A Kikelet Pince birtokborai 2021 óta a Tarcal régies nevét is a palackon viselik. A Tarczal Furmint és a Tarczal Hárslevelű több helyi dűlő termésének házasításából készül. Berecz Stéphanie nem szokott kapkodni a forgalomba hozatallal, most a 2023-as évjárat fut. Bő egy éve a birtokon kóstoltam a két bor 2022-es évjáratát, most egy év elteltével előkaptam az otthon pihenő palackjaimat, hogy megnézzem, hogyan fejlődtek, változtak az eltelt idő alatt.

Provence-ról elsősorban a halvány színű, elegáns prémium rosé-k jutnak a borkedvelők eszébe, Magyarországra is főleg ezek a tételek jutnak el. Személy szerint én is nagyon szeretem ezeket a borokat (az árakat kevésbé), de néha érdemes távolabbra is tekinteni és nem csak "rózsaszínben látni" a borvidéket.
Az itthon elérhető választékból a Fiugiére lett az egyik kedvenc birtokom, a rosé-kből minden évben megkóstolok egyet-kettőt, idén viszont a fehérekkel is próbát teszek. Néhány napja a szortiment középső szintjén lévő, árban már prémium kategóriás Premiére sorozat fehér tételét kóstoltam meg.

Tavaly ősszel egy szerencsés véletlennek köszönhetően írhattam a SAZÜ Balatonról, mint a Balatonfelvidék egyik új, izgalmas borászatáról. Blaskó Dávid tulajdonos-borász már akkor elárulta, hogy a soron következő, 2024-es évjáratot már lekötötte a Bortársaság, úgyhogy kíváncsian vártam, mikor látom az új borokat a polcokon. A második találkozásban már nem játszott szerepet a véletlen. Néhány hete került forgalomba két 2024-es tétel, a syrah-grenache házasítással tettem egy próbát.

Szombaton a Badacsony New Yorkban kóstolón jártam (maratoni beszámoló itt) és bár rengeteg bort kóstoltam, mire Gilvesyék standja felé vettem az irányt záróra előtt, már nem találtam ott senkit. Ezt a palackot viszont igen, és mivel addigra a vendégsereg legkitartóbb tagjai szépen elkezdték letakarítani az asztalokról az ott árválkodó, de még nem üres palackokat, példájukat követve én ezt a bort vittem haza. Gilvesyéknél szinte mindig feltűnik egy érettebb a bor a standon, most ez a 2021-es rajnai volt a soros. Korábban szerintem nem is kóstoltam, úgyhogy kíváncsian vártam az első kortyokat.

Neckenmarkt, azaz Sopronnyék – ez a határtól szinte sétatávolságra fekvő osztrák település, ha szigorúan a térképre szorítkozunk, nem tűnik túlzottan jelentékeny burgenlandi mezővárosnak. Ha viszont a bor szemüvegén keresztül vizsgáljuk, könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a borvidék egyik jelentős központjaként funkcionál, számtalan ismert és kevésbé ismert birtokkal a közigazgatási határain belül. Szeretjük ezt a vidéket, magunk is sűrűn átutazunk rajta, ha éppen Sopron környékén van dolgunk – és ez nyaranta gyakran megesik. Így történt, hogy minden bizonnyal még tavaly, egy véletlenszerű billás bevásárlás során a kezembe akadt a helyi Hufnagel-birtok merlot-ja, amely aztán jól be is ragadt az itthoni készletembe hosszú hónapokon át.

Már féltem tőle, hogy egykori kvalitásainak csupán az árnyékával fogok találkozni a palack nyakának elcsavarása után, de szerencsére élményszerű, méghozzá pozitív élményekben gazdag tapasztalatokat gyűjtöttem. Ékes példája ez a bor annak, hogy Burgenland nem csak a kékfrankosról szól.

Amióta a mindennapi káosz túlélésében igyekezve a borral inkább ivási, mintsem kóstolási tapasztalataim vannak, kalibrálnom kellett az igényeimet és a szempontjaimat is. Elmélyedni ritkábban van idő és lehetőség, így a direkt, hosszabb fókusz nélkül is értékelhető gyümölcsösséget előtérbe, míg a komplexitás keresését inkább a háttérbe szorította az élet. Nem magyarázkodom, inkább csak bevezető előszóként kijelentek, hiszen fogyasztóként éppen ez az élethelyzet szüli a borválasztásaimat is.

Az pedig bizonyára nem véletlen, hogy a Ruppert Borház palackjai még így is rendszeresen, sűrűn fordulnak meg a hűtőmben, beltartalmuk pedig a poharamban: a diósviszlói 27 hektár termése ugyanis éppen ezt az életigenlő frissességet, gyümölcsösséget képviselik az alapoktól a szortiment tetejéig. Ehhez a koncepcióhoz igazodik a 2022-es cabernet franc-juk is, amely a pince alapszériás, de jelenleg kifutó tételeként széles körben elérhető volt a boltok polcain. Így jutottam hozzá egyhez én is, ha jól emlékszem, egy online rendeléshez hozzácsapva. Nem bántam meg.

Ha a Szekszárdi borvidék legfontosabb borászatait vesszük számba, nem lehet kihagyni a Sebestyén Pincét. Sebestyén Csaba és Csilla borászata legelőször talán bordeaux-i fajtákból készített házasításaival hívta fel magára a figyelmet, de azóta a nevükhöz fűződik több elegáns, dűlőszelektált bikavér, és a talán a legkifinomultabb stílusú magyar rosé is. Legújabb dobásuk egy házasítás a híres Görögszó dűlőből, Szekszárd két legfontosabb szőlőfajtájából, kékfrankosból és kadarkából.

A most következő borpár tágan értelmezve akár a dűlőpárokról szóló sorozatban is helyet kaphatott volna, de ki is lógnának a sorból, mert ha úgy teszik, két hegyborról van szó. A Szászi Pince legfontosabb fajtája a kezdetektől fogva az olaszrizling, amelyből több tételt is lepalackoznak. A "csúcsmodell" a Kabócás a 2000-es évek közepén egyenesen hazai fehérboros ikonná vált. A stabil alapokat a Badacsony, a Szent Görgy-hegy és Szigliget dűlőiből készült olaszrizlingek képezik. A meleg, aszályos 2024-es évből kóstoltam össze a Badacsonyi és a Szent György-hegyi Olaszrizlinget. A pincénél hagyományosan a Szent György-hegyi tétel van magasabbra pozícionálva, és tapasztalataim szerint nálam is ez a nyerő. Lássuk, hogy a 2024-es évjárat esetében is maradt-e a papírforma.

Folytatódnak a furmintos beszámolók, a régebbi évjáratos Nobilis után most egy frissebb tétel következik a sorban, Demeter Zoltántól. Aki ismeri a tokaji borászt, tudhatja, hogy maximalista, nála semmi nem történik véletlenül, minden, a borászatban tett mozdulatnak, a kóstolóteremben elhelyezett tárgynak rendeltetése van. A borász megalkuvást nem tűrően hajszolja a legmagasabb minőséget, tökéletességet, legyen szó pezsgőről, aszúról vagy száraz borról. A szortiment alapját képező tétel stílusát is fokozatosan csiszolgatja, finomítja, a. Azt olvastam, hogy Demeter Zoltán a 2024-es kiadást tartja az eddigi legjobb birtokfurmintjának. Nem tudok vele vitatkozni.

Februárban nem maradhat el a furmintozás, az itthoni készletből biztosan előkerül majd néhány tétel a "Tegnap ittam" sorozat keretében. Elsőként egy érlelt palackot választottam, a Tokaj Nobilis eddigi legdrágább száraz borát. Bárdos Sarolta borászata éppen tavaly ünnepelte alapításának 25. évfordulóját, ezalatt a borvidék egyik meghatározó kis családi pincészetévé vált, amelyet a szakma több elismeréssel is jutalmazott (2012 Tokaj-hegyalja Év Bortermelője, 2024 Borászok borásza). 
Kezdettől fogva a Barakonyi dűlő jelenti a birtok szívcsakráját, a család 1947 óta műveli itt a szőlőt. Számos remek, hosszan érlelhető bor született itt, az elmúlt 25 évből csak kétszer fordult elő, hogy nem készült innen dűlőszelektált tétel. 2018-ban és 2019-ben a Barakonyi felső, teraszos kialakítású parcellájának karós művelésű tőkéiről egy külön válogatott furmint is palackba került. Tavaly márciusban kóstoltam a birtokon a 2019-es kiadást, ami kiemelkedett az egyébként is magas színvonalú sorból. Bár az ára hallatán nyeltem egy nagyot, végül vettem egy palackot és most ezzel nyitom a Borrajongón az idei Furmint Februárt.

A 2010-es években rendszeresen megrendezték Budapesten az Eger-Szekszárd Bikavér Párbajt, ahol a két borvidék top termelői mutatták be boraikat a szakértőknek és a nagyérdeműnek. Az eseményről többször mi is tudósítottunk, utoljára éppen 10 évvel ezelőtt. A kezdeményezés mintha elhalt volna a 2020-as évekre (vagy csak hozzám nem jutott el a híre), pedig az utóbbi időben az egri és szekszárdi borok - köztük a bikavérek - is egyre másra gyűjtik be a nemzetközi elismeréseket (a mai bort James Suckling csapata 94 pontra értékelte). Talán csak nekem furcsa, hogy éppen most nem kapnak a lehetőségen a borászok, hogy megmutassák ezeket a borokat egy tematikus kóstoló keretében. Ez csak onnan jutott eszembe, hogy a minap kóstoltam a 2021-es Takler Örökség Bikavért és szerintem szép példája annak, hogy mennyit lehetett csiszolni a borok stílusán az elmúlt években.

A Weingut Prager Wachau, Ausztria és az egész borvilág egyik megkerülhetetlen és ikonikus termelője. Az 1717-ben alapított birtok a huszadik század második felében Franz Prager irányítása alatt már vezető szerepet játszott a borvidéken és a borvidéket megreformáló Vinea Wachau mozgalomban, de veje, a borász, geológous, biológus, történész Toni Bodenstein emelte legenda státuszba a borászatot. Tizenhat és fél hektáron gazdálkodnak, kizárólag Wachau két szőlőfajtájával foglakoznak, a választékot egy-egy Federspiel kategóriás riesling és grüner veltliner, valamint több dűlős Smaragd kategóriás bor alkotja, olyan dűlőkből, mint például az Achleiten vagy a Klaus.
Sajnos ritkábban kóstolok Prager borokat, mint szeretném, de most előkerült a borhűtőből egy évek óta őrizgetett palack, egy különleges parcellaszelektált zöldveltelini, ami mind földrajzilag, mind képletesen Wachau legkomolyabb magasságait képviseli.

Luka Enikő boraival úgy vagyok, mint az igazán jó merlot-val: sajnos ritkán iszom, de olyankor nagyon szeretem. A Madárlátta Merlot éppen a két halmaz metszetét képviseli és nem is okozott csalódást. Nem kóstolok eleget ahhoz, hogy megmondjam a tutit a soproni bor helyzetéről, de  a kevés személyes tapasztalat alapján egyetértek alföldi merlot-val, hogy a borvidékről jó ideje Luka Enikő borai tűnnek számomra is a legbiztosabb választásnak. A borok meglehetősen frissen piacra kerülnek és gyorsan el is fogynak, úgyhogy a rajongóknak célszerű gyorsan betárazni a kedvencekből. Az már egy tavalyelőtti kóstolón is feltűnt, hogy az utóbbi években finomodott a borok stílusa, most már viszonylag fiatalon is fogyaszthatóak, nem kell feltétlenül éveket várni, hogy a palackban összeálljon a szerkezet, besimuljon a tannin. Minden bizonnyal szépen is érnek ezek a tételek, de ebben sajnos kevés tapasztalatom van, általában mire észbe kapok, már lekések az utolsó palackokról. A 2023-as Madárlátta Merlot is eltűnt már a polcokról (a pince honlapja szerint egyébként is ez a legnépszerűbb boruk), az egyik utolsó palackra csaptam le. Nincs mit tenni, meg kell várni a következő évjáratot. Abból majd jobban felkészülök.

Az egy hónappal ezelőtti írásban szereplő két jól bevált favorit után megkóstoltam két másik idei magyar újbort is. Mindkettő megérdemel egy próbát, bár mindkettőhöz fenntartásokkal közelítettem. A vörös újbor műfajjal a már klasszikussá vált Vylyan Bogyólén túl alig-alig kacérkodtam az elmúlt évek alatt, portugieser-fronton régen sok csalódás ért, Rupperték viszont ügyesen megoldották a feladatot. A Vylyan Bogyóléhez hasonlóan már A Bolond Kalapos címkéje is megújul minden évben. A Figula Pincészetnél hosszú évek óta zenit képezi a félszárazra kierjesztett újbor alapját, ehhez idővel más fajtákat is házasítottak, így lett a bor neve Zenit & More. Ezzel a borral is régen találkoztam utoljára, de Figula Misi a Vince Gálán annyira dicsérte az idei évjáratot, hogy gyorsan beszereztem belőle egy palackot. Még aznap este elvittem magammal vendégségbe, ahol szépen el is fogyott, úgyhogy vettem még egyet, hogy jobban oda tudjak figyelni rá. A múlt héten kiürül mindkét palack, most pedig érkezik a gyors beszámoló.

A legszűkebb Györgykovács Imre Rajongói Klubba ugyan biztosan nem férek be, de tény, hogy én is minden évben várom a somlói borászlegenda új borainak megjelenését. A kettő, illetve - amikor nagy ritkán önállóan megjelenik a sárgamuskotály - néha három tagúra fogyott választékból általában a traminit szoktam megvásárolni, de az elmúlt pár hétben olyan sok szépet olvastam az olaszrizlingről (itt és itt), hogy idén azt is megvettem. Györgykovács Imrénél valahogy egyébként is a páratlan évjáratok szoktak jobban sikerülni (ha lehet ennyire általánosítani, bár a borász maga is így látja) és a 2023-as évjárat is remek borokat adott (azóta futólag mindkettőt kóstoltam). Nekem is be kell állnom a sorba: a 2023-as olaszrizling kiváló, ugyanakkor - legalábbis jelenlegi formájában - az én fejemben élő Györgykovács-stílustól kicsit eltérő irányvonalat képvisel.

Idén kicsivel később, november elején került a polcokra a Sauska Cuvée 7 legfrissebb, 2021-es évjárata, szokás szerint duplán: két kapszulával a Cuvée 7 Siklós, barna kapszulával a Cuvée 7 Villány. A pincészet és a Bortársaság december elejéig különféle kedvezményes ajánlatokkal is támogatja a megjelenést, aki alaposan bevásárol, még ajándék pezsgőt is kaphat. November elején a boltokban is meg lehetett kóstolni a két bort, én is így tettem. Ahogy tavaly is, néhány perc és kb. fél-fél deci kóstoló jutott, majd utólag emlékezetből született pár sornyi jegyzet, ami alapján mélyreható elemzésekbe nem bocsátkoznék, de egy gyors bejegyzésben rögzítem a benyomásokat.

Ritkábban kóstolom Bott Frigyes borait, mint a korábbi években, amikor többször el is látogattunk a muzslai borászhoz. Amikor viszont igen, az általában pozitív élmény, és bár régen inkább a fehérborok között találtam meg a kedvenceimet, az utóbbi időkben talán inkább a vörös tételek tetszettek jobban, bár hangsúlyozom, szűk a merítés. Ez részben az ármelkedéseknek is köszönhető, 7000 forint alatt alig van Bott Frigyes bor a polcokon. A mai írásban szereplő palackkal viszont szerencsém volt, a normál ár 60%-áért sikerült hazavinni a boltból néhány hónapja, a hétvégén pedig eljött a kóstolás ideje.

A borvilágba elsősorban dűlőszelektált tokaji furmintjaival és édes boraival berobbanó Balassa István 2018-ban döntött úgy, hogy kipróbálja, hogy működnek a nemzetközi fajták a mádi dűlőkön. A borász kóstolóin sokszor elhangzik, hogy a klímaváltozás és az egyre gyakrabban előforduló extrém időjárási jelenségek egyre komolyabb kihívások elé állítják a borvidéket, és kérdés, hogy a borvidéken engedélyezett hat szőlőfajta miként viseli majd a megpróbáltatásokat. Balassa István szerint nyitni kellene más szőlőfajták felé is, ezért telepített rajnai rizlinget és a chardonnay-t Mád két első osztályú dűlőjére, a Nyulászóra és a Szent Tamásra.
Nem ő az első és egyetlen tokaji borász, aki nemzetközi fajtákkal is dolgozik, például a Sauska portfólióban ezek régóta nagy hangsúllyal szerepelnek és találkozhattunk chardonnay-val, sauvignon blanc-nal, pinot noir-ral vagy rajnai rizlinggel más pincészeteknél is (hirtelen ők jutottak eszembe: Angyal, Árvay, Breitenbach, Carpinus, Dobogó, Grand Tokaj, Maison Aux Pois, Oremus, Pajzos-Megyer, Sauska), de számomra talán mégis Balassa István esetében volt a legváratlanabb a fordulat, az addig tőle megismert borok tükrében.
A rajnai rizlingből 2020-ból debütált, azóta több évjárat is palackba került és kis mennyiségben kapható volt a pincénél, de idén már a 2024-es évjáratból mindkét fajta bora elérhetővé vált a nagyközönség számára.

Szentendre egykor virágzó borkultúrájáról és a hagyományok újraélesztésén munkálkodó Kőhegyborról még 6 évvel ezelőtt írtam a Borrajongón. A pincészet akkortájt hozta forgalomba első borait, én pedig sajnos hamar el is vesztettem a fonalat velük kapcsolatban. Augusztus utolsó szombatján meglátogattam a baráti kör szentendrei szekcióját, és bár a délután lezúduló özönvíz részben felülírta terveinket (séta a városban, közben többek között helyi borok kóstolása, stb.), így beszorultunk a nappaliba és a konyhába, de kutyafuttában azért sikerült két Kőhegybor tételt is megkóstolni. Remélhetőleg nem kell újabb 6 évet várni a következő találkozásra.

(Szentendre óvárosa)

Egy fehér és egy vörös tételt kóstoltam, utólag, emlékezetből került be néhány kósza sor a jegyzetfüzetbe, de ez a két bor nem is igényli a hosszas elemezgetést. Könnyedre hangolt, jól fogyasztható, nem túl bonyolult, de ehhez mérten is élvezhető tételeket zártak palackba.