Folytatódik a Balaton-sorozat, méghozzá egy olyan borászattal, amely még nem szerepelt a Borrajongón. A PAP Wines első fele a Papa Áron Pince rövidítése, a név mögött pedig Molnár "Papa" Áron és felesége, Karina Vissonova állnak, akik Koppenhágában ismerkedtek meg és 2010-ben telepedtek le a Szent György-hegyen. Molnár Áron Londonban született, majd bejárta a fél világot, a Közel-Kelet és Földközi-tenger térségeitől Burgundiáig, Indiáig és Dániáig. Áronnál a főzés szeretete az éttermeket vezető szülőktől hozott családi örökség, nem csoda, hogy a felhalmozott gasztronómiai tapasztalatokat most a Szent György-hegyi birtokon nyitott saját kis étteremben kamatoztatja, de néha a lemezjátszók mögé is beáll különféle rendezvényeken, hiszen sokáig lemezboltosként és DJ-ként dolgozott.
Áron és Karina borokat először csak saját örömükre készítették boraikat a közel 3 hektárnyi saját szőlő terméséből, az utóbbi években azonban a néhány ezer palackból már kicsit szélesebb közönség is részesülhet. A Szent György-hegy déli és dél-keleti lejtőin található szőlőket minimális beavatkozású, biodinamikus módszerekkel művelik, a termést kézzel szüretelik, majd a szőlőszemeket gondosan válogatják. Boraikat amolyan garázsboros stílusban, minimális beavatkozással készítik, alacsony kéntartalommal, adalékanyagok nélkül. Mind a vörös-, mind fehérborokat magyar tölgyfából készült barrique-hordókban érlelik. Vörösboraik a pinot noir-ból és több fajta házasításából készülnek - utóbbi a Bazalt Cuvée -, fehérborok közül szürkebarátot, olaszrizlinget és a kettő házasításából készített Bazanite Cuvée-t, ezenkívül narancsborokat zárnak palackba.
A VinoPiano-ban csaptam le a nyár folyamán egy palack Bazalt Cuvée-re, amit augusztus utolsó hétvégéjén bontottam fel a Balaton-sorozathoz.

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet, illetve ahogy immár a címkéken is szerepel a Pannonhalmi Főapátság Tricollis névre hallgató belépő borairól már tavaly is írtam, annak apropójából, hogy a rosé is bekerült a fehér és a vörös tétel mellé a borcsaládba és a címkét is egységesítették. Idén egy további lépést tettek ebbe az irányba azzal, hogy 2019-ből a korábban rajnai palackba letöltött fehér Tricollis is burgundi palackba került.
A pince sok szőlőfajtával dolgozik, de ezekből kettő kapott kiemelt szerepet: a rajnai rizling és a pinot noir, amelyekből a legjobb évjáratokban egy "alap" és egy válogatás tétel is készül. A rajnai esetében a válogatás már kezdettől Prior névre hallgat, a komolyabb pinot noir 2018-tól viseli a kolostor vezetőjére utaló megkülönböztető címet. Rajnaiból 2016 óta nem készült Prior az apátságnál, most a 2019-es évjáratból ismét palackoznak rajnai rizling válogatást.

A 2019-es évjárat remek borok ígéretével kecsegtetett, a korábbi jó tapasztalatok alapján az új Prior-ra is nagyon kíváncsi voltam, úgyhogy csokorba gyűjtöttem a három Tricollis-t és a két rajnai rizlinget és egy posztba gyűjtve osztom meg a tapasztalatokat.

A héten egy rövidke csopaki kiruccanás végén maradt annyi időm, hogy beugorjak a vasútállomáshoz közeli Jásdi Vinotékába egy gyors kóstoló erejéig, így most ennek tapasztalataival folytatom a nyár végi Balaton-sorozatot. Kétségtelen, hogy a Jásdi Borterasz tóra néző panorámája idillibb környezetet biztosított volna, de mind távozásom közelgő időpontja, mind a Balaton felett gyülekező viharfelhők miatt kézenfekvőnek tűnt, hogy beérjem a szerényebb fekvésű, de csendes kis vinotékával. Négy tétel fért bele az időmbe, a birtok másfél literes kiszerelésű alap olaszrizlingjével kezdtem, amit sokszor jobban is szeretek, mint a kicsit szikárabb kivitelű, szimplán "Csopaki" néven futó, többnyire (mindig?) Hegybor kategóriát viselő olaszrizlinget. A bemelegítő tétel után komolyabb anyagok után néztem, így két dűlős fehérbor után a pince nagy válogatás vörösbora zárta a rögtönzött mini kóstolót.
 

"Rozé délután" jeligével invitáltak a Nagygombos Birtok 2019-es borainak bemutatójára a My Wine Borbárba, de a rosék mellett más borok is előkerültek, köztük limitált tételek is. A pincészetet amolyan rosé-specialista borászatként szokás számon tartani és Barta Anna, a birtok borásza valóban régóta elkötelezett a rosék irányába. Bár a fogyasztók által megszokott, bevált portfólió nyilván nem lehet évente változtatni, a kísérletezést nem adják fel. A borász bevallása szerint a minden évben elkészített, limitált palackszámú kísérleti tételekben tud kiteljesedni, és az ezek alapján kapott fogyasztói visszajelzések mentén igyekeznek a borok finomhangolását elvégezni. Most kaptunk egy kis ízelítőt az állandó szortimentből és a kísérletek eredményeiből egyaránt.
 

Az idei nyári balatoni bortúra-sorozat Paloznakon folytatódott, a Csopakkal szomszédos községet a hazai bor- és gasztrótérképre felhelyező Homola Pincészet boraival. Paloznakra a baráti társasággal szinte minden évben ellátogatunk kicsit kiereszteni a gőzt, tavaly viszont valahogy nem jött össze a szokásos paloznaki hétvége és úgy egyáltalán a településre sem jutottam el. Idén egy fél napos kitérőt már sikerült beilleszteni a programba, és természetesen nem maradt el a borozás sem.

A tavalyi látogatás után idén is visszatértünk Sike Balázsék badacsonytördemici pincéjéhez, ahol a Skizo borok mellett immár az új design alatt a Sike Balázs Pincéje sorozat tételei is készülnek, felváltva a korábbi Skizo Hegyeink borcsaládot. Ezek a borok hivatottak megjeleníteni az egyes termőhelyeken a talaj-fekvés-fajta együttállásából kialakuló végeredményt.

A Skizo ugyan a maga kategóriájában mindig kellemes és remek ár-érték arányú alapborokat tett le a polcra, de minket természetesen inkább a borász saját neve alatt készülő tételek érdekeltek, amelyek közé keveredett még néhány a régebbi Hegyeink sorozat tagjaiból is.

Az "Egy hónap Balaton" sorozatban képzeletben most a Badacsonyi borvidék talán legkisebb hegyére, a Sabarra érkezünk, és a hegyről elnevezett Sabar Borház egyetlen aktuális vörösbora lesz a főszereplő (két olaszrizlingjükről egyébként nemrég írtunk). A Sabar Borház elsősorban fehérboros pince, a tulajdonos Ádám Gábor is a fehérborokat részesíti előnyben. A paletta színesítése céljából azonban az örök közönségkedvenc rosé nem maradhatott ki a választékból, és természetesen azért mind a tulajdonos, mind a borász Földi Bálint fantáziáját izgatja a vörösbor is. Korábban cabernet sauvignon-ból is készült Sabar vörös, végül azonban cabernet franc-t és kékfrankost telepítettek a Sabar-hegyre. A kékfrankos idén terem először, de a cabernet franc ültetvény terméséből már 2017-ben is készült bor (szerettem is), és most itt a 2018-as második évjárat, amely szerintem önállóan és ételek mellett egyaránt, akár kissé behűtve, amolyan nyári vörösként, de hűvösebb napokon is megállja a helyét.

A Figula Pincészetet aligha kell bemutatni a borkedvelőknek, kétségkívül Balatonfüred és az egész Balatonfüred-Csopaki borvidék egyik legismertebb és egyik legelismertebb pincészetéről van szó. Figula Mihály tragikus korai halála után, fia, ifj. Figula Mihály lépett előre és már a pince arcaként, vezetőjeként viszi tovább a családdal a birtokot.
A tóparti sétányon található Figula Borbár ugyan bezárta kapuit, de a város felett található Figula Borkert állandó nyitvatartással várja a látogatókat. A Borkert és az ugyanitt található Tölgyfa Csárda kerthelyiségéből remek kilátás nyílik Balatonfüredre és a tóra, így egy rövidebb séta után ideális körülmények között lehet kortyolgatni a Figula borokat. A Borkertben a pince boraiból elég széles merítés kóstolható, így ha nem is teljes, de mindenképpen átfogó képet lehet kapni a pince aktuális szortimentjéről (a többi bor pedig beszerezhető a szomszédos vinotékában).

A Centurio Szőlőbirtok 2019-es Birtokborával nyitottam a júniusi mátrai boros kitekintést, és most a Centurio Szőlőbirtok kóstolójának jegyzeteivel zárom a sorozatot. A járvány miatt Ludányi Balázs és Kézdy Dániel által régóta tervezett Centurio-kóstoló a budakalászi Kálvária-pincében tavasszal nem kerülhetett megrendezésre, de június elején végre pótoltuk.

Az a helyzet, hogy a begubozó életmóddal az jár együtt, hogy az általam fogyasztott borok 90 százalékát webshopokból rendelem. Valahogy úgy hozta a sors, hogy ezek erős zömmel külföldieket takarnak, most viszont úgy éreztem, hogy van egy sor hazai/kárpát-medencei termelő akinek rég ittam a borait. Így most a Mitiszolra esett a választás. Rendeltem tőlük egy hatos kartonnyi nem olcsó bort, íme a tapasztalatok, csak még egy kis kitérő. :)

Kicsit az értékeléseimről, ha már "visszatértem", mert lehet egyesek furcsának találják majd a mostani pontokat, vagy épp a hiányukat. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha már úgyis képtelenség törekedni teljes objektivitásra, akkor törekedjünk teljes szubjektivitásra.:) Így ha egy bor jobban tetszik magasabb pontot kap, ha mérsékelten, akkor meg alacsonyabbat, ha nem ittam meg, akkor meg el is tekintek a pontozásától. Ilyen egyszerű.  Nem lesz szerkezetivás, nem lesz egyensúly mérlegelés meg utóízhossz-méricskélés. Csak szimplán, zsigerből, amilyen érzemet kivált.

Szép jónapot! Rég jártam erre. Nem ígérem, hogy mostantól másképp lesz, mindenestre kipróbálom képes vagyok -e még összehozni egy posztot. :) Nehéz falat ennyi szünet után. Nem azért, mert nincs miről írni, iszok én kérem rendesen, mégha rendezvényekre szökőévente járok is. Egyszerűen változott a hozzáállás. Borbuziból fogysztó lettem. Nem nézek utána pincéknek, ha ott vagyok nem teszek fel kérdésket, nem olvasok boros témában, véletlen se jegyzetelek, nem gondolkodom azon, hogy ami a poharamban van az ugyan most hány pontos. Csak úgy esténként felpattintok valamit és megisszuk az asszonnyal (besegít fél deci erejéig :)). Meg 3 hetente klubolunk (ha épp nincs pandémia), ám ezekre az alkalmakra már nem készülök kiselőadással, inkább röhögünk nagyokat.  Ami még változott, rieslinget sokkal kevesebbet iszom, Tokajban évek óta nem jártam, ergo nem is vagyok képben, viszont többet járok a Balatonra.

A bor is, amiről írnék a Balatonról van. Szabó és Fia Pincészet. Balatoncsicsó, Balatonfüred-Csopak borvidék. Nem tudok róluk szinte semmit. Egyszer-kétszer belefutottam valamely borukba. Leginkább semmi különös emléket nem hagytak, aztán volt, hogy tetszett egy kései, de száraz olaszrizlingjük, de végül tavaly, egy adventi vásárban egyszercsak szembejött Ő. A Cabernet Franc 2017. A fekete címkén írja, hogy “Mély, tartalmas, testes. A borász szíve-lelke.” Ezek a szövegek általában megmosolyogtatnak, de itt most tényleg azt éreztem, hogy benne van. Tömény illat, friss, érett szedres-feketeribizlis gyümölcsökkel, kis fűszerpaprikával, ami nekem már feltétlen kell, ha ezt a fajtát látom a címkén. Krémes, telt, haraphatóan gyümölcsös korty, ízléses hordó, sav-tannin amennyi kell, a 14-es alkoholról is ugyanezt tudom mondani. Csupa öröm, mégis kellően komoly. Mondhatnám dícséretként borsznobosan, hogy olyan “loire-os”, csak az helyzet, hogy végiggondolva a tapasztalataimat addig, amíg egy minimum ilyen anyag jön szembe a Loire-ról, addig rengeteg pocsék/érdektelen boron kell magad átverekedni. Nem nagyon hiszek már a pontokban, de, hogy ne legyen inkomplett a poszt legyen 6.  Fontosabb, hogy venném újra és újra, egy kartonnyit már el is pusztítottam.  A pincétől vettem 3600 Ft-ért, szerintem a hülyének is megéri.

Bock-borokat valószínűleg sűrűbben kóstolunk, mint vásárolunk, aminek megvan a maga oka. A pince két-háromezres alapszériás borai legtöbbször érdektelenek, néhányszor pedig vállalhatatlanul rosszak is. A nyolcezer környékén kínált középkategóriás anyagok már többnyire érdekesek, néha pedig egészen finomak is, az itteni kutakodást ezért többnyire az árcímke, ritkább esetben pedig a rosszabb tapasztalatok korlátozzák. A húsz-harmincezres mazsolaborokat pedig értelemszerűen csak rendezvényeken kóstoljuk, hogy újra és újra megállapítsuk a tőlük vett stílusbeli távolságunkat.

Hoztam megint 7 darab borpárt a téli időszakról Ausztriától Új-Zélandig és persze itthonról is. Az évszak okán most leginkább vörösborokat tettem egymás mellé.

Jubilált a Badacsony New Yorkban: az idei volt a tizedi alkalom, hogy a badacsonyi borászok, turisztikai és gasztronómiai kiállítók eljöttek a budapesti New York Palotába, hogy a fővárosban találkozzanak a nagyközönséggel.

Egy évvel ezelőtt egészen lelkesen írtunk a tavalyi eseményről, idén viszont valahogy úgy éreztem, hogy kevesebb bor tudott kiemelkedni a stabil középmezőnyből és igazán emlékezetes kóstolási élményt okozni. Talán az évjárat oka, legalábbis tavaly a sok 2017-es bor összességében véve kellemesebb benyomást tett rám, mint idén a sok 2018-as (a Furmint Február után ugyanezt a mérleget vontam meg).

Akadtak azért persze szép borok és biztos volt még sok, amit nem kóstoltam. Az már közhelyszerű, hogy vörösbor-fronton a Török Csaba által fémjelzett 2HA vitte a prímet, a Villa Tolnay fehér és vörös színekben is kiegyensúlyozottan jól teljesít. Fehérborok terén még Bakó Ambrust kell kiemelnem, aki már 2019-es tartálymintákat hozott magával és ha a borok ilyen szépen muzsikálnak majd a palackba zárva is, akkor ez lehet Ambrus eddigi talán legszebb évjárata.

Bő három évvel ezelőtt jártam egy sajtóút keretében Gere Attila Pincészeténél, azóta pedig történt egy s más a pincénél, legfőbb ideje volt egy újabb szervezett látogatásnak. Amivel már mindenki szembesülhetett: a pincészet arculata felfrissült, egységesebbé vált, az új címkéken szereplő "A. Gere" név Gere Attila mellett már a következő generációra, Andreára és ifjabb Attilára is utal. Az egyszerűsítés jegyében a korábbi Weninger & Gere márkanév is beolvadt, bár ez a két család közötti együttműködést nem érinti.
Ami a villányi birtokközpontot illeti, megújult a pincészet terasza és kóstolótere, Varró Zoltán belsőépítész tervei alapján. A kóstolóhelyiségben egy szalon, egy étkező, egy borbár és a légkondicionált "borkönyvtár" is kialakításra került. Az új télikert elhúzható üvegfalakat és tetőt kapott, így nyitott terasszá is alakítható, ahol a szabad ég alatt kóstolhatóak a borok. Augusztus végén alaposan körbejártuk a birtokot a szőlőtől a pincéig, Gere Andrea és Csizmadia Kristóf volt az útikalauzunk.

A tavalyi, célzott pincelátogatásokkal megtűzdelt nyárhoz képest idén inkább csak ad hoc jelleggel, spontán jutottam el a Balaton környékén borászatokhoz egy-egy szélesebb merítésre (Skizo, Németh Pince), a többi balatoni bort többnyire valahol a tó környékén, a baráti társaságban kortyolgattam el. Augusztus közepén egy bő fél napot töltöttem Balatonfüreden, ami tapasztalatgyűjtés szempontjából arra volt elég, hogy egy cirka 3 órás délutáni séta és néhány tétel megkóstolása beleférjen az időmbe. A Balatonfüredi Borheteken 25 pincészet települt ki a sétányra, én természetesen ilyen rövid idő alatt csak ízelítőt kaphattam a kínálatból. Igyekeztem olyan pincéket választani, akikhez valahol már volt szerencsém, ugyanakkor ritkán kóstolom a boraikat. Végül öt stand és bő egy tucat bor, és néhány gyors jegyzet lett a végeredmény.

Három tagúra bővült a Pannonhalmi Apátsági Pincészet belépő szintet képviselő borcsaládja, a Tricollis, ahogy az eddigi egy fehér és egy vörös tételhez a 2018-as évjárattal csatlakozott az apátság rosé-ja is, amely eddig fantázianév nélkül - kvázi a fajtaborok sorában - futott. Ezzel egy időben megújult a borok arculata is, az új címkéken a főapátság épületei, hagyományai, mindennapi életének jelenetei elevenednek meg. A pincészet korábbi címkéit is kedveltem, de az új dizájn-nal szerintem szintet léptek, hasonlóan igényes munkára hirtelen nagyon kevés hazai példát tudnék felhozni. A pincészet rosé-ja és Tricollis borai is megbízható, stabil minőségi színvonalat képviseltek a korábbi években, és ez a megújulással sem változott.

Sike Balázs és Velényi Réka borászata, a Skizo Borház feltűnő címkéivel, jó ár-érték arányú reduktív boraival tett szert szélesebb ismertségre, de korábban is és most is készülnek a pincénél komolyabb, termőhelyi borok is, amelyek most a "Hegyeink" fantázianév alatt kerülnek palackba. Több éve jártam utoljára a hangulatos kis badacsonytördemici borbárban, de most minden összeállt egy újabb látogatáshoz. A múlt hétvége egy részét éppen Badacsonytördemicen töltöttem, és ha már így esett, természetesen igyekeztem útba ejteni egy pincészetet is. Amíg a baráti társaság többi tagjára vártam, pont volt annyi időm, hogy a "Hegyeink" sorozatot végigkóstoljam, azután persze néhány "alap" Skizo-bor is a szomjas torkok áldozatául esett.

N+1-ik szekszárdi kóstoló, ezúttal elég találó névvel. Ami megfogott benne, hogy én pont ezt keresem és szeretem Szekszárdban: az aranyosságot. Privát kóstolókon gyakran találkozok olyan véleménnyel, hogy Szekszárd unalmas és/vagy kiszámítható. Én erre azt szoktam válaszolni, miért nem örülsz annak, hogy van legalább egy olyan hazai borvidék, ahonnan vannak évről évre megfizethető, szerethető ivóborok. A szerencsés névválasztással elég ambivalens volt, hogy a legtöbb helyen a csúcsborokat, az úgynevezett villányverő caberneteket és társaikat tartották méltónak piedesztálra emelésre. Nem azt mondom, hogy nem esett jól a Hemiann Franciscus vagy Taklerék Szenta-hegyi franc válogatása, de nagyjából ezeken kívül max. 2-3 úgynevezett csúcsbor volt amit szívesen fogyasztottam. A nagy kérdés az volt az este végére, tényleg az aranyos arca érdekesebb-e Szekszárdnak vagy inkább a blockbusterei? Én már rég letettem a voksom az első kategória mellett, de ezen az estén nagyjából döntetlen lett az eredmény. Mindkét kategóriából 3-3 bort tudnék kiemelni favoritként. Az aranyos borok halmaza nálam majdhogynem azonos a jól sikerült kadarkákkal. Heimannék, már rég túllépték a kadarka válogatásaikkal a cukimuki ivóbor kategóriát, viszont komoly fegyvertény, hogy az ihatóságuk és fajtajellegük egy szemernyit sem csorbult. A 2017-es Céh Kereszt Kadarkáról már egyszer leírtam a véleményem, nem is tartotta vele senki a lépést, sajnos borvidéken kívül is ez nagyjából mostanában csak Bott Frigyesnek sikerül. (6+)  A pince klasszikus sagrantino-cabernet franc házasítása a Franciscus szintén tizenhatos évjárata már sok éve az egyik legkedvesebb hazai csúcsvörösöm, ezen az estén sem volt másként. Energikus, feszes, jóízű és nagyon szép csersavakkal bír. Már most is jó, de szerintem jó pár év tartalék van még benne. (7-) Kadarkákra visszatéve, a Tüske Pince 2018-os Harmados Kadarkája nem meglepő módon egy igazi gyümölcsbombának bizonyult, szerény méreteit meghazudtolóan komoly intenzitással bírt, csak úgy dőlt belőle a temérdek szamóca és málna. Kétezer környékén hirtelen nem tudnék jobb ivóbort elképzelni. (5+) Számomra viszont igazi pozitív meglepetés volt a Toronyi Pince 2015-ös Kadarkája, egyrészt eddig nem ismertem a pincét, másrészt nem sok olyan négy éves kadarkát találni, ami ennyire fiatalos tud maradni. Kadarkához képest nagy test, hosszú utóíz és mérsékelt gyümölcsösség jellemezte. (6-)  Taklerék elhozták az egyik legfineszesebb bort, amit valaha kóstoltam tőlük. A Szenta-hegyi Cabernet Franc 2016-os évjáratában nyoma sem volt, nyomasztó hordódominanciának vagy lekvárosságnak, ellenben a savak egészen frissen tartották a kortyot az elejétől a végéig, sőt még utána is. Sokrétű kortyban cékla, fanyar étcsoki, és egy leheletnyi fűszerpaprika is szerephez jut. (6/7) A Vesztergombi Pince merlot-franc házasítása a Turul 2015-ös évjárata igazából a senki földjén lakik a kedves ivóborok és a blockbusterek között. Komolyabb test és jelentősebb tannin van benne, mégis jól működik ez a házasítás, hiába kisebb hányadát adja a merlot, érzetre mégis az ő karaktere érvényesül. (6 pont)

A rendezvényen meghívottként vettem rész, ezúton is köszönöm a lehetőséget.

A világ vezető borcsaládjait tömörítő elitklub ötlete egy közös sétán pattant ki Robert Drouhin és Miguel Torres fejéből 1991-ben, és ennek nyomán 1992-ben megalapították a Primum Familiae Vini-t. A vezető családi birtokok informális alapokon nyugvó csoportosulása legfeljebb 12 tagot számlálhat, csak meghívásos alapon lehet bekerülni. A tagok köztiszteletben álló, kiemelkedő nemzetközi elismertségnek örvendő, saját szőlőterületekkel  rendelkező családi szőlőbirtokok, ez mind a tagság feltétele. A tagok megosztják egymással szőlészeti, borászati és üzleti tapasztalataikat, igyekeznek megőrizni a helyi borkészítési hagyományokat, felhívják a figyelmet a borászatok társadalmi és ökológiai felelősségére, és tudásukat átadni a következő generációknak.
Jelenleg a klub tagságát 11 családi birtok alkotja: Marchesi Antinori, Baron Philippe de Rothschild, Joseph Drouhin, Egon Müller Scharzhof, Famille Hugel, Champagne Pol Roger, Famille Perrin, Symington Family Estates, Tenuta San Guido, Familia Torres, Vega Sicilia. Az egyesület évente megválasztja elnökét, közös kóstolókat, gálaebédeket szerveznek, és utóbbiak bevételét jótékonysági célokra fordítják.

A VinCE mesterkurzusán egy kis ízelítőt kaphattunk a 12 pincészet boraiból.

Ismét egy négykezes jegyzet következik, ezúttal a Badacsony New Yorkban-ról. Én első bálozóként vettem rajta részt , de a nemrégiben a borrajongó csapat alfahím státuszba kerülő nem kicsit grafomán tagja, Furmintfan természetesen már évek óta szorgosan készíti a historikus jegyzeteit: 2014, 2015 és 2016. Én 3-3 fehér és vörös kedvencet emelnék ki, a dupla akkora májkapacitású szerzőtársam kétszeres szorzóval iszik és ír. Nekem 2 dolog miatt is hasonlít a Badacsonyi borvidék a Tokajira, egyfelől sajnos a megítélésében nem a szuper kis-középpincék a meghatározóak, hanem csakúgy mint amott a Kerház, emitt a Vargabor repíti szét az országban a hírét a vidéknek. Másfelől manapság már nem a borvidék névadója a referencia (Hegyaljával kapcsolatban is sokaknak lehet, hogy Mád, Tarcal, vagy Tállya jobban csengő hívószó már Tokajnál), az ikonikus borok leginkább a Szent György-hegyről vagy akár a Csobáncról jönnek.

A svájci Philipp Oser által 2004-ben alapított Villa Tolnay életében 2019-ben komoly változások álltak be, több szempontból is. A fogyasztók számára legszembetűnőbb ezek közül az, hogy a pince arculata felfrissült, a borok innentől teljesen új külsővel kerülnek forgalomba. A szortiment is tisztult és újfajta hierarchia épült fel a borok között. Ami pedig csak helyben látható: elkészült az eddigi legkomolyabb bővítés a birtokon is.
Philipp Oser és Nagy László a Kóstolom Borbárban mesélt a újdonságokról és természetesen friss borokat is mutattak.

Ha bordói borokról van szó, még az alsó-közép szegmens megvizsgálásához is nagyot kell nyújtózkodni egy átlagos borbarátnak. Sajnos az a helyzet, ha legalább egy minimális klasszikus claret stílust szeretnénk a poharunkban tudni, akkor minimum 5-10.000 forintos átlagos palack árral számolhatunk. Nem véletlen, hogy nem szerepelnek bordóiak heti rendszerességgel a “tegnap ittam” sorozatban. Van-e közös halmaza a megfizethető, jó és klasszikus jelleget magában hordozó bordóiaknak? Erre a kérdésre valószínűleg mindenkinek más lenne a válasza, de mi most négy boron keresztül próbáltuk, felülvizsgálni perszonális nézeteinket, a legklasszikusabb borvidékről. Az univerzális vélekedés szerint lehetőség szerint kerülni kell a másodcímkés borokat, de ha ésszerű kereteken belül gondolkodunk, akkor ennek nem nagyon van más finanszírozható opciója, legalábbis is itthonról. A világ borkedvelőinek jelentős hányada felettébb ambivalens érzésekkel viseltetik Bordó irányába. Egyrészt megkerülhetetlen példa a borstílusok között, másrészt, ebből adódóan nagyon túlárazott körzet. A 2014-es évjárat erős közepesnek mondható a szakértők szerint, így bízhattunk benne, hogy a nyár végi napsugarak ezúttal nem lettek felturbózva némi répacukorral. A négy bor többszöri átkóstolása után elégedetten állhattunk fel az asztaltól, nagyjából azt kaptunk, amit vártunk. Más kérdés, hogy ennyiért otthoni fogyasztásra ki lenne hajlandó kipengetni érte a borvidéki felárat.

Az egymásra torlódott hosszabb hétvégék lehetőséget biztosítanak arra is, hogy olyan palackbontogatásba fogjuk, amely mögé nem építünk fel semmiféle koncepciót sem. Az előző négynapos blokkot ezért komolyabb megfejtéseket nem tartogató módon, előzetes egyeztetés nélküli "Hozz egy üveg bort!"-estével zártuk. És ha már jegyzeteltem, ráadásul a borok is kellemesek voltak, úgy döntöttem, nem hagyom bejegyzésnyom nélkül a dolgot.

Az történt, hogy többéves lemaradást halmoztam fel a Balaton északi partján található Monoszló alappincészetével kapcsolatban. Miközben nappali alapszakos egyetemi éveim végén rendszerint nagyobb mennyiségben fogyasztottam a Balaton melletti vöröseket, a műfaj egy-két kékfrankostól eltekintve érdeklődési perifériámra került. Eközben persze a nyolc és fél hektárnyi területen üzemelő Liszkay Pincészetnél sem állt meg az élet, sőt. Bár jelenleg a legnagyobb hazai kereskedő polcán ez az egyetlen kékcímkés tétel keres új gazdákat, a hivatalos honlap szerint jelenleg is hatféle vörös-, egy fehér- és egy rozébor igyekszik képviselni az úgynevezett kínálatot. Már amennyiben feltételezzük, hogy a közösséginek mondott média által uralt világunkban egyáltalán foglalkozik valaki a pincehonlap alkalomszerű frissítésével.

A címszereplő cabernet franc mindenesetre nemcsak rendhagyó kékségével, hanem azzal is igyekszik felhívni a fogyasztóközönség figyelmét, hogy a fajta itthon megszokott stílusrendszerével szemben sosem látott hordót. Eképpen pedig remény van némi frissességre, valamint annál több gyümölcsre is. Bár a remény közel sem garancia semmire sem, ezúttal mégis mindenfajta előzetes várakozásom teljesült. Hozzá is teszem gyorsan: nem tettem túl magasra azt a bizonyos képzeletbeli lécet.