A fertőrákoson éttermi és borászati keretek között is tevékenykedő Horváth József kétségkívül széles szeletet hasít ki abból a büszkeségtortából, amely a tó melletti települést, sőt, a településsel együtt az egész Sopron-vidéket stabilan tartja rajta az ország bor- és gasztrómiai térképén. Éppen ezért is különösen szomorú, hogy bár fiatal-tizenéves korszakomból kellemes nyaralások emlékfoszlányai rémlenek fel a tómelletti településen található Huber-egységből, Ráspiékat akkor is és azóta is sikerült elkerülnöm. És bár a konyha- és vendéglátás-élményért utazni szükséges, a borszondázás megoldható vasútmenettérti nélkül is, szóval a pince vörösalapjait azért igyekszem évről-évre megkóstolni, sőt, meginni is.

Szisztematikus, sőt, elvi kérdés ez, még akkor is, ha ritkán marad írásos nyoma. Most viszont az van, hogy két és félévnyi kihagyás után nemcsak poharat, hanem billentyűzetet is ragadtam, melynek oka nagyjából annyi, hogy még tegnapelőtt eltávolítottam az úgynevezett parafát a pince kettőezer-tizenötös Mágusából. Evilági-műszaki emberként semmiképpen sem állítanám, hogy el lettem varázsolva, de az biztos, hogy nem csalódtam sem a stílus, sem a minőség tekintetében.

A Mágus egy kifejezetten kellemes, sőt, egyenesen pincetipikus bor, amelyet kékfrankos és zweigelt alkot. Színe sötétebb, orrban szinte elvárásszerűen hozza azt a fűszeres, sokszor olajos rongyhoz is hasonlított alapkaraktert, amelyet közbeszédileg olykor a pince sajátjaként szokás elkönyvelni. A borsos-vajas fűszerkarakter mellett jelen vannak a klasszikusan érett, de nem túlérett bogyós gyümölcsök is némi szilvával és cseresznyével. A korty nem túl sűrű, cserébe viszont egyensúlyos és feszes. Az illattal analóg módon a vadabb, fűszerhangsúlyos karaktere kerül előtérbe, mellé kifejezetten intenzív savak társulnak, amelyek viszonylag hosszan kísérik végig a kortyot. Lecsengése tiszta, zavarmentes.

Messze van a közkedvelt-közérthető vörösvonaltól, kissé vad is, de egyrészt érezni, hogy jó minőségű alapanyagból szűrték, másrészt tényleg hozza azt a karaktert, amivel sokszor magát a pincét is azonosítani szokás. Ez pedig felkészültebb szájat, időt és nyitottságot igényel.

Egyébként pedig egy egyedi és érdekes bor, kétnapnyi fogyasztás után sem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy ki- és megismertem. Az 5 pont valószínűleg kevés, de az is lehet, hogy a 6 pont a sok, mégis inkább az utóbbi felé hajlok el. Ha az a kérdés, hogy innám-e venném-e újra, akkor a válasz egyértelmű igen, még akkor is, ha árszempontból inkább a középmezőny aljára, mintsem az alapok tetejére pozicionálódott. (3500 Ft, Borfalu Bortéka)