Eredetileg SAP tramini vertikális, vagy valami hasonló lett volna a cím, de a többiek már elvégezték a munka nagyját, Tomi csakúgy mint 3 éve, most is gyorsabban és szebben fogalmazott nálam, a vertikális kitekintő tapasztalatait úgy összefoglalta, ahogy én már nem is fogom.

Ráadásul Furmintfan előzékenyen lepasszolta a szintén minden részletre kiterjedő jegyzeteit, így már nekem csak a prológus megírása maradt. A címadásra visszatérve és kicsit továbbgondolva rájöttem, hogy a moziplakátokra is csak a legnagyobb sztár neve van kiírva nagy betűvel, miért tennék én másként. Persze nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz 4 egymástól nagyon eltérő évjárat egymás után, de az igazi izgalmat a címszereplővel való újabb és egyben valószínűleg sajnos utolsó találkozás okozta. Azon kevés borok közé tartozik a házi borpantheonomban, ami a szerelem első látásra élmény után sem csalt meg soha, minden egyes alkalommal igazolta a kellemes emlékeket.

A többiek, így utólag azt mondom, csak a felvezetést szolgálták, magában pedig a 13-as, vagy akár a 11-es is nagyot szólt volna, de egy Alfa Romeo is csak addig tűnik az olasz dizájn csúcsának, amíg be nem parkol mellé egy Ferrari.

A paloznaki Homola Pincészet június végén egy egész napos kirándulásra invitált meg néhány újságírót és bloggert, méghozzá kettős apropóból. Július első napjaiban ugyanis megnyitotta kapuit a Vincellér utcában a Homola Borterasz, a falu központjában pedig a Sáfránkert Vendéglő. Homoláék meglátogatása már egy ideje szerepelt a terveim között, a sajtóbemutatót megelőző hétvégét pedig ettől függetlenül is a Balatonon töltöttem, így tökéletes volt az időzítés a pincészettel történő komolyabb ismerkedésre.

A komplett paloznaki gasztró-paradicsom gondolata aligha született meg, amikor Homola Szabolcs még csak vitorlázás közben csodálta a Balaton felett zöldellő dombokat, mégis, amikor lehetősége volt rá, Paloznakon vásárolt egy házat, szőlővel körülvéve. A szőlővel jött a bor is: az első tételek a 2009-es évjáratból készültek. Mára a Homola Pincészet mintegy 12 ha szőlővel rendelkezik Tihanytól Alsóörsig, további területekről pedig hosszútávú együttműködés keretében vásárolnak fel szőlőt. 2014-ben 32.000 palackot töltöttek le a pincénél, de a hosszútávú cél az évi 100.000 palackos termelés. 
Homola Szabolcs azonban üzletember, nem borász, így természetesen szükség volt valakire, aki megfelelő szaktudással rendelkezik a borkészítés terén. Egy közös ismerősük mutatta be neki Homonna Attilát, akivel gyorsan megtalálták a közös hangot, és aki 2011 óta irányítja a pincészet szakmai munkáját. 
A tulajdonos azonban a puszta borkészítésnél komolyabb célt tűzött ki maga elé: felhelyezni Paloznakot a Balaton gasztronómiai térképére. Ennek eléréséhez a bor csak az első lépés volt, a megfelelő vendéglátóhelyek - a pince mellett található Borterasz és a faluba megálmodott Sáfránkert Vendéglő - megnyitásával tett komolyabb lépéseket a megvalósítás felé. Szintén Homola Szabolcs nevéhez fűződik a Paloznakon 2012 óta minden évben megrendezésre kerülő Jazzpiknik is, amely egyedi színfoltot képvisel a magyarországi nyári fesztiváldömpingben.

A Káli-medence kétségtelenül Magyarország egyik legszebb vidéke, anélkül is, hogy kényszeresen a "magyar xy-ként" (xy helyére tetszés szerint behelyettesíthető néhány másik ország szintén híresen gyönyörű vidéke) aposztrofálnánk. A Balatontól pár kilométer távolságra festői szépségű falvak, régi présházak, megkapó kilátást biztosító domboldalak, szépen gondozott szőlősorok és a földtörténeti korszakok bizonyos stádiumait megörökítő kőtenger fogadja az idelátogatót. Az ínyenceket helyi alapanyagok felhasználásával szezonális fogásokat kínáló éttermek és a kiváló adottságokkal rendelkező termőhelyet borain keresztül megjeleníteni igyekvő pincészetek is várják.

A pünkösdi hétvégét baráti társaságban a Káli-medencében töltöttem, és természetesen a bor központi szerepet játszott a program kialakításában. Szombaton Köveskálon ettünk-ittunk, vasárnap pedig az immár hagyományosnak mondható pünkösdi pincetúrán vettünk részt Szentbékkállán.

Időről-időre felvetődik, hogy keveset írunk, ezer körüli élelmiszerüzletekben is kapható, egyszerű, de tisztességes borokról. Okokat lehetne számolatlanul citálni, de személy szerint én inkább költök kétszer annyit egy megbízható(bb) kipróbált palackra, minthogy vaktában nyitogassak fele annyiba kerülő, de sokkal rizikósabb darabokat. Nyár elején biztosan sokan keresnek jóárasított borokat, ami talán borszerűbb, mint egy átlagos rosé. A legfontosabb kritériumok általában, a moderált alkohol, a legalább közepes intenzitású sav, illetve a gyümölcsös aromák megléte úgy orrban, mind szájban. Ez a bor végül is mindent teljesít, törékeny testét még éppen borszerűvé teszi a savgerinc és a beltartalom. Illatos, jóízű, a savai néha elég markánsak, de a félszáraz kategóriányi maradékcukor finoman kerekíti a kortyot. Arra mondjuk kíváncsi leszek, hogy ez a‘14-es savakat hogyan fogja megszelídíteni, de ez egyelőre nem a legfontosabb kérdés. Fajtajelleget nem igazán mutatott, ha vakon kóstoltam volna, akkor nem okozott volna meglepetést, ha egy újvilági sauvignon blanc vagy akár egy Nyakas bor lett volna, de ebben az árkategóriában ez inkább erény, mintsem szemrehányás. Attól függetlenül, hogy egyre több kiváló termelő munkája által a Mátrát már nem csak az illatos fehérek lelőhelyének szokás tekinteni, attól még jogos elvárás az ilyen borok léte is a borvidékről. Eléri a 4 pontot, ennyiért szívesen innám újra. (1000 Ft körül volt a CBA-ban)

A Mátra még ma sem tartozik a „slágerborvidékek” közé, de az utóbbi években néhány elszántan dolgozó borász bebizonyította, hogy a „gyümölcsös, illatos, könnyed borok hazájában” is lehet komoly borokat készíteni. Budapest viszonylagos közelsége és az alacsonyabb árak ellenére eddig nem tódultak ide a befektetők, cserébe viszont egyre több kis családi borászat jelenik meg a borvidéken, akik miatt - a gyönyörű táj mellett -  érdemes elzarándokolni a Mátrába, ahogy például akov is tette az év elején.

Sajnos "kissé" késve jelent meg ez az írás, hiszen jó két hónapja történt kiruccanásról tudósítok. Ludányi Balázs még az év elején közzétett írásunk megjelenése után hívott meg minket, hogy valamikor látogassuk meg a borok szülőhelyén. Egy mátrai túra egyébként is be volt tervezve már egy ideje, így ungert szervezésében öten vágtunk neki az útnak egy szép, napos márciusi hétvégén. Természetesen, ha már ott jártunk, igyekeztünk kitölteni a hétvége által adott időkeretet, így három borásznál vizitáltunk a két nap alatt.

(A Diós a Borjúmáj tanyáról)

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet sok szempontból érdekes színfolt a magyar borászatok között. Egyrészt nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a borvidék egyetlen szélesebb körben ismert pincészete, a gazdag történelmi múlt és az apátsági háttér is egyedülálló a magyar borászatok között, de a pincészet más érdekességgel is szolgál. Május elején jártam Pannonhalmán, és bár nem először fordultam meg ott, és a borokkal is összefutok alkalmanként, a feldolgozót belülről eddig nem még láttam, és ilyen hosszú borsort sem kóstoltam egyben a pincészettől.
 

A Pannonhalmi Apátság meglátogatása könnyedén kitölt egy teljes napot, hiszen az apátság épülete, a hozzá kapcsolódó múzeum, az arborétum, a gyógynövénykert, a Viator Étterem és a borászat meglátogatása változatos programot kínál az idelátogatóknak. Az apátság bebarangolása, és az arborétumban tett kiadós séta után a Viatorban elköltött kiváló ebéd előtt/mellett kezdtem el behatóbban ismerkedni az apátsági borokkal, majd a jó egy órás, a pincészet történetét és a borkészítést részletesen bemutató idegenvezetést követően a kóstolóteraszon várt még rám további nyolc bor.

Biztosan említettem már, hogy a kettőezer-tízes személyes etalon be- és felfutása óta évről-évre következetesen elfogyasztok legalább egy palackot a Somlói Apátsági Pince aktuális traminijéből. A tavaly megénekelt tizenkettes erényei ellenére sem tudott minden tekintetben a kedvemben járni, úgyhogy nem kisebb feladatot bíztam az évjáratcserélt eresztésre, minthogy kompenzálja vissza a múlt korrekt, de rögös nyomait. Meggyőződésem, hogy borvidéki karakter által arculatilag egyedire dolgozott világfajtát nem szükséges külhoni társaihoz mérni. És nemcsak azért, mert a Somló-Elzász párbaj várhatóan vereséggel zárulna, hanem azért, mert szerepkörileg másra hivatottak. A somlói traminitől világhírt hiába várunk, a terméket szinte kizárólag hazai szájak és májak szívják magukba, így a cél sokkal inkább ennek a nem túl széles fogyasztói körnek a kiszolgálása. Mivel szűkebben véve én is ide tartozok, örömmel jegyzem meg, hogy ’13 kompenzálta ’12 közép-gyengeségeit. Visszaállt a rend, és ezzel a finomhangolt stílussal még az sem kizárt, hogy szélesebben talál majd értő és megértő fülekre a bor.

Az idei VinCE sokáig vastag kérdőjellel szerepelt képzeletbeli naptáramban, mivel csak szombaton délelőtt dőlt el, hogy aznap délután mégiscsak ott tudok lenni. Így persze mesterkurzusokra esélyem sem volt bejutni, de ha történetesen lett volna, a Domaine Loew bemutatóra valószínűleg beülök. A birtok boraiba időről időre belefutottam, de 4-5 bornál hosszabb sort sosem kóstoltam tőlük. Nem tudom, hogy milyen volt maga az előadás, de röviddel utána a bemutatott borokat a Borkorzó standjánál szerencsére végig tudtam kóstolni, úgyhogy talán a lényeget így is kipipáltam. 

A Somlói Apátsági Pince régi mumusom. Talán egy 2007-es juhfark volt az első élményem tőlük, amit szerettem és kíváncsian vártam a folytatást. A folytatás jött, de egyre inkább nem tetszettek a borok. A rövidebb-hosszabb héjon áztatás rusztikusságát és az ebből származó hatalmas extraktokat felvállaló pince vélhetően az utolsók között hordozza a klasszikus somlai zászlaját. A sokszor igen éretten szedett gyümölcs, a be-becsusszanó botrytis, a spontán erjedésnek köszönhető maradékcukor, az itt-ott magas alkohol és a sokszor korán érkező (polifenol-)oxidáció nem dobogtatták meg a szívem. Nyilván benne van a pakliban, hogy ennyi paramétert gyötrelmesen nehéz kontroll alatt tartani és terelgetni a harmonikusnak szánt késztermék felé. A pince jól ismert és elektronikusan exponált frontemberével, Balogh Zoltánnal rengeteg vitánk volt ezekről a dolgokról. A túlérésről, a botrytisről, a maradékcukrokról, illetve ezek vélt vagy valós szerepéről a terroir-jegyek gyengítésében, avagy erősítésében. Mondanom sem kell, soha nem jutottunk dűlőre. Ugyanakkor férfiasan bevallom, hogy a Somlói Apátsági Pincét az alapelvek és szőlőben elvégzett munka tekintetében a legtiszteletreméltóbb somlói termelőnek gondolom. Országos szinten is kevesen vannak, akik ennyire rigorózusan kitartanak a választott út mellett, amelynek nem csak a borstílus, hanem a termelői felelősség felvállalása, a pincénél dolgozók családjainak eltartása, a minőségi borra nevelés küldetése és a környezettudatos gondolkodás egyaránt részei. A pince február végén, a Zwack Múzeum falai között mutatta be az éppen most debütáló 2013-as év tételeit, amelyre BZoltán invitálásának köszönhetően jómagam is részt vehettem. A hírek szerint végre sikerült megvalósítani azt, amire mindig is vágytak, így nem maradhattam le róla. Jöjjön tehát a Somlói Apátsági Pince, a választott út és a kétezer-tizenhármas évjárat.

Ha már tegnap ilyen fergeteges sikert aratott az elzászi beszámoló, akkor folytatnám is. :) Most a traminik után következzen két csúcsbor a tegnap már említett termelők szortimentjéből. Bár elég húzós áruk volt, de nagyon kíváncsi voltam, hogy mit tudhatnak. Meg hát egyszer élünk :)

A múltkor megkezdett Elzász-felzárkózás annyira jól sült el, hogy azóta rendeltem erről a vidékről egy nagyobb adag bort. Több termelő, több fajta, több árkategória. Szép fokozatosan igyekszek majd mindről beszámolni, most első körben jöjjön néhány tramini.  A borokat innen rendeltem. 

Egyik kedves kóstolótársunk vetette fel ennek a kóstolónak az ötletét és vállalta magára a megvalósítás terhét. Eredeti tematika szerint elsősorban szerémségi borokat kóstoltunk volna. Az írások szerint ugye egykor ez volt a történelmi Magyarország első számú borvidéke, Tokaj csak a török hódoltság után került előtérbe. Olyan írásokat is lehet olvasni, hogy a furmint is innen került Hegyaljára.  A tokaji borkultúra szerémségi gyökereit jelzik olyan névbeli egyezések mint például a Tarcal-hegység nevének megjelenése, vagy épp a Szerelmi, avagy Szerémi dűlő elnevezése.

A képen a Belo Brdo pincészet ültetvénye látható. Forrás : www.devinos.net

Maurer Oszkár révén kezdett el visszakerülni a borvidék a tájékozottabb hazai fogyasztók köztudatába, hiszen úttőrőként kezdett telepítésekbe az egykor szebb napokat látott Szerémségben. Mára persze egyéb termelők is megvetették itt a lábukat, most közülük szándékoztunk néhányat górcső alá venni, végül pedig az eredeti tematikán túl még délebbre is elvándoroltunk képzeletben, konkrétan Bulgáriáig.

A Bukolyi Marcell és Lilla által fémjelzett Eger Cottage 2012-es évjáratú borairól nyáron írtam. Idén ősszel megtörtént az évjáratváltás, megérkeztek a 2013-as borok, és a Junibor Ünnepen bemutatott Piros fantázianevű sillerrel gazdagodott is a paletta. A Bukolyi Családi Birtok saját neve alatt is lassan érkeznek a 2013-as borok. A Viognier-ről már megemlékeztem, ungert a Kadarka Válogatást kóstolta, nem túl rég a 2013-as Eger Cottage pároshoz csaptam hozzá még két palackot a 2013-as Bukolyi szortimentből: a Kisfiam és a Riesling Késői Szüret került melléjük a kosárba, majd a pohárba.

Bár úgy tudom, hogy az autentikus Somló-megfogalmazódást nem célszerű bevándorló fajtáktól várni, azért én úgy vagyok vele, hogy bizonyos múltbéli tapasztalatok – a ’10-es rokonra gondolok elsősorban – miatt képtelen vagyok évről-évre nem megkóstolni a Somlói Apátsági Pince traminijét. Ha szigorú vagyok, és az utódokat az előd még élénk emlékkontúrjaihoz mérem, akkor többnyire csalódok, de ha célszerűen szemet hunyok az igazolódási etalon élményei felett, akkor aligha lehet okom panaszra. A viszonyítás szükségtelenségét talán az is jól alátámasztja, hogy eddig még nem volt két egyforma: izgalmas dolog ez, mindig máshogy, másért van ok lelkesedni, még ha itt-ott marad is hiányérzet.  Ez a tramini-történet nálam mindenesetre megér egy vertikálist, úgyhogy lázas gyűjtögetésbe kezdtem, hogy az évek morzsáit egy hosszabb áttekintésre egymás mellé mentsem, hogyha majd ideje lesz, együtt mutassanak (in)koherens képet a múlt-korról. Most viszont a jelenről célszerű tárgyalni, úgyhogy a ’13-as váltás színrelépése előtt kibontottam, megkóstoltam és megittam egy palacknyit tizenkettő jelenéből.

A szó klasszikus, konzervatív értelmében ez egy súlymentes somlói, de ez közel sem jelent hontalanságot, sőt, megkockáztatom, hogy ezúttal inkább a termőhelyről szól a történet, a hedonizmus kárára. Hiánymentes, kristálytiszta, édesfűszeres-sárgagyümölcsös illattal indít, és bár innen nem lép érdemben előre, azt képes három napon keresztül rezzenéstelenül tartani. Ha mikroszkóp alá helyezzük, mutat árnyalatnyi finomságokat, például okkal emlegethető az ásványos Somló-azonosság is, ettől viszont most eltekintenék. Lesz, aki előnyként könyveli el, hogy a korty megértése sem igényel hegymászási bravúrokat: könnyű, közepesnél nem nagyobbra hangolt, száraz érzetű, ugyanakkor egészségesen savas, és nem is túl hosszú. Viszont amíg tart, addig finom és zavartalan, dacára a sós-ásványos felhangoknak. Rétegzettség nélküli, egyenesen megfogalmazott somlói bor, se több, se kevesebb. Szabad pálya az izomboroktól és a maradékcukortól rettegő közönség számára is. Egy percig sem merült fel bennem, hogy az erős 5 pontjánál kevesebbre lenne méltó. (2990 Ft, pincearon.hu)

[A palack fotóját innen emeltem el.]

Mint ahogy arról oldalunkon is megemlékeztünk és feltehetőleg olvasóink is tudják Dr. Bussay László nemrégiben elhunyt. Bevallom mostanában nem voltam naprakész a munkásságával kapcsolatban,pedig a borrajongás kialakulásának kezdetén kedvenc termelőim között emlegettem. 2006-os szürkebarát, 2007-es évjárat en bloc, de leginkább olaszrizling és rajnai rizling, 2008-as tramini mind remek borok voltak, lehet mondani ma is tisztán emlékszem rájuk. Utána valahogy mégis elmaradozott az újabb Bussay-élmények gyűjtése, más irányokba nyílott az érdeklődésem.

A szomorú hír hallatán talán természetes jelenség, hogy sokan, akiknek egykor fontosak voltak a néhai doktor borai, nosztalgiából, vagy épp a borok utánpótlásának megszűnése végett egyre szűkülő kínálat miatt, most Bussay-borokat vesznek, fogyasztanak.

Rendszeres kóstolótársunk, hozzászólónk szegediszomelijé, vagy régebben ironman ötlete volt e kóstoló, a borok beszerzése is az ő érdeme. Fontos megjegyezni, hogy a sor összeállításánál nem egy „Best of Bussay” esemény létrehozása volt a cél, inkább az, hogy mi az ami még hozzáférhető, érintve lehetőleg néhány különlegességet is.

Következzenek tehát a kóstolt borok:

A fenti három név valószínűleg a legismertebb három zalai borászatot takarja. Tavaly egy gyenesdiási borfesztiválon töltött órácska során ismerkedtem a címben említetteken kívül néhány más zalai pince boraival is, de egyelőre nem győztek meg annyira, hogy egy pár soros írásbeli jegyzetet meghaladóan tartósan megragadjanak az emlékezetemben. A fenti három pincészet tételeivel több alkalommal is összefutottam már kisebb-nagyobb merítésben, de váratlanul úgy hozta a sors, hogy júliusban, egy hévízi kültéri rendezvény alkalmából mindhárom szortiment jelentős részével meg tudtam ismerkedni.

Elzásszal eléggé le vagyok maradva. Pedig érdekel, csak kevésbé lehet hozzáférni az ottani borokhoz, mint mondjuk a németekhez. Széles kínálat gyakran csak francia webshopokban van, ahonnan meg általában nem olcsó a szállítás. Mindegy, néha azért be lehet vállalni.

Három nagyon jónak tartott bio-dinamikus szemléletű termelőtől kóstoltam nemrégiben egy-egy bort, az egyikük itthon is megvehető.

Íme:

Ne legyenek illúzióink: a Pannonhalmi borvidék az egyszeri fővárosi fogyasztó számára egy centiméterrel sem jelent többet az apátság egyébként tiszta, jól elkészített fehérborainál. Azt, hogy az ismereteim szerint tizenhárom települést integráló, magyar tekintetben is kicsinek mondható borvidék rejteget még izgalmat bőséggel a brutális kereskedői hátszéllel megtolt apátsági borokon túl, csak három évvel ideköltözésem után sikerült alátámasztanom személyesen. Az esetleges sztereotípiák és a szkepticizmus eloszlatásához keresve sem találni jobb helyet, mint Prisztóka Tibor nyúli pincéjét és fogadóját.

A Bortársaság immáron harmadik éve párhuzamosan mutatja be a Györgykovács borok két évjáratát: az éppen a polcokra kerülőt, és a következőt, amelyet korlátozott ideig kedvezőbb áron lehet előjegyezni, majd egy évre a Bortársaság hűtött raktárába kerül érlelés céljából. Most a 2011-es és a 2012-es borok kerültek sorra.

Amikor elindultam az idei Borjour Magnumra, három cél lebegett a szemem előtt: a mátrai kínálattal a lehető legszélesebb körben megismerkedni, a szokásosnál hamarabb áttérni a vörösborokra, és végül pedig nem kapkodni a bőség zavarában. A mátrai borokat illetően viszonylag hiányosak a tapasztalataim, úgy éreztem, hogy legfőbb ideje ezeket pótolni. A tömegrendezvényeken jellemzően félidő tájékán szoktam észrevenni, hogy még mindig a száraz fehérek kóstolásánál tartok, van még hátra vagy 10 tétel ezekből, amit mindenképpen meg akarok nézni, és a vörösökhöz még hozzá sem szagoltam. Régebben általában ilyenkor kezdődött az értelmetlen rohanás.

A rohanásról szép lassan leszoktam, viszont a kényelmes kóstolás most is azt eredményezte, hogy 4 óra elteltével még felé se néztem a mátrai sornak. Végül a délebbi borvidékek teljesen kimaradtak a szórásból, és nagyjából 4:1 lett a megkóstolt fehér- és vörösborok számának aránya. A mátrai borkínálatban viszont sikerült alaposabban megmerítkeznem, bár később, mint terveztem, ami sajnos azt jelentette, hogy már tömeg volt. Az egyetlen bükki illetőségű kiállítóra a kóstoló elején elég sok időm jutott. A fesztiváljellegű kóstolás miatt a pontozást mellőzném.

November második felében, Budapesten összegyűltek a soproni borászok a Kongresszusi Központ épületében, egy borbemutató erejéig. Ért néhány meglepetés a kóstolón. Az első, hogy a kiállítók között nem volt ott sem Weninger, sem Ráspi. Nem tudom, ennek mi volt az oka, ha más nem is, egy előnye biztosan volt: több idő jutott a többiekre. A másik meglepetés a fehérborok nagy aránya volt, és azon belül is az Irsai Olivéré. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien foglalkoznak Sopronban a fajtával.

(a kép forrása: Wikipédia)

A Káli-medence fura hely. Az egy dolog, hogy az ország egyik legszebb tája, hiszen nemzetközi viszonylatban is arra érdemes földtani látványosságokat kínál. Egy pillanatra azonban tegyük túl magunkat a köveken és helyezzük kezünket a hasunkra. Akár országosan is nehéz lenne rámutatni még egy régióra, ahol ennyire nagy elánnal indult volna be a minőségi vendéglátás. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy a fürdőzők pénztárcái tetszettek volna gasztro-forradalmat csinálni. Balaton ide vagy oda, a Káli-medence azért strandpapucsban már távolság és a hekksütödék bűze sem hatol át a Badacsonyon. Aki tehát erre jár, céllal teszi. Itt van mindjárt a híres káptalantóti termelői piac, amely kiváló, mégis illegalitásban kell működnie. Köveskálon mindjárt két fine dining-közeli étteremből is választhatunk (Kővirág, Káli Art Inn), amely a falucska 380 állandó lakójához mérve világraszóló teljesítmény. Regélhetnék még holmi kecske- és juhsajtokról, mangalicatermékekről, kézműves lekvárokról és szörpökről, és a lépten-nyomon ridegen tartott állatokról. De térjünk vissza lassan a kövekhez. A Káli-medencét körbejárva napnál is világosabbak a kiváló adottságok. A szinte mediterrán időjárás, a remek kitettségű, vulkanikus eredetű és esetenként mészköves domboldalak eszményi feltételekkel szolgálnak a szőlőnek. Minden borért kiált. Ezért is furcsa, hogy a rendszerváltást követően mennyire sokat kellett várni, míg valamirevaló pincészetek egyáltalán feltünedeztek a horizonton. Ha lassan is, a helyzet változik és magasabb elvárásokkal sem kell már innen kivert kutyaként távozni.

Rengeteg osztrák jegyzet van már a blogon, de túlnyomórészt eddig Alsó-Ausztiai borok fordultak meg nálunk,illetve még Burgenlandiak szórványosan. Pedig születnek még jegyzett borok másfelé is.

A dél-stájer borvidék Graz-tól délre található, Szlovéniával  határos.  Szép, látványos terep, hegyek-völgyek, szebbnél szebb panorámák.  Meleg nappalok, hűvös éjszakák. Mészköves, agyagos, homokos, vulkanikus talajok. Viszonylag széles fajtakínálat, talán a legtöbbre hivatott errefelé a Sauvignon Blanc, de megy a Chardonnay is Morillon néven, illetve jelentős még a Welschriesling (olaszrizling), Müller-Thurgau, Gewürztraminer (Fűszeres tramini), Weissburgunder (Pinot blanc) , Grauburgunder (szürkebarát), Gelber Muskateller (sárgamuskotály)  , vörösek közül pedig a Zweigelt.

Az elhivatott, magas minőséget megcélzó termelők  a Steirisch Terroir und Klassikweingüter (STK) nevű szervezetbe tömörülnek. Mint a nevéből ki is derül két fő stílust képviselő borok kritériumait fektetik le. A Klassik borok könnyedek, primer gyümölcsökre épülnek, fiatalon fogyasztandóak. Acéltartályban készülnek, a régióra jellemző fajtákból.  A másik kategóriát, a Lagenweine-csoportot pedig a terroir-borok képezik. Ezek sűrűbbek, erőteljesebbek, egyedi karakter bemutatását tűzik ki célul, illetve hosszú érlelési potenciállal bírnak. Ez utóbbi kategória csúcsát képezik a Grosse Lage (grand cru)  borok, melyeknek a legtöbbre értékelt területről való származáson túl egy sor egyéb minőséget predesztináló kritériumnak kell még megfelelniük. A szőlőtőkék legalább 15 évesek legyenek, a hozam nem lehet magasabb 3500 l/ha-nál. A szőlészetben a fenntartható legtermészetesebb szemléletet kell követni. Az alapanyag botritisz-mentes-legyen, legaláb 12.5 % potenciális alkoholt jelentő természetes cukortartalomal. A borok legalább 10 éves potenciállal kell, hogy rendelkezzennek. Ezt az eredetvédelmi szervezet rendszeresen ellenőrzi kóstoló-eseményeiken, az adott tétel 5 különböző évjáratát vizsgálják az elmúlt 10 évből, illetve ettől is régebbről. Ennek megfelelően ilyen besorolást csak olyan bor kaphat, amelyik már legalább 10 éve piacon van. Kereskedelmi forgalomba 18 hónap érlelés után kerülhetnek a borok. A következő minőségi lépcsőt az Erste Lage (Premier cru)-tételek képezik. Itt is a megfelelő területről származáson túl vannak előírások. Legalább 12 éves tőkék, a hozam 4500 l/ha alatt legyen, természetesség a szőlőben, érett, de botritiszmentes alapanyag legalább 12.5% potenciális alkohollal, legalább 5 éves ellenörzött potenciál és piaci jelenlét, kereskedelmi forgalom előtt legalább 6 hónap érlelés.  

No, ennyi  szócséplés után következzenek a kóstolt borok. Két Erste Lage és egy Grosse Lage tétel került terítékre.

 Folytatódik a tudósítás a szegedi borfesztiválról. Kattintás után olvasható még egy halom kóstolási jegyzet. Helyenként ismét lesz kábé-pont mellékelve, helyenként meg nem.