Nehéz ügy a tokaji száraz furmint, illetve úgy általában a száraz tokaji ügye. A 20 éve "feltalált" modern kori tokaji száraz furmint a 2000-es években slágertermék lett, nagy nemzetközi sikerekről szövődtek az álmok, az árak meredeken emelkedni kezdtek (és nem feltétlenül tükrözték a végeredményt erősen befolyásoló évjárati hatásokat), és bár jöttek sikerek, egyre nőtt a huhogók tábora is. Egy biztos, a téma kevés borisszát hagy hidegen.
Az elmúlt közel 20 év alatt magával a furminttal kapcsolatban is számos kérdés merült fel és maradt megválaszolatlan (a furmint vs. furmint+valami házasítás témájáról majd máskor). Tény, hogy egységes tokaji száraz bor stílusról egyelőre nem beszélhetünk (legyen szó akár furmintról, hárslevelűről, vagy házasításról), még ha kialakulóban is van valamiféle konszenzus olyan téren, hogy az elegánsabb, gyümölcsösebb, frissebb borok irányába mozduljon el a borászok nagy része. Egyesen szerint nehéz kommunikálni úgy egy fajtát, hogy nincs egy könnyen beazonosítható irány, mások szerint a furmint egyik nagy előnye éppen sokoldalúságában rejlik.
Olyan "részletkérdésekben" sincs feltétlenül egyetértés, mint az élesztő, illetve a hordó használata, így aztán valóban nincs könnyű dolga az embernek, ha megpróbálná sallangoktól lecsupaszított ideális tokaji száraz (bor vagy furmint) kiindulási pontját (értsd: spontán erjedés, 0 túlérettség, botrytis, vagy hordó) meghatározni. Nem állítom, hogy a mai írás apropójául szolgáló bor pont ilyen modell lenne, de - legalábbis stílusát illetően - mindenképpen egy olyan interpretáció, amelyre egy lehetséges igazodási pontként érdemes lehet odafigyelni.
Kevés embernek köszönhet annyit a borvidék, mint Alkonyi Lászlónak, aki a Borbarát atyjaként, több Tokajjal foglalkozó könyv szerzőjeként, a borvidéki klasszifikáció kutatójaként komoly ismeretanyaggal rendelkezik Tokaj-Hegyalja múltjáról és jelenéről. Alkonyi László az írással és a dűlők újraosztályozásának megkísérlésével - sajnos - néhány éve felhagyott, és a tollat metszőollóra és pincekulcsra cserélve a Kaláka Pince élén most boraival igyekszik a borvidék javára tenni. A pincénél a szortiment felépítése és az erjesztésnél alkalmazott technológia sem szokványos, akit érdekel, itt és itt minden lényeges információt megtalál.
Kaláka Pince Tállya 2015
"A falubor, nagyrészt a Patócsból, kisebb részben a Síposból, a Galyagos és a Tökösmál termésével fűszerezve.
Körte, virágok és édes citrusok díszítik az illatot. Szájban egyelőre nehezen szálazható, monolit tömb, masszív struktúrával, feszes savakkal, visszafogottabb ízintezitással, lédús citrusokkal, lime-mal, citromhéjjal, zöldfűszerekkel. Fiatalnak és kissé zárkózottnak tűnik most, kíváncsi vagyok idővel mennyire nyílik ki, a szerkezet mindenesetre már most is komoly." - írtam bő két évvel ezelőtt a borról, a félretett palackomat pedig a hétvégén nyitottam ki.
A bor most sem ugrik ki a pohárból, mértéktartó és hűvös, cserébe kristálytiszta és jól definiált. A körte a vezető jegy, mellette citrusok, citromhéj, fehér húsú őszibarack, a háttérben kevés birs és egy kis kőpor jelenik meg. Lendületes savai folyamatosan lüktetve vezetik a kortyot, de kerekedtek már annyit a palackban, hogy ne tűnjenek túlzónak. Intenzitása kiegyensúlyozott, elég hosszan is tart szájban, különféle citrusos jegyek dominálnak ízében, úgy, mint citromvelő, lime, narancs, mandarin és citromhéj. A friss és hűvös citrusos tónusok érettebb gyümölcsös, körtés, őszibarackos, nyári almás, sárga húsú gyümölcsös motívumokkal egészülnek ki. Meglehetősen szikár bor, de mégis, a hordó egyáltalán nem hiányzik belőle. Másnapra egy árnyalattal visszafogottabbá, zártabbá válik, veszít az első napon tapasztalt kirobbanó frissességéből, kicsit aszketikusabb benyomást kelt, harmadnapra az érett gyümölcsös jegyek veszik át a hatalmat. Első nap nagyon tetszett (6p+), második naptól ehhez képest kicsit kevésbé (5p+).
