Három tagúra bővült a Pannonhalmi Apátsági Pincészet belépő szintet képviselő borcsaládja, a Tricollis, ahogy az eddigi egy fehér és egy vörös tételhez a 2018-as évjárattal csatlakozott az apátság rosé-ja is, amely eddig fantázianév nélkül - kvázi a fajtaborok sorában - futott. Ezzel egy időben megújult a borok arculata is, az új címkéken a főapátság épületei, hagyományai, mindennapi életének jelenetei elevenednek meg. A pincészet korábbi címkéit is kedveltem, de az új dizájn-nal szerintem szintet léptek, hasonlóan igényes munkára hirtelen nagyon kevés hazai példát tudnék felhozni. A pincészet rosé-ja és Tricollis borai is megbízható, stabil minőségi színvonalat képviseltek a korábbi években, és ez a megújulással sem változott.

Tavaly a rejtőzködő borvidékekkel kevésbé tervszerűen, úgyszólván opportunista módon foglalkoztam, ha véletlenszerűen szembe jött valami odaillő borsor. Erre az évre kicsit tudatosabban készülök: jó előre kiválasztásra kerültek a borvidékek, többnyire megvannak hozzájuk a borok is. Meglehetősen sok spanyol régió kerül majd terítékre, az első közülük Somontano, ahonnan kivételesen nem is kettő, hanem három bort választottam kóstolásra az El Grillo y la Luna névre hallgató pincészettől.

Rég jártam már Mitiszol? fesztiválon, utoljára 2014-ben, tehát több év kimaradt, és valójában idén is csak az utolsó előtti pillanatban dőlt el, hogy megyek. A rendezvénynek egy ideje már a Millenáris ad helyet, mintha a külföldi kiállítók száma is megnőtt volna utolsó fesztiválozásom óta. A hangsúly azonban ugyanúgy a természethű borokon van. Nem is szaporítom a szót, következzen egy beszámoló amolyan távirati stílusban.

Egészen pontosan egyetlen olyan újbor van a piacon, amely stabil minőségével és szórakoztató karakterével képes kérdés nélkül évről-évre a kötelező vásárlólistám oszlopos tagja maradni. A pannonhalmi St. Martinus ugyanis emlékeim szerint ott volt az első borok között úgy hat-hét évvel ezelőtt, amikor szeszfogyasztásomat bizonytalan lépésekkel igyekeztem nemcsak mennyiségi, hanem minőségi keretek közé is terelni.

És hát itt van most is, mert még ennyi év után is szórakoztató olyan ideit inni, amely bár közel sem mutat túl önmagán, mégis újra és újra őszinte, tiszta és finom tud lenni. Éppen annyira mélységmentesen élményszerű, amennyire ebben a műfajban az ideális körülmények mellett megalapozottan elvárható, és hát mégis az a helyzet, hogy ezzel a tehetséggel máris visszakézből teljesíti túl hazai stílustársait.

Amikor a Bükkről, mint rejtőzködő borvidékről írtam, egyáltalán nem túloztam: egyelőre nagyon kevés minőségi bor készül a borvidékről és még kevesebb borászat kapcsán beszélhetünk országos, vagy úgy általában szélesebb körű ismertségről. A Bükk adottságai alapján többre lehet hivatott, ahhoz azonban, hogy végre kilépjen az árnyékból és borvidéki szinten is több ismertségre, elismertségre tegyen szert, összefogás szükséges. Ez lebegett annak a néhány bükki borásznak is a szeme előtt, akik mertek előrelépni és megalapították a Szövetség a Bükki Borvidékért névre hallgató eredet- és értékvédelmi közösséget. Az alapítók - Borbély Roland (Gallay Pince), Hajdu Roland és Sándor Zsolt - 2018 nyarán maguk köré gyűjtötték a hasonlóképpen gondolkozó termelőket és a közösség mellett saját szabályrendszert hoztak létre a magas minőségű és a termőhelyet méltóképpen képviselő borok létrehozása érdekében. Ebben a már rendelkezésre álló hazai példák, mint a Csopaki Kódex vagy a Magna Mátra is követendő példaként szolgáltak.

Három fő feladatot tűztek ki maguk elé, ezek: a dűlők feltárása, a termékleírás megváltoztatására irányuló javaslatok kidolgozása és a szakmailag megalapozott borvidéki fajtakísérletek előkészítése. Első körben a szövetség bővítésére meghívásos alapon került sor, de a későbbi csatlakozás lehetősége bárki számára nyitva áll.

A szövetség jelenleg 14 tagot számlál és a résztvevők két szintű szabályozásban gondolkoznak. A jelenlegi Bükki OEM eredetvédelmi rendszer alapjain nyugvó, de annál szigorúbb Classic Bükk szélesebb termelői kört céloz meg és a mindennapok boraira vonatkozó szabályozást valósít meg, míg a szűkebb Terroir Bükk kategória jeleníti meg a piramis csúcsát. Mindkét kategóriában találunk szabályokat a szőlőművelésre, borkészítésre és a megjelenésre, valamint az engedélyeztetési és ellenőrzési eljárásra. A magasabb minőséget célzó Terroir Bükk borok például ökológiai művelés - vagy arra történő átállás - alatt álló ültetvényről készülhetnek, Kárpát-medencei fajtákból, minimális beavatkozással, kötelező minimális érlelési idővel.

A sajtó tagjainak szervezett helyszíni bemutatkozásra és kóstolóra augusztus végén került sor, de sajnálatos módon egyikünk sem tudott személyesen ott lenni. Mégsem maradtunk le teljesen, ugyanis a borászok nagylelkűségének köszönhetően kaptunk néhány bort kóstolásra.

Itt van az ősz, itt van újra, és itt vannak a szokásos őszi borakciók is. Ennek okán a következő néhány "tegnap ittam" írásom a közszolgálatiság oltárán áldozva a hiperekben elérhető őszi borkínálatot szondázza majd. Nem tudom, hány részig jutok, mielőtt a borvásároknak vége, mindenesetre itt az első írás, amely egy somlói fehérborról szól.
 

A balatoni nyári borozások helyszínei közül most a két szomszédos település, Csopak és Paloznak 1-1 borászata kerül sorra. A Petrányi Pincénél tavasszal is jártam már, de ezúttal nem sétáltam fel a Kishegyre, hanem a Csopakabana, azaz a csopaki strand butiksorán található Kincses Boltnál kortyolgattam el néhány bort. Szépen lassan elkezdenek majd szállingózni a 2017-es évjáratú borok, én még csak néhány előfutárt kóstoltam.
A Homola Borteraszon kétszer jártam a nyáron: júliusban egy esős napon a túrázást váltotta ki a borozás, augusztusban pedig a már hagyománnyá vált "DJ a szőlőben" rendezvényre ugrottunk be barátokkal egy kellemes borozás erejéig. Utóbbi tulajdonképpen már csak ismétlés volt borok terén, csak az aznap debütáló 2017-es Parti Szél-ről írtam fel néhány sort, de a júliusi esőnap is szolgált néhány újdonsággal.

Tulajdonképpen szívesen beszállnék furmintfan Balatoni nyár-sorozatába. Ha azt vesszük én is elég sokat járok mostanában arra, olykor iszok ezt-azt. Csak az a helyzet, hogy én már ezt nem blogger szemmel teszem, így nincs jegyzetelés, lelki szemeim előtt nem látok posztokat, így senki ne várjon adekvát helyzetjelentéseket, tényleg csak egy-két emlékezetesebb borról írnék, az érdektelenebbek merüljenek a feledés homályába.

Szóval, legutóbbi túránk alkalmából eljutottunk a Pálffy pincéhez. Szépen helyet foglaltunk a képen látható fa alatti zugban és hajrá. Nagyjából végig kóstoltuk a szortimentet. Az alap olaszok kifejezetten jók voltak az árukért, jó érzéssel innám őket bármikor, pláne a Hét tőről-t. A top dűlősek, a furmint, a rosék, meg a vörösek inkább felejthetőek voltak. Ami semmibe nem passzol az a tramini. Talán a pincénél se szántak neki komolyabb szerepet, én mégis gyakorlatilag csak arra emlékszem.

A tavasznyitó márciusi/áprilisi csopaki-paloznaki borteraszozás, borozás lassan már hagyománnyá válik nálam (1., 2.), és bár idén a tavaszi időjárás kissé késve, ám akkor szinte már nyári meleggel köszöntött be, az idei áprilisba is belefért egy csopaki villámlátogatás. 
Verőfényes napsütés, kedves ismerősök, balatoni panoráma, sok-sok bor, ennél többet nem is kívánhat az ember.

Egy vallomással kezdeném a posztot: nem vagyok nagy újbor-fogyasztó, hidegen hagynak a Márton-napi hagyományok és a Beaujolais Nouveau-láz sem érintett meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyrészt másoknak köszönhetően ne kerülne időnként a poharamba újbor, másrészt azt sem, hogy kíváncsiságból ne kísérleteznék a műfajjal mondjuk 2 évente egy saját beszerzésű palack erejéig. Szintetizálva a fenti kivételes esetek tapasztalatait, azt mondhatom, hogy a Pannonhalmi Apátsági Pincészet St. Martinus névre keresztelt bora az egyik legmegbízhatóbb versenyző a hazai mezőnyben. Így aztán, amikor ungert kolléga feldobta, hogy tartsunk egy tematikus újbor-hetet a blogon, gyorsan magamnak is vindikáltam a friss St. Martinus megkóstolásának lehetőségét.
 

Augusztus utolsó, igen forró szombatja bizonyos szempontból remekül passzolt egy vulkanikus borokról szóló fesztiválnak, még ha a legtöbb ember ilyenkor legszívesebben inkább egy medencében múlatná az időt. Én viszont valamilyen szinten bepótolva az idén is betervezett mátrai bortúrát, Gyöngyöspata hétszintes pincesorát vettem a nyakamba és a tavalyi debütálás után ismét megrendezett Vulkanikus Borok (Fesztiválja) névre keresztelt családias kis rendezvényen ismerkedtem meg néhány borral.
Mátrai borászok és vulkanikus alapkőzeten operáló egyéb borvidékek borászai egyaránt szerepelnek a kiállítók listáján, néhányan pedig a gasztronómiai élvezetekhez igyekeznek hozzájárulni. A családias hangulatú, nyugodalmas mederben csordogáló rendezvényen nem volt tömeg, nem volt kapkodás, kényelmesen lehetett kóstolgatni, beszélgetni, a tájat szemlélni. Eleinte csodálkoztam a Budapestről érkező vendégeknek szervezett busz késői visszaindulási időpontján, aztán ahogy közeledett az a bizonyos késő esti óra, rájöttem, hogy még így is rengeteg olyan termelőt kihagytam, akiknél be volt tervezve a kóstolás, ráadásul a gyöngyöspatai templom megtekintése is kimaradt. Így jártam, de panaszra így sincs ok, jól telt a nap, a többit majd talán jövőre bepótolom. 

A múltkori téves kör után végül megjelentem a Balatonfüredi Borhetek nyitányán. Ismét csak megijesztettek, tulajdonképpen hivatalosan csak holnap kezdődik, ma még csak kipakolnak. De jó, mondom, hogy 13-ikát írtak kezdésnek. Azért nem fordultam sarkon, mert néhány bodénál már kinyitottak, sőt ahogy haladtunk előre az estével, szerencsére majdnem mindenütt.

Forrás: www.balatonfured.info.hu

Zömmel számomra teljesen ismeretlen pincék szortimentjébe kóstoltam bele szúrópróba-szerűen, legtöbbjük a 2015-ben alakult Rizling Generáció tagjai. A kóstolt borok átlagos szintjét nem éreztem túl magasnak, de azért volt ami tetszett.

Nem túl olvasmányos poszt következik, lényegében az ott papírra vetett krix-kraxokat gépeltem csak be.

Szinte pontosan egy évvel tavalyi felvidéki bortúránk (1., 2.) után ismét átruccantunk pár napra a határ túlsó oldalára néhány borászat meglátogatása céljából. Ebben az évben ambiciózusabb terveink voltak: több érdeklődő, több nap, több borászat. A nettó 2 nap alatt összesen négy pincészetnél jártunk, akik két különböző település határában tevékenykednek. Vendéglátóink igen jól tartottak minket: az ott töltött idő alatt sikerült közel 70 bort megkóstolni.

Az első napot Bélán (Belá) töltöttük, ahol a Chateau Belá-nál, majd Bott Frigyeséknék vendégeskedtünk. A második nap Kürtöt (Strekov) vették be csapataink, de erről majd terjedelmi okokból külön számolunk be. Nem is szaporítanám feleslegesen a szót, térjünk a lényegre: az első két pincére és az ott kóstolt monstre borsorokra.

Györgykovács “Somló hercege” Imre leadja a fele királyságát, és pont a pompásabbik felét (furmint és hárs). A közelmúltban a somlói nagy generáció meghatározó arcai sorban adják le a pincekulcsot. Takács “Hollóvár” Lajos és Fekete Béla távozása után még egy igazán fájó veszteség a méretben parányi, potenciálban viszont kolosszális borvidék szerelmeseinek. Valahogy nem akar összejönni egy jó kis (bor)dinasztia alapítás a bazalthegyen. Soha nem rejtettem véka alá a véleményemet, hogy a borvidék jövőjét leginkább meghatározó borászatának a Somlói Apátsági Pincét gondolom, de az nehezen vonható kétségbe, hogy ha leghosszabb, legkonzisztensebb múltú pincét kellene megneveznem Somlóról, akkor aligha választhatnák mást mint a címszereplőt. Számomra, mi tesz egy borász(ato)t igazán naggyá?

1. Ha felismerhető, konzisztens stílusban és jó minőségben tud évekig vagy akár évtizedekig alkotni.
2. Ha a borász nem írja felül a fajtajelleget.
3. Ha a borász stílusa nem nyomja agyon a termőhelyi sajátosságokat.
4. Ha az első három feltétel egyszerre teljesül.

Ebben a stílusban, ami sokáig unikumnak számított Somlón és még most sincs sok komolyabb követője, egyedüli versenyzőként hágta meg a legnagyobb csúcsokat egymás után. Talán az egyetlen kritika ami illethette a borait, hogy néha már túlontúl légiesek, kevéssé karakteresek, legalábbis Fekete Béla, Hollóvár vagy SAP borokhoz képest. Borai soha nem bonyolultak, akár egydimenziósnak is mondhatjuk, bár a korral általában szépen rétegesednek. A Györgykovács borok nem igazán az ízekkel és illatokkal hódítanak, legalábbis semmiképpen nem az intenzitással, sokkal inkább a finom árnyalatokkal operálnak. Ami igazán kimagasló ezekben, az a hossz-tisztaság-feszesség triumvirátusa. Nem ült fel divathullámokra, a marketing is takaréklángon pislákolt, mégis jól megérdemelt tisztelet alakult ki a munkássága körül. Személy szerint a legtöbb esetben vásári szemfényvesztésnek tartom, ha azt mondják, hogy azért nem tudok értékelni egy bort vagy egy borászt, mert még nem értem meg rá, de a kivétel erősíti a szabály itt is érvényesül. Egészen biztos vagyok abban, ha ugyanazokat a borokat megmutatnák, átlagos borkedvelőknek és hardcore borrajongóknak szignifikáns eltérés lenne az értékelésekben. Nincs mese, az ilyen borok teljes élvezetéhez ki kell hugyozni egy-két Zsiguli árát. A kóstoló ötletét az elővásárlásra bocsájtott utolsó, teljes sor szolgáltatta, holott nagyon jól tudtuk, hogy ezeket a borokat ennyi idős korukban dőreség faggatni, de a józan ész szavát elnyomta az ellenállhatatlan csábító erő: milyen lett az utolsó szem a láncban, felkerült-e az i-re a pont?

Tapasztalatokra támaszkodva nem nehéz úgy látni a helyzetet, hogy a magyar bortermelés és -fogyasztás jelentéktelen hányada építkezik csak tramini-alapokra. Ennek vannak történelmi okai, ráadásul a fajta tömegigények kielégítésére gyakorlatilag nem alkalmas, a tramini-kísérletek pedig a hazai érdeklődés hiánya miatt könnyen fulladnának érdektelenségbe. Noha bizonyított, hogy a tramini két ága is működőképes a határainkon belül. Egyrészt ott van Eger, Mór és Pannonhalma, ugyanakkor Badacsony is igyekszik kis mennyiségben ugyan, de egyedit és emlékezeteset alkotni. A szlovák erőviszonyok némileg árnyaltabbak ennél, ennek igyekeztem utánajárni mintegy tapasztalati úton, alább.

A kissé szeszélyes áprilisi időjárás húsvét hétvégéjén is elég mozgalmasan alakult, mindenesetre a frissen munkaszüneti nappá nyilvánított nagypéntek még pont ideálisnak tűnt arra, hogy tegyek egy villámlátogatást a Balaton északi partján. A szezon lassacskán beindul, egyre többen látogatnak a tóparti településekre, miközben a pincészetek a "standard" vendéglátáson túl különböző programokkal is igyekeznek csábítani a nagyérdeműt. Én azonban most csak egy hirtelen jött ötlettől vezérelve jöttem, borokat kóstolgatni és a kilátásban gyönyörködni. Az említett szempontokat szem előtt tartva a Petrányi Pincénél töltöttem a délelőttöt, majd délután Paloznakon, a Homola Borteraszon folytattam a tájba révedést és borozgatást, és gyorsan el is röppent a nap. Lássuk, milyen borokkal telt a balatoni kiruccanás.

A balatoni borok (és úgy általában a balatoni gasztronómiai szcéna) háza táján az utóbbi években több ígéretes kezdeményezés is szárba szökkent, elég csupán a BalatonBorra gondolni. Ennél kisebb területre és csak egy fajtára vonatkozik a rendkívül ambiciózus Csopaki Kódex, amely a Csopak és néhány környező település dűlőiről készült legmagasabb minőségű borok szigorú minősítési rendszeren alapuló besorolását és védjeggyel ellátását célozza.
Idén sem a BalatonBor bírálatra, sem a Csopaki Kódex bírálatra nem sikerült eljutnom (előbbiről akov itt számolt be), de a Kódex-borok esetében valamelyest sikerült pótolnom a lemaradást. Az ETAP Borbár október elején külön Csopaki Kódex-estet szervezett, amelynek a szakmai kóstolóján én is részt vehettem. Hét csopaki-paloznaki pincészet hozta el olaszrizlingjeit és ráadásként esetleg 1-2 bónuszbort is.

A Duna hazai oldaláról értelemszerűen kevesebbszer emlegetjük, hogy északi szomszédaink az árpacefrézőkön túl másféle üst-tartályokban is próbálkoznak bizonyítani bel- és külföldnek egyaránt. Nem komolyabb statisztikai alátámasztások, sokkal inkább saját tapasztalatim mondatják, hogy Szlovákia sörközpontúsága mellett lassan ugyan, de érdeklődve enged teret a borfogyasztás kultúrájának is. A köznépi érdeklődés ráadásul a túlcsersavasított izom-vörösektől egészen az újvilági sauvignon blanc-okig képes elterjedni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kissé megkésett módon ugyan, de Kelet-Közép-Európában is keresztülzúzó gasztronómiai forradalom nyitottabb, befogadóbb alkoholfogyasztást kíván maga mellé, ez pedig a szlovák borpiacnak is képes kedvezni. Mindezek ellenére a szlovák nemzeti (bor)felkelés csatazajai még napjainkban is kevesek ahhoz, hogy átíveljenek a határokon. Világos tehát, hogy a szlovák borpiac számszerű nagyágyújától,a Nyitra (Nitra) mellett lokalizálódott kistapolcsányi (Topoľčianky) kastély-borüzemtől először csak idén januárban, Pozsonyban sikerült kóstolnom egy korrekt, de nagyüzemileg átlagos rajnai rizlinget. Ezek után akár kockázatos vállalkozásként is elkönyvelhető, hogy hétvégi nyitrai túrám alkalmával egy fehér- és egy vörös édesre beruházva igyekeztem utánajárni annak, miként gondolja ezt a műfajt a szlovák piac mennyiségi főszereplője a belföldi fogyasztás elé tárni. Kockázatos, de részben talán közszolgálatilag hiánypótló vállalkozás következik.

Még soha nem tartottunk tramini-kóstolót a klub 7-8 éves történelmében. Mikor közöltem a jónéppel, hogy mi lesz a téma, némelyek részéről vicces volt a reakció. Tramini? Tényleg? Hát ez jópofa! Abból létezik rendes bor is? 

Kezdetben én is azt tapasztaltam, hogy a tramini vonzó, olykor kissé közhelyesen parfümös illata után legtöbbször jellegtelen, az illathoz képest mindenképp rendkívül visszafogott ízű bort kapunk. Aztán mikor elkezd érdeklődni az ember a komolyabb tartalmú fehér borok irányába en bloc, akkor kiderül, hogy igen, csinálnak belőle tartalmasabb dolgokat, de nehéz eset. Ha meg akarják őrizni a savait, sokszor visszakanyarodunk az előző problematikához. Ha meg érett, komolyabb bort szándékoznak belőle készíteni, akkor sokszor lusta, alkoholos, kissé laposabb lesz a végeredmény.  De, ha ügyesek voltak és elcsípték a megfelelő pillanatot, amikor tartalom is van meg sav is, akkor se rieslinges arányokra kell számítani.

Szóval, ha valaki nyit ebbe az irányba, szerintem úgy fog örömet lelni a traminiben, hogy egy kicsit átkalibrálja az egyensúly fogalmát. Ez egy másmilyen jószág. 

No, vissza kóstolóhoz. Tulajdonképpen csak annyi volt a lényeg, hogy tramini legyen. Konkrétan gewürztraminer, merthogy nem mindegy. Próbáltam magyar részről olyan termelőket választani, akiket a boros közvélemény elismer a fajta tekintetében. Külföldről Elzászra próbáltam összpontosítani, de mindenképp szerettem volna, hogy legyen egy dél-tiroli tétel is, a fajta szülőföldjéről is.

Mivel nagyon különböző kategóriájú, stílusú, analitikájú tételek gyűltek össze lemondtam a vakkóstolóról, inkább “ívet” próbáltam belőlük összerakni. 

Hát íme:

Mátyás Andrásék utolsó utáni, előre nem tervezett hordómintáinak villámízlelése után időszerűen hagytuk magunk mögött Kisújfalu (Nová Vieska) külterületét, hogy tizenöt kilométernyi autózást követően Bélán (Belá) találkozzunk elszállásolónkkal és esti házigazdánkkal, Bott Frigyessel és családjával. A majd' négyszázas lakossággal rendelkező szlovákiai, de gyakorlatilag színmagyar kistelepülés nevezetessége – a nyilvánvaló Château Bélán túl – Botték 86-os panziója, amely a pince muzslai (Mužla) kötődése ellenére már-már luxusszintű turizmusorigónak számít szálláslehetőség és borkóstolás tekintetében is. Mivel Frigyes boraival ezidáig inkább futólag, illetve egy-egy szólóműsor keretében találkoztam, időszerű volt, hogy féltucatnyi borbuzernyák-csapatunk ne csak a panzió medencéjébe, hanem a borok és a házigazda szavaiba is ugorjon legalább egy fejest. Az alábbiakban igyekezetileg próbálom összekaparni a borok és a szavak által összeállított tapasztalatképet, ezzel pótolva többéves adósságomat a pince és Dél-Szlovákia tekintetében egyaránt.

Piroska Tibor és felesége 2010-ben vásárolták első területeiket a Gyöngyöspata környéki szőlőkben. Mindketten közgazdászként végeztek és dolgoztak Budapesten, aztán úgy döntöttek inkább valami olyasmit csinálnának, ami lemondással jár ugyan, de legalább szeretik. Így kötöttek ki a Mátrában, budapesti lakásukat egy patai parasztházra cserélték és ráléptek a birtoképítés kőkemény ösvényére.

A paloznaki Homola Pincészetnél tavaly júniusban egy jó hangulatú sajtótúra keretében jártam először, amelynek a megismétlésére idén már áprilisban sort kerített a pince stábja. A 2009-es évjárattal debütáló borászat mára kb. 15 hektár területtel rendelkezik és - nem csupán borászati, de közéleti szempontból is - a borvidék egyik fontos szereplőjévé avanzsált. A pince épülete mellett található Homola Borterasz, a 2012 óta minden évben (idén is) megrendezésre kerülő Jazzpiknik és a 2015-ben megnyílt Sáfránkert Vendéglő révén Paloznak kilépett a közeli települések árnyékából és lassan saját jogon is vonzó turisztikai célponttá válik.

Az Alsóörs határában található Gölye-mál dűlőben szabadtéri piknikkel indult az idei kirándulás, majd a Somlyó-hegyi kilátó érintésével a Sáfránkert Vendéglőbe érkeztünk. A késői ebéd elfogyasztása után a pincében és a birtokközpont melletti borteraszon kóstoltuk meg az aktuális borkínálatot és néhány hordómintát.

A Garam-mentén, madártávlatibb nézőpontból pedig a Duna északi oldalán tevékenykedő Bott Frigyes boraihoz különösebb érzelmi kötelék, valamint ehhez kapcsolódó érzékszervi tapasztalat nem fűz. Az viszont tényszerű, hogy a szegről-végről, palackszámra vagy decizetten benyelt kékfrankosok és Vinculum-juhfarkak hagytak olyan nyomokat a memóriaperifériámban, hogy időnként kötelességemnek érezzem az aktuális pinceszortiment megszondázását. Az úgynevezett '13-as évjárat nagyságát ugyan cakk-pakk kihagytam, most viszont valamiféle késztetést éreztem arra, hogy a teljes sorcsere után véletlenszerűen nyúljak bele a sokszor emlegetett, ám annál kevesebbszer méltatott tizennégyes év Bott-sorába. Még akkor is, ha tulajdonképpen '11-es traminit szerettem volna fogyasztani, de végül készlethiány okán csak a címszereplést magára vállaló Granumra futotta.

Valószínűleg még sosem nyitottam ilyen korán a balatoni borszezont, de úgy alakult, hogy március közepén a hosszú hétvégén kedvet kaptam egy kis csopaki kiruccanáshoz és sikerült az egynapos programba két régóta tervezett pincelátogatást is beleszuszakolni. Mindkét borászatnál alapos "kiképzést" kaptam, rengeteg mintát és számos palackos tételt kóstoltam. A kora tavaszi villámlátogatásom is igazolta, miért Csopak az egyik legizgalmasabb balatoni célpont a boros élményeket keresőknek.

A régészek szerint Csopak mai területe már az i.e. 20. században lakott volt, de a római korig kevés konkrét ismeret van az itt élő népekről. A római korból már az ősi borkultúrára utaló pince is fennmaradt. A mai Csopak három községből - Kövesd, Csopak és Nosztre - jött létre. Kövesdet már 1121-ben, Csopakot az 1270-es évektől említik hiteles oklevelek. A szőlőtermesztés a középkorban királyi, egyházi és magánbirtokokon folyt. Több évszázadon keresztül a veszprémi káptalan volt a legjelentősebb szőlőbirtok-tulajdonos. Csopak szőlőit főleg a 17. századtól említik a Balaton-felvidék kiemelkedő termőterületei között. A filoxéravész utáni szőlőrekonstrukcióval került a borvidékre az olaszrizling, amely mára a vidék legjelentősebb szőlőfajtájává vált.

A tó és az északi partot szegélyező dombok között szubmediterrán klíma alakult ki. Jelentősen befolyásolja a szőlő érését a tó hőkiegyenlítő és fényvisszaverő hatása. A völgyekben a hűvös éjszakák és meleg nappalok elősegítik a savak megőrzését, az uralkodó északnyugati széljárás pedig kifújja a párát a sorok közül, meggátolva a betegségek kialakulását, bár egyes - a beépítettség miatt - szélárnyékba került ültetvényeknél ez a hatás már nem érvényesül. A talajok és az alapkőzetek rendkívüli változatosságot mutatnak: permi vörös homokkő felett vörös agyag (Berekhát, Lőczedomb), márga és mészkő felett agyag (Nagykút), mészkő felett lösz (Kishegy), mészkő és márga felett lösz és agyag (Szitahegy), márga felett vörös agyag (Siralomvágó). 

A dűlők közötti különbségek felfedezését és megjelenítését szép lassan egyre több borászat tűzte ki célul és ez ma már szépen nyomon is követhető a borokban. A Csopaki Kódex létrehozása pedig lehetőséget adott a termelőknek arra, hogy egészen szigorú minőségi követelmények alapján magasabb szintre emeljék a csopaki olaszrizlinget. Az elmúlt évek azonban bebizonyították, hogy Csopakon nem csupán az olaszrizlinggel, de a furminttal és vörösborokkal is komolyan számolni kell.

Bott Frigyesnek olyan évjárata volt a '13-as, amiről sok borász egy életen át csak álmodozik. Szinte minden fajta és házasítás klasszis szintig jutott, nem is emlékszem arra, hogy valakinek egy azon évből fehérből, vörösből egyaránt ilyen lenyűgöző palettája lenne. A tavalyi kedvenc listánkban mindenkinél szerepelt legalább egy bor ebből az évjáratból. Sajnos a hegycsúcs után általában a lejtő jön, vagy akár lehet a csúcson is maradni, bár a 14-es évjárat hatása miatt ez felettébb meglepő lenne. A minőség apadása majdhogynem borítékolható, bizakodásra adhat okot, hogy ilyen kaliberű borászoktól egyre több szép ‘14-es borral találkoztam már. Az új évjárat borai már elkezdtek szállingózni, egyelőre, a kevésbé nagy anyagok jöttek ki, a ‘sima’ Granum, a sauvignon és a tramini. Ebből az elsőt és az utolsót 3 napon át fogyasztottam felváltva. Traminivel kezdtem, a Bortársaság honlapja szerint a borász nagyon szerette ebben az évben ezt a fajtát: „Nem nagyon kedvelem a traminit, de ez végre olyan lett, amilyet én is szeretek, nálam ez az évjárat nagy nyertese.”
Ezt olvasva és az első néhány korty után, azt gondoltam volna, hogy Bott Frigyes szerint a Tramini akkor jó, ha olyan mint a sauvignon blanc. A nyitás utáni első percekben döbbenetes volt a hasonlóság az említett fajtához. Vegetális zöld aromák, abszolút savakra épülő szerkezet, még aromatikailag is minden klappolt. Ez szerintem egyértelműen az évjárat hatás számlájára írandó, a nehézkes, gyakran vastag traminiből filigrán kis bort faragott. Egy kis szellőzéssel aztán elképesztően tiszta nyári virágos illatával vett le a lábamról. Bár a fajta jegyei itt is inkább orrban jelentek meg hangsúlyosan. Akik engem olvasnak már régebb óta, tudják, hogy nálam, a traminiben az SAP az etalon, második helyen viszont a Györgykovács féle letisztult és sallangmentes tramini interpretációi állnak. Ez sokkal közelebb áll a második változathoz. A fajta kedvelőinek kifejezett ajánlható, simán meg is van a 6 pont (88/100). A Granum a címke szerint, idén nem tartalmaz olaszrizlinget, bár a tavalyin sem volt feltüntetve, mégis úgy emlékszem hogy volt néhány százaléknyi benne. Tramini, sauvignon és pinot bianco házasítás, egy kicsit nagyobb testtel mint a tramini, viszont orrban és szájban is elég matt, nagyon neutrális, talán a mandulát emelném ki mint meghatározó ízjegyet. Ennél a bornál egyértelműen lehet érezni a visszalépést a tavalyihoz de még a ‘12-eshez képest is, de még így is egy becsületes ár/érték aránnyal büszkélkedhet. 6 pont (87/100)

Nagy konzekvenciák levonására nem mernék, egy ilyen kis mintavételből, remélem a holnapi furmint februáron bemutatásra kerül az új évjárat furmintja és a korszakos kedvenc Super Granum is. Ígérem utána még visszatérek a témára.