A Szentesi József, Barta Károly, Farkas Krisztián és Takács Alexandrosz által alapított Artizan bor- és sörkereskedés a közelmúltban megnyitotta üzletét és egyben borbárját is az Arany János utcában MyWine Bar & Shop néven (itt egy érdekes cikk a kereskedésről). Az üzletben a kereskedés teljes kínálata elérhető, valamint sonka, sajt és szalámi is kapható a borok és sörök mellé.

A borbár természetesen kóstolóknak is helyet ad majd, szeptemberben az első kóstolóesten 7+1 pince (2HA, Attila Pince, Barta Pince, Bodrog Borműhely, Centurio Szőlőbirtok, Cseri Pincészet, Nagygombos Borászat-Gróf Grassalkovich, Szentesi Pince) borait lehetett végigkóstolni. Távirati stílusban, egy-egy zárójeles pontszámmal emlékeznék meg az estéről és a borokról.

A Villa Tolnay borairól viszonylagos rendszerességgel írogatunk a blog hasábjain, de személyesen sosem jártam még a birtokon. Szerény véleményem szerint a Badacsonyi borvidék egyik legjelentősebb borműhelyét tisztelhetjük Philipp Oser tulajdonos-főborász és Nagy László társtulajdonos-birtokigazgató vállalkozásában. Szokták mondani, hogy a spontán dolgok szoktak a legjobban sikerülni, és ebben az esetben is valami ilyesmiről van szó: amikor a borászat marketingjéért felelős Nádasi András írt egy üzenetet, hogy másnap megy a Csobáncra, és ha gondolom, elkísérhetem és megnézhetem a birtokot meg a borokat, nagyon rövid gondolkodás után rábólintottam az ajánlatra.

A múlt bugyraiba vissza-visszajárkálva könnyen tűnhet úgy, hogy a Rácz Miklós Tamás vezette diósviszlói kisbirtok tevékenysége láthatatlan, esetleg érdektelen a számunkra. Ezt a zéróbejegyzéses statisztika ugyan bizonyíthatja, de attól még éppen az ellenkezője számít a valóságtól kevésbé elrugaszkodott állításnak, már ami engem illet. Kettőezer-tizenkettő óta ugyanis többször rácsodálkoztam már a háromfajtás – nevek szerint cabernet franc, pinot noir és chardonnay – alapra építkező, évi kilencezer palackos kisüzem tehetségére.

Hogy a villányi gyökerek ellenére nem izomszerű, hanem sokkal inkább feszesebb, érdekesebb és kísérletezőbb borok készülnek arrafelé. Hogy ennek ellenére rendre kellemes borok születnek minimális minőségingadozás mellett, amely a megbízhatóságuk mellett is tudnak meglepetéseket okozni. És ha valami, akkor egy kettőezer-tizennégyből szedett villányi franc, amelynek polci ára alig csúszik a nép-lélektani kétezres összegnél feljebb, szóval ez a bor egészen biztosan alkalmas arra, hogy a kellő előzetes rizikómérlegelés mellett kellemes meglepetést okozzon. Okozott is.

A márciusi tél után lassan, de biztosan emelkedik a hőmérséklet, és bár ragyogó napsütésben még mindig nem sok részünk volt, most már talán tényleg bízhatunk benne, hogy ránk köszönt az igazi tavasz. Időközben a pincészetektől megérkeztek a 2017-es rosék, amelyek bizonyosan a hamarosan kezdődő terasz- és kerti parti-szezon állandó szereplői lesznek. A tegnapi poszt után megint rosé lesz a téma nálunk is.
Azt mindenekelőtt be kell látni, hogy a magyar törzsközönség a rosé-ban többnyire szomjoltó fröccs-alapanyagot vagy bulibort látja, és nincs kiéhezve a kifinomult eleganciára vagy a felszín alatt megbúvó részletekre. A másik oldalról a borászatok is a cash flow-bort látják leginkább a rosé-ban, kevés a kísérletező kedvű pince, aki ki mer lépni a mátrixból és a bevált recepttől eltérő irányba indul el, neadjisten spontán erjesztéssel vagy fahordó bevetésével. Provence, Tavel és társai a legtöbb borivó szemében úri huncutságok, ebben persze az ár is szerepet játszik, de a stílus is merőben más, mint, amihez az egységsugarú fogyasztó a standard honi vendéglátóhelyen poharazott rosétól megszokott. Ettől persze még lehet jó rosét készíteni itthon is, bár kevés olyan van, amire az érdekességekre kiéhezett borissza felkapja a fejét. Igaz, nem is kell mindig fejet kapkodni, néha elég jóízűen inni. 
Ennyi csapongás után lassan igyekszem a mai poszt konkrét tárgya felé kanyarodni. :)
Egy korábbi felvetésre válaszolva: a magam részéről szinte biztos vagyok benne, hogy közszolgálati rosé-tesztet nem szervezek, ugyanakkor annak semmi akadályát nem látom, hogy egy-két megvételre ajánlható tételre felhívjuk/felhívjam a figyelmet. Ennek szellemében született a mai szösszenet is, amely a széles magyar rosé-mezőny egyik stabilan jól teljesítő versenyzőjéről, a Pannonhalmi Apátsági Pincészet boráról szól, bizonyítva, hogy lehet azért ezt a műfajt itthon is úgy művelni, hogy a széleskörű rosé-fan club is megtalálja számítását, de az se fanyalogjon, aki többre vágyik a medián szintjénél.

Villányban néhány éve már a cabernet franc a borvidék felkent zászlóshajója, a bordeaux-i házasításokat ha nem is leváltva, de mondjuk oldalról beelőzve. A folyamat eredményképpen a módosított villányi eredetvédelmi rendszer keretében a prémium kategóriás cabernet franc fajtaborok már Villányi Franc megjelöléssel kerülnek forgalomba. A kép azért még nem teljesen tiszta: a legtöbb villányi borászat szortimentjében továbbra is bordeaux-i házasítások, esetleg cabernet sauvignon-ok vagy merlot-k képezik a csúcsbort.
Michael Broadbent MW 2000-ben azt találta mondani, hogy a "cabernet franc Villányban találta meg szellemi otthonát". Jelentsen ez akármit, tény, hogy a villányi termelők mondhatni, egységesen a cabernet franc mellett tették le a voksukat és ez sok szempontból indokolt is. A talajadottságok és a klimatikus viszonyok a borászok szerint ideálisak ahhoz, hogy a fajta megbízható minőségű bort prdukáljon a borvidéken. Emellett a cabernet franc-t - a cabernet sauvignon-nal vagy akár a merlot-val szemben - a nagyvilágban kisebb területen termesztik, és önálló fajtaborként lényegesen ritkábban palackozzák, így a nemzetközi konkurencia is szűkebb. 
A közösen piedesztálra emelt fajta tehát megvan, ez azonban még mindig csak a startvonal. Egységes borvidéki franc-stílusról még nem beszélhetünk, és ahogy Elizabeth Gabay MW mondta 2016-ban, a világ nemhogy Villányról, vagy a villányi franc-ról, Magyarországról is alig hallott. A villányi franc egységes, felismerhető stílusának megtalálása, az optimális piac és piaci szegmens célkeresztbe állítása és befogása, valamint a megfelelő marketing kialakítása és mindennek konzekvens folytatása mind a villányi borászok előtt álló feladat. Munka tehát van még bőven, de az első lépések megtörténtek, a villányiak lelkesek és úgy tűnik, hogy hajlandóak is a közös cél elérése érdekében együttműködni, ami a siker elengedhetetlen, de messze nem kizárólagos feltétele.

A hosszúra nyúlt bevezető után most pedig következzen egy ígéretes villányi franc.
 

Ez a hét most kevésbé a magyar borok szerelmeseinek kedvezett itt a blogon, elnézést, de a magam részéről megint külföldi kitekintéssel folytatom. Egy rövidke spanyolországi "telelés" alkalmával ugyanis összegyűlt egy csokorra való spanyol borról szóló jegyzet. Annak ellenére, hogy Andalúziának is megvannak a maga borvidékei, a  borbárokban, éttermekben a saját borok mellett is Ribera del Duero és Rioja a két legerősebben reprezentált borvidék, gyakran még a "ház bora" szintjén is. Én konkrétan Málaga környékén jártam, amely a város nevét viselő Málaga DO és Sierras de Málaga DO területének része. Igyekeztem a helyi borokkal ismerkedni, de több más spanyol borvidék borai is előfordultak a poharamban, szóval ezeket az emlékeket adnám közre egy nyúlfarknyi ismertetővel Málaga DO-ról és Sierras de Málaga DO-ról, hátha érdekel valakit. :)

Badacsony és környéke közértelmezésileg a fehérborok vidéke méltóztatik lenni, és ezt a borvidék egyik legmegbízhatóbb és a szó jobb értelmében egyik legközkedveltebb kétszemélyes borászata, név szerint a Villa Tolnay kínálata is alátámasztja. Konkrétabban pedig az van, hogy az aktuálisan polcon támaszkodó tizenkét boruk közül jelen pillanatban tíz igazolja is ezt a tényt.

Ezúttal viszont mégis a kínálati kisebbségre vetődtem rá, ugyanis azok az általános benyomásaim, hogy Nagy Lászlóék bár nem készítenek sok vörösbort, de amit készítenek, azt mindig stabil, megbízható minőség mellett teszik, ezzel bizonyítva, hogy némi odafigyeléssel a borvidék képes felülemelkedni önmaga köznyelvi korlátain. Nagyjából ezek a dolgok motiváltak akkor, amikor a hét első felében eldöntöttem, hogy félpénzemet a friss "C"-házasításukra fogom váltani, ráadásul olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Azt hiszem, hogy jól tettem.

Egyre inkább vagyok úgy, hogy ha már mindenképpen bikavér, akkor ízléseim-kezeim inkább Szekszárd, mintsem Eger felé igyekeznek ösztönszerűen hajlani. Bár a kategória még mindig inkább csak egyfajta beváltásra váró kétborvidéki ígéret, néha pedig sajnos csak káosz és bizonytalanság, akad azért közöttük néhány érdek nélkül szerethető, és ezeket egyelőre többnyire délen érdemes keresni. Ha az ár szempont, akkor ezúttal egy alapszintű bika csapott össze a középkategóriával. Ha a pénzügyi kérdéseket figyelmen kívül hagyjuk és csak az érzékszerveinkre hagyatkozunk, akkor a két bor nagyjából egy kategóriát képvisel, ezt pedig többnyire a tisztességes hétköznapi semmiextra-vöröseknek szoktuk hívni. Borként tulajdonképpen szerethetők, de nem visznek közelebb a bikavér-megfejtéshez. Már ha egyáltalán létezik ilyen fogalom.

Gondolkodás nélkül iható, jó minőségű alap vörösborokkal még ma sem lehet Dunát rekeszteni Magyarországon, pedig nagy szüksége lenne ilyenre a híresen ár-érzékeny magyar fogyasztóknak. A külföldi nyomás nagy, se szeri, se száma azoknak az újvilági, spanyol vagy portugál boroknak, amelyek már bármelyik hipermarket polcáról bátran leemelhetőek, és stabil minőséget hoznak. Sokan afféle kármentő, "mindent bele" borként tekintenek az olcsó házasításokra (rosszabb esetben a borász is), pedig nem törvényszerű, hogy így legyen, lehet ezt a műfajt jól csinálni. Mi most szerencsére találtunk egy olyan alap vöröset, amit bármikor újra leemelnénk a polcról és a következő évjáratokban is figyelni fogunk rá.

Az először három éve megrendezett Vörös Balaton igyekszik megtörni azt a berögzült axiómát, amely szerint a Balaton=fehérbor. Holott a régióban a kék szőlőnek fontos szerepe volt a korábbi évszázadokban, a jelenlegi (vagy talán inkább az 1-2 évtizeddel ezelőttig fennálló) állapot egyrészt a filoxéravész, másrészt a kommunista tervgazdaság eredménye. Szerencsére egyre több borászat és borkedvelő fedezi fel a tó környéki vörösborokban rejlő lehetőségeket, és ennek demonstrálására a Vörös Balaton kiváló rendezvény. A Jásdi Borterasz ideális helyszínként funkcionál, pont annyi borászt és vendéget tud befogadni, amennyi még komolyabb tömegjelenetek előidézése nélkül képes kóstolni (legalábbis a délutáni órákban még így volt, a végére nem maradtam), a szép időben pedig még a teraszon is lehet egyet szippantani a friss téli levegőből és megcsodálni a kilátást a csopaki szőlőkre.
 

Az van, hogy miközben elfelejtettem odafigyelni a szekszárdi borhelyzet alakulására, a borvidék egyik legfrissebb, legmodernebb pincevállalkozása komolyabb ráncfelvarráson esett át. Lajvérék letisztult logót, áttekinthető weboldalt és új címkestílust kaptak. Utóbbi nemcsak passzol a nagyobb léptékű, de üzenetszinten is a minőséget képviselni igyekvő vállalkozás kommunikációjához, de végre nem rácsodálkozással kevert szánalmat, hanem sokkal inkább érdeklődő vásárlási szándékot vált ki az értékesítési szándékkal megcélzott fogyasztóból. Ez pedig fontos szempont. Nyilvánvalóan mindezek következménye, hogy úgy három héttel ezelőtt egy hosszabb borozást megelőzően mi is leemeltünk egy palackkal a pincészet kettőezer-tizenötös házasításából. Azt nem tudom, hogy a már-már megmosolyogtató szinteket ostromló fine wine-kinyilatkoztatás a címkén mégis miféle indokoltsággal van megtámogatva, de az biztos, hogy mi komolyabb attrakciót nem, egy korrektül összepakolt, finom vörösbort viszont kifejezetten vártunk a palack belső felületén helyet foglaló anyagtól.

Szegedtől néhány kilométerre, de már a határ túloldalán, Szabadka szomszédságában működik egy elegáns körítéssel ellátott, nemzetközi keretek között üzemelő borászat és étterem. A délszláv Zvonko Bogdan nevét viselő, de az énekes-gitároshoz nagyjából nyomokban sem kötődő borászat tulajdonosa magyar, borásza pedig bosnyák. A déli határhoz közelebbi borfogyasztó hontársaink számára ez nem feltétlenül új információ, innen Nagy-Budapestről viszont csak akkor vált láthatóvá a vajdasági történet, amikor az egyik borkereskedő kísérletképpen beemelt három bort a kínálatba. Akit érdekel részletesebb háttérinformáció, az kattintson ide. A modern technológiával felszerelt borászat bár kísérletezik, kifelé mind kommunikációban, mind a borok tekintetében a közízlés maximális, kompromisszumos kiszolgálására törekszik. Ilyen technológiai profizmus és figyelmesség mellett elő lehet ugyan hibátlan, szinte tökéletesre csiszolt borokat állítani, de az egyediségen és az emlékezetességen tipikusan csorba szokott esni. Srđan Lukajić borai pontosan ilyenek, ezt a két mintavételezett palackunk is alátámasztotta. Komolyabb pánikra viszont nincsen ok, a hangosabb többségnek ez a stílus bejön vörösben és fehérben is, ráadásul helyben, az étteremben ételpárosítva megeshet, hogy jobban is működnek.

Többféle ürügy kínálkozhat egy közepesen nagyobb palackmennyiség borhűtőből történő kisöprésére. A legkézenfekvőbb természetesen a felmerült helyigény kielégítésének okán összetrombitált fosztókóstoló lenne, de ezúttal mégsem ez történt. Véletlenszerűség helyett ugyanis az elmúlt két évben félkomoly koncepció mentén összeszedtünk néhány nagyobb hazai vörösbort kettőezer-kilencből, hogy aztán azokat nem túl hosszú ideig tartó szándékos szem elől tévesztés után idén ősszel egyszerre, egymás mellett lékeljük meg.

Hadd unalmaskodjak tovább a balatoni témával. Javarészt az előző posztok felfedezéseiből, kisebb részben korábbi helyi beszerzésekből állítottam össze egy érdekesnek ígérkező sort a klub számára.

Íme:

Már évek óta szerepel a nyári programtervben egy több napos badacsonyi bortúra, de az utóbbi években legjobb esetben is csak a fele valósult meg az álmoknak. Az elmúlt néhány évben 1-1 napot töltöttem a borvidéken direkt kóstolási célzattal, amibe nehéz belesűríteni sok pincét (kivéve, ha a Badacsonyi Bor7-re látogat el az ember fia/lánya). Idén is maradt egy kis hiányérzetem Badacsony-téren, de pontosan annyi napot sikerült a tanúhegyek árnyékában tölteni és pontosan annyi pincét tudtam meglátogatni, mint az előző két évben összesen, és ha így nézzük, akkor már nem is olyan rossz a mérleg.
Terjedelmi okokból két részben érkezik a beszámoló, szerencsére úgy jött ki a lépés, hogy földrajzilag is pont felezhető az útvonal: a Szent György-hegyen három, Badacsonyörsön és Badacsonyban összesen szintén három pince kínálata került terítékre.
A Szent György-hegyé az első rész, ahol a borvidék két nagy újító vagy eretnek borászánál - nézőpont kérdése, én maradnék az előbbinél - és egy "nagy öregnél" is kóstoltunk, igaz, utóbbi helyen inkább csak az ebéd kiegészítéseként. Ezen a napon társaságom is volt, egy három eleven fiúgyermekkel megáldott család csatlakozott hozzám a szűkebb baráti körből, így a vendéglátó borászoknak nem volt könnyű dolga.
Jobban meggondolva, mindhárom meglátogatott birtok úttörő a maga nemében. Szászi Endre már régi motoros a Szent György-hegyen, de amikor ő már bioművelést alkalmazott, ez még sem itt, sem más hazai borvidéken nem volt gyakori. Török Csaba a 2HA-nál formabontó módon a vörösborokra helyezte a hangsúlyt a portfólióban, és ha ez nem lenne elég, mindenki megrökönyödésére az olasz ikonborok alapjául szolgáló sangiovese-vel kezdett kísérletezni, amiből azóta (szinte) évről évre nem csupán a borvidék, de az egész ország egyik legjobb vörösborát zárja palackba. Bencze István régi magyar fajtákkal, biodinamikus gazdálkodással, amfórás borokkal egyaránt kísérletezik, egyelőre szép eredményekkel, ráadásul úgy tűnik, hogy az ország legjobb rajnai rizlingjei között is bérelt helye lesz az általa készített boroknak. 

Nem is gondolná az ember, hogy Cegléden és közvetlen környékén is van észlelhető boros élet (noha a szőlőtermelés már a középkorban fontos szerepet töltött be a település életében), így aztán eléggé meglepődtem, amikor egy közös ismerősön keresztül egy ceglédi pince kóstolóra invitált. Amikor nyélbe tudtuk ütni a találkozót és felmerült a kérdés, vendéglátóim felvilágosítottak, hogy - legalábbis számomra - meglepően sok pince üzemel a városban. Ami a Kemenczés Borházat mindenképpen megkülönbözteti a többi ceglédi borászattól, az a mátrai alapanyag. 
De hogy kerül a mátrai szőlő az Alföld kapujába? Kezdjük a történetet az elején. 

A bélai szakmázás estébe történő elhajlása után reggel viszonylagosan korán közlekedtünk tova úgy három szlovákiai falunyit, hogy a kürti szállás elfoglalása után kétpincényi élményszerű borozásba vessük bele magunkat éjfélig és tovább. Igaz-igaz, ebből kezdetileg keveset sejtettünk, de ne szaladjunk ennyire előre. Kürt – ékes szlovák megnevezésén csak Strekov – elsősorban a Kasnyik Tamás által igazgatott, magát már-már túlnőni készülő, de egyébként zseniális zenés-boros fesztivál miatt szerepel főként az északi szomszédunk köznyelvi bortérképén, de a szeszvilágban jobban tájékozódók számára egész évben érdekes, hovatovább kötelező úti cél. A fesztivál alatt túlpörgő életet élő, tömött falu ugyanis alaphelyzetben nyugodt, családias és kellemes. Olyannyira, hogy az egyetlen lehetséges szállás-panzió elfoglalása után, Kasnyik Tamásra várva Sütő Zsolt kistraktorozott el csoportunk mellett, részben felkészülten az esti pincemegszállásunkra. Nem sokkal később Tamás is megérkezett egy furgonnal, hogy először a pincébe, aztán pedig a szőlőhegyen található vendégházba kalauzoljon minket rengeteg bor, ebéd, séta és beszélgetés ürügyén. A folytatásról igyekszünk most mesélni, négy kéz segítségével.

Már szinte közhelyesen köztudomású tény, hogy 2014 nem lesz a legendás magyar vörösborok évjárata. Egy kezemen meg tudom számolni, hány szép hazai vöröset kóstoltam ebből az évből, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek egyik oka saját jellemhibám, nevezetesen az óvatosság is lehet. Mindenesetre innen szép nyerni, ahogy mondani szokás, és a 2014-es Heimann Birtokbornak ez sikerült is. A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy itt sem a vakmerő kísérletezőkedv vitt rá végül a vásárlására, hanem rszabi ajánlása.

Amikor május közepén egy családi ünnepen kortyolgattuk a lenti Konyári-borokat, még nem tudhattam, hogy egy időközben bekövetkező szomorú esemény vet árnyékot ennek a posztnak a megjelenésére. Ahogy mi is megemlékeztünk róla, a Konyári Pince alapítója és az Ikon Borászat megálmodója, Konyári János sajnos május végén hosszan tartó betegség után elhunyt. Csak annyival vigasztalódhatunk, hogy a Konyári Pince Konyári Dánielnél jó kezekben lesz, hiszen egy ideje már az ő szakmai irányítása mellett készülnek a borok. 
 

A Kóstolom csapata exkluzív Villa Tolnay kóstolóra invitált április végére a Kossuth téri Bortársaság kóstolótermébe, különleges tételeket is ígérve. A Csobáncon székelő pincészet a friss évjáratok borai mellett rendszeresen előránt remek formában lévő korosabb borokat is a pincéből, de így is akadt bőven meglepetés az időben és a fajták között egyaránt össze-vissza cikázó kóstolósorban. Nagy László társtulajdonos és birtokigazgató közben mesélt múltról, jelenről, jövőről, úgyhogy először vegyük át az alapokat a birtokról, azután lássuk a borokat!

Sok bevezetőt nincs mit írni. Összejött néhány témába vágó borocska, majd miután kipattant a fejemből a kóstoló gondolata még szereztünk hozzá néhányat, hogy sor legyen.

A tematika tehát épp annyi, mint a címben szerepel, évjárat-megkötés nincs, 2009-től egészen 2015-ig találni fogunk borokat.  Annyit próbáltam még megtenni, hogy nagyjából azonos polcról válogattam, kb. 25-35 Euro környékéről több-kevesebb sikerrel.

Vakon kóstoltunk:

A kissé szeszélyes áprilisi időjárás húsvét hétvégéjén is elég mozgalmasan alakult, mindenesetre a frissen munkaszüneti nappá nyilvánított nagypéntek még pont ideálisnak tűnt arra, hogy tegyek egy villámlátogatást a Balaton északi partján. A szezon lassacskán beindul, egyre többen látogatnak a tóparti településekre, miközben a pincészetek a "standard" vendéglátáson túl különböző programokkal is igyekeznek csábítani a nagyérdeműt. Én azonban most csak egy hirtelen jött ötlettől vezérelve jöttem, borokat kóstolgatni és a kilátásban gyönyörködni. Az említett szempontokat szem előtt tartva a Petrányi Pincénél töltöttem a délelőttöt, majd délután Paloznakon, a Homola Borteraszon folytattam a tájba révedést és borozgatást, és gyorsan el is röppent a nap. Lássuk, milyen borokkal telt a balatoni kiruccanás.

A Ludányi Balázs által irányított Centurio-birtok a feltörekvő Mátra egyik vezető pincéjévé lépett elő az elmúlt években, ami inkább számít ténykérdésnek, mintsem személyes elfogultságomból fakadó túlzásnak. A legjobb az egészben mégis az, hogy az elitbe történő felzárkózást többnyire demokratikusan árazott, finom és izgalmas fehér- és vörösborok elkészítésével érte el, önerőből. A kicsi, önmagán túllépni nem tudó – és szerencsére nem is szándékozó – birtok történetét, előzményeit és közelmúltját többen és többször összefoglaltuk már a saját hasábjainkon is, aki szeretne belőle felzárkózni, az nyugodtan nézzen be a legalul felsorakoztatott linkek valamelyike mögé. Újat mondani csak a jelenről lehet, ugyanis időközben forgalmi tétellé nevelkedtek a tizenötös Centurio-borok, amelyek mellé furmintfannal közösen ültünk be a négynapos hétvége alatt, hogy először is nagyító alá helyezzük őket, majd később mintegy szórakozásból megkereshessük a palackok alját is. Mindkét küldetés sikerrel zárult, a konzekvenciákat pedig szokásos módon igyekezzük megszövegezni alább.

A huszonhatodjára odaadományozott Év Bortermelője megnevezésű kitüntetés kapcsán sűrűbben hallani kritikusabb, mintsem elismerő hangokat a szűk értelemben vett magyar boros közgondolkodásban. Az eddigi díjazottak kilistázását nézve egymagam is legalább kétféle megközelítés mellé tudok odaállni. Egyrészt teljesen korrekt, hovatovább üdvözlendő dolog népszerű, mennyiségileg is bizonyított és közismert borászokat valamennyivel feljebb emelni a többiek közül. Megdolgoztak a folyamatos piaci visszajelzésért, rászolgáltak a bizalomra. Másrészt nem szükséges az átlagnál színesebb fantáziával rendelkezni ahhoz, hogy az izgalmat, az egyediséget, a forradalmi újításokat és a nagy szeszáttöréseket évről-évre az asztalra pakoló hazai borászok nemhogy a listáról, de még a jelöltek közül is hiányoznak. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy innen indul minden, a cím körül kialakult egyet nem értés forrása. A történet persze közel sem reménytelen, sőt, van minek örülni, már amennyiben ezen a felütésen sikerül túllépni. Alább a lassan, de végül mégiscsak biztosan összeállt házi bejegyzés-sorozatunk keretei között Mészáros Pál szekszárdi bortermelő vörösboraival végeztem érzékszervi kísérleteket nagyjából két és fél napon keresztül.