Most, hogy egy év eltelt azóta, hogy Wachau jól kioktatott minket Tokaj-kontextusban a tisztaság nemzetközileg értelmezett fogalmáról (itt és itt felidézhető), több szempontból is időszerű volt egy leckeismétlés. Egyrészt én alapból megbuktam, mert időhiányra hivatkozva nem tudtam részt venni az eseményen, másrészt mivel döntő hányadban hazait fogyasztok, ezért néha jól jön egy-egy külföldi pofon, hogy ennek függvényében reálisabb képpé alakítsam át magamban a magyar állapotokat. Mikor értesítést kaptam a Wachau-repetáról, egy percig sem gondolkodtam, hogy mi lesz a vasárnap esti program. Igaz, ezúttal nem a kontextusba helyezésen volt a hangsúly, Tokajt ugyanis kizárólag Homoky Dorottya friss mintái, valamint a Tállya Wines-sorozat néhány tétele képviselte, melyek stílusukat és kategóriájukat tekintve nem alkalmasak hazai referencia állítására, de önmagukban vizsgálva rendkívül tanulságosak voltak.

Wachau a tisztaság leckéje: bár a borok három minőségi szintbe csoportosulnak (Steinfeder, Federspiel és Smaragd), az éteri, megbonthatatlan tisztaságon még a legalsó szinten sem eshet csorba, a borokat kizárólag a komplexitás emeli magasabbra. A Domäne Wachau szortimentje alapján nem túlzás azt állítani, hogy a borvidéki eredetvédelem olyan garanciát ad a fogyasztóknak, melyre itthon nyomokban sincs példa: hibás, félrecsúszott tételekről szó sem lehet. Ezt a tézist a tíz, nem egymás után kóstolt palack sem tudta megdönteni, ami nagy teljesítmény még úgy is, hogy a körző-vonalzó rajzolta tisztaságot sokszor az izgalom hiányával fizetjük is meg.

Domäne Wachau (2013)

Kezdésként az alap-, valamint a középkategóriából kóstolt zöldveltelinik komolyabb hozzáadott érték nélkül jelölték ki azt az utat, amiről a birtok borai egy pillanatig sem tértek le. A Hochrain Steinfeder zúzósan fűszeres, kristálytiszta, erőteljes savú bor, magában és fröccsben egyaránt helyt tudna állni (4+). Ha éttermem lenne, mindig tartanék belőle. A Kollmitz Federspiel egy árnyalatnyival visszafogottabb, de a grüner-kézjegyeket továbbra is egyértelműen közvetíti, noha mélységet keresve sem találni benne (5), abban ugyanis a visszafogottabb, a durva fajtajegyeket elhagyó Kaiserberg Federspiel jeleskedik: elegáns, nem tolakodó, zamatos bor, fél-szkeptikusként is meg tudott győzni arról, hogy a fajta az asztali bor-vonalnál többre is hivatott (5+).

A friss Fedespiel-rieslingeket tekintve a Bruck egy árnyalatnyival jobban meggyőzött, mint a Loibenberg: előbbi visszafogott, elegánsan citrusos, egy-két dimenzióval többre hivatott, mint az eddigiek (6), míg utóbbit a szükségesnél egy picit neutrálisabbnak, nyersebbnek találtam, talán idővel szedhet magára egy kis komplexitást (5-). A pince Reserve Terassen rozéja tutti-fruttitól mentes, természetes arcú, jó savú bor, örülnék, ha lenne hazai kihívója (5+). A friss évjárat fekete báránya a Setzberg Roter Traminer Reserve, trópusi gyümölcsös, érettebb illatával elüt az eddigiektől, és noha a tisztaságra itt sem lehet panasz, de a szesztől csípős utóíz megborítja az egyensúlyt. Kár érte (4+).

Domäne Wachau (2012)

A ’12-es évjárat Smaragdjai elképesztően magas színvonalat képviseltek, gyakorlatilag mindent megtaláltam bennük, amit ebben a stílusban keresni lehet. Az Achleiten Smaragd Grüner Veltliner minden előítéletemet eloszlatva izgalmas, mély illattal nyitott, nem nélkülözte a komolyságot és a komplexitást sem. A szesz itt sem alacsony, de ilyen tartalom mellett nem könyököl ki zavaró módon (7). A csúcsot mégsem ez, hanem az Achleiteni Smaragd Riesling jelentette: gyakorlatilag hibátlan bor, ezt a visszafogott eleganciát és tisztaságot ilyen komolyan ötvözni elegendő, de nem tolakodó savakkal, integrált alkohollal vitán felül tehetségnek számít (8). Az Amphora Riesling viszont már vet fel kérdéseket: értem én, hogy menő dolog köcsögben érlelt bort mutatni az érdeklődő közönségnek, de a végeredmény nem több, mint egy rosszul sikerült narancsbor (van egyáltalán jó?). Üres, cseres és oxidált. „30 € --> fél liter” (4).

Schloss Johannisberg Gelblack Riesling Trocken (2012)

Kitekintésnek, referenciának kaptuk a poharunkba, és ékesen bizonyította a létező differenciát Wachau és Rheingau között: eddig még nem tapasztalt petrolosság, árnyalatnyi hordó. A korty telt, a nem kevés cukrot határozott, erőteljes savasság egyensúlyozza. Más stílus, az eddigiekhez hasonló minőségben tálalva (6).

Homoky Dorottya (2013)

Az est meglepetései számomra az elsőboros gyermekbetegségekbe fulladt ’12-es Homoky-borokat váltó új évjárat mintái voltak. A Nyergesek furmint tíz gramm körüli cukrát elegendő sav kompenzálja, ugyanakkor nem nélkülözi a hibátlan tisztaságot sem. Élvezetes, most is nagyon jó inni (5). A Hetény furmint-hárslevelű hasonló vonal: édes, de nem farnehéz, nem túl komplex, cserébe tiszta, jóivású (5-). A Görbe furmint inkább a cukor felé billen el, de még nem zavaróan (5-). Egységes irányba mutató, több mint korrekt minták ezek, első közelítésben a Somlói Apátsági Pince spontán természetességét juttatták eszembe tokaji stílusban tálalva. Kíváncsian várom a kész borokat.

Tállya Wines (2012-2013)

A mádi kezdeményezés mintájára alakult tállyai összefogás immár négy termelőt, név szerint Szűcs Ferencet, Barta Pétert, Zsadányi Lászlót és Marton-Kováts Krisztinát egyesíti. A ’13-as ZZ habzóboruk érezhetően kiváló alapanyagból készült, kár, hogy a szénsav egyenetlenül tölti a kortyot, emiatt rendkívül gyorsan ellaposodik (4-). A ’12-es furmint selection hordóba fulladt: vaníliás-kókuszos illat, faízű korty, mögöttük ismételten komolyabb alapanyag sejthető (4-). Az Inverz kékfrankos egy jól sikerült, gyakorlatilag tannintalan gyümölcsbomba, a probléma, hogy több, mint négyezerbe kerül, ezt a tényt pedig nem kompenzálja az sem, hogy nem sűrűn iszunk vörösbort Tokajból (5).

[A meghívásért és a helyszínért köszönet Bukovics Martinnak, a Mandiner újságírójának. A fotókat Szigeti Szabolcs bocsátotta rendelkezésemre (egyet nem, azt utólagos engedelmével innen kölcsönkértem), a címötletet pedig dsztellától kölcsönöztem.  Köszönet értük!]