Az van, hogy idén nyáron bloghasábjainkon is jól látható módon küzdtünk magunkba az ilyenkor szokásosnál nagyobb rózsaszín bormennyiséget. A magam részéről szó sincsen semmiféle következetességről, a dolgok történelmileg alakultak így. Meglepő viszont, hogy az úgynevezett tipikus fröccsalapokon túl milyen sokszínűre és mennyire atipikusra sikerült a hazai rozépaletta néhány tagja.

Aki ismeri Horváth Józsefet és a Ráspi-borokat, az valószínűleg kóstolás nélkül is sejtheti, hogy a pince rozéja tartogat néhány stílusfeszegető meglepetést. Engem is a kalandvágy hajtott, így néhány napja nemcsak megláttam a közeli hiperpolcon a pince aktuális rozéját, de le is emeltem onnan. Tegnap pedig jól elfogyott, én pedig nem győztem pislogni, hogy mi ez az egész.

Maroknyi olyan borász-dinasztia létezik a világon, amely akár már évszázadok óta meghatározó szerepet játszik a borvilág történelmében, legjobb példa erre valószínűleg az olasz Antinori család, amely a 14. század óta aktívan alakítja Olaszország boros szcénáját és komoly nemzetközi jelenléttel is bír. A Primum Familie Vini is ilyen családokat tömörít, és az egyesülés egyik alapítója, a spanyol Miguel Torres, maga is több kontinensre kiterjedő borbirodalmat mondhat a magáénak. A Torres családról és borbirtokairól szól a mai írás, természetesen sok-sok borral.

Bő három évvel ezelőtt jártam egy sajtóút keretében Gere Attila Pincészeténél, azóta pedig történt egy s más a pincénél, legfőbb ideje volt egy újabb szervezett látogatásnak. Amivel már mindenki szembesülhetett: a pincészet arculata felfrissült, egységesebbé vált, az új címkéken szereplő "A. Gere" név Gere Attila mellett már a következő generációra, Andreára és ifjabb Attilára is utal. Az egyszerűsítés jegyében a korábbi Weninger & Gere márkanév is beolvadt, bár ez a két család közötti együttműködést nem érinti.
Ami a villányi birtokközpontot illeti, megújult a pincészet terasza és kóstolótere, Varró Zoltán belsőépítész tervei alapján. A kóstolóhelyiségben egy szalon, egy étkező, egy borbár és a légkondicionált "borkönyvtár" is kialakításra került. Az új télikert elhúzható üvegfalakat és tetőt kapott, így nyitott terasszá is alakítható, ahol a szabad ég alatt kóstolhatóak a borok. Augusztus végén alaposan körbejártuk a birtokot a szőlőtől a pincéig, Gere Andrea és Csizmadia Kristóf volt az útikalauzunk.

Tavaly december és a tavaszi hónapok után ismét egymás mellé pakoltam 7x2 bort, hogy a párokat együtt kóstolgatva tegyem érdekesebbé az élményt.

A tavalyi, célzott pincelátogatásokkal megtűzdelt nyárhoz képest idén inkább csak ad hoc jelleggel, spontán jutottam el a Balaton környékén borászatokhoz egy-egy szélesebb merítésre (Skizo, Németh Pince), a többi balatoni bort többnyire valahol a tó környékén, a baráti társaságban kortyolgattam el. Augusztus közepén egy bő fél napot töltöttem Balatonfüreden, ami tapasztalatgyűjtés szempontjából arra volt elég, hogy egy cirka 3 órás délutáni séta és néhány tétel megkóstolása beleférjen az időmbe. A Balatonfüredi Borheteken 25 pincészet települt ki a sétányra, én természetesen ilyen rövid idő alatt csak ízelítőt kaphattam a kínálatból. Igyekeztem olyan pincéket választani, akikhez valahol már volt szerencsém, ugyanakkor ritkán kóstolom a boraikat. Végül öt stand és bő egy tucat bor, és néhány gyors jegyzet lett a végeredmény.

A második nyári külföldi egyveleget leginkább osztrák, olasz, spanyol és új-zélandi borok uralják, valahogy úgy jött ki, hogy a többi ország borai most csak epizódszerephez jutottak.

A legújabb magyar egyveleg talán a szokásoshoz képest is maratonira sikerült, mivel néhány pince több borral is szerepel. A Borjour által szervezett Borjour Miksz alkalmával Orsolyák Attila, a Jackfall Bormanufaktúra és a Vértes Birtok is több tételt mutatott be. A Balaton mellett töltött hétvégéken természetesen nagyrészt helyi borok fogytak míg a Csopakon, illetve Pannonhalmán tett rövid látogatás során is sikerült néhány bort megkóstolni a Petrányi Pincészettől, illetve a Pannonhalmi Apátsági Pincészettől is.

Lassan véget ér a nyár, de meleg szeptemberi napok és a vénasszonyok nyara még bőven adhatnak alkalmat kerti partikra, szabadtéri programokra, ezeken pedig simán csúszhat még a rosé. Az elmúlt hétvégén mi is nyitottunk néhányat a nagy hőség tiszteletére, a kiürített palackok beltartalmilag legizgalmasabb darabja pedig a köveskáli Pálffy család Törökugrató fantázianévre keresztelt bora volt.
Pálffyék több rosé-t is készítenek, egyet saját területekről, jellemzően pinot noir-ból, egyet pedig egy már évek óta tartó együttműködés eredményeképpen vásárolt szőlőből. Ez utóbbi a Törökugrató, amely 2018-ban organikusan művelt szőlők - cabernet sauvignon, kékfrankos és egy kevés pinot noir - terméséből készült, rövid áztatás után, spontán erjedt, és - szerintünk - nagyon jól sikerült, bár az elején le kell szögezni: messze áll a rosé-sztereotípiáktól, mi is meglepődtünk.

A kisjakabfalvai Jackfall Bormanufaktúra borával folytatom a nyári rosé-sorozatot. A régebben szinte a nullához konvergáló rosé-fogyasztásom az utóbbi években valamelyest megnövekedett, bár palackos vásárlásra így is inkább csak előzetes tesztelés vagy megfelelő forrásból származó ajánlás esetén vetemedek. Ehhez a borhoz egy budapesti kis mini-borfesztiválon volt szerencsém és egy pohár alapján tetszett annyira, hogy haza is vigyek egy palackkal. Nem bántam meg, sőt a kedves bloggertársak sem, akik a maradékból részesültek. Négykezes megemlékezés következik.

Kevés hazai chardonnay van, amit évről-évre szisztematikusan megvásárolok. Légli Ottóé ezen kevesek közé igyekszik tartozni, hiszen műfaj- és szintkeretein belül kifejezetten élvezhető bornak szokott látszani a nyári hónapokban. Ezen indokok mentén döntöttem úgy néhány hete, hogy a hagyományokat folytatva idén is beruházok egy palackra az aktuális évjáratból. Világmegváltást nem, sokkal inkább egy könnyen fogyasztható, korrekt és fajtajelleges balatoni fehérbort vártam, amely önmagához méltóan ügyesen kíséri le az olyasfajta nyárivégi kánikulába fojtott napokat, mint amilyen történetesen a tegnapi is volt. A munka pedig sikeresen elvégeztetett.

A mai írás fókuszpontjában igazából nem egy borvidék, hanem inkább egy hajdan a borászatáról is nevezetes település lesz. Bármilyen hihetetlennek tűnik ez ma, Szentendre egykor virágzó borkultúrának adott otthont, az óváros tele volt működő borospincékkel, a szentendrei vörös néven ismert kék szőlőből készült édes aszúbor pedig Európa-szerte hírnévre tett szert. Szentendre különleges vulkanikus eredetű talaja mellett speciális mikroklímája, a hűvös, a Pilisből leszálló szárító hatású levegő és a sok víz közelsége miatt egyaránt remek adottságokkal rendelkezett.
Ez ma már csak a dicső múlt, amelyet nehéz feladat közel 140 év távlatából rekonstruálni, még akkor is, ha a földrajzi adottságok nem változtak. Néhány éve két vállalkozó kedvű barát nem kisebb feladatot tűzött ki, minthogy újjáélesztik - ha a korábbinál kisebb méretekben is - a szentendrei borászati hagyományokat. Az ő pincészetük a Kőhegybor, a pince rövid története mellett pedig a város szőlő- és bortermelői múltjára is visszatekintünk.

Kétségkívül az olaszrizling az egyik, ha nem éppen a legnagyobb fajtavesztese fogyatkozó szabadidőm által szűkebbre szabott érdeklődési körömnek. Ritkán kóstolom, még annál is ritkábban iszom, így hát azt sem tudom, merre haladunk és hol tartunk azóta, hogy nagyjából öt évvel ezelőtt csalódva szürcsöltük keresztül magunkat életünk talán egyik legrosszabb borsorán. Ennyit a múltról, ugyanis az elmúlt hét napban sikerült három olaszrizlinget is előbb megkóstolnom, majd pedig szabályosan elfogyasztanom, amelyből következik, hogy itt és most elsősorban az elégedettségnek, nem pedig a szürkébbnek tűnő jövő siratásának van helye.

Tetszett ugyanis a szlovák Matyšák tizennyolcasa: magában kevésbé, fröccsben annál inkább, a nyár legjobb viceházmesterei keverődtek ki belőle. Pár nappal később még ennél is elégedettebb és meglepettebb voltam a Szászi-alapolasz aktuális évjáratától: nemcsak fajta-, de fehérviszonylatban is remek bor, esélye sem volt, hogy szódával is kipróbáljuk. Most pedig itt a Káli Kövek aktuális Rezedája. Az előzményekről már többször írtam (emitt talán először), és bár az túlzás, hogy minden évjáratát szükségszerűen megkóstolom, de a tapasztalataim azt diktálják, hogy ha évről-évre így teszek, azzal semmiképpen sem járok rosszul.

A Villa Pátzay a Veritas igazgató Pátzay István badacsonyi borászata, amely az utóbbi években lépett ki a nagyközönség elé saját néven futó boraival és a Bazaltkő névre keresztelt alap-szériával. Pátzay István borászata a kútba esett Laposa-Bazaltbor projekt korábbi feldolgozójába költözött be, sőt ezzel együtt átvett 17 hektárnyi szőlőt, egy borhotelt és egy látványteraszt is, amely kiváló fekvésének köszönhetően rendezvényhelyszínként is funkcionál. A borászati munkálatokat a számos tokaji pincészetet megjárt (és Serpens néven saját családi borászatot is birtokló) Zsurki Sándor vezeti. Sajnos a korábbi üzlettársak Laposa névért folytatott jogi háborúját a szőlőterületek is megsínylették, ezek nagy részénél a kivágás és újratelepítés mellett döntöttek, így a pincészet felvásárolt szőlőből is készít bort.
A pincészettől eddig a rosé-kat csak kutyafuttában a Badacsony New York-ban alkalmával kóstoltam. Eredetileg a Premium Pinot Noir Rosé-t terveztem megkóstolni, de mint kiderült, mind a kerekedőnél, mind a pincénél elfogyott a 2018-as évjárat, így kénytelen voltam beérni az olcsóbb rosé-val.

Nagyjából öt évvel ezelőtt már leírtam, miért érdemes és szükséges figyelni Wachaura és a borvidék legnagyobb borházára, ezért nem is kezdenék bele semmiféle önismétlésbe. Most csak annyi történt, hogy pár hete futólag Bécsben jártam – pontosabban csak és kizárólag a reptér környékén –, úgyhogy a felszabadult tízpercemben gyorsan berohantam az első üzletbe, hogy átszállítsak a határon néhány palack bort, ha már így alakult. Aztán nagyjából másfél héttel később ismét arra vitt az utam, de ezúttal már céltudatosan pakoltam tele a kosarat a polcon található összes Domäne Wachau-palackkal. Céltudatosan, hiszen az elérhető rajnait már napokkal korábban négykezűleg leteszteltük, ami – nem túl nagy meglepetésre, ám annál nagyobb örömünkre – jónak találtatott.

Három tagúra bővült a Pannonhalmi Apátsági Pincészet belépő szintet képviselő borcsaládja, a Tricollis, ahogy az eddigi egy fehér és egy vörös tételhez a 2018-as évjárattal csatlakozott az apátság rosé-ja is, amely eddig fantázianév nélkül - kvázi a fajtaborok sorában - futott. Ezzel egy időben megújult a borok arculata is, az új címkéken a főapátság épületei, hagyományai, mindennapi életének jelenetei elevenednek meg. A pincészet korábbi címkéit is kedveltem, de az új dizájn-nal szerintem szintet léptek, hasonlóan igényes munkára hirtelen nagyon kevés hazai példát tudnék felhozni. A pincészet rosé-ja és Tricollis borai is megbízható, stabil minőségi színvonalat képviseltek a korábbi években, és ez a megújulással sem változott.

Bott Frigyesről már régóta tudjuk, hogy remek fajtaborokat szokott palackba zárni, ám a széles fajtaválasztékkal dolgozó felvidéki borász újabban több kísérleti jellegű bort is készít, amelyek egy része házasítás (a már hagyományos Granum és a Super Granum mellett). Ezek a tételek a többi Bott Frigyes bortól eltérő arculattal kerülnek a polcokra és az árukat is magasabbra lőtték be. Én most a formabontó módon sauvignon blanc és rajnai rizling összeeresztésével készült cuvée-t vizsgáltam meg közelebbről.
 

A Németh Pince amolyan "underground szupersztár" a badacsonyi pincészetek között, kicsi, de erős. Ritkán vesznek részt kóstolókon, boraikat nem látjuk viszont borkereskedések, pláne hipermarketek polcain, szinte minden palackot a pincénél értékesítenek, így aki meg akar ismerkedni a borokkal és készítőikkel, annak bizony Badacsonyba kell elzarándokolnia. Jó ideje tervezem már, hogy meglátogatom a Római úton található pincét és kóstolóhelyiséget, és ahogy július közepén egy hétvégét Badacsonyban töltöttem, az első utam ide vezetett.

Ez már a harmadik olyan nyár, amikor a tállyai Szóló Borászat tulajdonosai, Éless Tímea és Éless Tamás összetrombitálják az ismerős sommelier-eket, borfirkászokat, bor-szakembereket egy budapesti borbemutatóra (2017, 2018). A borokat általában egy adott tematika alapján válogatják össze, mindig igyekeznek valamilyen érdekességet, újdonságot mutatni az egybegyűlteknek, az egyes tételeket pedig hozzájuk illő falatkák kísérik. Idén sem volt ez másképp, mondhatjuk, hogy hagyomány lett az eseményből. A borbemutató helyszínéül ezúttal a Királyi Pál utcában található Toprum Hotel tetőbárja szolgált, és az ő csapatuk készítette a borokhoz párosított fogásokat is.

(Fotó: Dancsecs Ferenc - Furmint Photo)

A magyar rosé-átlaghoz viszonyítva drágább francia rosé után árban kicsit lejjebb megyünk, földrajzilag pedig a szomszédos Spanyolországba nézünk át. A Lidl aktuális ibériai promóciója jóvoltából július végén megjelent néhány baráti áron kapható spanyol bor az áruházak polcain, én pedig a kinti hőmérséklethez igazodva ezt a rosé-t emeltem le.

Ismét egy spanyol borvidék következik a sorozatban - az ország ilyen szempontból is aranybánya -, az apropót pedig egy Magyarországon mostanában feltűnt új pincészet adta. (Hiába, eddig a nyáron valahogy egymás után jöttek szembe a sorozatba passzoló borok...) Az Ego Bodegas itthon elérhető választéka - mellesleg a pince komplett szortimentjének töredéke - jó ár-érték arányú borokkal kecsegtetett, és a két kipróbált palack tartalma alapján biztosan nem fogom velük megszakítani a kapcsolatot.

A Fill The WineBox csapata úgy gondolta, hogy a nyár sem telhet el "MiniVino" nélkül, úgyhogy július elejére ismét összegyűjtöttek egy csokorra való bort különböző országokból. A Ferenc téren található borbárban ezúttal - a nyári hőséghez igazodva - főleg sauvignon blanc-okat lehetett kóstolni itthonról és külföldről egyaránt, de természetesen más fajták is képviseltették magukat. Nem maradhattak el az állandó résztvevő spanyol és portugál borok sem, ráadásul köztük volt az ikonikus Clos Mogador egyik bora is.

(A címlapfotót a borbár facebook-oldaláról vettem kölcsön, fotó: Hubai Orsi)

Már július vége van, ennek ellenére alig rosé-ztunk itt a Borrajongón. Pedig a nyár aligha telhet rosé nélkül, úgyhogy a nyár hátralevő néhány héten a "tegnap ittam"-ok keretében igyekszem pár kellemes rosé-élményt megosztani. Kezdem is mindjárt egy, a műfaj alfájának és omegájának számító Dél-Franciaországból származó borral, ami ugyan nem provence-i, de egy életképes kistestvér Languedoc-ból.

Sacha Lichine a Chateau d'Esclans legendássá vált, Whispering Angel névre hallgató borával szerzett magának hírnevet a prémium rosé kategóriában és tette a provence-i rosé-t nemzetközileg ismertté és vágyott (luxus)termékké. Az első évjárat 130000 palackjához képest az utóbbi évjáratokból már csak a Whispering Angel-ből kb. 6 millió palackot töltöttek meg, és 90%-uk az USA-ban talál gazdára. A birtok több más bort is készít, a többféle rosé (Rock Angel, Garrus, stb.) mellett fehéret és vöröset is. A Sacha Lichine saját nevével fémjelzett és a csibe-tyúk-kakas hármasára felépített borcsaládot inkább a mindennapok asztalára tervezték és az árat is ennek megfelelően lőtték be. A borok alapanyaga a dél-franciaországi Languedoc-Roussillon régióban, Hérault megyében terem. Ahogy a palackokon is szerepel: ezeket a borokat élvezni kell, nem bálványozni. A hétvégén a "csibét", azaz a rosé-t vettem közelebbről szemügyre.

Az aktuális felmelegedési helyzet szülte igények mentén szégyenérzet nélkül ismerem el, hogy az elmúlt hetekben inkább nyúltam ilyen-olyan fröccshöz, mint sörhöz vagy szódamentes borhoz. Ez van, az időjárás diktál, én pedig próbálok a lehetőségekhez képest nemcsak ár-értékben, hanem minőségben is az átlagnál megfelelőbb fröccsalapanyagot találni, hogy alkalmazkodni tudjak.

Ezt a szlovák fehéret például úgy három héttel ezelőtt emeltem le egy kereskedő-polcról. Aztán pár nappal ezelőtt mintegy lendületből fogyott el: hol nagyfröccsként, hol viceházmesterként végezte egy hosszabbra nyúlt munkanap zárásaként. Jólesett így is, úgy is.

Isztria, a közkedvelt üdülőterület természetesen a hangulatos tengerparti nyaralóhelyek és okán a legismertebb, de a korábban Olaszországhoz tartozó félsziget ma Horvátországon belül a bor és gasztronómia iránt érdeklődőknek is az első számú célpontja. A bor mellett a szarvasgomba, a sonka és az olíva is a legfontosabb mezőgazdasági termékek közé tartozik, én most természetesen az elsőre fogok koncentrálni, mégpedig két helyi fajtából készült bor tükrében, amelyek itthon is elérhetőek.

Az Etyeki Kúria által megrendezett ChardonnÉJ immár biztos ponttá vált az éves boros programok között, bár nekem tavaly pont úgy alakult a programom, hogy nem tudtam részt venni a júniusi chardonnay-mustrán. Idén viszont ismét ott voltam, mesterkurzuson, sétáló kóstolón, az utána következő koncert és buli elején egyaránt, úgyhogy most megpróbálom átadni a tapasztalatokat.