Az őszi napok folyásának lassulásával nem túlzottan költséghatékony nosztalgiázásra adtam a fejemet: tekintettel arra, hogy a villányi Sauskákat egy bő évtizeddel korábban kifejezetten érdekesnek és kedvemre valónak tartottam, beszereztem néhány palackot a pincekínálat magasabb részére sorolt házasításaikból, hogy az időutazáson túl utánajárhassak annak is, merre tart a borvidék egyik legmodernebb pincéje.

A hetes sorszámmal rendelkező, siklósi területekről származó alapanyagból készülő bordeaux-i házasítás az emlékeimben a műfaj professzionális megtestesülésének mintapéldájaként élt, és a tizennyolcas évjárat megkóstolása sok-sok év kihagyás után is ezt a képet erősítette meg bennem. Azzal a különbséggel, hogy a hozzá társuló lelkesedésfaktorom jelentősen elhalványulni látszik.

Íme az aktuális magyar egyveleg, ami nagyrészt a nyár folyamán kóstolt/fogyasztott, külön posztban meg nem írt magyar borokat foglalja magába. Ennek megfelelően a fehérborok vannak túlsúlyban, az átlagnál több a rosé, kevesebb a vörös, és egy pár buborékos és édes bor teszi teljessé a képet.

Magyar sauvignon blanc sorokról többször is írtunk már a blog hasábjain, tavaly két részletben (1., 2.), előtte 2017-ben és 2016-ban, és olykor vegyes hazai-nemzetközi merítésre is sor került. Most itt egy újabb magyar válogatás. Ennek a kóstolónak is késő tavasszal vagy nyáron lett volna inkább az ideje, de talán így szeptember elején sem túl késő még friss sauvignon blanc-okat kortyolgatni. Hét borvidék nyolc bora került egymás mellé a sorba, Szekszárdtól Tokajig.

Ígértem több chardonnay-s posztot erre az évre, most íme, itt van a legterjedelmesebb. Még korábban összegereblyéztem egy 2017-es sort, nagyobbrészt magyar borokból, néhány nemzetközi kihívóval kiegészítve, összesen 14 palack gyűlt össze.

Az idei tavaszról 7 duó került be a borpárbajos posztba, könnyedebb hazai és komolyabb külföldi fehérek, dél-francia rosék, vörös fajtaborok hazai pályáról és házasítások egy kevésbé ismert Rhone-vidéki appellációból.

Újabb magyar chardonnay-s poszt érkezik, de ebben a válogatásban több szándékosság volt, mint a 2019-es balatoni ötösfogat szinte véletlenszerű felhalmozódásában. Ezúttal a 2018-as évjáratot vettem górcső alá, négy borvidék négy bora tükrében.
Bár chardonnay-t szinte minden borvidékünkön találni, Etyek-Budát kivéve sehol sem mondanám vezető fajtának, de az itt szereplő 4 borvidék kiválasztása még így is adhat okot meglepetésre. Badacsony elsősorban az olaszrizling-szürkebarát-kéknyelű hármasról szól, chardonnay-val elég kevesen foglalkoznak, többnyire valamiféle külföldi háttérrel is rendelkező borászatok, mint amilyen a Domaine Edegger is.
A Balatonfüred-csopaki borvidéken már gyakrabban találkozunk a fajta képviselőivel, Figuláéknál házasításban és önállóan egyaránt. Itt most természetesen az egyik fajtaboruk szerepel, méghozzá a Selectio.
Tokajban a hat engedélyezett tokaji fajta mellett kísérleteznek néhányan nemzetközi fajtákkal is, Sauskáék viszonylag régóta foglalkoznak chardonnay-val, ráadásul a válogatás chardonnay-juk - a Birs - tulajdonképpen egyben dűlős tétel is.
Végül az inkább házasításokat előtérbe helyező Egerből is hoztam egy dűlőszelekciót. Ezen a borvidéken a bő fajtaválasztéknak köszönhetően a chardonnay sem elhanyagolható szereplő, többen önállóan is palackoznak borokat, ahogy a Stumpf Pincészet is.

A dűlőpáros sorozat keretében visszatérünk a Tokaji borvidékre, de a termőhely ellenére formabontó módon vörösborok lesznek a mai poszt főszereplői. Csak néhány pincészet foglalkozik kék szőlővel a borvidéken, még kevesebben hoznak ténylegesen forgalomba vörösbort - természetesen azokat sem tokaji megjelöléssel -, arra pedig értelemszerűen nemigen találunk példát, hogy ezt valamilyen szűkebb termőhelyre történő megjelöléssel tennék. A legtöbb kékszőlőt is ültető tokaji termelő a pinot noir mellett tette le a voksát, közéjük tartozik a Sauska Pincészet is, és valószínűleg ők az egyetlenek, akik két különböző dűlő termését is palackba zárják vörösborként.
Sauskáék a 2010-es években "hozták át" Villányból a chardonnay-t és a pinot noir-t a tokaji birtoktestre, meggyőződve arról, hogy a két fajta a hűvösebb klímájú, vulkanikus alapkőzetekkel rendelkező borvidéken többre képes, mint lent délen. Két dűlőben terem a birtokon pinot noir, a mádi Birsalmáson és a rátkai Padihegyen. Az utóbbi néhány évben a két termőhely bora külön-külön kerül lepalackozásra, a dűlőkre egy-egy "becenév": Birs és Padi utal.

Jönnek a szokásos egyvelegek, az idén először. A magyar borokkal kezdünk, közöttük több lesz a fehérbor, főleg tokaji és észak-balatoni tételek révén (bár ez szinte mindig így sikerül :)).

Az év végéhez közeledve az ünnepek előtt még egy kerek évforduló is alkalmat adott egy kis borozásra. Karácsony előtt ünnepeltem a 40. születésnapomat, ráadásul a borok iránti érdeklődésem nagyjából pont 10 éve fordult komolyra (akkor egy WSET bortanfolyamot kaptam ajándékba a baráti társaságtól, amit gyorsan követett két másik is). A dupla évfordulóra igyekeztem különleges borsort varázsolni a régi barátok elé, végül azt találtam ki, hogy 10 éves borokat fogunk inni, ez remélhetőleg elég érdekességet tartogatott, de még vállalható rizikót jelentett, minden szempontból.
A végére a fehér térfélen erős osztrák, a vörös mezőnyben határozott spanyol többség alakult ki, de magyar, német és olasz vendégsztárok is színesítették a sort.  Édes boros fronton egyértelmű volt, hogy a tokaji aszúké lesz a főszerep. 2011 ugyan nem volt egy klasszikus aszús évjárat, de készültek igazi gyöngyszemek a borvidéken.

A fehér, buborékos és édes borok után, illetve a Jammertal Borbirtok mesterkurzus beszámolója előtt az idei Vince Gáláról szóló második írásban a vörösborokról lesz szó, kiegészítve a rosékkal és egy kis külföldi kitekintéssel.

A vörösboros mezőnyt kiegyensúlyozottabbnak éreztem, mint a fehérekét, de itt is ért egy-két meglepetés. Itt csak egy trió maradt ki: távozáskor jutott eszembe, hogy bizony a cabernet sauvignon-okat kihagytam. Cserébe lesz majd még szó néhány fehérborról, illetve buburékos tételről, hiszen az Auchan kínálatából is lehetett magyar és külföldi borokat kóstolni, illetve a Felix Kitchen & Bar is kapott egy külön standot, ahol Czinki Tamás Master Sommelier tolmácsolásában lehetett kóstolni az étterem komoly fine wine szelekciójából.

A Vince Magazin évről évre díjazza a hazai borkultúra legjobbjait, idén először azonban a közönség is szavazhatott a kedvenceire, több kategóriában. A díjazható borok listáját a hazai gasztronómiai és italkultúra szakértői és támogatói állították össze. A díjátadóra és a sétáló kóstolót is magában foglaló két napos gálára november első hétvégéjén került sor a Marriott Hotel dísztermében. A rendezvényen természetesen a különféle díjkategóriák döntőseit és díjazottjait is meg lehetett kóstolni, de további kiállítók is megjelentek, valamint mesterkurzusok keretében a Bock, a Jammertal Borbirtok és a Patricius Borház különleges boraival is meg lehetett ismerkedni.

Két külön posztban írok a gálán kóstolt fehér- illetve vörösborokról, valamint érkezik majd egy rövid beszámoló a Jammertal Borbirtok mesterkurzusáról is. A fehérboros kategóriák versenyzőivel nyitom meg a sort, kategóriánként beosztva a tételeket. Nem kóstoltam meg minden bort (az Irsai Olivér, sauvignon blanc, sárgamuskotály, egyéb buborékos sor kimaradt, ahogy a legjobb borcímkés stand borai is), de a mezőny nagy részét azért igen. Rövidke jegyzetek, gyors benyomás alapján generált pontszámok következnek.

Itt az év utolsó előtti magyar egyvelege, nagyobb részt fehérborokkal, köztük több könnyed nyári itallal, kevesebb vörösborral, azokból sem annyira a testes, koncentrált tételek kerültek most be a válogatásba.

Eredetileg nem terveztem, mégis lett idén is magyar rosé-poszt a tavalyi duplázás után. Az eddigi évek tapasztalatai alapján igyekeztem biztosra menni, amikor a nyárra hangolódva rosé-kat pakoltam a kosárba, így a sor nagyobb részét olyan pincék borai tették ki, amelyek az elmúlt évjáratokban jól szerepeltek vagy mutattak valamilyen extra izgalmat, de persze a kísérletezés jegyében került melléjük néhány zsákbamacska is. Nem egymás mellett kóstoltam végig a sort, hanem nagyjából kettesével-hármasával fogytak el a borok a nyár második felében - volt, hogy ezekből vittem vendégségbe -, de ha már az elején az akkor aktuális kollekcióról lőttem egy "csoportképet", a kóstolójegyzeteket is egy csokorba gyűjtöttem.

Miután tavasszal visszatért a társasági élet és a jó idő beálltával beindultak a baráti összejövetelek, gyorsabban összejött az újabb magyar egyveleghez szükséges jegyzet is. Mivel így gyakran ismét csak gyors benyomásokat vetettem papírra vagy utólag, emlékezetből írtam valamit, a leírások rövidebbek, a pontszámok kevésbé átgondoltak. A borok között van például egy sor Sauska Pezsgő: egy kerti parti alkalmával kutyafuttában összekóstoltuk a friss, már a budafoki pezsgőpincében pezsgősített tételeket a kifutó szériával (bár itt alig jegyzeteltem). A pezsgők mellett akad még sok könnyű, jól iható, mondhatni nyári bor, de kóstoltunk néhány pince mélyéről elővarázsolt rég elfeledett palackot is.

Ismét hoztam egy magyar pinot noir-sort, ezúttal 2017-es borokkal, több hazai borvidékről válogatva. Bennem sem feltétlenül tudatosult, de 2016 óta minden évben volt szerepelt a blogon valamilyen évjáratos pinot noir-kóstoló (2016, 2015, 2013, 2012, 2011), eleinte nemzetközi kitekintéssel vegyes sorban, az utóbbi években csak magyar mezőnnyel. 2021 sem kivétel.
Jó ideje elkezdtem gyűjtögetni a borokat, hogy majd egy nagyobb társasággal jól megvitassuk a magyar pinot noir-helyzetet, de sajnos közbeszólt a vírushelyzet. A várakozást végül megunva, február végén magam kezdtem el szépen felbontogatni a sor tagjait, és - többnyire borvidék szerint csoportosítva - több részletben végig is kóstoltam mindet. Néhány hétig tologattam magam előtt a jegyzetek begépelésének és a poszt megírásának feladatát, de a húsvéti hétvégén végre jutott idő mindenre, úgyhogy nagy nehezen elkészültem.

Folytatódik a február végén megkezdett sauvignon blanc-körképet, több részes külföldi kitekintés előtt ismét hazai borokkal, ismét 2019-es tételekkel. A múltkori etyeki kvartett után most négy különböző borvidékről válogattam négy különböző tételt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy éppen mostanában zajlik az évjáratváltás, az egyes pincék kiemelt kereskedői már a 2020-as tételeket árulják. Ha a jelen poszt nem is a leginkább aktuálisnak tekinthető évjárat borairól szól, azért stílust tekintve talán iránytűként még szolgálhat.

A Sauska Tokaj száraz boraihoz érdekes viszony fűz. Korábbi emlékeim alapján egyrészt a világfajtákból készült boraikat - idesorolhatom a sárgamuskotályt is - magyar viszonylatban jobbnak találtam, mint a kifejezetten a Tokajra jellemző fajtákból palackozottakat, másrészt az olcsóbb tételeiket mindig jobban szerettem, mint a drágábbakat (bár ez alól a Birs Chardonnay - korábban Chardonnay+ - kivételt képez).

A jelen poszt legfeljebb részben lehet képes megcáfolni a fenti megfigyeléseket, mivel csak a 2019-es alap tételekből válogattam, amely négy fajtabort és egy - helyi szőlőfajtákat és világfajtákat egyesítő - házasítást jelent. Az utóbbi években az egész borvidékre jellemző törekvések és hangsúlyváltások ezeken a Sauska borokon is megfigyelhetőek: több gyümölcs, kevesebb vagy akár zéró hordó, törekvés a könnyedségre, eleganciára. A 2019-es évjáratban a hordó használatát ezeknél a tételeknél már szinte teljesen mellőzték Rakaczki Gáborék - egyedül a 113 Cuvée kisebb hányada kapott rövidke hordós érlelést -, a borok erjedés után néhány hónapot töltöttek finomseprőn.

Itt az idei utolsó magyar egyveleg, lényegesen több fehér-, mint vörösborral, a szokásosnál talán több édes tétellel. Még egy év végi kis vegyes azért várható december utolsó napjaiban, (remélhetőleg) komolyabb hazai és külföldi tételekkel.

Megjött az őszi 7 borpár is, részben magyar borok, részben külföldiek "párbajoznak", sőt két esetben ugyanannak a fajtának egy magyar és egy külföldi képviselője került egymás mellé.

Bár többször volt már rá példa korábban, hogy a hazai pinot noir-mezőnyt szondáztuk akár magában, akár nemzetközi kontextusban (2011, 2012, 2013, 2015), szinte véletlenül alakult úgy, hogy összejött ez az újabb kis évjáratos magyar pinot noir-kóstolósor, most ugyanis nem volt ilyen irányú előzetes szándék. A 2016-os Villa Tolnay, Oremus és a Sauska pinot-kat vásárlás után félretettem, hogy majd akkor kóstoljam meg őket, amikor már szépen belakták a palackot. Az Anonym Pincétől valamelyik etyeki látogatás során vettem a bort, így már nagyjából ki is alakult a sor gerince, amikor gyorsan lecsaptam még egy elérhető Bott Frigyes-palackra, a Janus meg valamilyen akció során került elém, úgyis rég kóstoltam tőlük bármit is. Így alakult ki az alábbi hat palackos mezőny.

Kicsit talán megkésve jelentkezem ezzel a magyar rosé-körképpel, méghozzá annak is az első részével (bár a másodikban a többnyire hordóval is megküldött, komolyabb és feltehetően nem egynyári tételek szerepelnek majd), de egyrészt jó munkához idő kellett, másrészt meg bízzunk benne, hogy lesz még idén is bőven alkalom és lehetőség rosét szürcsölgetni, mielőtt beköszönt a zordabb, hidegebb idő, hogy más, kellemetlenebb tényezők fennforgásáról ne is beszéljek.
Természetesen a bőség zavarában lehetetlen vállalkozás átfogó képet adni a magyar választékról, hiszen annyi pince készít már rosét, sokan egy évjáratban akár többfélét is, de azért egy szűk keresztmetszetet talán sikerült kialakítani a nyár során. A hazai mezőny nagy része még mindig felejthető tucatbor, de úgy tűnik, hogy néhányan itthon is igyekeznek komolyabban venni a műfajt, és ennek jegyében valamilyen borként is értelmezhető anyagot a palackba zárni, én pedig igyekeztem inkább ezekből szelektálni.
Igyekeztem a válogatás során akár a idei/korábbi évjáratok, akár az adott pincébe vetett bizalom alapján gondosan válogatni. Került a sorba évek óta kiegyensúlyozottan teljesítő, megbízható rosé (pl. Konyári,  Pannonhalmi Apátsági Pincészet, Sauska), újabban felfedezett trónkövetelő vagy kedvenc (Hoop Wines, Pátzay, Ruppert), illetve előzetes tapasztalatok hiányában fekete ló is (Böjt, Hangyál, Takler). Próbáltam a legtöbb rosé-releváns borvidékről legalább egy bort beemelni, azt azonban nem állítanám, hogy törekedtem a tökéletes kiegyensúlyozottságra ilyen téren (nem is sikerült, ugyanis a Balaton környékéről érkező borok tették ki végül a mezőny közel felét).

A múltkori fehérek után ezúttal néhány magyar pinot noir került terítékre, komolyabb szándékok és koncepciók nélkül. Nagy a szórás évjáratban és borvidékben egyaránt, a borkészítési koncepciókról nem is beszélve. Mégis, néha érdemes így is meríteni. Egyrészt azért, hogy időnként feltérképezzük a hazai pinot-állapotokat, másrészt pedig azért, hogy mindenki megtalálja az ízlésének megfelelő világot.

Itt az újabb magyar egyveleg, az idei harmadik, több fehérrel, mint vörössel, előbbiek terén főleg tokaji és balatoni borokkal.