Borkóstolók esetén ritkán tetszelgek házigazdai szerepben, de a június közepén Szegeden megszerzett matematikusi végzettségem ürügyén úgy gondoltam, hogy szervezek egy kisebb szeánszot az A Borrajongós csapatnak, csak úgy, kötetlenül, a nyáreleji kánikula kellős közepén. Tematikát ezúttal nem építettem, de igyekeztem érdekesebb, szerethetőbb borokat összeválogatni, kiugró klasszisok nélkül, hogy méltó módon ázzon el a friss oklevél.

Az este során született gondolataink következnek, és mivel rszabi most sem jegyzetelt, ezért csak négykezes formában, alább.

A legutóbbi badacsonyi kirándulás során ismét megfordultam Badacsonyörsön, ezúttal a Folly Arborétum és Borászat volt a kiszemelt cél, ahol utoljára 4 éve jártam. A botanikus kert "növény szekciója" maga azóta értelemszerűen nem nagyon változott (akov bővebben is írt az arborétum történetéről), de a vendégek egyre szélesebb körű kiszolgálása érdekében több fejlesztés is történt az utóbbi években: a birtok étteremmel, kávézó és borkóstoló egységgel bővült. Az arborétum önmagában is több órás kikapcsolódást biztosít a látogatóknak, de a különféle kóstolókkal (bor, szörp) és az éttermi élménnyel összekötve akár egy fél napot is könnyedén el lehet itt tölteni.

Ami a Folly Borászatot illeti, a mintegy hét hektárnyi termő ültetvényen szürkebarát, ottonel muskotály, kéknyelű, rajnai rizling, budai zöld és olaszrizling terem, de további területek is telepítésre várnak. A fehérborok kevés kivételtől eltekintve nem találkoznak hordóval, a rosé- és vörösborok jelenleg vásárolt szőlőből készülnek. 

Ismét egy olyan pince kerül sorra a "Badacsonyi nyár" sorozat keretében, ahol tavaly is, tavalyelőtt is jártam. A nyár nagy részét Badacsonytördemicen töltő barátaim meglátogatása alkalmával már fix programmá avanzsált, hogy végigkóstoljuk a badacsonytördemici Skizo Borház és Sike Balázs Pincéje aktuális szortimentjét. Idén még a nyári főszezon előtt, június elején kerítettünk sort a kötelező éves borozásra - ki tudja, talán még ismétlés is lehet belőle a nyáron -, de kerthelyiség már most is teltházas volt. Sike Balázsék nemrég megvásárolták a szomszédos Nefelejcs Vendéglő épületét, a felújítás befejeztével majd ide teszi át a székhelyét a borászat. Addig is marad a hangulatos kis borkert, ahol elsősorban a Sike Balázs Pincéje sorozat boraira fókuszálva az alábbi sort kóstoltuk.

A héten hosszú idő után újra kitárta kapuit Tar Ferenc borszentélye, a Carpe Diem, még ha csak két estére is. A finewines.hu friss új-zélandi beszerzéseit kóstolhatta végig a korlátozott létszámú közönség, egyik nap a fehérborok, másik nap a vörösek kerültek terítékre. Nyolc pince huszonhat bora szerepelt a listában, hat borvidékről válogatva, sauvignon blanc-ok, chardonnay-k, pinot noir-ok, syrah-k, bordeaux-i házasítások és egy riesling. Nagy részük vadonatúj beszerzés, egy-két tétel korábban is a finewines-szortiment része volt. Az egyes pincékről (egy kivételével) különböző írások keretében volt már rövid ismertető a blogon, de az írás végén az egyes borászatok honlapjait is belinkeltem.

A Szászi Pince egyike volt az első nagy felfedezéseknek, amikor több, mint 10 évvel ezelőtt elkezdtem egyre mélyebbre merülni a borok világába. Az ikonikus Kabócás Olaszrizlingekkel való első találkozások és a pincénél 2011 nyarán tett látogatás komoly hatást tettek rám. Azóta is meg-megfordultam a Szent György-hegyi pincénél, ha éppen arra vitt az utam, de igazán átfogó kóstolóban régen volt már részem. A május végi badacsonyi túra első napján sikerült bepótolni a lemaradást.

Meghoztam a tavaszi borpárbajos posztot, ezúttal kizárólag magyar borokkal. A szokásos 7 borpár helyett ezúttal 9 vonul fel, a pezsgőtől az édes borig, több műfajt, borvidéket és szőlőfajtát érintve.

A sorozat aktuális részében egy kanadai pincészet és annak három bora került a reflektorfénybe. Borfogyasztói szemmel első blikkre Kanada szinte egzotikus országnak mondható innen nézve, hiszen az ország a szőlőtermesztésre alkalmas területek északi határán helyezkedik el, és igen kevés kanadai bor jut el hozzánk.

Kanada elsősorban a jégborai révén vált ismertté, de az utóbbi 30 évben - részben a klímaváltozás hatása nyomán - a borszektor újjászületett, a szőlők nagy részét újratelepítették, és a kedvező adottságoknak köszönhetően ma már az ország hét tartományában folyik szőlőművelés és borkészítés. Az első és legjelentősebb tartomány ilyen szempontból Ontario.

Ismét hoztam egy magyar pinot noir-sort, ezúttal 2017-es borokkal, több hazai borvidékről válogatva. Bennem sem feltétlenül tudatosult, de 2016 óta minden évben volt szerepelt a blogon valamilyen évjáratos pinot noir-kóstoló (2016, 2015, 2013, 2012, 2011), eleinte nemzetközi kitekintéssel vegyes sorban, az utóbbi években csak magyar mezőnnyel. 2021 sem kivétel.
Jó ideje elkezdtem gyűjtögetni a borokat, hogy majd egy nagyobb társasággal jól megvitassuk a magyar pinot noir-helyzetet, de sajnos közbeszólt a vírushelyzet. A várakozást végül megunva, február végén magam kezdtem el szépen felbontogatni a sor tagjait, és - többnyire borvidék szerint csoportosítva - több részletben végig is kóstoltam mindet. Néhány hétig tologattam magam előtt a jegyzetek begépelésének és a poszt megírásának feladatát, de a húsvéti hétvégén végre jutott idő mindenre, úgyhogy nagy nehezen elkészültem.

Közel egy éve írtam Bukolyi Marcell Pinot Noir-járól és a Bukolyi Családi Birtok újjászületéséről. Röviddel a cikk megjelenése után online csevegtünk is egy kicsit Bukolyi Marcival, a legközelebbi budapesti útja során pedig vásároltam is tőle 1-1 palackot az akkor már forgalomban lévő borokból. Természetesen elhangzott az, ami a frissen piacra kerülő tételek esetében gyakran elhangzik a borász szájából, nevezetesen, hogy még fiatalok a borok, úgyhogy a palackjaimat szépen eltettem későbbre. Időközben megjelent a 2018-as évjáratból még két bor, ezekből is beszereztem 1-1 üveggel és lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy - ha már személyesen még nem is láthattam a birtokot - a nappali melegében az öt palack tartalmából próbáljak meg átfogó képet kapni a családi pincészet jelenéről.

Még tavaly év végén érkezett a hír, hogy az egyik legbefolyásosabb és legelismertebb nemzetközi boros magazin, a Decanter két magyar tételt is beválogatott a 2020-as év kedvencei közé. A tematikus Wines of the Year 2020 vörösboros válogatásába a St. Andrea Áldás Egri Bikavér Superior 2018, a buborékos, édes, illetve likőrborok mezőnyébe a Balassa Bomboly Szamorodni 2017 került be, amihez ezúton is gratulálunk.
Az Áldás 2018-as kiadásával még a nyár folyamán, egy budapesti étterem teraszán találkoztam. Már az illata is lenyűgözött és volt annyira meggyőző az egy pohárnyi élmény, hogy gondoskodjak egy saját palackról és kíváncsian várjam az itthoni, elmélyültebb kóstolás eredményét, aminek most jött el az ideje.

Gervai János kis etyeki borászatáról még 2016-ban írtam először a blogon, egy (2015 decemberi) budajenői pincelátogatás alkalmából, amelyet másfél év elteltével egy etyeki dűlőtúra és ismét kóstolás követett. Azóta hébe-hóba futottunk össze véletlenül egy-egy boros eseményen, és Gervai borokkal is ritkábban találkoztam, éppen ideje volt már egy átfogó kóstolónak. Még tavaly decemberben vásároltam 1-1 palackot az aktuális évjárat boraiból, amelyeket végül most az új év első heteiben bontogattam ki szép sorjában.

Franciaország számos olyan szőlőfajtát adott a borvilágnak, amelyek több földrészen is elterjedtek. Néhány közülük szinte "új otthonra" is lelt más országokban, mint a carmenére Chile-ben, a malbec Argentínában, a sauvignon blanc Új-Zélandon, vagy a chenin blanc Dél-Afrikában. Ezekről a fajtákról már legalább annyira eszünkbe juthat az Újvilág, mint a franciaországi bölcső. Burgundia két legfontosabb szőlőfajtája, a chardonnay és a pinot noir is elterjedt szerte a világon, és jöttek, jönnek a trónkövetelők - a pinot noir esetében talán Oregon és Central Otago kívánkozik az első két helyre -, de Burgundia uralma egyelőre megdönthetetlennek tűnik.
Sokkal kevesebb burgundi bort kóstolok, mint szeretnék, a csúcsok pedig ezen a borvidéken számomra elérhetetlen magasságban vannak. Szerencsére azért lehet találni - helyi viszonylatban - még megfizethető csodákat is, a mai bor ilyen.

Az Etyeki Kúria Red névre hallgató házasításának akkor aktuális évjáratáról még tavaly akartam írni, de végül idő hiányában nem nyílt ki a palack. Időközben aztán azzal is szembesültem, hogy az aktuális évjárat kérdésére nem is olyan egyszerű egyértelmű választ adni. A helyzet ugyanis az, hogy a pincénél és a legnagyobb borkereskedésben még a 2017-es évjárat fut, miközben egyes hiperekben már a 2018-as is elérhető. A gordiuszi csomót végül azzal vágtam át, hogy mindkét bort megkóstoltam egymás mellett.

A baráti társasággal azt találtuk ki, hogy ha már idén elmarad a karácsony előtti közös ivászat és a nagy családi lakomák helyett az ünnep nagy részét szűk körben, otthon töltjük, egy online borozással dobjuk fel egy kicsit a hangulatot, ahol a társaság vakon kapja a borokat és lehet találgatni, hogy mi is van a pohárban. Kicsit későn szökkent szárba az ötlet, sietni kellett a feltételek megteremtésével, úgy mint borok és kis üvegcsék beszerzése, amelyekbe széttöltjük a palackok tartalmát. A tételek kiválasztásánál a következő fő szempontokat tartottuk szem előtt: legyenek hazai fajtaborok, vélhetően jó ár-érték arányúak és csavarzár legyen a palackokon, a sorban lehetőleg minél több borvidék jelenjen meg, továbbá, hogy ne szerepeljen egy pince, illetve egy fajta se kétszer (utóbbi alól a külön műfaj miatt a sillernél felmentést adtam magamnak). Ezt nagyjából sikerült is tartani, így alakult ki a 10 boros mezőny.

Az ünnepi asztalra ünnepi bor dukál. Mi nemrég - külön-külön - két olyan magyar vörösbort kóstoltunk, amelyek méltó kíséretül szolgálhatnak a karácsonyi vacsora mellé, talán még nem késtünk el az ajánlással. Egy-egy neves egri, illetve szekszárdi pincészet csúcsboráról lesz szó, amelyek az évek során felzárkóztak a rendszerváltás után elsőként kiemelkedő villányi ikonborok mellé és szinte önálló márkanévvé váltak.

Merengő 2002-ben készült először a St. Andrea Szőlőbirtokon, a Heimann Barbár első évjárata a 2006-os volt. Azóta mindkét pincészet rendszeresen elkészíti ikonikus csúcsborát, amennyiben az adott évjárat ezt lehetővé teszi. 2017 szerencsére ilyen év volt, mi pedig most három év elteltével kóstolhatjuk a palackba zárt végeredményt.

Az eredeti tervek szerint ez az új-zélandi, közelebbről marlborough-i sauvignon blanc válogatás ideális esetben egy nyári kerti parti tökéletes kísérője lett volna, vagy egy esetleg nyári/kora őszi kóstoló témája. Bár kerti partira és kóstolóra azért szerencsére volt példa az idén, végül valahogy egyiken sem kerültek elő ezek a borok, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy nem ezek a borok kerültek elő. :) Az eredeti terv tehát nem valósult meg, de azért az elmúlt hónap alatt csak kiürültek ezek a palackok is.

Így ebben a ködös szürke időben ezzel a marlborough-i sauvignon blanc sorral idézem meg egy kicsit a nyári napsugarakat, és egyúttal talán támpontot is tudok adni a pincék stílusát illetően, ha valaki éppen mostanában kezd ismerkedni a "kiwi" borokkal.
Ráadásként három marlborough-i pinot noir jegyzetetét is hozzácsaptam a poszthoz, azokat egyébként eredetileg is mostanában terveztem kibontani.

A nyár végi rosé-sor után ígértem egy "komoly rosé-s" posztot is, ahol az egyes borászatok által valamiért magasabbra pozicionált rosé-k kerülnek terítékre. Nos, szeptember elején megkóstoltam a borokat, és míg az alap-rosék  esetében nyugodt szívvel leírhattam, hogy jól szórakoztam, itt maradjunk annyiban, hogy ebből biztosan nem fogok rendszert csinálni.
Ezeknél a boroknál már többnyire elrugaszkodunk a 2000-2500 Ft-os határtól, cserébe - elméletileg - kapunk valami extrát a pénzünkért (az extra súlyos palackokon túl), legyen szó nagyobb testről és beltartalomról, komolyabb koncentrációról, hordós erjesztésről és/vagy érlelésről, érlelhetőségről. A prekoncepcióm az volt, hogy leginkább a túltolt hordó, vagy esetleg a magasabb alkohol lesz lehet a potenciális buktató ebben a kategóriában, arra viszont álmomban nem gondoltam volna, hogy éppen a savak minősége (próbálkoztam különböző hőmérsékleten, nagy jelentősége nem volt), valamint a gyümölcsök esetleges hiánya miatt leszek gondban az értékelésnél. A komolyabb struktúrát azért igyekeztem valamilyen módon honorálni, de lehet, hogy más simán szigorúbb vagy engedékenyebb lenne. A savak persze az eltarthatóság szempontjából fontosak lehetnek, de egy kicsit több ízt, intenzitást el tudtam volna viselni melléjük a sor legtöbb tagjától. Ár-érték arányban sajnos különösen nem volt meggyőző a mezőny.

Bár többször volt már rá példa korábban, hogy a hazai pinot noir-mezőnyt szondáztuk akár magában, akár nemzetközi kontextusban (2011, 2012, 2013, 2015), szinte véletlenül alakult úgy, hogy összejött ez az újabb kis évjáratos magyar pinot noir-kóstolósor, most ugyanis nem volt ilyen irányú előzetes szándék. A 2016-os Villa Tolnay, Oremus és a Sauska pinot-kat vásárlás után félretettem, hogy majd akkor kóstoljam meg őket, amikor már szépen belakták a palackot. Az Anonym Pincétől valamelyik etyeki látogatás során vettem a bort, így már nagyjából ki is alakult a sor gerince, amikor gyorsan lecsaptam még egy elérhető Bott Frigyes-palackra, a Janus meg valamilyen akció során került elém, úgyis rég kóstoltam tőlük bármit is. Így alakult ki az alábbi hat palackos mezőny.

Megint hoztam hét darab, azonos évjáratú, szőlőfajta és/vagy borvidék szempontjából összetartozó borpárt, hazai és külföldi borokból egyaránt. Az évszaknak megfelelően kevesebb a vörösbor, azokból is inkább könnyedebbre hangolt darabokat vettem elő, rosé most nincs, arról volt külön poszt, a főszerep a fehérboroké.

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet, illetve ahogy immár a címkéken is szerepel a Pannonhalmi Főapátság Tricollis névre hallgató belépő borairól már tavaly is írtam, annak apropójából, hogy a rosé is bekerült a fehér és a vörös tétel mellé a borcsaládba és a címkét is egységesítették. Idén egy további lépést tettek ebbe az irányba azzal, hogy 2019-ből a korábban rajnai palackba letöltött fehér Tricollis is burgundi palackba került.
A pince sok szőlőfajtával dolgozik, de ezekből kettő kapott kiemelt szerepet: a rajnai rizling és a pinot noir, amelyekből a legjobb évjáratokban egy "alap" és egy válogatás tétel is készül. A rajnai esetében a válogatás már kezdettől Prior névre hallgat, a komolyabb pinot noir 2018-tól viseli a kolostor vezetőjére utaló megkülönböztető címet. Rajnaiból 2016 óta nem készült Prior az apátságnál, most a 2019-es évjáratból ismét palackoznak rajnai rizling válogatást.

A 2019-es évjárat remek borok ígéretével kecsegtetett, a korábbi jó tapasztalatok alapján az új Prior-ra is nagyon kíváncsi voltam, úgyhogy csokorba gyűjtöttem a három Tricollis-t és a két rajnai rizlinget és egy posztba gyűjtve osztom meg a tapasztalatokat.

Ezt a posztot még április körül írtam, az újrakezdés hevületében. Mielőtt még felrakhattam volna, a laptop több hetes kényszerpihenőre  szorult. Mire visszakaptam, addigra meg a blogolás újrakezdés helyett az addig leállított életet kellett egyik napról a másikra újrakezdeni. Néhány hónap csúszással fogadjátok szeretettel, ha már megírtam.

Még aktív koromban szerintem elég gyakran előrántottam a Joblot nevet. Nem véletlen. Mindenki szeretné a jó burgundit, de sajnos már-már közhely-szerű, hogy mennyire lutri téma. Jellemzően ha keveset akarsz rá költeni, keveset kapsz. Ha többet rászánsz, akkor is jó sansszal keveset kapsz. Ha mélyen a pénztárcába nyúlsz, akkor benne van, az is, hogy oltári nagyot csalódsz, de az is, hogy megértesz valamit a varázsból. Akik jó ár-érték arányt keresnek, azok gyakran a Cote Chalonnaise környékén, azaz Burgundia ragyogó szívének az árnyékában kutakodnak. Itt biztosan nem fogunk sokszáz Eurót költeni egy palack borra, de ha megszakadunk se fogunk olyan szinteket elérni, mint amennyit potenciálisan a Cote D’Or tud nyújtani.  Azért ne higgyük, hogy itt nincs lutri, csak ár-érték bajnok borok tömkelege. Sok vásárlás itt is úgy végződik, hogy elköltünk 20-40 Eurot egy palackra és megváltás helyett inkább a szegény ember burgundija érzet érkezik, viszont ha szerencsénk van mégis megérthetünk valamit a burgundi varázsból töredék áron. És itt jön képbe a Joblot név. Némely boruk a múltban nekem tényleg okozott már összemérhető élményt sokkal drágább fősodor-béli burgundival, 25-30 Euróért bámulatosak tudnak lenni. Ugyankkor az utóbbi években azt vettem észre magamon, hogy már nem veszem őket alapjáraton újra és újra. Mikor kijön az új évjárat, megkóstolom a szortimentet vagy egy részét, megállapítom, hogy hozzák a szokásosat, némelyik talán többet is, de ennyi. Nézzük mi lett a legfrissebb szúrópróba eredménye!

"Természetes Mátra" címmel ismét megrendezésre került a VinoPiano-ban a természetközeli szőlőművelést és borkészítést folytató mátrai borászok borbemutatója a Karner Borászat, a Levente Pince és a Losonci Pince részvételével. A pultok mögött természetesen (haha!) ismét Karner Fanni, Major Levente és Losonci Bálint töltötte a borokat és a pezsgőket, a Borrajongót tavaly Szabi képviselte, idén én kóstoltam végig a sort.

A múltkori fehérek után ezúttal néhány magyar pinot noir került terítékre, komolyabb szándékok és koncepciók nélkül. Nagy a szórás évjáratban és borvidékben egyaránt, a borkészítési koncepciókról nem is beszélve. Mégis, néha érdemes így is meríteni. Egyrészt azért, hogy időnként feltérképezzük a hazai pinot-állapotokat, másrészt pedig azért, hogy mindenki megtalálja az ízlésének megfelelő világot.