A Winery On Creation Demuerte névre hallgató borcsaládja egyszerre borászati és művészeti projekt, Pablo Cortés borász és Karel Fissner kreatív igazgató szerelemgyereke. Yecla DO-ban, a Bodegas Barahonda pincészet feldolgozójában készülnek el a borok, a szőlő a környező ültetvényekről származik. A vörösborok legfontosabb komponense a borvidék jellemző fajtája, a monastrell, emellett garnacha, syrah, cabernet sauvignon, petit verdot, sauvignon blanc és verdejo fajtákkal dolgoznak. A borok címkéjén ugyanaz a központi motívum, a calavera koponya szerepel, amelyet az azték-maja-mexikói kultúrkörből kölcsönöztek, azonban az egyes tételeket az erőteljes színek használata jól megkülönböztethetővé teszi. A feltűnő design valószínűleg a fiatalabb generációkat célozza meg, persze semmit sem ér az egész, ha a borok nem hozzák az elvárható minőséget, de szerencsére ezzel sincs probléma. A Demuerte borcsaládot hét bor alkotja, egy fehér, egy rosé és öt vörös, én most a fehéret és az egyik vöröset kóstoltam meg.

A mai borhoz érdekes viszony fűz, ugyanis a Domaine Bellevue Sauvignon Blanc volt "boros pályafutásom" elején az egyik kapudrog a szőlőfajta borai felé. A bőség zavarában elveszve jó néhány évjárat kihagytam, de amikor a Borkorzó, illetve a Nullahetvenöt kínálatában rábukkantam, nem volt kérdés, hogy felelevenítem a régi ismeretséget. Nem is kellett csalódnom, a bor még mindig tudja, amit régen, ráadásul ár-érték arányt tekintve is jó vétel.

A kadarka a Szekszárdi borvidék identitásának fontos része, az itteni bikavérek kötelező alkotóeleme és jóformán minden borászat szortimentjének sarkallatos pontja. Faramuci helyzet, hogy ennek ellenére a borvidék 2100 hektárjából mindösszesen 100 hektáron terem kadarka. Nem volt ez mindig így, a 19. században a legelterjedtebb szőlőfajta volt Magyarországon, nem csak Szekszárdon, hanem szinte minden borvidéken foglalkoztak vele, de a 20. század második felében töredékére lecsökkentek a kadarka által elfoglalt területek.
A Szekszárdi borvidéken ifj. Márkvárt János az egyik legelkötelezettebb termelő, ahogy a honlapján írja, az ereiben 50% kadarka folyik. A családi birtok 5 hektárnyi területének felén kadarka terem, egyes parcellákon közel 100 éves gyalogtőkéket is művel a borász. A pincében két kadarka kerül palackba: a kizárólag öreg tőkék alapanyagából készülő, hordóban, viszonylag hosszabb ideig érlelt Sauli, és a fiatalabb és idősebb tőkék termését egyesítő "sima" Kadarka. Én utóbbiból bontottam egy palackkal.

Tavaly nyáron járta a be borsajtót a Pécsi borvidéken gazdálkodó Szabó Zoltán bejelentése, miszerint bezárja a saját borászatát és ezentúl Ausztriában dolgozik majd egy borászatnál. A borász elmondása szerint döntése egy hosszú folyamat eredménye, de az utolsó évek különösen nehezek voltak. Nagy érvágás ez a pici borvidéknek, reménykedjünk benne, hogy egyszer még lesz visszaút. Így a 2022-es évjárat Szabó Zoli utolsó évjárata a Pécsi borvidéken, néhány palackom nekem is van még 2021-ből és 2022-ből, most a 2022-es Déli Fényt kóstoltam meg.
A Déli Fény a Pécsi borvidék közösségi bora, 2017-ben a Pécsi Összhang nevű, pécsi bortermelőkből verbuválódott egyesület hívta életre. 2017-ben öt termelő (Szabó Zoltán, Planina, Radó, Schunk, Fehérváry) készített el az új márkanév alatt saját borát, a cél egy könnyed, jól iható, de kellő beltartalommal is rendelkező bor. Legalább három fajta kell a házasításba, legalább a felét kötelezően Kárpát-medencei fajták alkotják, illatos fajtákból legfeljebb 25% kerülhet bele és hordós érlelésű komponens is legfeljebb a bor negyedét teheti ki. A címkén a napkorongot mintázó óralap és a 2382-es szám az adott évjáratban mért napsütéses órák számát jelzi.
Sok tapasztalatom nincs a Déli Fényekkel, ez összesen a második ilyen bor, amivel találkoztam, kíváncsian vártam, hogy milyen lett Szabó Zoli interpretációja.

A kiváló német riesling és a dűlős aszú után itt a harmadik 10 éves bor, amit eredetileg egy évnyitó borozgatásra szántam, de ezúttal egy dugóhiba miatt meg kellett várnom a cserepalackot. A bor Ausztria egyik ikonikus pincészetének zászlóshajója. A Krutzler Perwolff első évjárata 1992-ből készült el és a bor jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a burgenland-i kékfrankosok világszerte ismertek és elismertek lettek.
A Perwolff Deutsch-Schützen-Eisenberg magas vastartalmú agyagos, illetve palás talajon termő, régi tőkés ültetvényeiről készül (2013-ban a tőkék kora 33-50 év volt). A bor nyílt kádon erjedt, az almasavbomlás barrique hordókban történt, végül a tétel új 225 literes és 500 literes hordókban érlelődött 19 hónapon át.

A Káli Kövek választékának gerincét adó faluborokkal az ismerkedés kezdeti fázisában valahogy kevésbé találtunk egymásra, így azokból az elmúlt években csak hébe-hóba kóstoltam egyet-egyet, cserébe tavaly két szép meglepetés is érkezett a pincétől. Az egyik a somlói termésből készített Kalamona, a másik a vörös cuvée, a Karmazsin (Kalamona, Karmazsin, Kavics... csak most tűnt fel az ismétlődő az alliteráció a pince és a borok fantázianeve között). Utóbbiból nemrég megjelent a 2022-es évjárat, egy kicsit megváltozott az összetétellel, de természetesen megszavaztam neki a bizalmat. A 2021-es Karmazsinban zweigelt, cabernet sauvignon és cabernet franc egészítette ki a kékfrankost, az új évjáratban már csak cabernet franc került a fő fajta mellé.

Az Etyeki Kúria borai szépen elmentek mellettem az utóbbi időszakban. Ez bizonyára az én hibám, hiszen az alapok minőségét folyamatosan magasan tartó pince szépen tette a dolgát, miközben én másfelé jártam saját útjaimat. Mindeközben névszeparáció is történt: ez a borhűtő mélyéről előbányászott merlot ugyanis már csak kinézetében illeszkedik etyeki társaihoz, a címkén már Kúria Sopron szerepel. Elsőre fel sem tűnt, ami nem baj, hiszen a lényeg úgysem ez. Sokkal inkább az, hogy ezt a véletlenül elpakolt merlot-t még éppen szép állapotában sikerült elcsípnem. Ez pedig öröm, boldogság.

Burgenlandra a kékfrankos osztrák hazájaként gondolunk leginkább, de a tartomány ennél jóval sokszínűbb borkészítési tradíciókkal és palettával rendelkezik, ahol a száraz fehér, rosé és vörösborok mellett az édes borok is fontos szerepet játszanak, utóbbiak leginkább Ruszt városában. Több eredetvédelmi körzet is van Burgendlandban, ezek egyike Leithaberg DAC. Leithaberg DAC a tartomány északi részén található itt húzódik a Fertő-tó nyugati partja és a Lajta folyó között a Lajta hegység. A 34 kilométer hosszú hegyvonulat alapkőzete kristályos pala és mészkő, legmagasabb pontja, a Sonnberg 484 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. Az éghajlat alapvetően száraz, kontinentális, a helyi makroklímát a tó és a hegység egyaránt befolyásolja. Már az i.e. 8. századból is találtak itt szőlőművelésre utaló leleteket, így a régió Európa egyik legrégebbi szőlőtermesztő vidéke.
A fehérborok chardonnay, pinot blanc, neuburger és grüner veltliner fajtákból készülhetnek, ezek házasítása is engedélyezett. A vörösborok esetében a blaufränkisch - kékfrankos az egyetlen fajta, amely Leithaberg DAC megjelölést viselhet, bár a bor legfeljebb 15%-ban zweigeltet, St. Laurent-et vagy pinot noir-t is tartalmazhat. A szőlőültetvények közel 2/3-át a kékfrankos foglalja el, míg 1/5-én chardonnay terem, így a termelők nagy része erre a két fajtára koncentrált, mintegy Burgundia analógiájára, csak itt a pinot noir helyét a kékfrankos veszi át. Természetesen a terroir is más, de a cél ugyanaz: elegáns, a termőhelyet hűen tükröző borok palackba zárása. Közel 60 borászat palackoz Leithaberg DAC megjelölésű borokat, én most a Weingut Kirchknopf-tól választottam egy öreg tőkés chardonnay-t és egy alap blaufränkisch-t.

Miklós Csaba, vagy ahogy mindenki ismeri, Csabi a Móri borvidék valószínűleg legismertebb borásza, részben a fiatalos és feltűnő címkéknek és fantázianeveknek, részben a közvetlen és népszerű "frontembernek" is köszönhetően. A pince ma 8 hektáron gazdálkodik Mór környékén, természetesen fehér szőlőfajták vannak a fókuszban, különösen a borvidék sajátja, az ezerjó. Én is ezerjót kóstoltam a pincétől a hétvégén, rögtön kettőt is.

Ismét egy mátrai bor kerül a fókuszba, ezúttal azonban egy kissé "tájidegen" fajta képviselője mutatkozik be. A tempranillo az Ibériai-félsziget egyik legelterjedtebb és Spanyolország valószínűleg legfontosabb szőlőfajtája, itthon azonban éppen csak 1-2 borászat próbálkozott meg a termesztésével. Az némileg meglepő, hogy a kevés kísérletező kedvű borászatból kettő is a Mátrában tevékenykedik (Sol Montis - korábban Kovács és Lánya, valamint Dominium Pincészet). A Dominium Pincészet már több éve dolgozik a tempranillo-val és úgy tűnik, hogy eddig bevált a dolog, mert 2018-ból Aragon néven már egy válogatás tétel is napvilágot látott. Én viszont most az "alap" tétel aktuális évjáratával ismerkedtem meg és tetszett, amit a palackban találtam.

Az illatos fajtákat magukat komolyan vevő boros körökben nem szokás sokra tartani, legyen szó Irsai Olivérről, traminiről, vagy sárgamuskotályról, ritkán hallani, hogy egy borásznak vagy borszakértőnek ez legyen a kedvenc fajtája. A sárgamuskotályból Ausztriában több borvidéken - elsősorban Steiermark borvidékein - remek prémium tételeket palackoznak, nálunk inkább cash-flow kategóriaként tekintenek rá a borászok, kevesen próbálkoznak a fajta csúcsra járatásával. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincsenek figyelemre méltó kivételek. A Centurio Szőlőbirtok tulajdonosa és borásza, Ludányi Balázs már több évjáratban készített dűlőszelektált sárgamuskotályt a Fáy-domb dűlőről, bizonyítva, hogy többet is ki lehet hozni a sárgamuskotályból egy kellemes bukébornál. A 2021-es évjárattal még az év elején, Kézdy Dánielnél volt szerencsém először találkozni és simán volt olyan meggyőző, hogy gyorsan beszerezzek egy palackot, alaposabb ismerkedés céljából, amire most kerítettem sort.