Ha van fajta a magyar piacon, amelyet valahogy sem a fogyasztók, sem a borászok nagy része nem tudott a szívébe zárni, az a szürkebarát. Talán a rendszerváltás előtti gyenge minőségű, sokszor félédes(ített) tömegborok tehetnek róla, talán más Kárpát-medencei, vagy világfajták előretörése, mindenesetre úgy tűnik, hogy a szürkebarát nem örvend nagy megbecsülésnek. Sok borásztól hallottam, hogy ha "szürkebarát" szerepel a címkén, nagyon nehéz eladni a bort, ezért már itthon is legtöbben inkább a francia pinot gris, esetleg az olasz pinot grigio nevet tüntetik fel a címkén. Kóstolókat vagy borfesztiválokat leszámítva jómagam is csak elvétve találkozok a fajtával, valahogy a baráti kör sem kattant rá a szürkebarátra.
A helyzet viszont az, hogy a Balaton északi partján máig nagyon elterjedt a fajta - ezek szerint csak nem teljesen halott ügy -, így a Balaton-sorozatot nem akartam szürkebarát nélkül befejezni. Talán 10 éve is van már annak, hogy először találkoztam a Béla és Bandi névvel és traktoros címkével ellátott boraikkal. A pontos évszámra (2009? 2010?) és a borok évjáratára (2008? 2009?) már nem emlékszem biztosan, ahogy arra sem, hogy a Balaton vagy a Pinot Gris volt az első bor, amit kóstoltam tőlük, de mindkét tételről kellemes emlékeket őriztem meg. A 2019-es évjáratból állítólag a szürkebarát adta a legjobb bort a Fodor testvérek szőlőiből, így múlt héten a 2019-es Béla és Bandi Pinot Gris-vel nosztalgiáztam egyet.

Megint hoztam hét darab, azonos évjáratú, szőlőfajta és/vagy borvidék szempontjából összetartozó borpárt, hazai és külföldi borokból egyaránt. Az évszaknak megfelelően kevesebb a vörösbor, azokból is inkább könnyedebbre hangolt darabokat vettem elő, rosé most nincs, arról volt külön poszt, a főszerep a fehérboroké.

Ritkán esik meg, hogy egy borászat éppen a szortiment legkomolyabb tételét áldozza be a fejlesztés vagy portfólió-átalakítás oltárán, de a Hernyák Birtok Altberg névre keresztelt tétele ennek a kirívó esetnek egy ékes példája. A családi birtok első saját telepítésű dűlőjéből származó chardonnay-sauvignon blanc házasítása pincészet csúcsbora, de ezt lassan múlt időbe tehetjük. A Hernyák család ugyanis a palackos erjesztésű pezsgőt szánja a szortiment új koronaékszerének, az első évjáratok nem túl rég jelentek meg a piacon, de ezek még csak előfutárai az eredetvédett etyeki pezsgőknek. Éppen Hernyák Tomi állt az élére a palackos érlelésű pezsgőt zászlajára tűző etyeki mozgalomnak, azzal a deklarált céllal, hogy ez legyen a borvidék kitörési pontja, csúcsterméke (az etyeki pezsgőről kicsit bővebben itt írtam).
Ennek érdekében Hernyákék hajlandóak a teljes chardonnay-termésüket (ebből készült eddig az adott évjárat lehetőségei szerint pezsgő, fajtabor és részben az Alterg is) a pezsgőkbe átcsoportosítani , ami azt jelenti, hogy jelen állás szerint az Altberg kikerül a szortimentből.

Folytatódik a Balaton-sorozat, méghozzá egy olyan borászattal, amely még nem szerepelt a Borrajongón. A PAP Wines első fele a Papa Áron Pince rövidítése, a név mögött pedig Molnár "Papa" Áron és felesége, Karina Vissonova állnak, akik Koppenhágában ismerkedtek meg és 2010-ben telepedtek le a Szent György-hegyen. Molnár Áron Londonban született, majd bejárta a fél világot, a Közel-Kelet és Földközi-tenger térségeitől Burgundiáig, Indiáig és Dániáig. Áronnál a főzés szeretete az éttermeket vezető szülőktől hozott családi örökség, nem csoda, hogy a felhalmozott gasztronómiai tapasztalatokat most a Szent György-hegyi birtokon nyitott saját kis étteremben kamatoztatja, de néha a lemezjátszók mögé is beáll különféle rendezvényeken, hiszen sokáig lemezboltosként és DJ-ként dolgozott.
Áron és Karina borokat először csak saját örömükre készítették boraikat a közel 3 hektárnyi saját szőlő terméséből, az utóbbi években azonban a néhány ezer palackból már kicsit szélesebb közönség is részesülhet. A Szent György-hegy déli és dél-keleti lejtőin található szőlőket minimális beavatkozású, biodinamikus módszerekkel művelik, a termést kézzel szüretelik, majd a szőlőszemeket gondosan válogatják. Boraikat amolyan garázsboros stílusban, minimális beavatkozással készítik, alacsony kéntartalommal, adalékanyagok nélkül. Mind a vörös-, mind fehérborokat magyar tölgyfából készült barrique-hordókban érlelik. Vörösboraik a pinot noir-ból és több fajta házasításából készülnek - utóbbi a Bazalt Cuvée -, fehérborok közül szürkebarátot, olaszrizlinget és a kettő házasításából készített Bazanite Cuvée-t, ezenkívül narancsborokat zárnak palackba.
A VinoPiano-ban csaptam le a nyár folyamán egy palack Bazalt Cuvée-re, amit augusztus utolsó hétvégéjén bontottam fel a Balaton-sorozathoz.

Ha a Dél-Balaton legfontosabb borászatairól beszélünk, elkerülhetetlenül belebotlunk néhány család nevébe, amelyek tagjai évtizedek óta meghatározó szerepet játszanak a déli part borvilágában. Az egyik ilyen név a Konyári, a család tagjainak "vonzáskörzetéhez" a saját néven futó családi pince mellett az Ikon Borászat és a Késa Birtok tartozik. A Légli família szintén hasonlóan megkerülhetetlen tényező. Idősebb Légli Ottó a Balatonboglári Állami Gazdaságban húzott le évtizedeket, majd később két fia, Ottó és Géza is saját birtokot épített. Légli Ottó egyenes úton folytatta a családi hagyományokat, míg Légli Géza eleinte ódzkodott a szőlészet-borászat világától, némi vargabetűvel azonban ő is "megtért" a szőlőtőkékhez és saját pincészetet hívott életre Kislaki Bormanufaktúra, azaz most már leginkább csak egyszerűen Kislaki néven.
Érdekes különbség, hogy míg a Konyári Pincészet inkább házasításokban gondolkozik, a két Légli testvér elsősorban fajtaborokat készít. A Konyári családhoz köthető pincék kínálata vörösbor-hangsúlyos, Légli Ottónál a fehér szőlőfajták és a fehérborok vannak túlsúlyban, Légli Géza pedig valahol a középúton helyezkedik el, több fehér- és vörösbor is van a Kislaki-szortimentben. Konyári bor már szerepelt a rögtönzött Balaton-sorozatomban, de Légliék sem maradhattak ki, így a két testvértől 1-1 bort hoztam mára. Mivel Légli Ottónál adta magát a fehérbor - egy palack riesling pont volt is otthon -, a Kislakitól egy vöröset választottam mellé.

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet, illetve ahogy immár a címkéken is szerepel a Pannonhalmi Főapátság Tricollis névre hallgató belépő borairól már tavaly is írtam, annak apropójából, hogy a rosé is bekerült a fehér és a vörös tétel mellé a borcsaládba és a címkét is egységesítették. Idén egy további lépést tettek ebbe az irányba azzal, hogy 2019-ből a korábban rajnai palackba letöltött fehér Tricollis is burgundi palackba került.
A pince sok szőlőfajtával dolgozik, de ezekből kettő kapott kiemelt szerepet: a rajnai rizling és a pinot noir, amelyekből a legjobb évjáratokban egy "alap" és egy válogatás tétel is készül. A rajnai esetében a válogatás már kezdettől Prior névre hallgat, a komolyabb pinot noir 2018-tól viseli a kolostor vezetőjére utaló megkülönböztető címet. Rajnaiból 2016 óta nem készült Prior az apátságnál, most a 2019-es évjáratból ismét palackoznak rajnai rizling válogatást.

A 2019-es évjárat remek borok ígéretével kecsegtetett, a korábbi jó tapasztalatok alapján az új Prior-ra is nagyon kíváncsi voltam, úgyhogy csokorba gyűjtöttem a három Tricollis-t és a két rajnai rizlinget és egy posztba gyűjtve osztom meg a tapasztalatokat.

Ezt a posztot még április körül írtam, az újrakezdés hevületében. Mielőtt még felrakhattam volna, a laptop több hetes kényszerpihenőre  szorult. Mire visszakaptam, addigra meg a blogolás újrakezdés helyett az addig leállított életet kellett egyik napról a másikra újrakezdeni. Néhány hónap csúszással fogadjátok szeretettel, ha már megírtam.

Még aktív koromban szerintem elég gyakran előrántottam a Joblot nevet. Nem véletlen. Mindenki szeretné a jó burgundit, de sajnos már-már közhely-szerű, hogy mennyire lutri téma. Jellemzően ha keveset akarsz rá költeni, keveset kapsz. Ha többet rászánsz, akkor is jó sansszal keveset kapsz. Ha mélyen a pénztárcába nyúlsz, akkor benne van, az is, hogy oltári nagyot csalódsz, de az is, hogy megértesz valamit a varázsból. Akik jó ár-érték arányt keresnek, azok gyakran a Cote Chalonnaise környékén, azaz Burgundia ragyogó szívének az árnyékában kutakodnak. Itt biztosan nem fogunk sokszáz Eurót költeni egy palack borra, de ha megszakadunk se fogunk olyan szinteket elérni, mint amennyit potenciálisan a Cote D’Or tud nyújtani.  Azért ne higgyük, hogy itt nincs lutri, csak ár-érték bajnok borok tömkelege. Sok vásárlás itt is úgy végződik, hogy elköltünk 20-40 Eurot egy palackra és megváltás helyett inkább a szegény ember burgundija érzet érkezik, viszont ha szerencsénk van mégis megérthetünk valamit a burgundi varázsból töredék áron. És itt jön képbe a Joblot név. Némely boruk a múltban nekem tényleg okozott már összemérhető élményt sokkal drágább fősodor-béli burgundival, 25-30 Euróért bámulatosak tudnak lenni. Ugyankkor az utóbbi években azt vettem észre magamon, hogy már nem veszem őket alapjáraton újra és újra. Mikor kijön az új évjárat, megkóstolom a szortimentet vagy egy részét, megállapítom, hogy hozzák a szokásosat, némelyik talán többet is, de ennyi. Nézzük mi lett a legfrissebb szúrópróba eredménye!

Ahogy tavaly, ebben évben is mentem egy gyors délutáni kört a Balatonfüredi Borheteken. Idén viszont még kevesebb időm volt kóstolni, úgyhogy két megoldás kínálkozott: 1-1 bort kóstolok a standoknál és így több pincéhez is eljutok, vagy alaposan leszűkítem a mintavételek helyszínét, de alaposabb betekintést nyerek a kiválasztott borászatok kínálatába.
Utóbbi mellett döntöttem, így két pince 4-4 bora fért bele az időbe. Két olyan, viszonylag fiatal borászatot néztem ki magamnak, akiktől kóstoltam már bort és feltehetően nem okoznak csalódást, ugyanakkor ritkán találkozom velük, ezért nincsenek annyira friss élményeim. Így esett a választás a Zelna Borászatra és a Thetis Birtokra.

Kicsit talán megkésve jelentkezem ezzel a magyar rosé-körképpel, méghozzá annak is az első részével (bár a másodikban a többnyire hordóval is megküldött, komolyabb és feltehetően nem egynyári tételek szerepelnek majd), de egyrészt jó munkához idő kellett, másrészt meg bízzunk benne, hogy lesz még idén is bőven alkalom és lehetőség rosét szürcsölgetni, mielőtt beköszönt a zordabb, hidegebb idő, hogy más, kellemetlenebb tényezők fennforgásáról ne is beszéljek.
Természetesen a bőség zavarában lehetetlen vállalkozás átfogó képet adni a magyar választékról, hiszen annyi pince készít már rosét, sokan egy évjáratban akár többfélét is, de azért egy szűk keresztmetszetet talán sikerült kialakítani a nyár során. A hazai mezőny nagy része még mindig felejthető tucatbor, de úgy tűnik, hogy néhányan itthon is igyekeznek komolyabban venni a műfajt, és ennek jegyében valamilyen borként is értelmezhető anyagot a palackba zárni, én pedig igyekeztem inkább ezekből szelektálni.
Igyekeztem a válogatás során akár a idei/korábbi évjáratok, akár az adott pincébe vetett bizalom alapján gondosan válogatni. Került a sorba évek óta kiegyensúlyozottan teljesítő, megbízható rosé (pl. Konyári,  Pannonhalmi Apátsági Pincészet, Sauska), újabban felfedezett trónkövetelő vagy kedvenc (Hoop Wines, Pátzay, Ruppert), illetve előzetes tapasztalatok hiányában fekete ló is (Böjt, Hangyál, Takler). Próbáltam a legtöbb rosé-releváns borvidékről legalább egy bort beemelni, azt azonban nem állítanám, hogy törekedtem a tökéletes kiegyensúlyozottságra ilyen téren (nem is sikerült, ugyanis a Balaton környékéről érkező borok tették ki végül a mezőny közel felét).

"Természetes Mátra" címmel ismét megrendezésre került a VinoPiano-ban a természetközeli szőlőművelést és borkészítést folytató mátrai borászok borbemutatója a Karner Borászat, a Levente Pince és a Losonci Pince részvételével. A pultok mögött természetesen (haha!) ismét Karner Fanni, Major Levente és Losonci Bálint töltötte a borokat és a pezsgőket, a Borrajongót tavaly Szabi képviselte, idén én kóstoltam végig a sort.

A héten egy rövidke csopaki kiruccanás végén maradt annyi időm, hogy beugorjak a vasútállomáshoz közeli Jásdi Vinotékába egy gyors kóstoló erejéig, így most ennek tapasztalataival folytatom a nyár végi Balaton-sorozatot. Kétségtelen, hogy a Jásdi Borterasz tóra néző panorámája idillibb környezetet biztosított volna, de mind távozásom közelgő időpontja, mind a Balaton felett gyülekező viharfelhők miatt kézenfekvőnek tűnt, hogy beérjem a szerényebb fekvésű, de csendes kis vinotékával. Négy tétel fért bele az időmbe, a birtok másfél literes kiszerelésű alap olaszrizlingjével kezdtem, amit sokszor jobban is szeretek, mint a kicsit szikárabb kivitelű, szimplán "Csopaki" néven futó, többnyire (mindig?) Hegybor kategóriát viselő olaszrizlinget. A bemelegítő tétel után komolyabb anyagok után néztem, így két dűlős fehérbor után a pince nagy válogatás vörösbora zárta a rögtönzött mini kóstolót.
 

Földi Bálint igazi sztahanovista, nem elég, hogy főállásban a Sabar Birtok borásza, A Két Jóbarát meg az Anti borkészítő formáció "egyharmada", saját neve alatt is készít pár száz palack bort. Bálint három fajtával dolgozik - kéknyelű, olaszrizling, rajnai rizling - egy hektárnyi szőlőt felölelő mikrobirtokán, kis pincéje a Szent György-hegyen található. A borok spontán erjednek, az érlelésük vegyesen tartályban és magyar hordókban zajlik, az almasavat Bálint sosem bontja le, mert a fekvés és a talaj miatt a borai egyébként is kerekebbek a borvidéki átlagnál. A címkéket a Bálint nagyapja által készített gobelinek mintái díszítik.
Bálint kedvenc fajtája a kéknyelű, végzős borászként a szakdolgozatát is a fajtáról írta és a három 2019-es bor közül én is a kéknyelűt választottam ki a mai íráshoz. Nem volt teljesen esetleges a döntés, a VinoPiano-ban egy Mátra-kóstoló után szúrtam ki a bontott palackot a hűtőben, és az egy pohárnyi kóstoló alapján úgy gondoltam érdemes lenne - a magas ár ellenére - egy komplett butélia tartalmát közelebbről megvizsgálni.

A múltkori fehérek után ezúttal néhány magyar pinot noir került terítékre, komolyabb szándékok és koncepciók nélkül. Nagy a szórás évjáratban és borvidékben egyaránt, a borkészítési koncepciókról nem is beszélve. Mégis, néha érdemes így is meríteni. Egyrészt azért, hogy időnként feltérképezzük a hazai pinot-állapotokat, másrészt pedig azért, hogy mindenki megtalálja az ízlésének megfelelő világot.

Ha balatoni borról beszélünk, valószínűleg az olaszrizling ugrik be elsőként, hozzáképzelve a esetleg a egy borteraszt, balatoni panorámával és egy párás szódásüveget, ebből következik, hogy az olaszrizlingből is inkább a fröccsként is tökéletesen működő belépő szintre asszociál a nagy többség (ezeket hívja egy külföldre költözött barátom "Balaton-ízű bornak").
Bár nem balatoni panoráma mellett fogytak el, a mai poszt két főszereplője papíron tökéletesen megfelel ezeknek a sztereotípiáknak. "Alap" olaszrizlingekről van szó, papíron jó savú, könnyű borok, hordót nem láttak, és az áruk sem vágja földhöz az embert (bár tény, hogy találunk a műfajban olcsóbbat is).

Eredetileg a nyári borpárbajok egyik duóját alkotta volna ez az olaszrizling-páros, de ha már elindult ez az ad hoc Balaton-sorozat, úgy gondoltam, hogy annak keretében egy külön posztban jobb helyük lesz.

"Rozé délután" jeligével invitáltak a Nagygombos Birtok 2019-es borainak bemutatójára a My Wine Borbárba, de a rosék mellett más borok is előkerültek, köztük limitált tételek is. A pincészetet amolyan rosé-specialista borászatként szokás számon tartani és Barta Anna, a birtok borásza valóban régóta elkötelezett a rosék irányába. Bár a fogyasztók által megszokott, bevált portfólió nyilván nem lehet évente változtatni, a kísérletezést nem adják fel. A borász bevallása szerint a minden évben elkészített, limitált palackszámú kísérleti tételekben tud kiteljesedni, és az ezek alapján kapott fogyasztói visszajelzések mentén igyekeznek a borok finomhangolását elvégezni. Most kaptunk egy kis ízelítőt az állandó szortimentből és a kísérletek eredményeiből egyaránt.
 

Spanyolországról elsősorban nem a fehérborok és pláne nem a chardonnay jut a borkedvelők eszébe, de az a helyzet, hogy az egész világon elterjedt kaméleon-fajta itt is megvetette a lábát, és számolni kell vele. A könnyű reduktív tételektől a burgundi stílusú, hordóban érlelt és seprőn tartott nagyágyúkig minden minőségi és árkategóriában palackoznak bort a fajtából és természetesen a palackos erjesztésű pezsgők készítésénél is szerepet kap, akár helyi fajtákkal házasítva, akár önálló alapborként. Csendes borok esetében az ország északkeleti csücskében található Navarra az egyik jellemző termőhely, de találkozunk chardonnay-van délebbre, Katalóniában, a tengerparti területeken is.

(Az első fotót a Vino Castillo által meghirdetett esemény facebook-oldaláról kölcsönöztem.)

A Vino Castillo saját választékában is találunk chardonnay-kat, ezekből válogatva hirdette meg a Dob utcai borkereskedés augusztusi fajtaspecifikus kóstolóját. A szépen felépített sorban a könnyedebb reduktív tételek után következtek a komolyabb a fahordós chardonnay-k, majd a felfrissülés jegyében cava-kkal zártuk a kóstolót. A borok és pezsgők mellé a szomszédos Dushi étteremből érkeztek a karibi konyha fogásai.

Ha körbenézünk a Badacsonyi borvidék borászatai között, talán a Szent György-hegyen találjuk a legtöbb "csodabogarat", gondoljunk akár a natúrboros irányba elkanyarodó Bencze Birtokra, vagy az olasz sangiovese-vel berobbanó 2HA-ra. A Kanadából hazatelepült Gilvesy Róbert ennyire extrém módon nem kanyarodik el a fősodortól, de a pince fajtaválasztéka  mindenképpen eltér a borvidék hagyományos kereteitől. Rajnai rizling, furmint, sauvignon blanc, valamint kiegészítésképpen olaszrizling terem a 17 hektáros birtokon. A rajnai rizlinggel többen is dolgoznak a környéken, és bár a badacsonyi rajnai egyelőre ritkán tör a német vagy az osztrák csúcs-rieslingek babérjaira, mondhatjuk, hogy a Badacsonyi borvidéken bevált a fajta. Gilvesy Róbertet is meggyőzték a helyi szőlőkből készült rajnai rizlingek, egyébként is ez a kedvenc fajtája, egy rajnai rizling ültetvény volt az első szőlő is, amit megvett a hegyen, a Tarányi dűlőben.

Mindenképpen akartam egy rajnai rizling-ről szóló írást a Balaton-sorozatba, az itthoni készletből pedig adta magát ez a Gilvesy bor.

Tavasszal a pannonhalmi közösségi bor, a PH-Érték kapcsán már írtam egy talán kevésbé közismert, új generációs pannonhalmi borászatról, a Hangyál Pincészetről. Közben folytattam az ismerkedést a borvidék szereplőivel és ma a Herold Pince lesz a fókuszpontban. A pincétől kóstoltam már egy remek sárgamuskotályt, legutóbb pedig a Charlotte névre keresztelt chardonnay-t bontottam ki.

A tulajdonos Herold Ádám bevallása szerint gyermekként belekóstolhatott a borkészítés mikéntjébe, de zöldfűlűként vágott bele a család a birtoképítésbe. A pince honlapja szerint ők a borvidék legfiatalabb borászata, a történet 2009-ben a pannonhalmi Széldomb egy olaszrizling ültetvényének megvásárlásával kezdődött, de mára bőven 10 hektár feletti szőlővel rendelkezik a birtok. A pince a Pannonhalmi Főapátság lábánál található, egy, a bencések által korábban dézsmapinceként használt épületben, amelyet 2010-ben vásároltak meg, majd kibővítették és átalakították. Chardonnay, sauvignon blanc, rajnai rizling, olaszrizling, tramini, sárgamuskotály, irsai olivér, kékfrankos, merlot, cabernet franc fajták teremnek a parcellákon, a pannonhalmi Széldombon.

Az idei nyári balatoni bortúra-sorozat Paloznakon folytatódott, a Csopakkal szomszédos községet a hazai bor- és gasztrótérképre felhelyező Homola Pincészet boraival. Paloznakra a baráti társasággal szinte minden évben ellátogatunk kicsit kiereszteni a gőzt, tavaly viszont valahogy nem jött össze a szokásos paloznaki hétvége és úgy egyáltalán a településre sem jutottam el. Idén egy fél napos kitérőt már sikerült beilleszteni a programba, és természetesen nem maradt el a borozás sem.

A Páger Pincéről egyrészt a kékfrankosuk, másrészt egy VinoPiano-ban tartott kötetlen kóstoló okán is írtam a közelmúltban, a feketeleánykából készült boruk azonban arra késztetett, hogy újra billentyűzetet ragadjak és egy teljes posztot szánjak a tételnek.
A fekete leányka, vagy románul feteasca neagra egyébként őshonos erdélyi fajta, ma is Románia fő autochton szőlőfajtája, de Moldovában szintén nagyon elterjedt. Magyarországon is leginkább a határon túli termelők révén lehet találkozni vele, de például a Gyöngyöspatán szárnyait bontogató Páger Mátyást is izgatják a fajtában rejlő lehetőségek, úgyhogy 2017-ben készített is belőle bort.
Én először tavaly decemberben kóstoltam a Bormedence rendezvényen, és akkor meglehetősen mérsékelt volt a lelkesedésem, koravénnek éreztem a bort, kezdeti oxidáció jeleivel. Innen szép nyerni, ahogy mondani szokás... Mindenesetre a tematikus mátrai hónaphoz a kékfrankossal együtt ebből a borból is beszereztem egyet a borásztól, de akkor végül csak előbbi nyílt ki. A VinoPiano-ban azonban ott volt mindkét bor, és nem kis meglepetésemre a feketeleányka sokkal szebb, volt mint fél éve, úgyhogy ennek igazolása céljából kibontottam az otthoni palackot is, ami végleg meggyőzött.
 

A tavalyi látogatás után idén is visszatértünk Sike Balázsék badacsonytördemici pincéjéhez, ahol a Skizo borok mellett immár az új design alatt a Sike Balázs Pincéje sorozat tételei is készülnek, felváltva a korábbi Skizo Hegyeink borcsaládot. Ezek a borok hivatottak megjeleníteni az egyes termőhelyeken a talaj-fekvés-fajta együttállásából kialakuló végeredményt.

A Skizo ugyan a maga kategóriájában mindig kellemes és remek ár-érték arányú alapborokat tett le a polcra, de minket természetesen inkább a borász saját neve alatt készülő tételek érdekeltek, amelyek közé keveredett még néhány a régebbi Hegyeink sorozat tagjaiból is.

A hosszabb technikai szünetet követően az ilyenkor szokásos magyarázkodás helyett következzen most néhány bor a vasárnapi koncepciómentes hétzárásról. Fehéreket szerettünk volna fogyasztani, de a nem-egyeztetés eredménye borvidékileg, évjáratilag és fajtatekintetben is színes sort hozott össze. Néha ilyen is kell.

Az "Egy hónap Balaton" következő bora afféle kuriózum, még ha első blikkre nem is olyan nagy dolog, hogy a Szent Donát Birtok kihozott egy újabb olaszrizlinget. A Kopaszhegy Olaszrizling azonban tihanyi szőlőből készült és így több szempontból is ritkaságnak számít. Szabélyt erősítő kivétel a tihanyi borok sorában, Tihany amolyan vörösboros (fél)sziget a fehérbor-hangsúlyos Balatonfüred-Csopaki borvidéken, ahol elvétve terem csak fehér szőlő. Kakukktojásnak számít a Szent Donát fehérborai között is, hiszen azok elsősorban a pincészet homokköves és márgás csopaki területeinek terméséből készülnek.
Kovács Tamásék azonban úgy találták, hogy míg a vulkanikus Tihanyi-félsziget nagy hőingású katlanjai kiváló adottsággal rendelkeznek a kékfrankos-termesztéshez, a kráterek Balatonra néző külső oldala alkalmas telt, gazdag fehérborok készítéséhez. Így született meg a 2018-as Kopaszhegy, a Szent Donát első, vulkanikus talajon termett szőlőből palackba zárt olaszrizlingje.

Itt az újabb magyar egyveleg, az idei harmadik, több fehérrel, mint vörössel, előbbiek terén főleg tokaji és balatoni borokkal.

Bármennyire is varázslatos körbenézni szinte bárhonnan a Badacsony környékén, a nagy nyári hőségben néha jól esik kicsit félrevonulni, távol a tömegtől, a zsivajtól és a perzselő napsütéstől, nyugodt körülmények között elkortyolni néhány pohár bort, esetleg elmajszolni mellé valamilyen borkorcsolyát. A Németh Pince pontosan ilyen hűs menedéket kínál, alig 10 perc sétára a badacsonyi kikötőtől. A hűs pincehelyiségben le lehet lassulni, a kis űrtartalmú pohárból végig lehet kóstolni a borokat (aki viszont klasszikus fröccsözésre vágyik, vagy esetleg panorámateraszra, rossz helyen jár), közben lehet csipegetni sonkát, sajtot, házi kenyeret. A berendezési tárgyakon végignézve is van egy olyan érzése az embernek, hogy itt kicsit megállt az idő, amire egyik falon található visszafelé járó falióra csak rátesz egy lapáttal. A pincében Szalai Attila, felesége, Éva, lányuk Jázmin mindig szívesen fogadják a vendégeket és mesélnek a borokról.

Idei első badacsonyi túrám elején ismét volt egy szabad másfél órám, mielőtt a baráti társasággal találkoztam, így gondolkodnom sem kellett, hogy hol fogom kellemesen elütni ezt a kis időt. :) Tizenhárom bort kóstoltam végül, friss száraztól a 10 éves édes borig.