A hét az Ikrek jegyében telik majd, hiszen május végén-június elején Szilágyi László és Balassa István is a Carpe Diem vendége volt, a borászportrék sorozat keretében. :) Mivel ezek az esték mind a borsort, mind az időtartamot tekintve meglehetősen hosszúra szoktak nyúlni, a két elválaszthatatlan barát, akik gyakran tartanak közös kóstolókat és borvacsorákat is, most külön-külön mutatta be borait, életútját, birtoka múltját, jelenét, jövőjét.
Először tehát Szilágyi Laci és a Gizella Pince volt a vendég a korábbi, május végi időponton. Időben és térben is széles sort kóstoltunk, 2018-tól 2013-ig mentünk vissza a száraz borokkal, 2006-ig az édesekkel, közben pedig több dűlő boraival is ismerkedtünk, köztük természetesen Szil-völgyekkel és Szent Tamásokkal. A végén pedig még söröztünk is egyet.

Több év kihagyás (igazából csak 2017 és 2018 maradt ki, de valamiért többnek tűnt) után idén ismét ellátogattam a VinCÉ-re, amely azóta a pesti belvárosból átköltözött a budai oldalra, a Várkert Bazárba. A borok iránt komolyabb érdeklődést tanúsító vendégeknek mindig a mesterkurzusok jelentik a rendezvény legfőbb vonzerejét, itt van a leginkább esély arra, hogy ritkán látott előadókkal és különleges, kultikus borokkal fussunk össze. Ha már ismét ott voltam a VinCÉ-n, én is váltottam jegyet két mesterkurzusra, az egyik magyar, a másik külföldi vonatkozású volt. Előbbin két borvidék két meghatározó borásza mutatott be néhány bort és egyben a mögöttük álló családi birtok filozófiáját és ezzel együtt a borvidéket is: Figula Mihály Balatonfüredről és ifj. Szepsy István Mádról.

Dübörög a Furmint Február, a hagyományos Vajdahunyad-vári nagy kóstoló múlt héten került megrendezésre - összefoglaló hamarosan -, és sorban következnek a budapesti és vidéki események. A múlt hétvégén egy baráti összejövetel alkalmából én is a nappaliba varázsoltam egy furmint-sort, mégpedig Szepsyék "alap" furmintjának 5 évjáratából.

Szepsy István sokszor hangsúlyozta, hogy a birtokfurmint náluk nem egy belépő szintű bor, egyszerűen más célt szolgál: az egyes dűlők egyedisége helyett a furmint fajtakarakterét hivatott bemutatni. Ennek megfelelően a bor több - jellemzően mádi és tállyai - dűlő termésének házasítása. Fiatalabb szőlők, nagyobb fürtű tőkék és a dűlők alsó, agyagosabb talajú részéről szüretelt termés is belekerül, így talán kevésbé koncentrált és könnyebben fogyasztható bor a végeredmény, cserébe a birtokborban a dűlős furmintok sav- és ízkaraktere összeadódik.
A stílus nem maradt változatlan az évek során, ebben természetesen az évjáratoknak is szerepe volt: szüreti időpont, hordóhasználat, almasavbontás, maradékcukor, palackzárási mód, mind-mind 1-1 apró részlet a kirakósban, aminek a végeredménye 1-1 palack tartalmában jelenik meg.

Nyakunkon a Furmint Február és az ezzel járó furmintos események, köztük a Vajdahunyad-várban, a jövő héten megrendezésre kerülő Furmint Február Nagy Kóstoló. Az már lassan hagyomány, hogy a Furmint Február alapítója, Kézdy Dániel mintegy ráhangolódásképpen, január vége táján szervez egy szűk körű kóstolót a sajtó képviselőinek. Idén sem volt ez másképp, a budakalászi Kálvária Pincében két meghívott pincészet mutatta be borait, míg a házigazda is készült néhány palackkal.

A hazai viszonylatok tekintetében az édesbor legalább annyira számít szezonális szeszterméknek, mint a pezsgő. Amennyiben ezt az alaptételt elfogadjuk, akkor célszerű legalább azért tennünk valamit, hogy az év végi szezonalitás szerepköréből kihozzuk a lehető legtöbbet. Ha nem szeretnénk, vagy költségvetésileg egyszerűen csak nem tudunk az aszúszintig merészkedni, akkor Tokaj tekintetében a szamorodnik mellett a kései szüretek maradnak potenciális jelöltként. 

A piac ezen szegmense persze rendkívül széles, eképpen nem mentes a buktatóktól sem, de ha ügyesen és körültekintően választunk, megfizethető élményekkel gazdagodhatunk. Ezekből szeretnék most mutatni kettőt: egyet a kategória ár szerint rendezett halmazának elejéről, egyet pedig a végéről. Két külön koncepció mentén kialakított stílust, melyekkel ízlés szerint édesen zárhatjuk le az évet anélkül, hogy azt havi költségvetésünk a szükségesnél jobban megérezné.

A bodrogkeresztúri és bodrogkisfaludi szüreti fesztivál, a Mindszenthavi Mulatság már kötelező program lett a baráti körben, kirobbanthatatlan helye van a naptárban. A helyi borászok és termelők összefogásának köszönhetően igazi családias, barátságos hangulatú programsorozat jött létre, amelynek keretében a család minden tagja megtalálhatja számítását. Tavaly kicsit kapkodósra sikerült a részvétel, délelőtti érkezéssel, késő délutáni távozással, idén azonban kihasználtuk a hétvégét és péntektől vasárnapig a borvidéken maradtunk.
 

Egy somlói fehér és egy villányi vörös után az őszi hiperes borkínálatból ezúttal egy mádi késői szüretelésű édes bort kóstoltam a Kardos és Fia Szőlőbirtoktól.
A TündérMese névre keresztelt késői szüretelésű édes bor minden évjáratban elkészül a pincénél. Eleinte az volt a szándék, hogy csak az első évjáratot nevezik így, Kardos Gábor kislánya, Tünde tiszteletére, aki az első "TündérMese-szüret" idején született, de a fogyasztóknak és a kereskedelmi partnereknek is megtetszett a név, így meg is tartották. A vidám címke is remekül passzol a bor nevéhez és stílusához (legalábbis szerintem).
A fajtaösszetételt mindig az adott évjárat határozza meg, így ez változhat és változik is, míg a stílus a borász szándéka szerint állandó: cél egy könnyedebb, jó ivású, nem túlzottan koncentrált vagy nehézkes késői szüretelésű bor megalkotása, amelyből több pohár elfogyasztása is jól esik. Ennek jegyében a kézzel szüretelt termés kíméletes préselését követően spontán, acéltartályban erjed a must, és nagyjából 100 g/l maradékcukor-tartalom környékén állítják meg az erjedést. Stabilizálás és hidegkezelés után további 3 hónapos tartályos érlelés következik, a TündérMesében tehát hordónak nem jut szerep.

Az idei első hegyaljai túra a délelőtti Carpinus-kóstoló és dűlőbejárás után Mádon folytatódott. Az első alkalommal 2014-ben megrendezett Jó éjszakát Mád! gyorsan népszerű lett és lassan már hagyománnyá válik a településen. Nyitott pincék, koncertek, pincelátogatások, éjszakai dűlőtúrák,  kóstolók, gasztró kiállítók, vendégborászok... mindenki találhat magának való programot. Idén a hűvös és esős idő valószínűleg sok látogatót elriasztott, így a vártnál talán kevesebben érkeztek Mádra az év leghosszabb napján és legrövidebb éjszakáján.
A rendelkezésre álló időt így is sikerült kimaxolni kis csapatunknak, sok helyen jártunk, sok bort kóstoltunk, sok régi ismerőssel találkoztunk. Cserébe ezek megint nem életem legrészletesebb és legérzékletesebb jegyzetei és legátgondoltabb pontszámai, így tessék kezelni.

Az első hegyaljai túrára idén szokatlanul későn került sor, máskor az évnek ennek a szakában már 3-4 a borvidéken töltött hétvégén túl vagyok. Ebben az évben valahogy úgy alakult, hogy június vége felé sikerült először a Tokaji borvidékre látogatnom, cserébe meglehetősen sűrű programot sikerült összeállítani. A szombati nap délutánját és estéjét a "Jó éjszakát Mád!" eseményei töltötték ki, de már péntek délután belevetettem magam a borkóstolásba és szombat délelőtt még egy hosszabb dűlőtúra is belefért. A mai poszt ezekről az élményekről hivatott tudósítani.
 

(Kilátás a Poklosról)

A mádi Szent Tamás Pincészet borait többé-kevésbé rendszeresen kóstolom, de valahogy úgy esett, hogy a 2015-ös évjárat dűlős boraihoz még csak szórványosan, "fesztiválkörülmények" között volt szerencsém. A Gourmet Fesztivál ugyan szintén fesztivál, ebből kifolyólag itt is hasonlóan csak kapkodva kóstolhattam volna a borokat (a legtöbb kiállítónál így is történt), de a pincészet standjánál sikerült elkapnom egy csendesebb időszakot, így volt idő és hely nyugodt körülmények között barátkozni a 2015-ös dűlőszelektált tételekkel és néhány édes borral is.

(A pincészet mádi feldolgozója 2016-ban)

Ki mondta hogy az ikonikus mádi Szent Tamásról csak aranyáron lehet bort kapni? Az első osztályú mádi dűlők közül is  talán a legnagyobb tisztelettel emlegetett Szent Tamásról készült borok általában a borvidék legdrágább tételei között vannak. Hirtelen nem is nagyon jut eszembe senki, aki 5000 magyar forint alatt méri innen készített borának egy-egy palackját. Homoky Dorka, a fiatal tállyai borászlány Szent Tamás furmintja azonban igazán barátságos áron és - horribile dictu - csavarzárral lezárt palackban került forgalomba.
Ott voltunk a tősgyökeres tállyai borász első szárnypróbálgatásainál (1., 2., 3.), és mondhatom, hogy többé-kevésbé figyelemmel követem Dorka és borai útját. Az évek során szépen alakult a külcsín és a belbecs egyaránt, azt hiszem, most már beszélhetünk saját stílusról a Homoky Dorka-borok esetében. A Homoky család már a 19. század vége óta foglalkozik borkészítéssel, Dorka 2012-től viszi tovább a hagyományt, de - bár a szülői támogatás megmaradt - rögtön saját útjára lépett. A család ültetvényeiről külön kis parcellákat kapott, a szőlőben és a pincében már egyéni elképzelései szerint dolgozik. Előbbiben és utóbbiban is a természetesség híve, a felszívódó szerek felhasználását kerüli és a borkészítés során is igyekszik csak a szükséges mértékben beavatkozni. A tállyai közösségi életből szintén kiveszi a részét, és tagja a fiatal borászokat tömörítő "Tokaj Y" csoportnak. 

A Furmint Február apropójából összerántott tegnap ittam furmint-sorozat záróakkordjaként tehát Dorka furmintja került az asztalra (a balatoni furmintok sem maradtak ki a szórásból februárban, de azokról más keretekben lesz szó). 

Talán nem túlzok, ha azt állítom, Takács Lajos a magyar borvilág egyik legérdekesebb, legeredetibb egyénisége, és nagyon jó, hogy mindezt nem kell múlt időbe tenni, hiszen a Somló elhagyása után Lajos most Tokajban tevékenykedik (valószínűleg kevesen tudják: Takács Lajos a borvidék szülötte, Abaújszántón látta meg a napvilágot). Nem túl gyakori, hogy valaki alig néhány év borászkodás után legenda-státuszig emelkedjen, de azt hiszem, Takács Lajosnak ez a Somlón sikerült. A sors úgy hozta, hogy a borász elhagyta "A Hegy"-et, de a borkészítést szerencsére Tokajban sem hagyta abba, még ha eredetileg ez is volt a szándéka.
Lajos somlói borai szép lassan elfogynak, a tokajiak még forgalomba sem kerültek, ritka alkalom tehát, hogy egyetlen kóstoló alkalmával mind a somlói, mind a tokaji munkásságába bepillantást nyerhettünk. Tar Ferenc a Borászportrék-sorozat keretében egy (majd a nagy érdeklődés miatt még egy) ilyen estét szervezett a Carpe Diem-be. 

(Takács Lajos és Tar Ferenc, a képet a Carpe Diem facebook oldaláról kölcsönöztem)

Közeledik a február, kis hazánkban a furmint-kóstolók hónapja. Az azóta egyre elterjedtebb tematikus hónapok és megakóstolók sorát elindító Furmint Február rendezvénysorozat idén rögtön a hagyományos vajdahunyadvári gigaszemlével kezdődik, utána következnek a különböző kisebb rendezvények. A már szokásosnak mondható januári felvezető sajtókóstoló ezúttal elmaradt, de a rendezvénysorozat atyja, Kézdy Dániel ráhangolódásképpen felajánlott 1-2 palack furmintot néhány lelkes borfirkásznak.
Én most két érett furmintot választottam, ilyesmit ritkábban kóstolok. Magyarország két legismertebb furmint-termőhelyét egy-egy veterán borász bora képviselte az asztalon és a poharakban: Tokajt Árvay János, Somlót Györgykovács Imre.

A Mikulás biztosan úgy gondolta, hogy nagyon jól viselkedtem 2017-ben, mert december 6-án gyors egymásutánban mindjárt két aszúkóstolón is részt vehettem. Sokan leírták már előttem, hogy milyen jó lenne, ha az aszú nem csupán az ünnepek alatt kerülne az asztalra, hanem bármikor ünneppé varázsolhatna egy szimpla hétköznapot is. Ami aszúink kivételes minősége ellenére is - lássuk be - egyelőre utópiának látszik, és biztosan csak hosszabb folyamat eredménye lehet. Az utóbbi években több bormarketinggel, borkereskedelemmel foglalkozó cég tűzte zászlajára az aszút decemberben, azzal a céllal, hogy - kezdetben - legalább az ünnepi asztalhoz bontsanak az emberek egy palackot a legnemesebb édes borból. Nekik köszönhetően sikerült egy nap alatt egy egész évre való aszút megkóstolnom.
 

A Bortársaság Borsuli már évek óta szervez különböző tematikus kóstolókat az érdeklődőknek, mindenféle boros-pezsgős (sőt, újabban időnként sörös, teás) témakörben, néhányról volt beszámoló a blogon is. A Borsuli vezetője, Furják Andrea és Fiáth Attila Master of Wine-jelölt talán tavaly, talán tavalyelőtt találták ki, hogy évente 1-2 alkalommal kivételes borsorokat mutatnak be "Egyszer az életben - Felsőpolc" címmel. Az ezeken szereplő, különböző borvidékekről származó fehér- vagy vörösborok (a jövőben valószínűleg pezsgők is) különleges minőséget képviselnek, és ahogy a kóstoló címe is mutatja, gyakran igen borsos árú tételekről van szó. Az idén novemberben prezentált fehér sor is tartogatott komoly versenyzőket, és szokás szerint egy magyar bor is szerepelt a nemzetközi mezőnyben.

Az utolsó reményszikrák egyike mindenképpen az a tendenciának látszó folyamat, melynek keretei között a családi tradíciókon alapuló borászatok irányítása lassan, de egyre biztosabban a fiatalok kezébe kerül. Több okból is. Egyrészt úgy tűnik, hogy akad még elég szándék és kitartás a belföldi értékteremtésre az egérutas kivándorlás helyett, amely inkább a belátható közeljövőben kínál kifizetődő alternatívát a lassú és sokszor küzdelmes önfelépítés helyett. Hangsúlyozás nélkül is egyértelmű, hogy különösen igaz ez a keleti országrészre. Másrészt a jelen húszas-negyvenes fiataljainak nyitottsága, progresszív gondolkodása talán a legjobb eszköz a stílusmodernizálásra és a folyamatos fejlődésre, amellyel mi, fogyasztók is elég sokat nyerünk.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert a héthektárnyi telepített területen tevékenykedő Árpád-hegy Pince jelene is szorosan kapcsolódik az újgenerációs tokaji borsztorihoz. Konkrétan része annak. Varkoly Ádám, a birtok friss arca 2010-ben készítette el első önálló borát, azóta pedig gyakorlatilag teljesen átvette a szerencsi pince borászati feladatait, így a pincekimenet teljes egészében az ő elképzelése szerint alakul. És hát elég jól alakul. A stíluscsiszolás fontos része a szeszfokok lefaragása az egészséges szintre, valamint a hordóhangerő lejjebb tekerése is. Több gyümölcs, kevesebb nehézkesség, az ilyet pedig szokás szeretni manapság. A borok egy része – konkrétan a mádi dűlők borai – spontán erjednek, a többi bor fajélesztő segítségével igyekszik megszületni. Az eredmény pedig meggyőző, kettőezer-tizenöt száraz borai alapján legalábbis mindenképpen. Ezeket kóstoltuk ugyanis végig furmintfannal, be is számolunk róluk gyorsan a szokásos módon.

Kétség sem fér hozzá, hogy nincs tele a piac az úgynevezett nulldecibel fölé emelkedő száraz muskotályokkal. Demeter Zoltán dűlősét éppen ezért kéretik nemcsak azért megbecsülni, mert amúgy évjáratról évjáratra haladva magas minőséget képvisel a fajtakereteken kívüli kontextusban is, hanem azért is, mert mintegy utolsó katonaként védi a fajta száraz becsületének várát, ráadásul mindezt érdekesen és szerethetően teszi. Így sokkal egyértelműbb, hogy a sárgamuskotály szélesebb körben is képes lehetne ilyesfajta teljesítményre, ha a jó talaj és a gondos szőlő- és pincemunka konstellál, ahogy kell. Az már más kérdés, persze, hogy ha könnyű édesben, esetleg aszúban közkedveltebbnek találtatik a piac szemszögéből, akkor minek ilyesfajta kísérletekbe bonyolódni, amely egyrészt költséges, másrészt megtérülésileg minimum kockázatos. Lehet és érdemes is beszélgetni, vitatkozni arról, miként palackérnek Zoltán dűlős  szárazai, de az biztos, hogy ez a muskotály még most is remek formában van. Pontosabban csak volt, ugyanis nem is olyan régen négy kézzel és két szájjal jártunk utána furmintfannal, hogy milyen is a palack belső felületén elhelyezkedő anyag úgy négy évvel a szüret után.

A mádi Holdvölgy Borászat a borvidék innovatívabb pincészetei közé tartozik, nem csupán a modern borászati technológia és design miatt. Mindig igyekeznek valami különlegességgel előrukkolni, a száraz fajtaborok, késői szüret, szamorodni és az aszú mellett rendre feltűnnek érdekesebb, kísérletezős tételek. Zétából készítettek már szamorodnit, de formabontó módon száraz borhoz, sőt gyöngyözőborhoz is használták a fajtát és száraz birtokházasításukban a kabar is fontos szerepet kapott. 
Idén sajnos nem jártam még személyesen a pincénél, de kaptam egy kis ízelítőt a friss borokból, amelyeket velem együtt ungert is végigkóstolt.

A pünkösdi több napos hegyaljai bortúra után június vége megint Mádon talált. Amikor Pelle László megkeresett, hogy szívesen megmutatná a pincét és a borokat, örömmel mondtam igent, mert az utóbbi évek során többszöri próbálkozásra sem sikerült időpontot egyeztetnünk, így újabb régóta tervezett látogatást pipálhattam ki. Nem is egyet, hanem rögtön kettőt, hiszen kézenfekvő volt, hogy a Pelle Pince borai felett bábáskodó Szarka Dénes saját borait is megkóstoljam. 
 

A június első napjaiban lezavart legyesbényei-tokaji villámlátogatást gyorsan követte a következő, ugyancsak több települést is érintő túra. Az első állomás Mád volt, ahol két fiatal borász volt az útikalauzom. A Barta Pince volt az első megálló. Ujvári Vivien társaságában egy gyors ebéd után dűlőtúrával indult a délután, majd érkeztek a borok. A Barta Pincétől a Zsirai Pincészethez vezetett az utam, ahol Zsirai Kata mutatta meg az aktuális borokat és néhány hordómintát.
 

A szokásosnál később indultak el idén a hegyaljai túrák, ha a már hagyományosnak tekinthető februári bodrogkeresztúri-bodrogkisfaludi farsangon tett villámlátogatásomat nem számítjuk, ahol pincelátogatásra most nem is került sor. Június első napjaiban viszont végre több napot is a borvidéken töltöttem, Legyesbényétől Erdőbényéig több települést is érintve. Jártam régi ismerősöknél és meglátogattam olyan pincéket is, ahol korábban még nem jártam.
A 2016-os tételek szép lassan palackba kerülnek, volt, ahol már az üvegbe zárt borokat kóstoltam, máshol a 2016-os borok még hordóban vagy tartályban várják a palackozást. A szépen induló évjáratba a kora őszi esők hoztak kellemetlen és nem várt fordulatot, sokat kellett válogatni a szőlőt, hogy csak egészséges szemek kerüljenek a présbe. A borok a jelenlegi formájuk alapján szikárabbak, mint a 2015-ös évből, feszesebb savakkal, vékonyabb testtel. A 2015-ös borok áradó gyümölcsössége helyett hűvösebb karakter, inkább citrusokban bővelkedő aromakészlet jellemzi őket. Valószínűleg érdemes lesz egy kicsit várni a fogyasztásukkal, hogy belakják a palackot és a savak egy kicsit szelídüljenek.

A beszámolók sorozatát az első két állomással, a legyesbényei pionír Montium-mal és a tokaji Gizella Pincével kezdem. 

A Barta Pince és a Nagygombos Borászat között látszólag nem sok metszéspont van, adja magát a kérdés, hogy miért tart közös kóstolót a két pincészet. A közös pont nem más, mint a tulajdonos, Barta Károly, akit inkább a saját nevét is viselő mádi pince kapcsán ismer a borvilág, holott a mátrai birtok is dinamikus fejlődésen ment keresztül, amióta 2009-ben a Barta család megvásárolta.
A közös kóstolón természetesen a tulajdonos személyesen is ott volt és a két birtok borászai, Takács-Barta Anna és Ujvári Vivien sem hiányozhattak, ahogy nem hiányozhatott a hiperaktív kereskedelmi vezető, Takács Alexandrosz sem. Az eseménynek a Béterv Lakásétterem adott otthont, egyúttal Bíró Botond Boldizsár és Takács Alexandrosz több borhoz remek falatokat is komponált (lásd a borok után zárójelben).

Amikor 2011-es évjárattal elindult a MÁD Furmint, még kevesen sejtették, mekkora utat jár be a brand néhány év alatt. A Szent Tamás Pincészet célja a Mád borokkal olyan évről-évre állandó stílusú, magas minőségű település-szintű bor elkészítése, amelyek a mádi területekre jellemző karakterrel bírnak, jól fogyaszthatóak és mennyiségükből adódóan szélesebb fogyasztói kör számára is elérhető. A zászlóshajó furmint mellett egy félszáraz hárslevelű és egy késői szüretelésű házasítás is készül a Mád márkanév alatt (illetve kizárólag külföldi értékesítésre készül egy száraz házasítás is Dry by Tokaj néven), és az eddigi eredmények alapján sikeresnek tűnik a koncepció.
Én most a furmint éppen aktuális évjáratát kóstoltam meg és a kóstolójegyzetek megosztása mellett egyúttal nézzük meg, mi is történt a Mád-borok háza táján a kezdetektől a napjainking.

A lassan-biztosan hagyományszerű formát öltő vasárnap délutáni hétzáró borozások keretei között ezúttal Tokaj kettőezer-tizenegyes évjárata került terítékre két pince borszemüvegén keresztül. Lehet építő jellegű vitatárgy a kérdés, miszerint egy '11-es évjáratmetszet mennyire számít időutazásnak alig hat év távlatából a száraz hegyaljai fehérek vonatkozásában, ugyanakkor tényszerűnek hat, hogy vannak frissebb borok is a piacon, melyek kevesebbet mesélnek a száraz Tokaj eltarthatóságáról. Messzemenő következtetéseket nem vonnék le, lévén inkább a szórakozás volt a célunk, mintsem a szigorú ítélethirdetés, ráadásul a Szent Tamás pince, valamint Balassa István borai ennek inkább többé, mintsem kevésbé meg is feleltek. Rövid rezümé: soha rosszabb pontot a hétnek a végére. A hosszabb élménybeszámolóra éhesek pedig nyugodtan gördítsenek tovább, ugyanis a házigazda-bortulajdonos furmintfannal kiegészülve következnek négykezes jegyzeteink.

A mai "tegnap ittam" főszereplője a Furmint Február jegyében egy ikonikus hegyaljai termőhelyről származó furmint. A Király még a sok híres mádi dűlő között is különleges, mind látványát, mind történetét tekintve, azonban az Öreg Király még ezen belül is unikum. Mivel a II. világháború után a hegy szőlőit kiirtották, sokáig csak a dűlő alsó fekvésű területeiről készültek száraz borok. Majd a 2000-es évek elején jött Barta Károly és fáradságos munkával újratelepítette a fentebb húzódó, erdővel benőtt részeket.
Az Öreg Király meredek kőteraszain sétálgatva - miközben lenyűgöző kilátás tárul a szem elé - azon is ámul az ember, hogy milyen komoly erőfeszítést igényelt, amíg a szőlőtőkéknek sikerült visszahódítani a hegy egy részét az akácerdőtől. Mára már nem csak a legendás dűlő, hanem a birtokközpontként szolgáló Rákóczi-Aspremont kúria is megújult, megszépült. Barta Károly azonban nem ül a babérjain, hamarosan a Kővágó betelepítése is sorra kerül. Egyelőre azonban a Barta borok csak az Öreg Király terméséből készülnek, ahogy az itt kóstolt furmint is.