Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt számoltunk be az az Éless-házaspár – Tímea és Tamás – igazgatta tállyai borászat fővárosi bemutatkozásáról. A múltidézésért ide célszerű kattintani. Most pedig ismét abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy az időközben négyévnyire szélesedett múlttal rendelkező, úttörő tokaji párosborászat második sajtóbemutatkozásán is részt vehettünk, pontosan ugyanott és nagyjából ugyanúgy, a Costes Downtownban. Bár két alkalomból nem következik egyértelműen a hagyományteremtés, a magunkfajta önző, ingyenélő blogger- fogyasztói szemszögünkből mégiscsak örülünk, hogy hasonló keretek között, szakmai háttérinformációkkal és ételpárosításokkal végigfuthattunk a tállyai pince aktuális kínálatán. A mindenféle sajtóközlemények leközlése helyett pedig idén is szubjektív, de közszolgálatinak látszó tudosítást igyekszünk adni a rendelkezésre álló négy darab kezünk segítségével, alább.

Hosszú idő óta ismét egy rosé akadt horogra a tegnap ittam-sorozatban, még ha közben a rosé-témát nem is hanyagoltuk el teljesen. A Bella Róza több szempontból is rendhagyó darab: spontán erjedt, hordós, inkább egy komolyabb gasztrobor, mintsem egy szimpla kvaterkázós fröccsalap, mondhatni premium rosé és ezt tükrözi az ára is.
2016 óta másodjára készült el ez a komolyabb rosé válogatás Figuláéknál, az ungert által itt kóstolt alap mellett. Több év kísérletezés után született meg a döntés, hogy a bor cabernet sauvignon-ból készüljön, mégpedig a balatonszőlősi és pécselyi mészben gazdag talajon termő tőkék terméséből. A Bella Róza saját élesztővel erjedt, tartályban és hordóban érlelődött kb. fél évig.

Megérkezett a legújabb külföldi egyveleg is, a borok között sok Champagne és olasz bubis bor, a szokottnál több rosé, valamint vörösborok Piemontból, Toszkánából és Szardíniáról.
 

A délszláv régiót ritkábban emlegetjük boros kontextusban, mint amennyire az obejktív teljesítménye alapján indokolt lehetne. Ennek nyilvánvaló oka, hogy a hazai kereskedők nem törekednek széleskörű kínálattartásra, ami szükségszerűen összefügg a továbbra is hazai ízekbe zárkózó, bár egyre inkább nyitottá váló hazai fogyasztói igények kielégítésével. Bár személy szerint kifejezett nyitottsággal, sőt, szimpátiával tekintek déli szomszédainkra, a Horvátországból ezidáig fogyasztott boraim számát egyetlen ujjamon is meg tudom számolni. Még szerencse, hogy kedves ismerőseim, barátaim tisztában vannak vele, hogy ha külhonban járnak és a mindenféle impulzusok ellenére indokolatlanul és véletlenszerűen eszükbe jutok, akkor nem a hűtőmágnesek és a csokoládék, hanem sokkal inkább a sörök és borok tájékán érdemes ajándékozási alapanyag után nézniük.

Így történt hát, hogy egy borszempontból laikus, ám annál kedvesebb ismerős kétujjnyira növelte a számolási eszközszükségletemet horvát-viszonylatban. A választás véletlenszerű volt, én is csak most, ezen sorok írása és nagyjából a második pohár közben szántam rá magamat arra, hogy behatóbban tájékozódjak a palack hátteréről. És ha már így alakult, megosztom gyorsan. A hátteret és a borélményt is, mert úgy kerek az úgynevezett történet.

Megérkezett az aktuális magyar egyveleg. A Gourmet Fesztiválon megkóstolt sok bor és néhány pezsgő mellett szokás szerint több tokaji tétel is szerepel, illetve az évszaknak megfelelően több a rosé és jellemzően a karcsúbb vörösborok kerültek elő az utóbbi hetekben.
 

Olaszország "bor-nagyhatalomként" inkább vörösborairól nevezetes, de már egy tavalyi kóstoló is megmutatta, hogy érdemes figyelemmel kísérni és tisztelni az olasz fehérborokat is. Ennek a bornak a 2016-os évjáratából inkább amolyan öncélú szórakoztatás és perspektíva-tágítás céljából emeltem le egy palackot a polcról idén tavasszal, de azután olyan jól teljesített, hogy megfogadtam: biztosan nem megyek el a 2017-es kiadás mellett sem.
 

Tulajdonképpen szívesen beszállnék furmintfan Balatoni nyár-sorozatába. Ha azt vesszük én is elég sokat járok mostanában arra, olykor iszok ezt-azt. Csak az a helyzet, hogy én már ezt nem blogger szemmel teszem, így nincs jegyzetelés, lelki szemeim előtt nem látok posztokat, így senki ne várjon adekvát helyzetjelentéseket, tényleg csak egy-két emlékezetesebb borról írnék, az érdektelenebbek merüljenek a feledés homályába.

Szóval, legutóbbi túránk alkalmából eljutottunk a Pálffy pincéhez. Szépen helyet foglaltunk a képen látható fa alatti zugban és hajrá. Nagyjából végig kóstoltuk a szortimentet. Az alap olaszok kifejezetten jók voltak az árukért, jó érzéssel innám őket bármikor, pláne a Hét tőről-t. A top dűlősek, a furmint, a rosék, meg a vörösek inkább felejthetőek voltak. Ami semmibe nem passzol az a tramini. Talán a pincénél se szántak neki komolyabb szerepet, én mégis gyakorlatilag csak arra emlékszem.

Úgy néz ki, hogy időben eléggé szétszórva a nyár folyamán néhány hétvégét a Balatonon (pontosabban jelen állás szerint az északi partján) töltök, és ha már ott vagyok, amikor időm engedi és a társaság sem tiltakozik a borturizmus ellen, természetesen kóstolok is egy keveset. Sorozatnak nem nevezném azt a hirtelen ötletmagból kicsírázó lazán összefüggő néhány posztot, ami majd egymást követi itt a nyár folyamán, az egyetlen összekötő kapocs a borok között a Balaton lesz. Pusztán arról van szó, hogy terjedelmi okok miatt az 1-1 ilyen kiruccanás során kóstolt borokat inkább alkalmanként csokorba szedve írnám ki magamból, mintsem, hogy a sokszor egyébként is gigászira duzzadó egyvelegekbe olvadjanak. Nem tudom még előre megjósolni, hogy hány folytatás lesz, mindenesetre itt az első rész.
 

Az első alkalommal Badacsony lesz porondon. A Badacsonyi Bor7-re úgy legalább kétévente eljutok egy rövidke délutáni kitérő erejéig, és bár eredetileg nem is volt betervezve, ez az idén is így történt. A szűk egy órányi rendelkezésemre álló idő alatt két pince kínálatának egy része fért bele a villámkóstolásba, velük nyitom tehát a "nem sorozatot". :)

Ha rosé, akkor egyértelműen Provence a borvilág első számú borvidéke: napfény, tenger, filmsztárok, yachtok, luxus, és folyamatosan emelkedő export. A borvidéken készül fehér- és vörösbor is, de a termelés legnagyobb részét a rosé teszi ki, amely főleg az Amerikai Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban örvend nagy népszerűségnek, bár Franciaországban is növekszik a fogyasztás. Az elmúlt 10 év alatt az említett két ország által importált provence-i rosé mennyisége a sokszorosára nőtt. Az eladásokat már nem csupán 1-1 váratlan tavaszi-nyári hőhullám tudja megdobni, újabban az év végi ünnepek környékén is egyre kelendőbb portéka a rosé.
A rosé-láznak számos oka lehet: rosé-t már nem csak nők és nem csupán nyáron isznak, egyre inkább elfogadott komoly borként is, a gasztronómiában remekül alkalmazható és a közösségi média korában akár a rosé-kedvelők sztárok is hatással lehetnek rajongóik alkoholfogyasztási szokásaira.
Provence maga ideális terep a szőlőtermeléshez: sok a napsütés, az éghajlat alapvetően meleg és száraz, délen a tenger temperáló hatása érvényesül, az állandóan fújó misztrál pedig gondoskodik a tiszta égboltról. A borvidék egyébként meglehetősen nagy kiterjedésű, így a különböző mikroklímák és kőzetek (csillámpala, kvarc, mészkő, agyag) jelenléte különböző karakterű borokat is eredményezhet. Nem utolsó sorban a táj szépsége is hozzájárulhatott a brand sikeréhez.
Szóval a provence-i rosé virágkorát éli, és bár az itthon elérhető kínálat elég gyérnek mondható, azért lehet szemezgetni mind az (ottani mércével) olcsóbb, mind a drágább borokból. Én most Combard család tulajdonában álló Figuiére birtok itthon debütáló boraival tettem próbát.
 

(A Figuiére birtok egy szelete, a képet innen kölcsönöztem)

Az idei első hegyaljai túra a délelőtti Carpinus-kóstoló és dűlőbejárás után Mádon folytatódott. Az első alkalommal 2014-ben megrendezett Jó éjszakát Mád! gyorsan népszerű lett és lassan már hagyománnyá válik a településen. Nyitott pincék, koncertek, pincelátogatások, éjszakai dűlőtúrák,  kóstolók, gasztró kiállítók, vendégborászok... mindenki találhat magának való programot. Idén a hűvös és esős idő valószínűleg sok látogatót elriasztott, így a vártnál talán kevesebben érkeztek Mádra az év leghosszabb napján és legrövidebb éjszakáján.
A rendelkezésre álló időt így is sikerült kimaxolni kis csapatunknak, sok helyen jártunk, sok bort kóstoltunk, sok régi ismerőssel találkoztunk. Cserébe ezek megint nem életem legrészletesebb és legérzékletesebb jegyzetei és legátgondoltabb pontszámai, így tessék kezelni.

A nyári időszak ideális esetben egy évente visszatérő kéthónapos lehetőség arra, hogy a vizsgák végén, a tömeges szabadságolások alatt időt szakítsunk olyan dolgokra, amelyekkel a tavaszi-őszi egyetemi és munkahelyi kötelességek miatt egyébként kevesebbet foglalkozunk. Ehhez képest mindjárt augusztus van, én pedig a terveimmel ellentétben sokkal ritkábban ragadok borospoharat, a bloghasábjaink töltögetéséről meg inkább ne is beszéljünk.

Adósságok és tervformátumban ragadt tervek tehát vannak, a hátralevő időszakban pedig a telített naptár ellenére is törekedni fogok arra, hogy megvalósítsak belőlük egyet-többet. Ilyen tervmegvalósítás volt a közelmúltban szervezett kötetlen közös borozás is a blog fáradhatatlan éldolgozójával, furmintfannal, amelyet a nyári időjárási viszonyok miatt a négy fal közül a Kopaszi-gát lépcsőire delegáltunk ki.

Értekezni persze arról is lehetne, hogy a helyi (fogyasztó)közönség számára szemmel látható módon szokatlan volt az ötpalackos betevővel, borospoharakkal ücsörgő társaság, de egyrészt már beleszoktunk ebbe a szerepbe, másrészt pedig úgyis az a lényeges, hogy milyen benyomásokat gyűjtöttünk a koncepciómentes borsor palackjainak tartalmát töltögetve. Erről szólna négykezes beszámolónk, alább.

Az első hegyaljai túrára idén szokatlanul későn került sor, máskor az évnek ennek a szakában már 3-4 a borvidéken töltött hétvégén túl vagyok. Ebben az évben valahogy úgy alakult, hogy június vége felé sikerült először a Tokaji borvidékre látogatnom, cserébe meglehetősen sűrű programot sikerült összeállítani. A szombati nap délutánját és estéjét a "Jó éjszakát Mád!" eseményei töltötték ki, de már péntek délután belevetettem magam a borkóstolásba és szombat délelőtt még egy hosszabb dűlőtúra is belefért. A mai poszt ezekről az élményekről hivatott tudósítani.
 

(Kilátás a Poklosról)

Telmo Rodríguez, a tetszhalott spanyol borvidékek egyik (újra)felfedezője 1996-ban vágott bele rueda-i projektjébe, amelyet még sok másik követett. A Duero mellett elterülő fennsík köves és mészben gazdag talaja és az őshonos verdejo adta magát, hogy Rodríguez bebizonyítsa, Spanyolország nem csak vörösborai okán lehet ismert és elismert nemzetközi szinten. A kezdeti időszakban, elsősorban az angol piacok meghódítása érdekében még sauvignon blanc-nal is kísérleteztek. A siker nem maradt el: a Basa névre keresztelt fehérbor (baso=talpas kehely, a rueda-i öreg gyalogtőkék hasonló alakjára utal) nagy népszerűségre tett szert külföldön. A cél azonban kezdettől fogva a helyi fajták rivaldafénybe helyezése volt, így a sauvignon blanc aránya folyamatosan csökkent, majd teljesen kikerült a képletből. A Basa-nak azóta egy 100%-ban verdejo-ból készült, hordós erjesztésű és érlelésű nagy testvére is született "El Transistor" néven, én viszont most a klasszikussá váló "alapbort" kóstoltam.

Ornellaia, Tignanello, Sassicaia, Il Blu... ismerősen csengő nevek az olasz csúcsborok kedvelőinek. Ezek az Tenuta dell'Ornellaia, a Marchese Antinori, a Tenuta San Guido és a Casa Brancaia ikonikus szupertoszkán borai, amelyeknek egy-egy palackjáért már mélyebben kell a zsebébe nyúlnia az egyszeri borisszának. Most azonban nem róluk lesz szó. Vannak ugyanis ezeknek az állócsillagoknak "kistestvérei" is, amelyektől lényegesen kevesebb pénzért (15-20 EUR) lehet potenciálisan kellemes borélményeket remélni, ezt próbálta igazolni az alábbi kísérlet.
A "kistesók" közül négyet pakoltunk egymás mellé egy június végi borozgatás alkalmával, az Antinori-birodalomhoz tartozó Santa Cristina egy hasonló összetételű borával ötösfogattá bővítve. A borkészítés "receptje" hasonló: legalább fele arányú sangiovese mellett jellemzően merlot, cabernet sauvignon és syrah kerül a házasításba, majd a bor nagy része használt hordókban, másik része valamilyen famentes tárolóedényben érlelődik közel egy évig.

A Tüske Pince nem tartozik Szekszárd legismertebb vagy legünnepeltebb pincéi közé, pedig érdemes rájuk odafigyelni. Nincsenek a polcról leugró címkék vagy vicces bornevek, nincsenek színes-szagos reklámok, nincs sok médiamegjelenés, nincs instagram-poszt (facebook-oldal azért van, anélkül már nehéz meglenni manapság). Van cserébe egy csendes, szimpatikus borosgazda és vannak a borok. Van egy nem feltétlenül naprakész, de a pince története és háttere szempontjából informatív weboldal is itt.
Halmai Csaba kicsit olyan, mint a borai. Szerény, halk szavú, nem tolakodó. Mindenre válaszol, ha kérdezik, de nem vágyik feltűnésre, nem tolja magát az reflektorfénybe. A borokban is minden megvan, ami kell: nem hivalkodóak, de tiszták, fajtajellegesek, zamatosak, és nem utolsósorban nagyon korrekt az árazásuk. Minden borvidékünknek még sok ilyen borászt és borászatot, mint Halmai Csaba és a Tüske Pince.
 

Amikor a rejtőzködő borvidékek című sorozatban a Bükkről írtam, a Gallay Kézműves Pince történetét és borait mutattam be a borvidékkel együtt, de ugyanígy választhattam volna Sándor Zsoltot és borait is. A "bükki fenegyerek" - ahogy azt hiszem valamelyik borkereskedő emlegette -, korábban dolgozott több borvidéken - Tokajban, Egerben - is, de igazi miskolci lokálpatriótaként a Bükki borvidéken, Miskolcon, az avasi pincesoron alapította meg borászatát.
Ahogy a Gallay Pince is (lásd zenit, pinot blanc, zweigelt) Sándor Zsolt is kiemelten foglalkozik olyan, papíron nem sokra hivatott fajtákkal, mint a zweigelt, a cserszegi fűszeres és a zenit. Míg azonban a Gallay Pince modernebb, letisztultabb vonalat képvisel, addig Sándor Zsolt folyamatos kísérletezés mellett extrémebb dolgokat is palackba tölt, általában hasonlóan különleges fantázianevek alatt. Gyakran előfordul a héjon áztatás, a legtöbb bor teljesen vagy legalább nagyobb részben hordóban erjed, még olyan fajták és borstílusok esetében is, amelyeknél ez általában nem jellemző, lásd cserszegi fűszeres és zweigelt rosé.
Korábban kóstoltam már néhány bort a szortimentből, most azonban tizenegy tétel került elém, hála Kézdy Dániel meghívásának, akinek Sándor Zsolt küldte el a borokat kóstolásra.
 

A közel két és fél éve lezongorázott 2011-es pinot noir-kóstoló után adta magát az ismétlés lehetősége és igény, de sajnos az alkalom tovább váratott magára, mint szerettem volna, és nem is egészen úgy zajlott le, ahogy terveztem.
Az eredeti koncepció egy igen széles merítéssel dolgozó és hosszú 2012-es pinot sor volt, de szokás szerint herkulesi vállalkozásnak bizonyult a kóstoló időpontjának kiválasztása, így már lélekben kezdtem letenni az egészről. "Bánatomban" elkezdtem a párosával elkortyolgatni a borokat, a nem új-zélandi és nem francia versenyzőkkel kezdve, titokban arra bazírozva, hogy legalább a sor nagyobb részét kitevő két ország boraira sikerülhet egy külön alkalmat találni. Csodák csodája, sikerült is, így viszont az a faramuci helyzet állt elő, hogy a sor egy részét több részletben fogyasztottam el, míg a kb. kétharmadnyi részt képező francia és új-zélandi versenyzők egy külön alkalommal vakkóstoló formájában mérkőztek meg egymással egy nagyobb kompánia előtt. 
Ki tudja, esetleg valamelyest módosulhattak volna a pontszámok, ha a korábban elfogyasztott magyar, felvidéki, német, osztrák és chilei borok a vakon kóstolt sorban kapnak helyet, de ez most így alakult. Talán illett volna a körülményekre tekintettel szétszedni a sort, mégis úgy éreztem, egyszerűbb, ha egy posztba öntve írom meg a tapasztalatokat.

Portugál borokról viszonylag ritkán írunk, nem is csoda, hiszen itthon meglehetősen gyér a kínálat, talán csak a Fill The Winebox-nál találunk értékelhető választékot. Júniusban volt szerencsém pár napot Portugáliában tölteni és néhány bort megkóstolni. Nem a bor volt a fő motivációs tényező a kirándulás mögött, de természetesen, amikor időnk engedte - főleg ebéd/vacsora mellett és este, áldoztunk egy kicsit a hedonizmus oltárán. Többnyire csak kapkodva vagy utólag, emlékezetből véstem fel pár sort, úgyhogy jellemzően rövidebb leírásokra kell számítani.

Általában a borkereskedő/sommelier/felszolgáló ajánlásaira hagyatkoztunk, többnyire Douro és Alentejo borai kerültek a poharunkba, néhány más borvidék boraival fűszerezve.

(Lisszabon a Szent György várból)

Bár témaválasztás tekintetében túlnyomórészt igyekszünk törekedni a fogyasztói közszolgálatiságra, néha azért előfordul, hogy olyan élmények okán ragadunk billentyűzetet, amelyek egyáltalán nem, vagy csak rendkívül szűk körben reprodukálhatók otthoni körülmények között. Nincsenek kétségeim: egy tieznöt éves mohácsi kadarka éppen egy az ilyen "néha-esetek" közül. Mégis indokoltnak és szükségesnek tűnik említésre méltatni, tekintettel arra, hogy nemcsak kor-, hanem borvidéki- és termelő-szempontból is egyedülálló történetről van szó. És ha már voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy ideális árucsatolás keretei között megajándékozódtam egy palackkal belőle, akkor hát nézzük át gyorsan, hogy mi ez az egész, és hogy milyen formában is van most egy túlkorosnak tetsző underground-kadarka.

Itt a nyár és a sauvignon blanc-szezon. Számomra ez a fajta adja az ideális nyári bort, lendületes, intenzív, frissítő, és a sok sztereotípia ellenére messze nem csak egy arca van. A bujább újvilágiaktól a visszafogottabb franciákig széles a paletta, és én bármelyiket szívesen elkortyolgatom. A tegnap ittam rovat keretében inkább újvilági és magyar sauvignon blanc-ok kerültek eddig terítékre, most egy francia példány palackját bontottam ki a nyári hőségben.
A holland, de apai ágon francia felmenőkkel rendelkező Joost de Willebois 2004-ben vásárolt meg egy kicsi birtokot Touraine-ban, majd évről évre bővítette, fejlesztette a pincészetet és az ültetvényeket, így a Villebois-ék jelenleg 75 hektáron gazdálkodnak. A szortiment a fehér címkés J. de Villebois és a zöld címkés Villebois borokból áll, előbbi a család 17. században élt ősének, Jean de Villebois-nak állít emléket. A különböző területekről származó (Sancerre, Pouilly-Fumé, Menetou-Salon, Touraine) sauvignon blanc-ok mellett pinot noir és egy a Villebois-szériában egy crémant is készült a pincénél, a fehér címkés J. de Villebois sorozatban pedig több dűlőszelektált tétel is szerepel. Most a zöld címkés sorból választottam egy bort.
 

A nappali átlaghőmérséklet meredeken kúszik felfelé, és bár nem tartom magam szezonfogyasztónak, de ettől még tény, hogy ilyenkor jobban esik több gondolkodásmentes fehéret inni, mintsem szöszölni mindenféle masszívabb, már-már figyelmet is igénylő csúcsostromlásokkal. Ilyesfajta okok miatt rontottam rá a hétvégén a négyfal között található borkészlet középpolcos édesszegmensére, amelynek nagyjából azóta képezi személyesen stabil részét az erdőbényei Béres Szőlőbirtok, amióta a mennyiségen kívül a minőségre igyekszem figyelni elsősorban.

Ez persze nem azt jelenti, hogy Béresék csak olcsóédesben utaznának, merthogy van náluk a szárazdűlőstől kezdve az aszúig minden, inkább csak arról van szó, hogy az említett alapédesek érhetők el szélesebb körben, így a hiperpolcokon is. Itt pedig az számít tehetségnek, ha az ide optimalizált borok hozzák a szűkebb elvárások által támasztott minőséget, amivel – röviden összefoglalva a bejegyzés lényegét – most sem volt gond, sőt.

Az "így ittuk mi" ezúttal nem véletlenül nem szerepel a címben, ugyanis az idei Hárslevelűk Éjszakáján kivételesen csak egymagam képviseltem a borrajongót. A kóstolón persze messze nem voltam egyedül, amikor ugyanis valamivel 5 óra után megérkeztem a már jól bevált vajdahunyadvári helyszínre, meglepve tapasztaltam, hogy annyi látogató kóstol, mint amennyi a korábbi években csak a kora esti órákra volt jellemző. Úgy tűnik tehát, hogy a rendezvény megtalálta a maga cél- és törzsközönségét és szépen belakta a kerengőt.

A HÉJ egyik nagy előnye - szerintem -, hogy a kellemes és egyedi hangulatú helyszínen pont egészséges mértékű embertömeg szokott megjelenni és a kóstolható tételek száma is még éppen befogadható. Nincs nagy tülekedés, általában a borászokkal is kényelmesen lehet váltani pár szót, és ha valaki időben érkezik, akár az egész felhozatalt végigkóstolhatja. A HÉJ másik nagy előnye az évről-évre változó kiállítói névsor, ami mindig egy átfogó képet ad a hazai hárslevelű-palettáról. A zászlóshajó Tokaj és Somló mellett szinte minden évben képviselteti magát más borvidék is, emellett az aktuális hárslevelűiket bemutató borászok is évről-évre cserélődnek. Természetesen vannak visszatérő résztvevők, de alig tudnék olyan borászt mondani, aki eddig minden HÉJ-on ott volt, legalábbis egy kéz biztosan elég lenne a megszámlálásukhoz.

A magyar után itt a külföldi egyveleg is, az áprilisi-májusi felhozatallal, ezúttal határozott fehér dominanciával, plusz néhány bubis borral a bevezető kategóriától a csúcsokig.
 

Úgy tűnik, mostanra beállt a rendszer: nagyjából két-három havonta jönnek majd az egyveleg-posztok egymással párhuzamosan, egy magyar, egy külföldi leosztásban. Ez itt magyar részleg, az évszaknak, a kerti partiknak és a szabadtéri fesztiváloknak megfelelően az átlagnál több roséval.
 

Manapság már szinte minden napra jut legalább egy borkóstoló Budapesten, a legváltozatosabb helyszíneken, különféle témákat érintve. A bőség zavarában jó eséllyel mindenki megtalálhatja a számítását szimpla borkedvelőtől a fanatikusig, már ha nem ódzkodik a társasági eseményektől. Az érem másik oldala, hogy alig akad olyan új induló boros rendezvény, ami még az újdonság varázsával hat. A Fermentation Fair névre keresztelt, a Tabánban található Czakó-kertbe szervezett kóstoló hírére viszont én is felkaptam a fejemet. A szimpatikus helyszín és az ígéretes kiállítói névsor mellett az sem volt elhanyagolható, hogy a szervezők - és kiállítók - egyike az a Homonna Attila, aki meglehetősen ritkán jelenik meg kóstolóféléken, szóval minden adott volt, hogy az első Fermentation Fair hozzon valami újdonságot  a színtérre.
A kiállítók mind természetközeli szőlőművelésben és borkészítésben gondolkozó magyar, osztrák és német borászatok voltak, akik ráadásul igen komoly kísérletezőkedvvel is meg van áldva, úgyhogy lehetett számítani néhány extrémebb tételre is.
 

Miközben a kertben a borászok töltögettek és meséltek, a belső fedett helyiségekben különböző témájú mesterkurzusokat is tartottak és a Terroir Squad (a projekt mögött álló Molnár Márk a Fermentation Fair másik szervezője) legújabb videóját is meg lehetett tekinteni az online megjelenés előtt. A program számomra beváltotta a hozzá fűzött reményeket: kellemes környezetben, nyugodt körülmények között kóstoltam sok érdekes bort, nem kellett rohanni, lehetett beszélgetni, nem volt tömeg. Nem tudom, hogy a látogatottság végül találkozott-e a szervezők elvárásaival, de a tervek szerint évente két ilyen eseményre kerülhetne sor. Én örülnék neki.