Tar Ferenc és vele együtt finewines.hu és a riesling.hu jól megérdemelt nyári szabadságát tölti, de előtte még egy kóstoló alkalmával kaptunk némi betekintést a jövőbeli tervekbe, ugyanis a szokásos tematikus kóstolókon túl két új rendezvénysorozat is elindul a közeljövőben.

A Finewines VakRandi izgalmas játéknak ígérkezik: ezeken az estéken nem lesz kóstolósor, a közönségnek kell kitalálnia kóstolás alapján a szőlőfajtát, a termőhelyet és az évjáratot. Minden egyes találat pontot ér, az egyes estéken legtöbb pontot összegyűjtő (bor)nyereményben részesül. Az eseménysorozat végén a legtöbb összesített pontot megszerző játékos értékes fődíjat kap.

A Carpe Diem LakásBorbár estek alkalmával a Béterv lakásétterem exkluzív borbárrá alakul át néhány órára. Az előre meghirdetett időpontokban a riesling.hu és finewines.hu kínálatából és néhány különleges tételből álló borlapról bármit lehet kóstolni, egész palackkal és decinként is. Az ülőhelyek korlátozott száma miatt előre be kell jelentkezni. Az este 1 órás blokkokra van felosztva, így be lehet ugrani 1-2 pohár borra, de akár az egész estét is ott lehet tölteni. A Carpe Diem 2014. augusztus 15-én debütál, 18:00 órától 24:00 óráig tart nyitva a borbár.

Természetesen borokat is kóstoltunk, nem is akármilyeneket, változatos, szép sor várt ránk. 

A Dél-Rhone borvidékén összesen mintegy 70 hektár szőlővel rendelkező birtok az 1950-es évek közepe óta a Ferran család tulajdona. "A kis szkarabeusz" a pince alapbora, grenache, syrah, mourvédre házasítása. Emlékeim szerint három évjáratot kóstoltam eddig, egyik sem okozott csalódást.

Nyitáskor az erdei gyümölcsök mellett pici sonka is megjelenik, majd minimális szellőztetéssel el is tűnik. A primer gyümölcsösség illatban idővel egyre intenzívebbé válik: szeder, málna, áfonya, cseresznye, minimális gyümölcsjoghurtos beütéssel, pici rózsás virágossággal. Élénk savai mellett a tannin mennyiségre éppen csak annyi, amennyi feltétlenül kell. A test karcsú, a korty sima, gördülékeny, veszedelmesen jól csúszik. Az erdei gyümölcsök mellett pici fűszer, leheletnyi sósság és minimális kávé is megjelenik (ez utóbbi nélkül mondjuk meglennék). Nem különösebben komplex vagy hosszú, de egyik korty kéri a következőt, nincs is idő gondolkodni. Az áráért igen jó vétel, és gasztróban is megállná a helyét. Sima 5p. (1800 Ft – Terroir Club) 

Michel Gassier-ről és a Château de Nages-ról már korábban részletesen írtam, felesleges lenne tehát megismételni az ott elhangzottakat. Amikor a Rhône túrát szervezni kezdtük, az elsők között írtam Monsieur Gassier-nek, hiszen vétek lett volna kihagyni a nagy biztonsággal igen jó Parker-pontokat és The Rhone Report értékeléseket gyűjtögető termelőt. A tengerentúlról osztogatott plecsni egy dolog, de Gassier borai valóban egyenesek, magabiztosak és nem mellesleg jó ízlés mentén készülnek. De – ahogy annak idején írtam – a birtok mögött álló filozófiával lesz csak igazán kerek a történet. Ez pedig azért zavarba ejtő, mert szemtelenül demonstrálja a tényt, hogy tudniillik nagyobb mennyiségben is lehet kiváló borokat készíteni, ehhez pedig sem a természetességet, sem az ésszerűséget, sem pedig a hétköznapi árazást nem kell feladni. Az ilyen ritka kincset – gondoltam – tanulmányozzuk csak közelebbről.

Spanyolország borászata óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi mintegy 15 évben. Az elsőszámú borvidék, Rioja mellett több másik is kezdi megmutatni egyedi arcát. A korábbi hosszan érlelt, agyonhordózott, nehézkes tanninbombák kora szerencsére leáldozni látszik. Az új spanyol borászgeneráció igyekszik előtérbe tolni hagyományos fajtáikat, a termőhelyet, az egyediséget, valamint fiatalabb korban is fogyasztható, gyümölcsös, elegáns, jó ár-érték arányú borokat a palackba tölteni. Lássuk, erőfeszítéseiket mennyire koronázza siker a Rioja, Toro, Priorat, Ribera del Duero, Bierzo, Penedes és La Mancha borvidékeiről érkezett tételek tükrében, a Borkollégium kóstolósorozatának májusi fordulóján.

Jómagam még nem jártam végig a Bock-szortiment felsőházának minden szegletét („hogyha nékem sok pénzem lesz…”), de ha a filiszteus izomtorony szemiotikai jelentéstartalmától eltekintek, miszerint Góliát az istentelen nagyhatalom megtestesítője, úgy tapasztalataim alapján nyugodtan mondhatom, hogy a Boxi-csúcs tulajdonképpen egy maréknyi borvidéki Góliát Capellától Magnificióig. A borok koncepció szerint óriásnak készülnek, céljuk az egy heti fizetésért cserébe történő zúzás borfesztiválon, borversenyen, vagy egy steak mellett, az étteremben. Nem is csoda, ha a hatvan kilogrammnyi páncél előtt (kihívó híján) egyszerre borul térdre borértő és pénzes alkoholista. Ne várjunk kiütéssel végződő párbajt, ha csak villányi nagyokat küldünk ringbe, a „ez kevésbé mazsolás, mint a másik, noha túl sok a hordócsokoládé”-típusú érvelésre alapozott pontozásos győzelmek meg már unalmasak, úgyhogy célszerű súlycsoporton kívüli kihívó után nézni. Kérdés, hogy van-e legény talpon a vidéken.

Május utolsó hétvégéjén ismét megrendezték a budai Millenáris Parkban az ország valószínűleg legjelentősebb gasztró-fesztiválját, a Gourmet Fesztivált, ahol a legfontosabb éttermek és számos borászat ételeit, illetve itókáit ízlelhette meg a közönség. Idén a központi téma a rakott krumpli volt. Egy délutánra terveztem csak a látogatást, aztán némi szerencse folytán ebből három délután lett. Az időjárás ugyan nem volt túl kegyes az első napokon, de hétvégére így is megtelt a fesztivál. Sajnos ételt kevesebbet kóstoltam, mint szerettem volna, borból, azt hiszem, éppen eleget. Lássuk!

Az öreg távíróállomástól közvetlenül az appelláció másik sztárjához, a Domaine du Pegau-hoz rohanunk. A tradicionalistaként számon tartott, világhírű birtokot Châteauneuf-du-Pape „falain” belül találjuk meg, külcsínre igazán nincs mit mondani, nem csöpög belőle a történelem, csak egy kellemes, kilencvenes években épített, méretes családi háznak tűnik. A Pegau-t egyértelműen Robert Parker most már évtizedekben mérhető rajongása tette igazán világhírűvé. “A birtok az egyik benchmark a tradicionálisan készített Châteauneuf-du-Pape-ok között.  Az olvasók, akik kompromisszummentes, két évtizedig érlelhető Châteauneuf-du-Pape-ot keresnek, a Pegau-nál nem kell messzebbre menniük.” – írta a Wine Advocate hasábjain. A birtok csúcstételeit Parker számos esetben száz ponttal szórta meg, a 94-98 tartományba taksált boraikat pedig szinte meg sem lehet számlálni. Egészen furcsa tehát, de a Pegau olyan Wine Advocate-pedigrével rendelkezik, amely láttán a bordeaux-i Premier Grand Cru Classé château-k is zavartan pislognak. Az meg már csak ráadás, hogy a Wine Spectator tavalyi Top 100 listáján az egyik Pegau bor 97 ponttal a hetedik helyet csípte meg.

Örömhír a dél-francia borok szerelmeseinek, hogy a blogon is már sokszor emlegetett, lassan ikonikus státuszra emelkedő gigondas-i top borászat, a Chateau de Saint Cosme borai immár itthon is elérhetőek a Finewines.hu, azaz Tar Feri jóvoltából.

A pincéről remek posztot írt akov kolléga, így teljesen felesleges lenne bármi további szó a bemutatásukra.

Nyolc bort választottam ki az elérhető tizenegyből. Stílus, összetétel alapján nagyjából két fő csoportra lehetett osztani a kóstolandó tételeket. Egyrészt full syrah (ill serine) borok 13 körüli alkohollal a pince négociant-tevékenységéből (Saint Cosme-sorozat). Másrészt a dél-rhone-i, főleg gigondas-i saját területekről származó grenache, vagy grenache-domnáns házasítások 14.5 körüli szesszel (Chateau de Saint Cosme-címkékkel). Annak érdekében, hogy a stílusok ne keveredjenek, illetve műfajon belül maradva érzékelhessük az egyre magasabb (és drágább) minőségi nüanszokat, a két csoportot külön kóstolási szakaszokban néztük egymás után.

Következzenek tehát a borok! Árakat tekintve odaírtam, hogy gyakrabban használt európai forrásokból kb. mennyiért lehetne őket beszerezni és azt is, hogy az elkövetkező egy-két hétig tartó bevezető akció során milyen áron lehet itthon hozzájuk jutni.

A Boscolo Hotel – New York Palota épülete idén már a harmadik alkalommal adott helyet a Badacsony New Yorkban elnevezésű rendezvénynek, a borvidék éves budapesti borbemutatójának. Az impozáns épület egyik szárnya jó fél napra megtelt badacsonyi borászokkal és a badacsonyi borok szerelmeseivel, és természetesen a budapesti borkóstolók törzsközönségével. Minden évben egy, a borvidékre jellemző fajtát helyeznek a rendezvény fókuszába, idén a kéknyelűre esett a választás.

Ismét lendületet vett a Finewines.hu és megint egy izgalmas kóstolósor került az asztalra. A kiemelkedő minőségű borokat kínáló vállalkozásról és a mögötte álló emberről itt olvashattok egy érdekes interjút. A téma ezúttal a sokarcú Új-Zéland volt, amely szokás szerint nem tud csalódást okozni. Számomra Új-Zéland maga a kompromisszumos Újvilág, ahol sok dolog van úgy, ahogy akár annak az Óvilágban is sok helyen lennie kéne. Először is a bortermelők komoly technológiai tudással rendelkeznek, de ezt mégsem arra használják, hogy populáris műborokat készítsenek. Inkább kifinomultságra és fineszre törekednek. Ezzel a hozzáállással Új-Zéland 2007-ben a legmagasabb átlagárat diktáló bortermelő országok listáján az első helyre került (közel 7 USD/liter ár), maga mögé parancsolva az isteni franciákat. És mindezt a környezeti fenntarthatóságra irányuló össznemzeti fétis mellett kalapálták össze. Ezt pedig nem lehet eléggé tisztelni. Ésszel élni és ízléssel dolgozni – úgy tűnik, klasszikusan új-zélandi erényként kerül majd be a bortörténelemkönyvekbe.

Tavalyi Languedoc-kóstolónk lehet mondani, hogy várakozáson felül sült el. Jogosan merült fel, mikor jön a következő. Hát most :)

Terrasses du Larzac. Itt találtam a képet.

Kicsit szélesítettünk a merítésen. Most nemcsak Languedoc, hanem Roussillon is bemutatkozott néhány tétellel. A vörösek elé felvezetésként került egy-egy komolyabbnak ígérkező fehér, illetve rosé tétel is. Árkategóriát tekintve pedig nem álltunk meg 25 Eurónál, hanem beillesztettünk a sorba néhányat a borvidék egyértelmű zászlóshajóinak tartott tételeiből. (A két legdrágább borból letöltöttem egy-egy decit és másnap csak azokra koncentrálva újra kóstoltam őket. Meglepő eredmények jöttek, így nem összemosva az első napi jegyzetekkel azokról az élményekről külön borleírások képében számolok be.)

A borokat főleg innen, kisebb részt innen rendeltem.

Először is szeretnék elnézést kérni a megszokottnál hosszabbra nyúlt hallgatásért. Vannak olyan időszakok az életben, amikor a munka mellett már nem jut idő másra, és ez az elmúlt két-három hét pontosan ilyen volt. Mentségemre szóljon, hogy nem volt bormentes ez a nagyjából fél hónap sem, épp csak időm nem volt beszámolni a bontott tételekről. A mondanivalóm lényegétől kitérve azért elmondanám, hogy Györgykovács Imre 2011-es olaszrizlingje nagyon, Losonci Bálint 2012-es Logikája kevésbé tetszett. Utóbbi nem hibás, épp csak üres. Vöröset is ittam: a 2011-es Etyeki Kúria Red egészen rendben van. Bonyodalom- és zavarmentes, nem esett nehezemre egy teljes palack végére járni egy este alatt a múlthéten, noha sok mondanivaló éppenséggel nincsen vele kapcsolatban. Ennyi múlt-kitérő után vissza is kanyarodnék a jelenre; épp most csavartam le 2013-as Lakitető syrah kupakját, és kétségkívül szimpatikus, amit alatta találtam. Úgyhogy most itt az ideje, hogy egy kalap alatt térjek vissza és dicsérjem meg Légli Géza borát, aki úgy fest, hogy a jövőben manufaktúramentes Kislaki-manufaktúra lesz.

 Syrah-light, de a lehető legjobb értelemben: tiszta, friss, gyümölcsös és nagyon jól iható – röviden így foglalható össze a Lakitető friss évjárata. Bontás után rendezetlen, vékony újboros jegyeket produkál, amely miatt egy viszonylag erős sorban már elbizonytalanított a korábbi évjárat. Szerencsére néhány perc alatt eloszlik a kénfelhő, tekintélyes mennyiségű gyümölcsöt, elsősorban málnát és epret hagyva maga után. A direkt gyümölcshangulatot egy kevés fűszer borítja meg, amit akár fajtajellegként is el lehet könyvelni. A korty lédús, transzparens, a hossz hiányát tankönyvi zavarmentesség és tisztaság feledteti. Savakra igyekszik építeni, a tannin csupán jelzésértékű, az alkohol moderált, a fogyasztó elégedett. Csúszik, mint a veszedelem. Kiváló tavaszi vörösbor, minek érlelni, ha most is remek formában van? Stabil 5 pont, best buy. (2 000 Ft, pincearon.hu)

A múlt héten egy pár fehér és egy pár vörös külföldi bort eresztettem egymásnak. Az egyik duó tagjai Alsó-Ausztria Wachauhoz közel fekvő, de kevésbé ünnepelt borvidékeiről, Wagramból, illetve Kamptalból származnak. A vörösborok a Rhône-völgy déli részéből érkeztek: egy Cotes du Rhône és egy Ventoux mérkőzött meg egymással.

A Côte-Rôtie elképesztő brutalitását csak helyben lehet megtapasztalni. A kiváló adottságú, az Hermitage-zsal versenyképes syrah-termőhely a Rhône legészakabbra merészkedő appellációja. Ahogy a Côte-Rôtie rusztikusan meredek vonulatai feltűnnek, már régen tudjuk: egy erős hetet is el lehetne itt tölteni. Nekünk sajnos csak egy hosszú délután adatik, hogy a külön utakat taposó Jean-Michel Stephant meglátogassuk. Jean-Michel bonyolult eset. Nem elég, hogy szőleit biodinamikusan műveli, de boraihoz vagy 15 éve elfelejt ként adni! Ezen felül a Côte-Rôtie ősi szőlőfajtájának tartott, apró szemű sérine egyik prókátora. Kell ennél több a kíváncsisághoz?

Múlt héten egy kedves barátom meghívott egy zártkörű syrah-kóstolóra, aminek a Dynamobake Étterem adott helyet. Mindenki hozott magával legalább 1 palack bort, csak a fajta volt megkötve. Végül 10 magyar és 4 újvilági tétel került az asztalra + 1 kakukktojás. Vakon kóstoltunk, majd mindenki megjelölte a 3 kedvencét és összesítés után lepleztük le a borokat. Kóstolási sorrendben közlöm a jegyzeteket.

Cornas-i kiruccanásunk következő állomása Vincent Paris, akit Franck Balthazarhoz hasonlóan a borvidék egyik fiatal csillagának tartanak. A ma negyven körül járó Paris pályája elején megfordult pár vezető Saint-joseph-i borászatnál, majd 1997-ben indította el saját birtokát. Hogy semmi ne csúszhasson félre, az első évjáratok során nagybácsikája, a legendás Robert Michel tanácsait követte. A viszonylag fiatal, de tapasztalt borász hamar híres lett modern felfogásban, de a termőhelyhez mégis hűen és kíméletesen készített borairól. Amellett, hogy ma már jól ismert és neve gyakran szerepel a Wine Advocate, a Wine Spectator és más fontos orgánumok hasábjain, Vincent Paris közösségi szerepet is vállal, hiszen társelnökként a cornas-i hegyközség ügyeit igazgatja.

Szép vörös sort terveztem már mutatni egy ideje hűséges „klubtársaimnak”. Kicsit nehezen állt össze a tematika, illetve nem állt rendelkezésre elég anyag egy megfelelő nívójú, összefüggő fajta-kóstolóra, így egy vegyes sort komponáltam.

Röviden a kóstoló felépítéséről:  hat bort néztünk, három egymással össze nem függő, viszont árban egyre magasabb kategóriát képviselő párost. A párok alkotói persze lehetőség szerint hasonló stílusúak, jól összemérhetőek kellett, hogy legyenek, mindig egy magyar, egy külföldi.  Így  először egy 10 euros kékfrankos-duóval kezdtünk, majd egy 20 euros syrah párossal folytattuk végül egy-egy 30 Euro-környéki vörös házasítással zártunk.

Íme:

Tejbetökként vigyorgunk Szomjas Gödénnyel, ahogy a terepjáró platója időnként irdatlan nagyokat mér a hátsónkra. Igaz, a pelikán alatt jó szolgálatot tesz egy pihe puha microthiolos zsák, nekem csak a pőre fém jutott. Fülig ér a szánk, de nem csak azért, mert a pincében már jócskán fogyasztottunk. Szürreálisan indult ez a cornas-i látogatás. Az appelláció egyik feltörekvő sztárjához, Franck Balthazarhoz igyekeztünk. A megadott címen természetesen még ráutaló jel sincsen. Kis kevergés-kavargás, végül is nem nagy ez a falu, a főtérhez közel lesz. Cornas ősöreg temploma tompa puffanással jelzi, megérkeztünk. Míg én gépé-gépkocsimmal a középkori falat amortizálom, a másik kolléga a kis főtéren kérdezősködik. „Cave de Franck Balthazar?” – állít meg egy dolgosnak látszó negyvenes, Adidas-gatyás tagot. „Moi” – bök magára a fickó, majd egy gyors mozdulattal a szemközti kapu felé biccent. Be-sza-rás.

Többször készültem Egerbe az elmúlt 2-3 évben, azonban a legkülönfélébb akadályok – márciusi ítéletidő, betegség, egyéb váratlan események - mindig meghiúsították a tervezett utazást. A hétvégén derült égből villámcsapásként adódott egy lehetőség, hogy többedmagammal részt vegyek egy gyors pincetúrán, le is csaptam a kínálkozó alkalomra. Kissé spontán ment a szervezés is, de így is sikerült kitölteni a rendelkezésre álló időt: végül a Bolyki Pincészetnél és Vincze Béla Borászatánál kötöttünk ki.

Július idusán érkezünk Tain-l'Hermitage barátságos kisvárosába. Rendkívül takaros és kellemes kultúrhelynek tűnik, mint a vidéki Franciaország úgy általában. A turizmus fősodra most messze elkerül innen, zavaró tényező a fasorban sincs. Egy nappal korábban még a Szent Bernát-hágón olvadozó hóbuckákat és a lomhán gurgulázó mormotákat csodáltuk. Itt „lent” azért elég meleg van, a dél már finoman próbálkozik, miközben még az Alpok hatása is érvényesül. Az egész települést az időtlenül legendás Hermitage domb brutális, kézzelfogható gránittömbje uralja. A mintegy 140 hektáros Hermitage Franciaország egyik leghíresebb termőhelye, a syrah fajta abszolút cru-je. Egyetlen szempillantással felmérhető, hogy az egész történet nem csak az altalajról, a kavicsokról meg a vízelvezetésről, hanem a tökéletes kitettségről szól. A nagy értékű termőhely az érett syrah apoteózisa, amely nem feltétlenül egyértelmű itt északon.

Az elmúlt hétvégén pénteken és szombaton is összejöttünk néhány közeli baráttal, első este egy születésnap apropóján, majd másnap egy közös ebédre és némi karácsonyi készülődésre. Mindkét alkalommal igyekeztünk jó borokkal kísérni a beszélgetést, ebédet, miegymást.
(A második nap borairól csak utólag, emlékezetből vetettem papírra benyomásaimat.)

December elején a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében Lőrincz György személyesen mutatta be a St. Andrea bikavér-családjának két legújabb tagját. Lőrincz Györggyel eddig életemben egyszer találkoztam személyesen: vagy jó 4 évvel ezelőtt az Etyeki Kezes-Láboson tőle kaptam a poharamba a Napbort, de mivel vártak rám és rohannom kellett, akkor - bár szerettem volna - sajnos nem volt időm beszélgetni. Most megragadtam a kínálkozó alkalmat a borokra és a borászra is egyaránt kíváncsi voltam.

November második felében, Budapesten összegyűltek a soproni borászok a Kongresszusi Központ épületében, egy borbemutató erejéig. Ért néhány meglepetés a kóstolón. Az első, hogy a kiállítók között nem volt ott sem Weninger, sem Ráspi. Nem tudom, ennek mi volt az oka, ha más nem is, egy előnye biztosan volt: több idő jutott a többiekre. A másik meglepetés a fehérborok nagy aránya volt, és azon belül is az Irsai Olivéré. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien foglalkoznak Sopronban a fajtával.

(a kép forrása: Wikipédia)

A hétvégére ütemezett kóstolósorunk elég vegyesre sikerült, hiszen két bikavér mellé egy (majdnem) fajtatiszta újvilági és egy syrah-t csak nyomokban tartalmazó klasszikus villányi került, a felvezetőként bontott Beaujolais pedig csak fokozta a tematika tematikátlanságát. Előbbi konkrétan elvitte a műsort, utóbbi pedig kissé méltatlan módon, de remekül szolgált kóstolási orrtisztítóként; ez a fajta direkt gyümölcsösség ugyanis meglepően remek iránytűnek bizonyult az érlelési jegyekkel és erős hordóhatással kikövezett úton.

Októberben jártam egy másik - ezúttal ültetett - kóstolón is a Bortársaságnál, ahol 2009-es prémium vöröseket mutattak be. Összesen hét bor került a poharakba, ebből öthöz különböző időpontokban volt már szerencsém korábban is, de kíváncsian vártam mit mutatnak ilyen illusztris társaságban. Kiegyensúlyozottan jó szintet hoztak a kóstolt tételek, a villányiak érezhetően lassabban fejlődnek, érdemes és érdekes lenne fél évente újrakóstolni a sort.