Április elején új borcsaláddal lépett ki a nagyközönség elé a Heimann Családi Birtok, Heimann & Fiai néven. Az új borok a 2018-as évjárattól különálló márkanév és arculat alatt jelennek meg, egyrészt elválasztva a családi birtok már hagyományosnak mondható portfóliójától, másrészt mégis tovább képviselve a családot és a folytonosságot. A Heimann & Fiai borok már ifj. Heimann Zoltán elképzelései alapján születnek, ötvözve a szekszárdi és a családi hagyományokat a külföldi tapasztalatokkal.
Az új sorozat a két legfontosabb helyi szőlőfajtára, a kadarkára és a kékfrankosra fókuszál. A borok közös jellemzője a spontán erjesztés, a nagyméretű hordók használata, a moderált alkoholtartalom, az egész fürtös erjesztés, a minimális beavatkozás, a derítés elhagyása, a szűrés elhagyása vagy legfeljebb egy durva szűrés alkalmazása, valamint az alacsony kénszint. Ifj. Heimann Zoltán tapasztalatai szerint a kadarkának és a kékfrankosnak egy plusz réteget és hosszúságot ad az egész fürtös feldolgozás (szüretkor a termés kisebb-nagyobb részét nem bogyózzák le, hanem egyszerűen beleöntik az erjesztőbe, a zúzott-bogyózott szőlő közé, alá vagy fölé), így az új borcsalád minden borának elkészítése során ezt a módszert alkalmazták valamilyen mértékben.

Úgy alakult, hogy a sorozat Szekszárd néven futó két borából vettünk egy-egy palackot - ungert a kadarkából, én a kékfrankosból -, így - remélhetőleg utoljára - a koronakarantén idejére kitalált módszerrel szombat délután mindketten kibontottuk a saját palackunkat, majd még aznap cseréltünk, így jött össze az alábbi kétszer két kóstolójegyzet.

Folytatódik a "Rejtőzködő borvidékek" sorozat, ezúttal az Újvilágba utazunk képzeletben. Az Amerikai Egyesült Államok egy különleges vidékéről és egy ottani pincészet két boráról szól a mai bejegyzés. Jégkorszakból származó gleccserek vájta tavak, egyedi mikroklímák, francia és amerikai tulajdonosok, riesling és pinot noir, ez a Forge Cellars.

Noha Szerencs városát szokás a Tokaji borvidék kapujaként emlegetni, a köztudatban sokkal kevésbé él a borvidék részeként. A legtöbb Hegyaljára érkező borkedvelő áthajt a városon és folytatja útját Tokajba, Mádra, Erdőbényére, vagy a régió más, borturisztikai szempontból jelentősebb településére. Szerencsnek sok más hegyaljai településsel ellentétben nincsenek híres dűlői sem, és Szerencshez köthető, szélesebb körben ismert borászat is alig van. Az Árpád-hegy Pince azonban pont ilyen, és ők a kezdetektől fontosnak tartják, hogy Szerencsen fogadják vendégeiket, erősítve a helyi borturizmust. Noha az ő szőlőik nagy része is Tarcal és Mád környékén található, a pincészet ifjú borásza, Varkoly Ádám néhány éve elhatározta, hogy szerencsi szőlőből is készít egy bort, amely a város nevét viseli majd, és a belépő tétel szerepét töltheti be a dűlőszelekciók alatt.
A terv végül 2017-ben vált valóra: Ádám a két nagyapja által egykor birtokolt két ültetvény terméséből készítette el a 90% furmintból, 10% hárslevelűből álló házasítást. A tétel a Szerencs Bora nevet kapta, a címkéjén Szerencs nevezetességei szerepelnek, többek között a Rákóczi-várkastély, a fürdő, a cukorgyár, egy tábla csokoládé, és rákerült az Árpád-hegy Pince épülete is, amelyben hajdan mulató működött. 2018-ban is elkészült a bor, ezt kóstoltam meg a hétvégén.

Még kora tavasszal ittuk és írtuk meg a Konyári Pincészet 2018-as Fecskéjét, a vöröset. Mivel a bornak van egy szintén Fecske névre keresztelt fehér párja is - most éppen a 2019-es évjárat fut -, kézenfekvőnek tűnt, hogy azt is megvizsgáljuk közelebbről. Erre végül májusban került sor, a szokásos palackátadós módszerrel mindketten megkóstoltuk a bort, én a négy fal között, ungert szabadtéren.

A pincészet alapházasításaihoz Konyári Dániel elmondása szerint előbb volt meg a Fecske munkanév, mint maga a bor (a Fecske nevében érdekes párhuzamot képez a pincészet csúcsborával, a Pávával). A két bor címkéjét Jackie Morris brit könyvillusztrátor "The Charm and the Flight" című munkája díszíti. A birtok szőlőinek helyén száz évvel ezelőtt a címkéhez hasonlóan legelő és virágos rét volt, állatokkal. Konyáriék most ilyen réteket igyekeznek kicsiben, pár hektáron visszaállítani.

Sopron a kékfrankos fővárosa, mint tudjuk, én mai témaként mégis egy merlot-t választottam innen. Ritkán írok mostanában célzottan soproni borról, az utóbbi időben a borvidék kicsit perifériára szorult nálam. Kevesebb bort kóstolok innen, mint régebben, és még kevesebb az olyat, ami mentes a hibáktól és mutat valami izgalmasat, ami miatt érdemes lenne hozzá visszatérni. És itt jön a képbe Luka Enikő…
Az utóbbi néhány évben számomra Luka Enikő kis családi birtoka tűnt a legmegbízhatóbb választásnak, ha soproni borról volt szó, hozzátéve, hogy a fentebb ismertetett okokból korántsem tekinthető reprezentatívnak a mintavétel. Többnyire sétáló kóstolók vagy fesztiválok, esetleg vakkóstolók alkalmával szoktam találkozni a fertőrákosi pince boraival, olyankor viszont szinte kivétel nélkül jól vizsgáznak, és egyben még túl fiatalnak tűnnek. Szinte mindig a jól ismert "de jó lenne ezt megkóstolni x év múlva" érzéssel távoztam a standtól, ami azért nem egyenlő a teljes elégedettséggel. Komplett palackok tartalmát sajnos ritkábban nyílt alkalmam elemezgetni, amikor rá is szántam magam a vásárlásra, többnyire azzal szembesültem, hogy a kiszemelt bor már kifutott a polcokról. Luka Enikő borai ugyanis egyáltalán nem olcsóak, viszont nagyon fiatalon kerülnek a piacra és hamar elfogynak.
Márciusban a nőnapi "Gyengébb? Nem!" kóstolón megint volt alkalmam egy kicsit ismerkedni Luka Enikő aktuális tételeivel, és volt annyira meggyőző az élmény, hogy ezúttal ne halogassam a vásárlást. Sejtettem ugyan, hogy korai lesz még májusban a 2018-as vörösborokat kóstolni, de hajtott a kíváncsiság, úgyhogy a három különböző tételből végül ezt a palackot felbontottam.

A nagy koronavírusos forgatag közepette a fiókban maradt egy poszt, egy korábban elfogyasztott, de eddig megíratlanul maradt spanyol sor, jobban ismert - történetesen kivétel nélkül "R"-betűvel kezdődő :) - borvidékek boraival. Íme!

A paloznaki Homola Pincészet amellett, hogy elkötelezett Csopaki Kódex tagként természetesen a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektet a Balatonfüred-Csopaki borvidék zászlóshajójának számító olaszrizlingre, vörösboraival is azonnal megtalálta az utat a fogyasztók és kritikusok szíve felé. Mára talán eldőlt, hogy a borvidéken legtöbben a kékfrankosnak szavaztak bizalmat vezető kék szőlőfajtaként, de a sok pincészet azért más fajtákat is bevet vörösbor-fronton.
Homoláéknál is kitüntetett figyelmet kap a kékfrankos - talán nem túlzás, ha azt mondom, a premium kategóriás boraik közül ez aratta a legnagyobb sikert - de mellette syrah-ból és cabernet franc-ból is készítenek fajtabort. Ez a két bor is magán viseli a pince és a borász kézjegyét: karcsú test, alacsony alkohol, jó savak, visszafogottabb hordóhatás jellemzi őket. Én a magam részéről inkább syrah-párti vagyok, és a két Homola bor esetében is inkább ez utóbbit zártam inkább szívembe (drbarta esetében ez pont fordítva volt néhány évvel ezelőtt), főleg a 2013-os kiadás révén, amit sokszor kóstoltam, ittam. Most bontottam egyet a 2015-ösből, hogy kiderüljön hogy sikerült a folytatás.

A Folly-testvérek borait nem lehet következetlenséggel vádolni. Ez persze önmagában még nem erény, de ha hozzátesszük, hogy mindez rendre bonyolítatlan, tiszta, rendezett és alapanyagcentrikus borokban nyilvánul meg, akkor már lehet okunk a lelkesedésre.

Ha jól látom, akkor blogunk egyike volt azon sajtószerű fórumoknak, akik elsőként számoltak be Judit és Réka első lépéseiről a borpiacon. Mindez nyolc éve történt, az akkor beszámolónk, valamint az azóta gyűjtött tapasztalatok alapján pedig úgy tűnik, hogy az ismertség viszonylagos kialakítása mellett sikerült megőrizni azt a koncepciót, ami már kezdetben is jellemezte az arborétum borait.

Mindez egyszerű, ám annál élvezetesebb borokat eredményez évjáratról-évjáratra. Ebbe a sorba áll be ez a friss budai zöld is, amit még az elmúlt héten fogyasztottam el, elsősorban saját örömömre.

Az utóbbi szűk három hónapban kizárólag magyar borokat boncolgató "tegnap ittam" posztok után most kivételesen ismét egy külföldi bor kerül a nagyító alá, de így sem maradunk magyar vonatkozás nélkül.
Az 1995-ben alapított, azóta is családi tulajdonban álló Planeta az egyik legnagyobb és legismertebb szicíliai pincészet, amely a sziget öt tájegységén is rendelkezik szőlőültetvényekkel és borászattal (Menfi, Vittoria, Noto, Etna, Capo Milazzo). A család 17 generációra és kb. 500 évre tudja visszavezetni Szicíliában folytatott mezőgazdasági tevékenységét. Korábban is foglalkoztak borászkodással, de a 20. század végén három unokatestvér, Alessio, Francesca és Santi úgy döntött, hogy korábbi tömegtermelést ideje felváltani a csúcsminőségű borok készítésével. Bejött a terv, ma a Planeta már több száz hektáron gazdálkodik és szerte a világba exportálják boraikat.

A Planeta Allemanda névre keresztelt noto-i száraz muskotálya a 2012-es évjárattal debütált, én most a 2018-asból nyitottam fel egy palackot.

Az a helyzet, hogy a begubozó életmóddal az jár együtt, hogy az általam fogyasztott borok 90 százalékát webshopokból rendelem. Valahogy úgy hozta a sors, hogy ezek erős zömmel külföldieket takarnak, most viszont úgy éreztem, hogy van egy sor hazai/kárpát-medencei termelő akinek rég ittam a borait. Így most a Mitiszolra esett a választás. Rendeltem tőlük egy hatos kartonnyi nem olcsó bort, íme a tapasztalatok, csak még egy kis kitérő. :)

Kicsit az értékeléseimről, ha már "visszatértem", mert lehet egyesek furcsának találják majd a mostani pontokat, vagy épp a hiányukat. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha már úgyis képtelenség törekedni teljes objektivitásra, akkor törekedjünk teljes szubjektivitásra.:) Így ha egy bor jobban tetszik magasabb pontot kap, ha mérsékelten, akkor meg alacsonyabbat, ha nem ittam meg, akkor meg el is tekintek a pontozásától. Ilyen egyszerű.  Nem lesz szerkezetivás, nem lesz egyensúly mérlegelés meg utóízhossz-méricskélés. Csak szimplán, zsigerből, amilyen érzemet kivált.

Tekintettel arra, hogy az elmúlt hétvége a megszokottnál hosszabb volt, előszedtem az itthoni készletem mélyéről egy pár furmintot, hogy háromnapos érzékszervi vizságlat alá vethessem őket. Annak ellenére is, hogy a fajta és az árazás kapcsolódási pontjain kívül kevés közös vonást találni közöttük. Még a koncepció sem egyezik, hiszen egy birtokbort engedtem össze egy dűlőválogatással. Tanulság ezúttal sincs, az viszont megerősítést nyert, hogy a termőhelyszelektív kivitelezés nem feltétlenül eredményez jobb és érdekesebb végeredményt.

Tokaj-Hegyalján a különböző egyedi termőhelyek kitartó faggatása és a dűlős borok készítése mellett egyre több kis családi borászat is fontosnak tartja, hogy egy jól fogyasztható, könnyed és a dűlős száraz boroknál jóval kedvezőbb árú "belépő" borral is megjelenjen a piacon. Kikényszerítik ezt egyrészt a versenytársak, a fogyasztói igények, de akár a gazdaságosság is, meglátjuk majd, hosszabb távon hogyan érvényesül majd ez a trend. A magam részéről úgy vélem, nagy szükség van egy ilyen kategóriára, és a Gizella Pince legújabb bora tökéletesen be is váltja a hozzá fűzött reményeket.
Szilágyi László pár héttel a bor debütálása előtt az egy személyes budapesti kiszállítás során megajándékozott egy mintapalackkal, amelyben komoly önkontrollt gyakorolva sikerült kóstolás és fogyasztás szempontjából egyaránt még éppen értelmezhető mennyiséget hagynom, hogy másnap átpasszoljam ungert kezébe. A borásztól rengeteg háttér-információt is kaptam a borról, így készülhetett el az alábbi négykezes a társadalmi távolságtartás jegyében.

Ha kapacitáshiány miatt mélyebbre nem is ások a pincekínálatban, az biztos, hogy Losonci Bálint kékfrankosból szűrt alapborát az elkészítésének összes évjáratában kötelezően el szoktam fogyasztani. Van az úgy, hogy többször is. Azért, mert szeretem. És azért is, mert ritkán találni itthon hasonló filozófia mentén elkészülő vörösbort. Ez a sztori ugyanis nincs túlgondolva: egy egyszerű, gyümölcscentrikus örömbor képét mutatja évről-évre, amely elsősorban a direkt élményekről, mintsem a komoly elmélyülésekről szól. Mindezt ráadásul szokatalnul professzionálisan kivitelezve. Az aktuális évjárat pedig ezt a zászlót viszi most tovább, ügyesen.

Május elseje van, a munka ünnepe, és - mint a héten megtudtam - idén éppen mára esik a nemzetközi sauvignon blanc-nap is, amit minden évben május első péntekjén ünnepelnek, akik számon tartanak ilyesmit. Idén - úgy tűnik - én is az ünneplő tömeg egyik lelkes tagja vagyok, mégpedig a képen szereplő palack tartalmának az utolsó decijével koccintok képzeletben. Az egybeesés kvázi véletlen, a tavasz beköszöntével ugyanis mindig meglódul a sauvignon blanc-fogyasztásom, ennek köszönhetően a mai írás főszereplője a fent említett apropó ismerete előtt is felbontásra ítéltetett a hét közepén. Ez a bor ugyanis az első futó találkozásunk során eléggé meggyőzőnek tűnt ahhoz, hogy sort kerítsek egy hosszabb randevúra, úgyhogy gyorsan el is mesélem, másodjára is működött-e varázs.

Bott Frigyesék borkínálata jelentős dizájnbeli átalakuláson esett át azóta, hogy három évvel ezelőtt csoportan betekintést kaptunk az akkori aktualitásokba. Az idő múlása, valamint a garammentiség koncepciójának előtérbe helyezése feltételezésem szerint sokat csiszolt a pincekínálat üzenetének egységességén, ezért az elmúlt hónapokban vásároltam néhány Bott-fehéret, hogy felmérjem, tetszik-e ez nekem egyáltalán. Először a sauvignon blanc-ból csúszott ki a dugó, a kétnapnyi fogyasztási tapasztalataim alapján pedig a helyzet az, hogy nagyon is tetszik.

Szép jónapot! Rég jártam erre. Nem ígérem, hogy mostantól másképp lesz, mindenestre kipróbálom képes vagyok -e még összehozni egy posztot. :) Nehéz falat ennyi szünet után. Nem azért, mert nincs miről írni, iszok én kérem rendesen, mégha rendezvényekre szökőévente járok is. Egyszerűen változott a hozzáállás. Borbuziból fogysztó lettem. Nem nézek utána pincéknek, ha ott vagyok nem teszek fel kérdésket, nem olvasok boros témában, véletlen se jegyzetelek, nem gondolkodom azon, hogy ami a poharamban van az ugyan most hány pontos. Csak úgy esténként felpattintok valamit és megisszuk az asszonnyal (besegít fél deci erejéig :)). Meg 3 hetente klubolunk (ha épp nincs pandémia), ám ezekre az alkalmakra már nem készülök kiselőadással, inkább röhögünk nagyokat.  Ami még változott, rieslinget sokkal kevesebbet iszom, Tokajban évek óta nem jártam, ergo nem is vagyok képben, viszont többet járok a Balatonra.

A bor is, amiről írnék a Balatonról van. Szabó és Fia Pincészet. Balatoncsicsó, Balatonfüred-Csopak borvidék. Nem tudok róluk szinte semmit. Egyszer-kétszer belefutottam valamely borukba. Leginkább semmi különös emléket nem hagytak, aztán volt, hogy tetszett egy kései, de száraz olaszrizlingjük, de végül tavaly, egy adventi vásárban egyszercsak szembejött Ő. A Cabernet Franc 2017. A fekete címkén írja, hogy “Mély, tartalmas, testes. A borász szíve-lelke.” Ezek a szövegek általában megmosolyogtatnak, de itt most tényleg azt éreztem, hogy benne van. Tömény illat, friss, érett szedres-feketeribizlis gyümölcsökkel, kis fűszerpaprikával, ami nekem már feltétlen kell, ha ezt a fajtát látom a címkén. Krémes, telt, haraphatóan gyümölcsös korty, ízléses hordó, sav-tannin amennyi kell, a 14-es alkoholról is ugyanezt tudom mondani. Csupa öröm, mégis kellően komoly. Mondhatnám dícséretként borsznobosan, hogy olyan “loire-os”, csak az helyzet, hogy végiggondolva a tapasztalataimat addig, amíg egy minimum ilyen anyag jön szembe a Loire-ról, addig rengeteg pocsék/érdektelen boron kell magad átverekedni. Nem nagyon hiszek már a pontokban, de, hogy ne legyen inkomplett a poszt legyen 6.  Fontosabb, hogy venném újra és újra, egy kartonnyit már el is pusztítottam.  A pincétől vettem 3600 Ft-ért, szerintem a hülyének is megéri.

Az nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a bezártság jelenében a hazai borásztársadalom egyike a fulladozó gazdasági helyzet veszteseinek. Az éttermek zárva, a kóstolók, rendezvények törölve, személyes kontaktusra pedig minimális a lehetőség, ez pedig számokban aligha kifejezhető mértékben akadályozza a terjesztést és terjeszkedést.

A fenti indokok mentén keresett meg minket néhány héttel ezelőtt Péter Ákos, aki tokaji pincéjének reprezentációs borkeretéből ajánlott fel egy csokornyit blogunknak további szíves felhasználás céljából. Mi pedig éltünk a lehetőséggel, mégpedig úgy, hogy a sort először én, aztán pedig másnapi átszállítás után furmintfan is megkóstolta. Így állt össze ez a külön-külön négykezes, ami gyakorlatilag a Péter Pince aktuális szortimentjét hivatott lefedni.

Ez pedig különösen kedves volt a számomra, hiszen minimális előismeretek birtokában voltam a pincét illetően, így pedig sikerült egy közel teljes képet kapnom arról, hogyan néz ki a borvidék a Péter Pince szemüvegén keresztül.

Tavaly már feltűnt egy-egy horvát borvidék és pincészet a sorozatban, terveim szerint idén szerepel majd kettő is. Most mindjárt itt is van az egyikük, ezúttal azonban az ország tengertől távolabbi részéről, Szlavóniából választottam ki egy pincét. Az általában szokásos kettő helyett megint három bort kóstoltam, lássuk, honnan és miket.

Ez a mai kóstolójegyzet tulajdonképpen egy mellényúlásnak köszönhető. Nem a borász nyúlt mellé, tegyük hozzá gyorsan, hanem én, amikor péntek este a Homonna Kékfrankos palackját akartam kihúzni a bortartóból. Már éppen hajtottam bele bőszen a dugóhúzó spirálját a Diam-dugóba, amikor észrevettem a tévedésemet.
Sebaj, ha már így esett, kibontottam a palackot, miközben természetesen megkerült az eredetileg kiszemelt áldozat is, de vele majd más formában, a tavaszi borpárok között lehet találkozni. Ami pedig a mai témát illeti, ha minden mellényúlásom ilyen szerencsés végkifejlettel kecsegtetne, nem bánnám. A száraz tokaji borokat (főleg a furmintot) számos oldalról szokás kritizálni: savak minősége, hordóhasználat, egyensúlyi problémák, ihatóság, és így tovább. Ez a bor - szerintem - képes a két fő tokaji fajta és a termőhely karakterét egyszerre finoman ötvözni és őszintén közvetíteni, anélkül, hogy aknára taposna, miközben az arctalanság vádja távolról sem illetheti.

Figula Mihály boraihoz közel tízéves borfogyasztói pályafutásom több fontos, emlékezetes pillanata fűződik. Kezdjük egyből az olaszrizlinggel, a fajta komolyabb, sűrűbb arcát ugyanis az Arácsi név alatt futó boruk 2009-es évjárata ismertette meg velem. Jobbat itthonról talán azóta sem ittam, de emlékezetesebbet biztosan nem.

Egy évvel később, 2012-ben egy hosszabb balatoni túra alkalmával meglátogattuk a pincét is, ahol tettem egy sikertelen kísérletet a bor beszerzésére, az ugyanis akkorra már kifutott. Nem véletlenül. Kaptunk viszont egy kiváló félédes sauvignon blanc-t, melynek ugyan már nem emlékszem a pontos részleteire (címkéje sem volt, csak egy filctollas felirat tette beazonosíthatóvá), de hozzá foghatót azóta sem ittam a Balaton-felvidékről.

Most pedig kibontottam ezt a dűlős olaszrizlinget. Egyrészt azért, hogy a régi túrák, beszélgetések és pincekóstolások keserédes nosztalgiájával gyorsabban teljen a kényszerbezártság, másrészt pedig azért, mert Figuláék dűlős olaszait többnyire minden évjáratban szeretni szoktam.

A Bussay Pince történetét kevésbé tudom azóta, hogy hat évvel ezelőtt László két lánya – névszerűen Bianka és Dorottya – tragikus szükségszerűség mellett átvette a pince irányítását. Mentségemre kizárólag a súlyos időhiány szolgálhat, ugyanis az egy évtizeddel ezelőtti Bussay-borok kiemelten fontos szerepet játszottak szeszjellemem fejlődésében. Emlékeket súlyos, tömör és ízgazdag olaszrizlingekről, szürkebarátokról őrzök, és ez a tény (mármint az emlékezetesség) jogszerűen bírálhatja felül azt a feltételezésemet, hogy a reprezentált stílusért manapság már minden bizonnyal kevésbé rajonganék.

Rövid kerülő után vissza az aktualitásokhoz, a kétpalackos mintavételem alapján ugyanis a friss Bussay-borok biztosan nem vádolhatók a fentiekben részletezet túlzásokkal. A Mura nevű fehér házasításukat ugyan megittam, de elment mellettem annyira, hogy ne pazaroljak rá szavakat. És bár extrém vonásokat ez a pinot noir sem tartogatott, ezúttal már éreztem némi szándékot arra, hogy az elhúzódó karanténborozás keretei között beszámoljak róla.

A cabernet sauvignon újhordóval történő megküldése kevésbé tartozik a fajta közkedveltség tárgyát képező kivitelezési módjai közé. A modern borfogyasztói társadalom autonóm folyamatai átszabták a vörösborok felé támasztott ízlési igényeket, ez pedig villányban előtérbe helyezte a cabernet franc-t, és háttérbe szorította az ész nélküli hordózást. Mindezt csak azért írom, mert a bejegyzés tárgyát képező bor nem törekszik megfelelni a fentebbi igényeknek. Tekintettel arra, hogy véleményem szerint a villányi nagyok konzervatív keretei között Gere Attiláék számítanak a leginkább haladónak, kíváncsi voltam rá, hogy mire jutnak az általam régisulisnak tekintett keretek között. Ha lettek volna túlzó elvárásaim, csalódtam volna.

Losonci Bálint vörösborai közül az alap pinot noir az állandó vendége a tegnap ittam rovatunknak, 2014-től 2017-ig minden évjáratáról született bejegyzés (a 2018-as beszerzése is megtörtént már), most viszont egy másik vörösbor került a mikroszkóp alá Bálint gyöngyöspatai pincéjéből.
A 2018-as Syrah szűztermés, a pince első bora a fajtából, de már annyi jót hallottam róla megbízható forrásokból, hogy muszáj volt beszereznem egy palackot. Nem is bántam meg, sőt!

A "Rejtőzködő borvidékek" aktuális részében Ausztria egy kevésbé ismert és - legalábbis hivatalos eredetvédelmi szempontból - viszonylag újabb borvidékével és egyik legtehetségesebb fiatal borászával, Markus Huber-rel és boraival lehet megismerkedni.

Időnként előfordul, hogy megkeresést kapunk aktuálisan piacra lépő borászoktól és kereskedőktől egy-egy tételük megkóstolásával kapcsolatban. Ez a bejegyzés is hasonló indokok mentén született meg: Ivády Dávid, a LiberPack nevű borwebshop tulajdonosa ajánlott fel a számunkra két palackot kóstolásra. Mi pedig éltünk a lehetőséggel, és az elmúlt hétnek a végén érzékszervi vizsgálat alá vetettük őket. A borok ezúttal kiválóan vizsgáztak.