A nappaliba zárt Furmint Február végén most képzeletben átlépem az országhatárt, és egy szlovén furmintot hozok a "tegnap ittam" rovatba. Optimális esetben tavaly tavasszal a helyszínen kóstolgattam volna többedmagammal az itteni borokat, majd az osztrák térfélen, Steiermark tartományban folytattuk volna a bortúrát, de a koronavírus keresztülhúzta számításainkat, így a kirándulást bizonytalan időre el kellett halasztani. Talán reménykedhetünk benne, hogy már nem kell sokáig várni arra, hogy pótolhassuk, addig jobb híján otthon került terítékre egy szlovén furmint, vagy ahogy arrafelé hívják: šipon.

Ungváry Krisztián édes boraival már szinte évtizedes távlatban ápolok kiegyensúlyozottan jó viszonyt. A Novemberi Muskotály egyike volt a valaha kóstolt legjobb ár/érték-arányú késői szüreteknek, amely úgy égett bele a tartós memóriámba, ahogy azt csak nagyon kevés bor teszi ebben a kategóriában. Az is tény ugyanakkor, hogy a száraz borokkal már kevésbé volt kiegyensúlyozott a viszonyom. Ennek ellenére nem is volt kérdés, hogy a tegnapi, lassan tavaszodó szerdát az aszú hétköznapiasításának jegyében a pince aszújával fogom lezárni, csak úgy. Be is váltott minden hozzáfűzött reményt, de a tapasztalatok alapján az is biztos, hogy minél hamarabb be kell szereznem a pótpalackomat is, hogy lekövethessem, mit kezd a múló idő ezzel az élménygazdag gyümölcsbombával.

Eseménydúsan alakult 2020 vége és 2021 eleje a Tokaj Oremus háza táján. A 2018-as Mandolás tavaly év végén felkerült Wine Spectator a Wine Spectator top100-as listájára, ami eddig száraz magyar fehérbornak még nem sikerült. Idén februárban megjelent a birtok (forgalmi tételként) első dűlős furmintja, a Petracs, amelyről a múlt héten írtam. A legfontosabb változás a pincészet életében azonban Bacsó András távozásával következett be. A birtok igazgatójának várható nyugdíjba vonulásáról már korábban is lehetett hallani, de a koronavírus és a megfelelő utód keresése miatt a bejelentésre és a tényleges távozásra idén februárban került sor. Bacsó András tanácsadóként továbbra is segíti a birtok munkáját, birtokigazgatóként utódja Kindl Róbert lesz. Közben a Bacsó család második generációja is aktív alakítója már a borászat életének, hiszen ifjabb Bacsó András három éve kapcsolódott be a Tokaj Oremus munkájába, és a díjnyertes 2018-as Mandolás elkészítésében is komoly része volt.

Bacsó András személyében egy korszakos egyéniség távozik a Tokaj Oremus éléről, akinek neve örökre összefonódott a birtokkal, de az ott végzett tevékenységén túl is aktív alakítója és meghatározó alakja volt Tokaj-Hegyalja szőlészeti-borászati történetének az utóbbi évtizedekben. Táncoló Medve portréja tökéletes képet ad Bacsó András életművéről, érdemes elolvasni.

Az Oremus letisztult szortimentjében mindössze egyetlen száraz bor kapott helyet a Petracs ékezéséig, ez pedig a Mandolás Furmint, amely hamar megkerülhetetlen igazodási ponttá vált a tokaji száraz borok mezőnyében. Hosszú évek óta következetes stílus és egyenletes minőség jellemzi a Mandolást, amely érlelhetőség szempontjából is jól vizsgázik. Tartottunk már egyszer egy vertikálist, nagyjából öt és fél évvel ezelőtt, itt volt az ideje egy újabb körnek. Nyolc évjárat gyűlt össze a kincseskamrában, ezeket kóstoltuk meg, a nap fénypontjának szánt, és a múlt héten megénekelt Petracs előtt.

A 2018-as St. Andrea Áldás kapcsán már említettük, hogy a neves boros magazin, a Decanter két magyar tételt is beválogatott a 2020-as év kedvencei közé. A tematikus Wines of the Year 2020 vörösboros válogatásában a St. Andrea Áldás Egri Bikavér Superior 2018, a buborékos, édes, illetve likőrborok mezőnyében a Balassa Bomboly Szamorodni 2017 szerepel. Utóbbi ráadásul 95 pontjával egyrészt bekerült az összes borkategóriából válogatott, legszűkebb "Top scorers" listára, és a második legmagasabb pontszámot - 95 pontot - kapta az édes, illetve likőrborok közül, csupán egy különleges eljárással készült nem évjáratos spanyol tétel (Bodegas De Alberto Dorado) előzte meg.

Kétszer volt szerencsém ehhez eddig a borhoz (itt és itt), mindössze két hónap eltéréssel, még nagyon fiatalon, most újra megkóstoltam. Amikor mind a hét szamorodni egymás mellett volt a Carpe Diem-ben, közöttük a Bomboly a lágyabb, nyíltabb, már fiatalon is élvezetes tételek közé tartozott. Most nem volt kontextus, de ez az élvezet-faktort nem csökkentette.

A Velencei-tó környékén nyaraló nagyfogyasztók számára az agárdi Csóbor Pincészet már évtizedes távlatban tekinthető megkerülhetetlen fixpontnak, legyen szó helyben fogyasztásról, palackos- vagy lédig borelvitelről. Néhányat az előbbi tevékenységek közül én is igyekeztem művelni azokban az időkben, amikor még menő volt utazni, nyaralni és turistát játszani, és bár posztot csak hat évvel ezelőtt szenteltem nekik, azért törekszem évente néhányszor beugrani némi fröccsalapanyagért és vörösborért, ha éppen arra visz az utam.

Most viszont a szokásosnál is nagyobb szerencsém volt, hiszen a fenti bejegyzésem okán néhány héttel ezelőtt megkeresett Hegedüs Péter, aki jelenleg Csóborék borásza és értékesítője, hogy nincs-e kedvem megkóstolni egy kartonnal az aktuális kínálatból, így a koronaálmát még bizonytalanul hosszú ideig alvó üdülőtelepüléseken történő keserédes átutazás nélkül volt lehetőségem szemezgetni a palackozott fehér- és vörösboraikból. És ha már így alakult, meg is írtam őket, alább.

A Tokaj Oremus Mandolása hosszú évek óta a tokaji száraz furmint-mezőny egyik sziklaszilárd alapköve (hamarosan egy vertikális kóstoló tapasztalatai is felkerülnek a blogra). Amikor a kisebb családi birtokok elindultak a dűlők felfedezése útján és egymás után jelentek meg a dűlőszelektált száraz furmintok és hárslevelűk, joggal merült fel a borkedvelőkben a kérdés, hogy az egyébként remek területekkel dolgozó Oremus mikor rukkol elő egy saját dűlős borral. A válasz: most.

Terveim szerint készülök idén több sauvignon blanc-os poszttal, több ország, több borvidék boraiból kisebb-nagyobb merítésekkel. Az első körben - mintegy tavaszvárás gyanánt - etyeki borászok 2019-es borait kóstolgattam, bár idén minden bizonnyal már a 2020-as borok is megjelennek a polcokon. Az etyeki körzetben a sauvignon blanc-ra különös figyelmet fordítanak, a chardonnay és a pinot noir mellett ez a harmadik kiemelt fajtájuk. Még tavaly szereztem be négy etyeki borásztól 1-1 palack 2019-es sauvignon blanc-t, ezeket kóstoltam össze nem régen.

Ténykérdés, hogy fogyasztóként nem zárkózom el az organikus szőlőműveléstől és borkészítészítéstől. A borvilág sokszínű, ezért is foglalkoztat már egy évtizede, felfedezése pedig egy elérhetetlen teljességre törekvő, életen át tartó folyamat, melyben sokféle stílusnak meg kell férnie egymás mellett. Azt is vallom ugyanakkor, hogy a borkészítés ideológiájának dogmái nem kerekedhetnek felül a tényen, hogy ez egy alkoholos ital, amit a bódító hatásán kívül többnyire azért fogyasztunk, mert finom. Éppen ezért állok ülök teljesen értetlenül és felháborodottan egy majd’ nyolcezer forintos francia narancsbor mellett, miközben próbálom megérteni a megérthetetlent: történetesen azt, hogy ez így kinek és miért jó.

Újabb rejtőzködő borvidékkel jelentkezem, ezúttal ismét Spanyolországból, az európai kontinenstől mégis eltávolodva. A rovat története során valószínűleg most járunk a legközelebb az Egyenlítőhöz, egészen pontosan a Kanári-szigetek egyik tagján, Tenerifén, amely nem csupán népszerű nyaralóhely, de borok terén is tud érdekességgel szolgálni.

Önmagában még nem lenne nagy mutatvány, hogy egy tokaji pincészet kövérszőlőt palackoz fajtaborként, az viszont már kuriózum, hogy mindezt egy száraz iskolázású borral tegye. Tokajban hagyományosan inkább édes borokban szerepel a fajta. Vagy késői szüretelésű édes bort készítenek belőle, vagy beházasítják édes borba, mindenesetre valahogy száraz tételként kevesen láttak benne eddig fantáziát (vagy talán csak kevesen voltak elégedettek a végeredménnyel). Itt a kivétel, ami erősíti a szabályt: egy 2019-es száraz kövérszőlőt kóstoltam a Péter Pincétől, ami a jövőben akár érdekes színfolt lehet a tokaji borpalettán, ha több évjáratban is sikerül reprodukálni ezt a minőséget.

Még tavaly év végén érkezett a hír, hogy az egyik legbefolyásosabb és legelismertebb nemzetközi boros magazin, a Decanter két magyar tételt is beválogatott a 2020-as év kedvencei közé. A tematikus Wines of the Year 2020 vörösboros válogatásába a St. Andrea Áldás Egri Bikavér Superior 2018, a buborékos, édes, illetve likőrborok mezőnyébe a Balassa Bomboly Szamorodni 2017 került be, amihez ezúton is gratulálunk.
Az Áldás 2018-as kiadásával még a nyár folyamán, egy budapesti étterem teraszán találkoztam. Már az illata is lenyűgözött és volt annyira meggyőző az egy pohárnyi élmény, hogy gondoskodjak egy saját palackról és kíváncsian várjam az itthoni, elmélyültebb kóstolás eredményét, aminek most jött el az ideje.

Hans Czerny alsó-ausztriai borász már mintegy huszonegy évvel ezelőtt hangolta át a tizennyolcadik század óta jegyzett birtokát organikus művelésűre. A fehérdomináns wagrami szortimenttel a biodinamika minimalizmusa mellett igyekszik megmutatni a termőterület sajátosságait a földdel összhangban élő szőlő gyümölcsén keresztül. Mindez persze csak érdektelen kliséhalmaz lenne egy alaposabb érzékszervi vizsgálat nélkül, ezért végeztem egy gyors, egyboros szondázást. Az eredmény: elégedettség és kíváncsiság egyszerre.

Gervai János kis etyeki borászatáról még 2016-ban írtam először a blogon, egy (2015 decemberi) budajenői pincelátogatás alkalmából, amelyet másfél év elteltével egy etyeki dűlőtúra és ismét kóstolás követett. Azóta hébe-hóba futottunk össze véletlenül egy-egy boros eseményen, és Gervai borokkal is ritkábban találkoztam, éppen ideje volt már egy átfogó kóstolónak. Még tavaly decemberben vásároltam 1-1 palackot az aktuális évjárat boraiból, amelyeket végül most az új év első heteiben bontogattam ki szép sorjában.

A kiskőrösi illetőségű Szentpéteri Borpincével nem túl élénk emlékeim szerint úgy három évvel ezelőtt találkoztam először Szegeden, egy alacsonyabb nívójú egyetemi kocsmában. Ekkora távlatból már felidézhetetlen, hogy pontosan melyik fehérborukból kevertettem egy, majd az élményszerű tapasztalatok miatt sorban további három viceházmestert a folyóboros verzióhoz képest megközelítőleg háromszoros áron, de az biztos, hogy minden egyes korsó megérte a ráfizetést. Azt nem állítom, hogy nincs az Alföldön még egy, technológiai szempontból hasonlóan magas színvonalon kivitelezett, jó savakkal szerelt, gyümölcsös versenytárs, de hogy Szentpéteriék bora egy volt közülük, az biztos.

Később, egy óbudai fesztivál keretei között lehetőségünk nyílt behatóbban is megismerkedni a pince boraival, amely csak megerősítette az addigi, alapvetően pozitív feltételezéseimet. Ezek alapján már magabiztosan, viszonylag kis kockázati faktor mellett emeltem le az újborként piacra kerülő néró rozéjukat az egyik hiper borospolcáról, hogy aztán csalódásmentes élményben legyen részem.

A Furmint Február hagyományos budapesti kóstolóját idén sajnos ellehetetleníti a koronavírus, úgyhogy a 2021 februárjában legfeljebb kicsiben, a nappaliban furmintozhatunk. Így teszek én is, kezdésnek itt a Gizella Pince új dűlős tétele, még a 2019-es évjáratból.

Franciaország számos olyan szőlőfajtát adott a borvilágnak, amelyek több földrészen is elterjedtek. Néhány közülük szinte "új otthonra" is lelt más országokban, mint a carmenére Chile-ben, a malbec Argentínában, a sauvignon blanc Új-Zélandon, vagy a chenin blanc Dél-Afrikában. Ezekről a fajtákról már legalább annyira eszünkbe juthat az Újvilág, mint a franciaországi bölcső. Burgundia két legfontosabb szőlőfajtája, a chardonnay és a pinot noir is elterjedt szerte a világon, és jöttek, jönnek a trónkövetelők - a pinot noir esetében talán Oregon és Central Otago kívánkozik az első két helyre -, de Burgundia uralma egyelőre megdönthetetlennek tűnik.
Sokkal kevesebb burgundi bort kóstolok, mint szeretnék, a csúcsok pedig ezen a borvidéken számomra elérhetetlen magasságban vannak. Szerencsére azért lehet találni - helyi viszonylatban - még megfizethető csodákat is, a mai bor ilyen.

Bevallom, hogy Illyés Miklós neve néhány hónappal ezelőttig teljesen ismeretlen volt a számomra. A szekszárdi Porkoláb-völgyben három hektárnál valamennyivel nagyobb területen tevékenykedő borász a kétezres évek első felének kétbites, de azért villogó-színes-szagos hangulatát megidéző webdizájnnal szerelt honoldala szerint kizárólag bioművelésben tartott vörös szőlökkel foglalkozik. Noha az öndefiníción kívül nem látok utalást semmiféle védett tanúsítványra, a filozófia körülbelül annyi lehet, hogy a szőlőművelésre a minimális beavatkozás, míg a pincében a klasszikus eljárások a jellemzők, ami jó hír a kénmentes dolgoktól viszolygó, de a műfajra alapvetően nyitott fogyasztók számára is.

Kezdhettem volna a kadarkával is, mégis a kékfrankosra esett a választásom, amelyből éppen a 2019-es évjárat érhető el a legnagyobb hazai borbolt-lánc polcain. Tapasztalatok és előítéletek nélkül vágtam bele az ismerkedésbe, és tulajdonképpen nem jártam rosszul. Sőt.

Koronavírus ide, vagy oda, vannak dolgok, amiken a járvány sem tud változtatni. Így Berecz Stéphanie ebben az évben is megörvendeztetett azzal a kedves gesztussal, hogy küldött jó pár palack bort, hogy kóstoljuk meg és írjuk meg a véleményünket. Nem csak a lassan szállingozó 2019-es száraz borok és az aktuális édesek voltak a csomagban, hanem amolyan visszatekintő jelleggel két 2018-as száraz tétel is a kartonba került.
A borrajongós csapatból most nem volt tettestársam, viszont Táncoló Medve is megkóstolta velem a borokat, az ő beszámolóját a saját oldalán olvashatjátok.

A Villa Sandahl érdekes színfolt a badacsonyi borászatok között, több szempontból is. A svéd családi tulajdonban álló birtok 2010-es boraival üstökösként robbant be a hazai borszcénába. A borvidékkel leginkább azonosított fehérszőlők - olaszrizling, szürkebarát, kéknyelű - helyett rajnai rizlinggel dolgoznak, és a prémium kategóriás palackoknak bizony megkérik az árát. Egyedi tervezésű, feltűnő címkékkel és fantázianevekkel ellátott boraik egyből magukra vonzzák a tekintetet, erről a képen látható két bor is tanúskodik.

A mai írás apropója eredetileg az volt, hogy a Villa Sandahl csapata másokkal együtt engem is meginvitált egy online koccintásra, az új esztendő és a Magyar Sommelier Szövetség által 2020-ban a termelői kategóriában a pincének odaítélt Par Excellence díj alkalmából. Ehhez küldtek egy véletlenszerűen kisorsolt bort is, esetemben a 2018-as Oh Deer-t.
Sajnos úgy alakult, hogy egyéb elfoglaltság miatt a péntek délutáni online koccintáson nem tudtam részt venni, de a bort természetesen megkóstoltam, sőt, kibontottam mellé egy tavaly év végén vásárolt 2017-es Rabbit Periscope-ot is.

Magyar tájegység boraival kezdődik idén a Rejtőzködő borvidékek sorozat, a Balatonfelvidéki borvidék egyik - szó szerint - kiemelkedő területén, Sümegen. Az egykor püspöki lakhelyül is szolgáló település fontos borászati múlttal rendelkezik és ma is akad itt figyelemre méltó pince. Ma a sümegi Egly Szőlőbirtokkal ismerkedünk meg.

Bár közhelyszerűen is megáll a lábán az állítás, amely szerint néhány hónapos ciklikussággal érdemes alaposan felbolygatni a borhűtő békéjét, most mégsem általános palacktárolás-technikai tanácsadást szeretnék tartani. Arról van csak szó, hogy néhány nappal ezelőtt éppen egy ilyen házileltár során bukkant elő Bott Frigyesék (egykori?) öndefiniáló muzslai nagyházasításának kettőezer-tizennyolcas évjáratából egy palack, ráadásul a hűtőteltház okán az újrastrukturálás után már nem jutott neki polc, ezért úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, és azon hidegében csapra is vágom belőle az első és utolsó palackomat.

Nem ez a bor első évjárata, amivel találkozok, és mivel Frigyesék évről-évre igen magas színvonalon tudják űzni ezt az ön- és borvidékbemutatós stílust, ezért igen kis valószínűsége volt annak, hogy csalódok. Nem is csalódtam.

Az Etyeki Kúria Red névre hallgató házasításának akkor aktuális évjáratáról még tavaly akartam írni, de végül idő hiányában nem nyílt ki a palack. Időközben aztán azzal is szembesültem, hogy az aktuális évjárat kérdésére nem is olyan egyszerű egyértelmű választ adni. A helyzet ugyanis az, hogy a pincénél és a legnagyobb borkereskedésben még a 2017-es évjárat fut, miközben egyes hiperekben már a 2018-as is elérhető. A gordiuszi csomót végül azzal vágtam át, hogy mindkét bort megkóstoltam egymás mellett.

Csehország déli részén, nem messze az osztrák határtól tevékenykedik egy fiatal természetesborász, aki létezésével és boraival többszörösen is túlmutat a megszokott kereteken: egyrészt borkészítésről beszélünk egy sörorigójú szeszkultúrával rendelkező országban úgy, hogy a modern megközelítéssel klasszikusnak tekintett eljárások helyett a minimális beavatkozáson van a hangsúly, másrészt mindezt csak 2009 óta teszi, érdemi lokális előzmények nélkül. A moravai Milan Nestarec tehát érdekes jelenség, és ha a palackok beltartalama legalább annyira könnyű, laza, élvezetes és szórakoztató, mint maguk a címkék, akkor nincs ok a tartózkodásra még azon fogyasztók esetében sem, akik amúgy kellő távolságból figyelik az ilyen minimálkénes-organikus őrületeket.

Én azért igyekszem nyitottabb lenni, úgyhogy egyértelmű volt, hogy megszondázom a fiatal cseh borász alapszériáját, melynek egyik tagja egy szénsavmacerált, kénmentes, vörös újbor-házasítás. A háttérinfókat tekintve extrém próbálkozás, de ha jó a kivitelezés, akkor könnyen elkapható az úgynevezett gyümölcslé-élmény. És ezúttal erről van szó.

Nem tudom, vajon hány borkóstolóra fogok majd eljutni 2021-ben, mindenesetre egyre már sikerült, és mindenképpen elmondható, hogy bivalyerős volt a kezdés. A Tokaj Magic kóstolósorozatának keretében ezúttal ugyanis 2016-os aszúk kerültek a reflektorfénybe. 2016 valószínűleg nem úgy vonul be majd a történelembe, mint klasszikus aszús évjárat, de ami ebből az évből palackba került, az megérdemli a figyelmet, mert egészen kivételes paraméterekkel rendelkező, különleges aszúk születtek.
A járványhelyzetre és a palackok űrtalmára is tekintettel szűk létszámú, (alaposan szét)ültetett társaságnak az állandó házigazda Ripka Gergő barátunk mellett meghívott vendégként Ujvári Vivien, a Barta Pince borásza is mesélt az évjáratról és az aszúkról.

A Fertő tó partján tevékenykedő Koppitsch-család – név szerint Maria és Alex – ismerős lehet a természetes borok közegében mozgó fogyasztóknak. A sztori lényege abban áll, hogy a szokásos minimális beavatkozás mellett igyekeznek úgy bemutatni az egyedi mikroklímával rendelkező borvidéket, hogy közben kifejezetten könnyű, szórakoztató és szerethető ivóborokat készítenek. Közelebbről nézve pedig négyféle borstílusban próbálnak érvényesülni, melyek közül a Touch csak az egyik. A cél itt egy olyan narancsbor elkészítése, amely képes bemutatni a termőterület talajszerkezetének hatását a borra, mint végtermékre.

Mindezt a klasszikus dűlőházasítás műfaján keresztül igyekeznek prezentálni. Az biztos, hogy a 2019-es évjárat olaszrizling-gerincű, és a tó melletti területek mészköves-agyagos karakterének megjelenítésére törekszik narancsbor-szemüvegen keresztül. Nagy használt hordókban erjedt és érett, valamint kapott 16 napot héjon. Mindösszesen 9 milligrammnyi kénnel kezelték literenként. És hogy milyen? Hát olyan, amilyennek lennie kell: egyszerre megosztó és élményszerű.