Moulin de Gassac borcsaládot 1991-ben hívta életre Aimé Guibert, a Mas de Daumas Gassac alapítója. Nagy területről sokféle bor készül a két testvérbirtokon, néhány boruk itthon is beszerezhető, például a mai tesztalany is.
  

Az észak-balatoni túra következő állomása Balatonfüred, ahol szintén két borászat szortimentjébe nyertem betekintést. Egyikük a legismertebb balatoni családi pincészetek közé tartozik és régi motorosnak számít a szakmában, a másikat alig néhány éve hívták életre és még csak bontogatja szárnyait. Utóbbinál kezdtem a kóstolgatást.

Nehéz ügy a tokaji száraz furmint, illetve úgy általában a száraz tokaji ügye. A 20 éve "feltalált" modern kori tokaji száraz furmint a 2000-es években slágertermék lett, nagy nemzetközi sikerekről szövődtek az álmok, az árak meredeken emelkedni kezdtek (és nem feltétlenül tükrözték a végeredményt erősen befolyásoló évjárati hatásokat), és bár jöttek sikerek, egyre nőtt a huhogók tábora is. Egy biztos, a téma kevés borisszát hagy hidegen.
Az elmúlt közel 20 év alatt magával a furminttal kapcsolatban is számos kérdés merült fel és maradt megválaszolatlan (a furmint vs. furmint+valami házasítás témájáról majd máskor). Tény, hogy egységes tokaji száraz bor stílusról egyelőre nem beszélhetünk (legyen szó akár furmintról, hárslevelűről, vagy házasításról), még ha kialakulóban is van valamiféle konszenzus olyan téren, hogy az elegánsabb, gyümölcsösebb, frissebb borok irányába mozduljon el a borászok nagy része. Egyesen szerint nehéz kommunikálni úgy egy fajtát, hogy nincs egy könnyen beazonosítható irány, mások szerint a furmint egyik nagy előnye éppen sokoldalúságában rejlik.
Olyan "részletkérdésekben" sincs feltétlenül egyetértés, mint az élesztő, illetve a hordó használata, így aztán valóban nincs könnyű dolga az embernek, ha megpróbálná sallangoktól lecsupaszított ideális tokaji száraz (bor vagy furmint) kiindulási pontját (értsd: spontán erjedés, 0 túlérettség, botrytis, vagy hordó) meghatározni. Nem állítom, hogy a mai írás apropójául szolgáló bor pont ilyen modell lenne, de - legalábbis stílusát illetően - mindenképpen egy olyan interpretáció, amelyre egy lehetséges igazodási pontként érdemes lehet odafigyelni.

A nyár borkóstolók szempontjából uborkaszezon a fővárosban, legfeljebb néhány kültéri boros esemény számít kivételnek, bár ezeknek is inkább a társadalmi összejövetel jellege a hangsúlyosabb.
A finewines.hu és a Carpe Diem is amolyan "nyári álmot" alszik (félreértések elkerülése végett tegyük hozzá, még ha tematikus estek nyáron nem is nagyon vannak, a borbár azért üzemel), de új borszállítmányok érkezése okán Tar Feri mégis rendezett egy laza kóstolót, hogy az újdonságokból egy csokorra való bort bemutathasson az érdeklődőknek. Úgy tűnik, hogy a fővárosi borissza populáció ki volt éhezve valami ilyesmire, mert az eredeti időpont és az ismétlés is telt házzal zajlott.
 

Vagy nekem van az átlagnál sűrűbben szerencsém az elmúlt időszakban, vagy a bizonytalanságok, palackhibák elhagyásával tényleg egyre megbízhatóbb borok kerülnek a borbolt-polcokra Ráspi – polgári nevén Horváth József – fertőrákosi műhelyéből. A korábbi évek Kopar-jai után idén márciusban az aktuális Mágus, most pedig az alapzweigelt piacaktuális, majd' öt évvel ezelőtti szüretből származó eresztése győzött meg arról, hogy kockázatcsökkent helye lehet a további próbálkozásnak a pince szélesebb kínálatának tekintetében.

Persze vizsgálódhatunk a pincesztori és -előélet ismerete és emlegetése nélkül is. Ebben az esetben itt egy jó tipp arra, hogy a szűnni nem akaró augusztusi forróságban ne csak fröccsel és sörökkel küzdjünk a túlélésért. Ráspi zweigeltje ugyanis kora ellenére is átlagon felül friss és hibamentes, stílusa tekintetében pedig éppen olyan, amely nem esik nehezére senkinek a harmincöt fokok nyárdélutánjain sem.

Két karakteres és nem közhelyes hazai versenyző, egy modernizált óvilági, és egy remek sauvignon blanc-alternatíva után ebben a hónapban is sauvignon blanc-témánál vagyunk. Most két pénztárcabarát hiperes tétel következik Dél-Afrikából. Az Aldi "(oroszlánosból lett) zsiráfos" fehérbora évek óta a hazai best buy-listák kirobbanthatatlan résztvevője, míg a Tesco Finest sorozatban (ha jól tudom) most először jelent meg dél-afrikai sauvignon blanc. Lássuk, mit tud az új kihívó a favorit ellenében.