Vannak az életben bizonyos helyzetek, amikor az idő és a tér megszűnni látszik, a mindennapos gondok távolinak tűnnek, az ember lánya/fia pedig csak ül, a végtelen messzeségbe bámul, ráfagy a mosoly az arcára, és élvezi, hogy az élet megajándékozta ezzel az élménnyel. Anélkül, hogy nevesíteném az érzést, vagy bármilyen mélyenszántó metafizikai értekezésbe kezdenék, biztosan állíthatom, hogy valami ilyesmiben volt részem a 2HA Szőlőbirtok és Pincészet teraszán egy hónapja, ahogy a borokat kortyolgatva gyönyörködtem a tájban. Az is egészen bizonyos, hogy itt van az ország egyik legszebb "fekvésű" padja. Mutatom:

Régóta szövögettem már a terveimet a 2HA meglátogatására, hiszen a borokat évek óta rendszeresen kóstolom. Idén elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, tényleg megnézem a saját szememmel, hol készülnek ezek a formabontó tételek. Kis csapatunk egy kellemes délutánt töltött a pincénél és valóban úri dolgunk volt: ültünk a teraszon, élveztük a kilátást és a csendet, a borok sorban érkeztek a poharakba és végül még egy gitár is előkerült. Házigazdánk számára pörgősebb volt a műszak, ő ugyanis henyélésünk ideje alatt néhány másik kóstolócsoportot is kiszolgált. Beszélgetésre így kicsit kevés idő jutott, de Török Csabával utólag ezt is pótoltuk.

A paloznaki Homola Pincészetnél tavaly júniusban egy jó hangulatú sajtótúra keretében jártam először, amelynek a megismétlésére idén már áprilisban sort kerített a pince stábja. A 2009-es évjárattal debütáló borászat mára kb. 15 hektár területtel rendelkezik és - nem csupán borászati, de közéleti szempontból is - a borvidék egyik fontos szereplőjévé avanzsált. A pince épülete mellett található Homola Borterasz, a 2012 óta minden évben (idén is) megrendezésre kerülő Jazzpiknik és a 2015-ben megnyílt Sáfránkert Vendéglő révén Paloznak kilépett a közeli települések árnyékából és lassan saját jogon is vonzó turisztikai célponttá válik.

Az Alsóörs határában található Gölye-mál dűlőben szabadtéri piknikkel indult az idei kirándulás, majd a Somlyó-hegyi kilátó érintésével a Sáfránkert Vendéglőbe érkeztünk. A késői ebéd elfogyasztása után a pincében és a birtokközpont melletti borteraszon kóstoltuk meg az aktuális borkínálatot és néhány hordómintát.

Dél-olasz borok következnek, több borvidékről. A palackok nagy része egy baráti körben levezényelt főzőcskézéshez nyílt ki február utolsó hétvégéjén, ezekhez csaptam még hozzá néhány, az elmúlt 2 hónapban kóstolt, ugyanerről a környékről származó bor jegyzeteit. Sok különböző beszerzési forrásból érkeztek a palackok, jellemzően már a frissebb évjáratok vannak a polcokon. Többnyire könnyen megközelíthető és elérhető áron kínált borok ezek, érdemes volt velük ismerkedni.

Újra tavasz, újra Somló-kóstoló a Hotel Gellértben. A helyszín és a tavaszi időpont maradt, de a rendezvény jellege sokat változott. Az elsősorban szakíróknak szóló ültetett kóstolót a közönség számára nyitott sétálókóstoló váltotta fel és három mesterkurzust, illetve kerekasztal-beszélgetést is meghallgathattak az érdeklődök. A "Virtuális geotúra a Somlón" címmel dr. Vári Kovács József tartott előadást a Somló geológiájáról. A "Tanúhegyek, ha találkoznak" című mesterkurzuson vendégként 3 balatoni borász - Laposa Bence, Pálffy Gyula és Török Csaba (2HA) - beszélgetett a Barcza Pince, a Tornai Pincészet és a Tóth Pince borászaival. Végül, a "Vulkánkitörések, ha találkoznak" kerekasztal-beszélgetésen Tokaj képviseletében Homoky Dorka, a Somlón is borászkodó Zsirai Kata, és a Somlót szintén jól ismerő Takács Lajos, valamint a Somló képviseletében Kis Tamás (Somlói Vándor), Kolonics Károly és Várszegi György (Kreinbacher) mesélt a két borvidék jellegzetességeiről.


A sétáló kóstoló kiállítóinak borait csak részben szondáztam meg, közben viszont Somló-Tokaj beszélgetést is végighallgattam. Így is találkoztam sok régi ismerőssel és új arcok is bekerültek képzeletbeli Somló-albumomba.

A borvidék legjobb borászai és a borkedvelők ötödik alkalommal töltötték meg a New York Palota/Boscolo Budapest Hotel folyosóit és termeit az ötödik alkalommal megrendezett és immár hagyománnyá vált Badacsony New Yorkban keretében. Az idei rendezvény nem kapott jellemző badacsonyi fajtára utaló alcímet (ezeket a fajtákat nagyjából ki is lőtték az előző években), a kóstolóra "A Badacsonyi Borvidék legjava Budapesten" szlogen keretében a borászok a pincészetük legjellemzőbb, legszebb borait hozhatták el az előző 5 évjáratból, de - Badacsonyban járunk - természetesen most is olaszrizling, szürkebarát és kéknyelű került leggyakrabban a poharakba. A megfelelő minőség biztosítása érdekében a kiállító borászok a nevezett borokat két bizottságba osztva vakkóstoló formájában előre végigkóstolták. A sétáló szakaszon túl a látogatók mesterkurzusokon is ismerkedhettek a badacsonyi borokkal: dr. Csizmadia András a badacsonyi borokhoz párosítható ételekről, dr. Mészáros Gabriella a borvidéken jelenleg megtalálható őshonos és világfajtákról beszélt, Robert Smyth pedig "Badacsony a nagyvilágban" címmel angol nyelven tartott előadást.

Ahogy az lenni szokott, a kóstolóra idén is komoly volt az érdeklődés, a Boscolo Hotel termei késő délutánra dugig megteltek emberekkel. Aznap még egy cabernet franc-kóstolóra is hivatalos voltam, így rohamtempóban cikáztam a standok között. Szűkre szabott időm alatt talán a borok harmadát tudtam megkóstolni, számos termelő standjához nem jutottam el és csak nyúlfarknyi jegyzetek kerültek a jegyzetfüzetembe. Nagy meglepetések ugyan nem értek, de tapasztalataim alapján az átlagszínvonalra nem lehetett panasz, valószínűleg mindenki talált kedvére való borokat.

Valószínűleg még sosem nyitottam ilyen korán a balatoni borszezont, de úgy alakult, hogy március közepén a hosszú hétvégén kedvet kaptam egy kis csopaki kiruccanáshoz és sikerült az egynapos programba két régóta tervezett pincelátogatást is beleszuszakolni. Mindkét borászatnál alapos "kiképzést" kaptam, rengeteg mintát és számos palackos tételt kóstoltam. A kora tavaszi villámlátogatásom is igazolta, miért Csopak az egyik legizgalmasabb balatoni célpont a boros élményeket keresőknek.

A régészek szerint Csopak mai területe már az i.e. 20. században lakott volt, de a római korig kevés konkrét ismeret van az itt élő népekről. A római korból már az ősi borkultúrára utaló pince is fennmaradt. A mai Csopak három községből - Kövesd, Csopak és Nosztre - jött létre. Kövesdet már 1121-ben, Csopakot az 1270-es évektől említik hiteles oklevelek. A szőlőtermesztés a középkorban királyi, egyházi és magánbirtokokon folyt. Több évszázadon keresztül a veszprémi káptalan volt a legjelentősebb szőlőbirtok-tulajdonos. Csopak szőlőit főleg a 17. századtól említik a Balaton-felvidék kiemelkedő termőterületei között. A filoxéravész utáni szőlőrekonstrukcióval került a borvidékre az olaszrizling, amely mára a vidék legjelentősebb szőlőfajtájává vált.

A tó és az északi partot szegélyező dombok között szubmediterrán klíma alakult ki. Jelentősen befolyásolja a szőlő érését a tó hőkiegyenlítő és fényvisszaverő hatása. A völgyekben a hűvös éjszakák és meleg nappalok elősegítik a savak megőrzését, az uralkodó északnyugati széljárás pedig kifújja a párát a sorok közül, meggátolva a betegségek kialakulását, bár egyes - a beépítettség miatt - szélárnyékba került ültetvényeknél ez a hatás már nem érvényesül. A talajok és az alapkőzetek rendkívüli változatosságot mutatnak: permi vörös homokkő felett vörös agyag (Berekhát, Lőczedomb), márga és mészkő felett agyag (Nagykút), mészkő felett lösz (Kishegy), mészkő és márga felett lösz és agyag (Szitahegy), márga felett vörös agyag (Siralomvágó). 

A dűlők közötti különbségek felfedezését és megjelenítését szép lassan egyre több borászat tűzte ki célul és ez ma már szépen nyomon is követhető a borokban. A Csopaki Kódex létrehozása pedig lehetőséget adott a termelőknek arra, hogy egészen szigorú minőségi követelmények alapján magasabb szintre emeljék a csopaki olaszrizlinget. Az elmúlt évek azonban bebizonyították, hogy Csopakon nem csupán az olaszrizlinggel, de a furminttal és vörösborokkal is komolyan számolni kell.

Tavaly volt már egy syrah sorunk, de most összejött még egy kóstolóra való. Meg aztán úgyse voltam makulátlanul elégedett a múltkori sor magyar válogatottjával. Ezúttal hazai részről Eger helyett inkább dél-pannon tételekkel próbálkoztunk, kiegészülve a manapság talán legjobbnak tartott honi syrah-val a somlói Kreinbacherrel, a külföldi mezőny is szélesedett, immár nemcsak francia referenciák, hanem, újvilági versenyzők is szerepet kaptak.

Évjárat tekintetében nem törekedtem egyezésre, de túl nagy szórásra se, így 2010-2013-as intervallumba esik az összes bor. Árban olyan 20-40 Euro közötti tételeket igyekeztem válogatni. Vakon kóstoltunk.

Íme:

Az év eleji syrah-kóstoló második felvonása már hosszabb ideje be volt tervezve, végül októberre sikerült összetrombitálni a társaságot, most éppen a Tütübe. Ismét összegyűjtöttünk egy csokorra való syrah-t, ezúttal azonban csak magyar versenyzők voltak a mezőnyben. Nem volt komolyabb beszerző hadjárat, mindenki hozta, amit talált. A borok nagy része a 2011-es évjáratból érkezett, és egyúttal egy mini Kreinbacher-vertikális is összejött a sorban. A borokat vakon kóstoltuk, és a második kör után lepleztük le a palackokat.

Piemonti túránk első állomása az Ascheri. A Finewines.hu-nak köszönhetően igen jó ismertségnek örvend itthon is ez a rendkívül tudatosan és fegyelmezetten dolgozó birtok. Délután érkezünk meg Bra városába, amely már Barolo területén kívül, a Tanaro folyó túloldaláról szemléli az eseményeket. Szállásunkat is a pincészet adja, még bort sem láttunk, de máris a földre került az álunk: a borászat felett nemrég épült hotel sziporkázó, elképesztően igényes, minden sarkában valami kis rejtély, a hangulata egyszerre modern, de mégis vidékiesen izgalmas. De nem ezért jöttünk, és amúgy is Matteo Ascheri, a joviális dottore két szinttel alább már vár bennünket…

Idén azzal a grandiózus tervvel vágtam neki a nyárnak, hogy egy-egy túra erejéig alaposabban elmerülök a Balaton északi partján elterülő borvidékek bugyraiban és lehetőség szerint helyi borfesztiválokra is benézek. Nem vagyok, nem is lehetnék maradéktalanul elégedett az eredménnyel, mert a többnapos túrák szinte kivétel nélkül meghiúsultak, és a borfesztiválok kínálatának tesztelése is többségében elmaradt, de augusztusban néhány villámlátogatással valamelyest kiköszörültem a csorbát. A Káli-medencében sikerült teljesíteni az ütemtervet, Badacsonyban két pincészet kínálatát szondáztam meg. Csopakon és/vagy Paloznakon pedig kétszer is megfordultam augusztusban, így az utóbbi két, egymással szomszédos település boraiból egészen tisztességes merítés jött össze a nyár végére. 

A paloznaki Homola Pincészet június végén egy egész napos kirándulásra invitált meg néhány újságírót és bloggert, méghozzá kettős apropóból. Július első napjaiban ugyanis megnyitotta kapuit a Vincellér utcában a Homola Borterasz, a falu központjában pedig a Sáfránkert Vendéglő. Homoláék meglátogatása már egy ideje szerepelt a terveim között, a sajtóbemutatót megelőző hétvégét pedig ettől függetlenül is a Balatonon töltöttem, így tökéletes volt az időzítés a pincészettel történő komolyabb ismerkedésre.

A komplett paloznaki gasztró-paradicsom gondolata aligha született meg, amikor Homola Szabolcs még csak vitorlázás közben csodálta a Balaton felett zöldellő dombokat, mégis, amikor lehetősége volt rá, Paloznakon vásárolt egy házat, szőlővel körülvéve. A szőlővel jött a bor is: az első tételek a 2009-es évjáratból készültek. Mára a Homola Pincészet mintegy 12 ha szőlővel rendelkezik Tihanytól Alsóörsig, további területekről pedig hosszútávú együttműködés keretében vásárolnak fel szőlőt. 2014-ben 32.000 palackot töltöttek le a pincénél, de a hosszútávú cél az évi 100.000 palackos termelés. 
Homola Szabolcs azonban üzletember, nem borász, így természetesen szükség volt valakire, aki megfelelő szaktudással rendelkezik a borkészítés terén. Egy közös ismerősük mutatta be neki Homonna Attilát, akivel gyorsan megtalálták a közös hangot, és aki 2011 óta irányítja a pincészet szakmai munkáját. 
A tulajdonos azonban a puszta borkészítésnél komolyabb célt tűzött ki maga elé: felhelyezni Paloznakot a Balaton gasztronómiai térképére. Ennek eléréséhez a bor csak az első lépés volt, a megfelelő vendéglátóhelyek - a pince mellett található Borterasz és a faluba megálmodott Sáfránkert Vendéglő - megnyitásával tett komolyabb lépéseket a megvalósítás felé. Szintén Homola Szabolcs nevéhez fűződik a Paloznakon 2012 óta minden évben megrendezésre kerülő Jazzpiknik is, amely egyedi színfoltot képvisel a magyarországi nyári fesztiváldömpingben.

A Sopron ifj. Franz Weninger szortimentjének változó összetételű alapbora. Ez itt éppen merlot, syrah és kékfrankos házasítása, a címke tanúsága szerint az ökológiai gazdálkodásra történő átállási időszak alatt készült. Annak idején a borkereskedőknél, majd a hiperekben is kb. ezerötszáz forintért adták a 2008-as Sopront, és ami engem illet, kevés bor volt „pályafutásom” során, amiből akkora mennyiséget feltankoltam, mint ebből a tételből. Szerettem 2-3 évesen is, és az utolsó palackom nyújtotta élmény alapján majd’ 7 évesen is remekül dacol az idővel.

A Mátra még ma sem tartozik a „slágerborvidékek” közé, de az utóbbi években néhány elszántan dolgozó borász bebizonyította, hogy a „gyümölcsös, illatos, könnyed borok hazájában” is lehet komoly borokat készíteni. Budapest viszonylagos közelsége és az alacsonyabb árak ellenére eddig nem tódultak ide a befektetők, cserébe viszont egyre több kis családi borászat jelenik meg a borvidéken, akik miatt - a gyönyörű táj mellett -  érdemes elzarándokolni a Mátrába, ahogy például akov is tette az év elején.

Sajnos "kissé" késve jelent meg ez az írás, hiszen jó két hónapja történt kiruccanásról tudósítok. Ludányi Balázs még az év elején közzétett írásunk megjelenése után hívott meg minket, hogy valamikor látogassuk meg a borok szülőhelyén. Egy mátrai túra egyébként is be volt tervezve már egy ideje, így ungert szervezésében öten vágtunk neki az útnak egy szép, napos márciusi hétvégén. Természetesen, ha már ott jártunk, igyekeztünk kitölteni a hétvége által adott időkeretet, így három borásznál vizitáltunk a két nap alatt.

(A Diós a Borjúmáj tanyáról)

No, folytatódik a "nagy" magyar, főleg dél-pannon vörösek hajkurászása a szegedi borfeszten. A módszer továbba is hasonló, kirohanás az eseményre amint van egy szabad fél órám, kisüvegben hazavinni 4-5 tételből 1-1 decit, azokat aztán a gyerekek lerakása után elég hosszasan a legnagyobb nyugalomban mindenféle sorrendben végigkóstolgatni. Most kicsit lazítva a kritériumokon lementem 8 ezer Ft/palackárig.

Nézzük mire jutottam:

Kis társaságunk részéről felmerült az igény egy syrah-fajtakóstolóra. Eredetileg még a hosszabb távon megvalósítandó kívánságok közé csúsztattam, de végül úgy alakult, hogy csak előbbre került, így kutyafuttában csak összedobtunk egy sort.

A koncepció nem bonyolult, legyenek külföldiek, hazaiak vegyesen, lehetőleg korban ne túlzottan eltérőek, illetve árban is nagyságrendileg hasonló polcról származzanak, hogy legyen létjogosultsága vakon megkóstolni őket.

Aztán a sor összeállításánál jött némi nehézség. Külföldi referenciának volt néhány Észak-Rhone vidéki tétel itthon, St. Cosme, Alain Voge, Ogier-tól egy St. Joseph, egy Cornas, egy Cote-Rotie nagyjából 20 és 40 Euro között abszolút ideálisnak hangzott. Csak magyar versenyzőket találni hozzájuk volt bonyolult. A „fair play” miatt szerettem volna olyan borokat válogatni, amelyek legalább ötezer Ft-ba kerülnek. Dél-Pannon vidékeinkről rögtön azzal kellett szembesülnöm, hogy ebben az árkategóriában csak olyan borok vannak melyeknek 15.5 az alkoholja. A 13 körüli franciákkal pedig elég meddőnek tűnt ezeket egy közös, vaksorba rakni. Az etalonnak tartott Kreinbacher-t pedig időközben visszavonta a Bortársaság. Egyik társunk, Szegediszomelijé segítségemre sietett a beszerzéseket tekintve. Végül úgy hozta a sors, hogy mindketten kizárólag Egerből választottuk ki a magyar mezőnyt, így a társaságnak Eger- Észak-Rhone syrah-párbajként hirdettem meg a kóstolót. Az esemény napján viszont a banda úgy döntött hagyjuk a vakkóstolót. Egyrészt stílusban elég heterogénnek ígérkezett a helyzet, másrészt valahogy nem sikerült annyira veretesnek hangzó magyar csapatot összekovácsolni, hogy feltétlen kíváncsiak legyünk , hogy mit dobna a vak „párbaj”, inkább tegyük őket sorba és kóstoljunk „ívet”.

A syrah az egyik legnépszerűbb kékszőlő fajta mostanság a világon, mondhatni divatos. Tulajdonképpen több szempontból is érthető a dolog: zamatos, szerethető ízvilággal rendelkezik, viszonylag bőtermő fajta, nem különösebben érzékeny, bora jól érlelhető, és még egy érdekes sztori is van (volt) mögötte az állítólagos iráni (perzsa) eredettel. A syrah az 1970-es, de különösen az 1990-es évektől egyre népszerűbbé vált, és ezzel egyidejűleg az ültetvények mérete is világszerte növekedett. Magyarországon a kilencvenes évek közepén jelent meg, és nálunk is gyorsan elterjedt.

Néhány hete sikerült egy elég méretes syrah-sort összerántani, francia, olasz, újvilági és magyar tételekkel, nagyrészt a 2012-es évjáratból. A válogatásnál igyekeztünk a 25 eurós határon belül maradni, hogy ne dőljön be a családi kassza a kóstoló miatt. A borok nagy része 5000-7000 Ft körüli összegért szerezhető be, ez azért behatárolta azt is, hogy a külföldi tételeket illetően milyen termőhelyekről válogattunk. Az újvilági versenyzők esetében megálltunk az alapszintnél, a franciáknál pedig 2-2 bort válogattunk be Crozes-Hermitage-ból és Saint-Joseph-ből, tehát a top termőhelynek számító Hermitage, Cote-Rotie és Cornas kimaradt a szórásból.

(Barossa Valley, shiraz-szüret; forrás: vinetalk.com)

Az úgynevezett interneten fellelhető múlttöredékek alapján a barnatanyai syrah sikertörténete egészen pontosan kilenc évvel ezelőtt, 2006-ban kezdődött. A Ludányi József-féle terület egy Németh Attila által vezetett folyóbor-projektként startolt, de a végeredmény a kivitelezők szerint túlmutatott az eredeti vállaláson, így az palackba kerülve indult el szerencsét próbálni. A dolog pillanatnyilag – közel sem reprezentatív véleményem szerint – ott tart, hogy a bor kis palackszámban ugyan, de évről-évre becsúszik a legjobb hazai syrahmezőnybe, teszi mindezt egyediségével, egyre biztosabban körülhatárolható stílusával és megbízhatóságával – pedig a filozófia inkább a természetességre, mintsem a koncepciózus arculatfolytonosságra fókuszál.

A Finewines.hu kínálatában ismét megjelent egy Rhone vidéki klasszis termelő szortimentje, nevezetesen Stephane Ogier, tehát az itt következő borok megvásárolhatóak Magyarországon.

A borász relatíve új arc Cote Rotie sztárjai között. Az alapító édesapa, Michel egészen 1987-ig nem készített saját bort, hanem eladta a termést a körzet top termelőjének, Guigalnak. Fia Stephane, Beaune-ban végzett borász, dél-afrikai gyakorlat után 2000-ben vette át a családi birtokot. Az ő nevéhez fűződik a pince modernizálása, így a borok stílusának mai arcára való finomítása. Általában nem hiperkoncentrált, hanem csiszoltabb, kiműveltebb, selymesebb eleganciával felvértezett borokkal forrott össze a nevük.

Eddig egyszer futottam bele egy Cote Rotie-ukba, az kifejezetten tetszett, most viszont lehetőség nyílott egy átfogó merítésre, amit be is mutattam a derék cimboráknak a klubban.
Íme:

A finewines.hu és riesling.hu mögött álló Tar Ferenc immáron majd' másfél éve kényezteti közönségét különféle boros estjeivel, amelyeken gyakran mi is megfordultunk. Az eleinte leginkább egy-egy fajtára vagy borvidékre fókuszáló kóstolók mellett kötetlenebb, játékosabb összejövetelek is megjelentek a palettán, mint a LakásBorBár vagy a Borrulett. Várható volt, hogy az év végére Feri még tartogat valamit számunkra, amely végül a FineWines Borünnepben öltött testet. A borsort látva még egy kissé elhúzódó nátha utolsó szakaszával küszködve sem volt kérdés, hogy ott leszek. Formáját tekintve ez sem tért el a többi kóstolótól, az összegyűjtött borok viszont valóban különlegessé varázsolták az év utolsó borestjét.

(fotó: Hegyi Gábor)

Baráti összejövetelre voltam hivatalos a minap egy szegedi vendéglátó egységbe. A választékból ilyenkor mindig igyekszem a decire is kérhető tételek között bogarászni. Ez esetben ez nagyjából a Skizo alap fehér, rosé és vöröset jelentette. Hallottam már persze a pincéről, de eddig nem kóstoltam őket. Nem vártam különösebben sokat, és nem is kell arra gondolni, hogy világmegváltó borokat kaptam. De kétségtelenül több örömem volt bennük, mint amire előzetesen számítottam. A Fehér 2013, mint utána olvastam sauvignon és pinot blanc alkotják, jólesően fanyar gyümölcsöket kínált egres, citrusok, zöldalma képében némi vágott füves-bodzás karakterrel. A Rosé 2013 , syrah és cabernet savignon-ból, csupa édes málna és eper. Az átlagnál nagyobb testű, nem szénsavasan légies, hanem kifejezetten telt ízű, gömbölyű borocska. A Vörös 2012, kékfrankos, cabernet franc és merlot alkotják, inkább a kékszőlős-erdei gyümölcsös vonalon mozogva hozta ugyanezt kellemes teltséget, kerekséget, lédús gyümölcsösséget. Mint mondtam, értelemszerűen egyik se volt nagy, szofisztikált meg hosszú bor, de egyik se volt híg, vagy tartalomban szegény. Ebben az árkategóriában a friss reduktív borok gyakran olyanok, mintha már fröccsnek elkészítették volna helyettünk, kellemes inni őket, de sok ízük nincs. Ezek a borok viszont az adekvát tisztaságon túl egytől-egyig igen zamatosak voltak. Lehet esetenként kis maradékcukor is játszhatott ebben, nem baj, jól állt nekik. Nem jegyzeteltem, meg nem is gondoltam akkor pontozni őket, de így utólag nekem megvolt 5 pont az élmény, akkor is ha kizárólag a gyümölcsről meséltek, nem pedig a terroirról és főleg nem bármiféle érlelési potenciálról.

A Junibor Ünnep a „Kedvenceink” kóstolón kívül is bőven tartogatott ízlelni valót az egyes borászatok standjainál és a DiVino mobil egységénél, amely szintén a Szent István téren kapott helyet. Utóbbi helyszínen a négy nap alatt több borász is „fogadóórát” tartott, így az általuk bemutatott borok kóstolása során azokról első kézből kaphatott információkat a közönség. Most a "kint" kóstolt borokról papírra vetett hevenyészett jegyzeteim és nem túl mélyen átgondolt pontszámaim következnek.

Van az úgy, hogy a kisebb vagyonokból összepakolt csúcsboros sorok magaslatairól fejest ugrunk a plebsz közé, és körülnézünk, hogy mi a helyzet az alsó szegmensben. Tesszük mindezt kíváncsiságból és közszolgálatból egyaránt. Közhely, hogy az alapszéria a fehér spektrum tekintetében izgalmasabb és kockázatmentesebb, ugyanakkor célszerű szem előtt tartani, hogy a hétköznap borisszájának a bor színe – még mindig – vörös. Miután Szekszárd rendesen belehúzott az elmúlt években, elejét vettük a találgatásoknak, és megnéztük, mit tud hazánk sokak szerint legígéretesebb vörösboros vidéke az alapoknál. Hipotézisünkben két eset áll fenn: vagy hordó aljáról összeöntött, s így minőség tekintetében megkérdőjelezhető kármentés történik, amit a címke, a termelő neve tesz értékessé, vagy tényleg pislákol a jóra törekvés lángja a kétezer forintos környezetben is. Az őszinteség kárára menne, ha azt állítanám, hogy nem a bizalom bizonyos szintű hiánya miatt tettünk a vasárnapi sor végére két tokajit, így édesítve meg a kockázatos próbálkozás esetleges keserűségét. Az évjárat alapján összehúzott ('11-es) összkép a négyboros nekifutás alapján szélsőséges, inhomogén, így furmintfannal közös beszámolónk alapján vonja le mindenki maga a következtetéseket, ha akarja.

Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem sokat tudok Dél-Afrikáról a borok vonatkozásában. Tény ugyanakkor, hogy az objektív és szubjektív értelemben is újvilági terep a maga mediterrán jelleggű klímájával és óceánközelségével kiváló szőlőtermesztési adottságokkal bír, miként az már több száz éve ismeretes is. Mivel a megközelítőleg százezer hektárnyi termőterülettel rendelkező ország (palack)mennyiségi szempontból állítólag a nyolcadik legnagyobb, és köztudott, hogy a számok ritkán hazudnak, az alapszintű kompetenciák hiánya ezúttal nem bocsánatos bűn. Az ismerkedést eddig finoman szólva sem könnyítette meg az a tény, hogy rendkívül kevesen foglalkoztak a szóban forgó borok hazai terítésével.

A fenti három név valószínűleg a legismertebb három zalai borászatot takarja. Tavaly egy gyenesdiási borfesztiválon töltött órácska során ismerkedtem a címben említetteken kívül néhány más zalai pince boraival is, de egyelőre nem győztek meg annyira, hogy egy pár soros írásbeli jegyzetet meghaladóan tartósan megragadjanak az emlékezetemben. A fenti három pincészet tételeivel több alkalommal is összefutottam már kisebb-nagyobb merítésben, de váratlanul úgy hozta a sors, hogy júliusban, egy hévízi kültéri rendezvény alkalmából mindhárom szortiment jelentős részével meg tudtam ismerkedni.