A nemrég megénekelt soproni túra által kínálkozó alkalmat kihasználva a társaságból néhányan meghosszabbítottuk ausztriai kiruccanásunkat, és az LVMH-kóstoló, valamint a Selektion Vinothek kínálatának alapos megszondázása után másnap Ruszt felé vettük az irányt. A Fertő-tó partján található festői kisváros ad otthont az osztrák Borakadémiának és számtalan neves borászatnak is, borkedvelőknek tehát ideális kirándulócél. A főutcán és környékén egymást érik a pincészetek, a településen a 16-19. században épült, szinte kivétel nélkül műemléki védelem alatt álló házak kapualjai mögött hosszan benyúló udvarok bújnak meg, ahol nem ritkán borospincét is találunk. A Weingut Feiler-Artinger a városka talán legdíszesebb homlokzata mögött rejtőzik, ez volt ruszti kirándulásunk első úti célja.

Az Etyeki Kúriánál tett soproni látogatás egy különleges programmal folytatott, az eisenstadt-i/kismartoni Esterházy-kastélyban. A Moët Hennessy Louis Vuitton birodalom borainak főszereplésével különleges kóstolót szerveztek a kastély grandiózus Haydn-termébe. Margaret "Maggie" Henriquez, a cég borászati részlegének elnöke, két Master of Wine, Lynne Sheriff és Josef Schuller kíséretében mutatott be néhány bort a borbirodalom egyes borászataitól. Elsősorban újvilági pincészetek úttörő szerepet játszó birtokaitól válogatták a kóstoló tételeit, innen a kóstoló címe: Pioneers of the World. Az Etyeki Kúria nagylelkű gesztusának köszönhetően a soproni kirándulás résztvevői is ott lehettek a kóstolón vendégként.
 

Valószínűleg ismert tény szakavatottabb borissza körökben, hogy az Etyeki Kúria egy ideje már több lábon áll borvidékileg, ugyanis Sopronban is komolyabb területű ültetvényekkel rendelkeznek. Az első fecske a pincészettől, amely már soproni alapanyagot is tartalmazott, még "Magyar Vándor" fantázianéven került forgalomba, ennek utódja ma "Red" néven fut. A Red-et követte a Kékfrankos, a Zweigelt és a Merlot, és ezek a borok egyre komolyabb sikereket aratnak és egyre nagyobb palackszámban kerülnek forgalomba.
A borok egyelőre Etyeken kerülnek feldolgozásra, ebből az okból kifolyólag a soproni eredetmegjelölést sem viselhetik, és a dűlők nevét sem használhatják (helyettük számozott "Block" megjelölést kaptak). A pince részéről folytatott kommunikációt az sem könnyíti meg, hogy ezek a soproni alapanyagból készült borok eddig végig Etyeki Kúria név alatt kerültek forgalomba, az átlag-fogyasztónak pedig ez zavaró lehet, legalábbis némi magyarázatot igényel. A Kúria csapata mindkét "anomáliára" megoldást talált: egyrészt az alapanyag első körös feldolgozása, erjesztése a borvidéken belül történik meg, másrészt a borok a következő évjárattól Kúria Sopron név alatt kerülnek forgalomba, ezzel elválasztva az etyeki és a soproni termékcsaládot.

November elején egy sajtótúra keretében ismerkedtem meg a Kúria soproni területeivel és az onnan készült borokkal.

Az elmúlt hétvége egy részét Burgenlandban töltöttem egy sajtóút és egy rövidke ruszti bortúra keretében. A kirándulás egyes államosairól egyenként érkeznek majd a beszámolók, most ráhangolódásképpen egy kis egyveleg következik burgenlandi borokból, amelyeket Eisenstadt-ban/Kismartonban, az Esterházy-kastéllyal szemben található Selektion Vinothek-ben kóstoltunk meg a péntek este lezárásaként.

A borbárként és szaküzletként egyaránt funkcionáló Selektion kifejezetten Burgenlandra specializálódott, aki számít a borvidéken, annak legalább néhány borát itt szinte biztosan megtaláljuk. A borlapon tematikus 3 boros sorok is szerepelnek kedvezményes áron, a táblán mindig szerepel néhány bónusz tétel, valamint a havi akcióban szereplő borokat gratis meg lehet kóstolni.

A Moszkva tér Széll Kálmán tér és a Millenáris közelében, a Káplár utcában nyílt meg a közelmúltban a Kóstolom Borbár, ahol átlag két hetente keddenként a Borsmenta főszerkesztője, Szabó Edit meghívására a hazai borsajtó képviselői összeülnek 1-1 tematikus kóstolóra.
Most éppen a kékfrankos volt porondon, 13 hazai pincészet 14 kékfrankosa mérkőzött meg egymással egy vakkóstoló keretében. A sajtókóstolók rendszeres résztvevői szerint nem volt még ilyen egységes színvonalú sor előttük, én azért némi hiányérzettel küszködve úgy vélem, van még mit javítani az átlag-színvonalon kékfrankos-fronton is.

Amikor a Bükkről, mint rejtőzködő borvidékről írtam, egyáltalán nem túloztam: egyelőre nagyon kevés minőségi bor készül a borvidékről és még kevesebb borászat kapcsán beszélhetünk országos, vagy úgy általában szélesebb körű ismertségről. A Bükk adottságai alapján többre lehet hivatott, ahhoz azonban, hogy végre kilépjen az árnyékból és borvidéki szinten is több ismertségre, elismertségre tegyen szert, összefogás szükséges. Ez lebegett annak a néhány bükki borásznak is a szeme előtt, akik mertek előrelépni és megalapították a Szövetség a Bükki Borvidékért névre hallgató eredet- és értékvédelmi közösséget. Az alapítók - Borbély Roland (Gallay Pince), Hajdu Roland és Sándor Zsolt - 2018 nyarán maguk köré gyűjtötték a hasonlóképpen gondolkozó termelőket és a közösség mellett saját szabályrendszert hoztak létre a magas minőségű és a termőhelyet méltóképpen képviselő borok létrehozása érdekében. Ebben a már rendelkezésre álló hazai példák, mint a Csopaki Kódex vagy a Magna Mátra is követendő példaként szolgáltak.

Három fő feladatot tűztek ki maguk elé, ezek: a dűlők feltárása, a termékleírás megváltoztatására irányuló javaslatok kidolgozása és a szakmailag megalapozott borvidéki fajtakísérletek előkészítése. Első körben a szövetség bővítésére meghívásos alapon került sor, de a későbbi csatlakozás lehetősége bárki számára nyitva áll.

A szövetség jelenleg 14 tagot számlál és a résztvevők két szintű szabályozásban gondolkoznak. A jelenlegi Bükki OEM eredetvédelmi rendszer alapjain nyugvó, de annál szigorúbb Classic Bükk szélesebb termelői kört céloz meg és a mindennapok boraira vonatkozó szabályozást valósít meg, míg a szűkebb Terroir Bükk kategória jeleníti meg a piramis csúcsát. Mindkét kategóriában találunk szabályokat a szőlőművelésre, borkészítésre és a megjelenésre, valamint az engedélyeztetési és ellenőrzési eljárásra. A magasabb minőséget célzó Terroir Bükk borok például ökológiai művelés - vagy arra történő átállás - alatt álló ültetvényről készülhetnek, Kárpát-medencei fajtákból, minimális beavatkozással, kötelező minimális érlelési idővel.

A sajtó tagjainak szervezett helyszíni bemutatkozásra és kóstolóra augusztus végén került sor, de sajnálatos módon egyikünk sem tudott személyesen ott lenni. Mégsem maradtunk le teljesen, ugyanis a borászok nagylelkűségének köszönhetően kaptunk néhány bort kóstolásra.

Az egymásra torlódott hosszabb hétvégék lehetőséget biztosítanak arra is, hogy olyan palackbontogatásba fogjuk, amely mögé nem építünk fel semmiféle koncepciót sem. Az előző négynapos blokkot ezért komolyabb megfejtéseket nem tartogató módon, előzetes egyeztetés nélküli "Hozz egy üveg bort!"-estével zártuk. És ha már jegyzeteltem, ráadásul a borok is kellemesek voltak, úgy döntöttem, nem hagyom bejegyzésnyom nélkül a dolgot.

Kissé lemaradásban vagyunk önmagunkkal, hiszen a szeptember huszonegyedike és huszonharmadika között megrendezett, sorrendben a hatodik Óbudai Bornapokról már jóval korábban illett volna beszámolnunk. Pedig a rendezvény a maga műfajában fontos szerepet tölt be a budapesti boréletben, hiszen nemcsak lezárja a nyári szezont, de egyszerre mozgatja meg az eltökélt borfogyasztókat, valamint kultúr- és koncertkörítései révén a borszempontból inkább csak lelkes érdeklődőnek számító amatőröket is. És hát engem is, ami módfelett meglepő ahhoz képest, hogy képzeletbeli rendezvénynaptáramban a közelmúltat tekintve az évente két-háromszori mozilátogatásaim is sűrűbben követik egymást, mint az ilyesfajta boros rendezvények. Most viszont én is poharat ragadtam, így a rendezvény utolsó napján furmintfannal közösen bevettük Óbudát, hogy megszondázzunk néhány standot, jól.

A Szentesi József, Barta Károly, Farkas Krisztián és Takács Alexandrosz által alapított Artizan bor- és sörkereskedés a közelmúltban megnyitotta üzletét és egyben borbárját is az Arany János utcában MyWine Bar & Shop néven (itt egy érdekes cikk a kereskedésről). Az üzletben a kereskedés teljes kínálata elérhető, valamint sonka, sajt és szalámi is kapható a borok és sörök mellé.

A borbár természetesen kóstolóknak is helyet ad majd, szeptemberben az első kóstolóesten 7+1 pince (2HA, Attila Pince, Barta Pince, Bodrog Borműhely, Centurio Szőlőbirtok, Cseri Pincészet, Nagygombos Borászat-Gróf Grassalkovich, Szentesi Pince) borait lehetett végigkóstolni. Távirati stílusban, egy-egy zárójeles pontszámmal emlékeznék meg az estéről és a borokról.

A balatoni nyári borozások helyszínei közül most a két szomszédos település, Csopak és Paloznak 1-1 borászata kerül sorra. A Petrányi Pincénél tavasszal is jártam már, de ezúttal nem sétáltam fel a Kishegyre, hanem a Csopakabana, azaz a csopaki strand butiksorán található Kincses Boltnál kortyolgattam el néhány bort. Szépen lassan elkezdenek majd szállingózni a 2017-es évjáratú borok, én még csak néhány előfutárt kóstoltam.
A Homola Borteraszon kétszer jártam a nyáron: júliusban egy esős napon a túrázást váltotta ki a borozás, augusztusban pedig a már hagyománnyá vált "DJ a szőlőben" rendezvényre ugrottunk be barátokkal egy kellemes borozás erejéig. Utóbbi tulajdonképpen már csak ismétlés volt borok terén, csak az aznap debütáló 2017-es Parti Szél-ről írtam fel néhány sort, de a júliusi esőnap is szolgált néhány újdonsággal.

A nyári időszak ideális esetben egy évente visszatérő kéthónapos lehetőség arra, hogy a vizsgák végén, a tömeges szabadságolások alatt időt szakítsunk olyan dolgokra, amelyekkel a tavaszi-őszi egyetemi és munkahelyi kötelességek miatt egyébként kevesebbet foglalkozunk. Ehhez képest mindjárt augusztus van, én pedig a terveimmel ellentétben sokkal ritkábban ragadok borospoharat, a bloghasábjaink töltögetéséről meg inkább ne is beszéljünk.

Adósságok és tervformátumban ragadt tervek tehát vannak, a hátralevő időszakban pedig a telített naptár ellenére is törekedni fogok arra, hogy megvalósítsak belőlük egyet-többet. Ilyen tervmegvalósítás volt a közelmúltban szervezett kötetlen közös borozás is a blog fáradhatatlan éldolgozójával, furmintfannal, amelyet a nyári időjárási viszonyok miatt a négy fal közül a Kopaszi-gát lépcsőire delegáltunk ki.

Értekezni persze arról is lehetne, hogy a helyi (fogyasztó)közönség számára szemmel látható módon szokatlan volt az ötpalackos betevővel, borospoharakkal ücsörgő társaság, de egyrészt már beleszoktunk ebbe a szerepbe, másrészt pedig úgyis az a lényeges, hogy milyen benyomásokat gyűjtöttünk a koncepciómentes borsor palackjainak tartalmát töltögetve. Erről szólna négykezes beszámolónk, alább.

Amikor a rejtőzködő borvidékek című sorozatban a Bükkről írtam, a Gallay Kézműves Pince történetét és borait mutattam be a borvidékkel együtt, de ugyanígy választhattam volna Sándor Zsoltot és borait is. A "bükki fenegyerek" - ahogy azt hiszem valamelyik borkereskedő emlegette -, korábban dolgozott több borvidéken - Tokajban, Egerben - is, de igazi miskolci lokálpatriótaként a Bükki borvidéken, Miskolcon, az avasi pincesoron alapította meg borászatát.
Ahogy a Gallay Pince is (lásd zenit, pinot blanc, zweigelt) Sándor Zsolt is kiemelten foglalkozik olyan, papíron nem sokra hivatott fajtákkal, mint a zweigelt, a cserszegi fűszeres és a zenit. Míg azonban a Gallay Pince modernebb, letisztultabb vonalat képvisel, addig Sándor Zsolt folyamatos kísérletezés mellett extrémebb dolgokat is palackba tölt, általában hasonlóan különleges fantázianevek alatt. Gyakran előfordul a héjon áztatás, a legtöbb bor teljesen vagy legalább nagyobb részben hordóban erjed, még olyan fajták és borstílusok esetében is, amelyeknél ez általában nem jellemző, lásd cserszegi fűszeres és zweigelt rosé.
Korábban kóstoltam már néhány bort a szortimentből, most azonban tizenegy tétel került elém, hála Kézdy Dániel meghívásának, akinek Sándor Zsolt küldte el a borokat kóstolásra.
 

Nem az előítélet-készletemnek, sokkal inkább a gyakorlati tapasztalataimnak köszönhetően merem állítani, hogy az alföldi homokalapok vörösborai ritkán adnak okot az érdekmentes lelkesedésre. Szerencse, hogy vannak országszélesen ismert és kevésbé ismert termelők, akik az utóbbi években kifejezetten ügyesen kezdték el önnönmaga gatyájába rázni az alföldi vörösbort, mint hazai kategóriát, a munka pedig abban az értelemben sikeresnek látszódik, hogy mi is egyre gyakrabban és szívesebben isszuk annak levét.

Önkényesen szemezgetek, de indoklásképpen elég csak Kökényéket, Lantosékat vagy éppen a Csanádi Szőlőbirtokot említeni. Nos, úgy néz ki, hogy bár Sziegl Balázs eddig kicsúszott a látókörömből, a tegnap kinyílt-fogyasztott birtokvörösével odasorolta magát a homoki vörösklasszikusok közé. Ismét egy kiváló példa arra, hogy a dolgokat helyén kezelve igenis lehet érdekes, kellemes, őszinte és identitászavartól mentes síkvidéki vörösbort készíteni és kínálni. Ehhez persze kell egy nagyobb adag racionalitás, lényeglátás és egészséges önmérséklet is.

Április már szinte hagyományosan a kékfrankos hónapja itthon, évek óta ebben a hónapban kerül megrendezésre a legtöbb, a fajtára koncentráló esemény, kezdve a megboldogult Kékfrankos Naptól a Kékfrankos Most!-ból lett Kékfrankos Április-ig. Ráadásul a tavalyi furmintév után 2018-at központilag kikiáltották a Kékfrankos Évének, jelentsen ez akármit is.
Az utolsó előtti pillanatban úgy döntöttem, hogy az esti programom előtt én is szaladok egy nagy kört az idei Kékfrankos Áprilison a Gellért Hotelben. Komoly jegyzetek nem készültek, de egy gyors beszámolót azért bepötyögtem a rend kedvéért. 

Mátrai pincészetek szerepeltek már szép számmal a borrajongón, de valahogy a gyöngyöstarjáni Csernyik Pince még nem kapott külön bejegyzést. Eddig.
A sok fiatal borászok által vezetett mátrai családi pince között a Csernyik Pince öreg motorosnak is mondható, hiszen a honlap 1932-t jelöli meg az alapítás éveként, de az első palackos borok 2008-ban jelentek meg a piacon, ami viszont nagyjából egybeesik azzal az időszakkal, amikor a ma ismert újhullámos mátrai borászatok közül az első fecskék bontogatták szárnyaikat.
A Csernyik István vezette családi pincészet jelenleg 6 dűlőben (Gereg, Bérc, Kútgödör, Gömöri, Papjuss, Szárazvölgy), 7 hektáron, 10 szőlőfajtával (olaszrizling, szürkebarát, hárslevelű, zenit, sárgamuskotály, ottonel muskotály, kékfrankos, cabernet sauvignon, turán) foglalkozik. A szőlőben felszívódó szereket csak a legszükségesebb esetben alkalmaznak, a pincében pedig folyamatos a kísérletezés erjesztéssel, tárolóedényekkel, házasításokkal. A borok általában igen barátságos áron szerezhetőek be, közülük néhány simán befér a best buy-kategóriába. 

Én most két bort kóstoltam a pincétől, mégpedig az első kékfrankosukat (ha jól tudom), és a Bérc fantázianévre hallgató édes házasítást.

A tavasznyitó márciusi/áprilisi csopaki-paloznaki borteraszozás, borozás lassan már hagyománnyá válik nálam (1., 2.), és bár idén a tavaszi időjárás kissé késve, ám akkor szinte már nyári meleggel köszöntött be, az idei áprilisba is belefért egy csopaki villámlátogatás. 
Verőfényes napsütés, kedves ismerősök, balatoni panoráma, sok-sok bor, ennél többet nem is kívánhat az ember.

A Talajsztori, pontosabban #talajsztori borokkal a Szent Donát Birtok új borcsaládot mutatott be tavaly nyáron. A feltűnő, játékos címkék az adott termőhely talajának jellegére, eredetére utalnak, a fiatalabb generációt is megcélozva. A Talajsztori idén is folytatódik a 2017-es tételekkel. A borok neve egyszerűsödött, a címkék kicsit letisztultabbak lettek, és egyúttal a borcsalád háromtagúvá bővült a két fehérbor mellé érkező roséval.
A borok április végén debütáltak a pincénél, és ahogy tavaly is, a birtokon a Gastro-Hack csapata vendégeskedett és kínált remek grill-ételeket a friss borokhoz. A zárónapon én is megkóstoltam a borokat, és bár a látogatáson kóstolt többi borról majd máskor lesz szó, a #talajsztori borokról külön írtam pár sort. Elég egységes minőséget hoz a három tétel, pontszámban nem is nagyon tudtam különbséget tenni az első találkozás során.

Az Eger melletti Ostoroson elhelyezkedő, név szerint Böjt Boglárka és Gergő irányította Böjt Borászatról – talán ez a vállalkozás hivatalosan precíz megnevezése – hónapra pontosan három évvel ezelőtt írtam először és utoljára. Úgy tűnik, mintha az akkor kifejezetten jól szerepelt fehér házasításuk egyben egy új fejezet kezdetét is jelentette a pince egyébként 1993 óta íródó történetében. Az mindenesetre biztos, hogy hivatalosan két évvel ezelőtt vette át az új generáció a birtok széles értelemben vett irányítását, így pedig a kizárólagosan Gergőhöz köthető borokat Boglárka értékesítéssel kapcsolatos tevékenysége igyekszik megtámogatni.

A koncepciójuk világos, a kínálat pedig a széles fajtakészlet ellenére is áttekinthető, értelmezhető. A vörös alapokat a bikavér, a fehér kínálatot pedig az Egri Csillag adja. Ez mutat egyfajta kapaszkodást a borvidéki hagyományhoz, amely a fajtaszereplések visszaszorítását és a területek, a borvidéki karakter hangsúlyozását jelenti elsősorban. Az már csak mellékszál, hogy a sokszor nehezen értelmezhető, sőt, kifejezetten rossz bikavér és csillag között Böjték évről-évre megbízható minőséget pakolnak le az asztalra, amely könnyen építi fel az úgynevezett bizalmat a fogyasztók között. Ez pedig elég fontos dolog.

Az eddigi megbízhatóság minket is afelé orientált, hogy pár héttel ezelőtt egy vasárnapi borozás keretei között beruházzunk a pince csúcsvörösére: a címszereplő, hordóválogatott, tavaly decemberben debütált kékfrankosra. A borra, amelynek bár van szerethető jelene, mégis inkább a jövőről szól.

A Sebestyén Csilla és Csaba által irányított szekszárdi pince viszonylag ritkán szerepel bloghasábjainkon. Nincsen szó semmiféle elkerülési koncepcióról, a dolgok csupán az érdeklődésünk szétszórtsága miatt alakultak így. Bár a pince kínálatának felső szegmenséhez ritkábban van szerencsém, azt azért probléma és gondolkodás nélkül merem állítani, hogy az alapok nem csak ár/érték-, hanem minőségi szempontból is rendben vannak. Tegnap pedig az történt, hogy részben a megbízhatóság miatt, részben pedig a hallgatás megtörése érdekében ránéztem, sőt, rá is kóstoltam a hónapok óta nálam hánykolódó kettőezer-tizenötös kékfrankosukra, hogy egy érdekesebb, de mégsem felsőpolcos magyar vörössel indítsam el a hosszabb hétvégét. Nem árulok el komolyabb titkot, ha előre leírom: kifejezetten jó ötlet volt.

A szakadó hónak és a február végén szokatlan (bár az utóbbi években egyre inkább jellemzővé váló) hidegnek köszönhetően szinte karácsonyi hangulatban fogadta az Osztrák Nagykövetség Rezidenciáján Elisabeth Ellison-Kramer nagykövet asszony és a négy meghívott osztrák borászat képviselője a szép számmal megjelenő szakmai vendégeket. A nagykövetség és a KisBécs által megszervezett kóstolón a Domäne Wachau, Malat, Feiler-Artinger és Prieler pincészetek mutatkoztak be és hoztak magukkal néhány bort is, így elég alapos merítés állt össze Wachau, Kremstal, Niederösterreich és Burgenland boraiból. Mindegyik pincészetet a fiatalabb generáció képviselői vezetik, egyszerre építkeznek a hagyományokra és támaszkodnak a modern szemléletre. Az adott borvidékre jellemző fajtából készült borok mellett többen különleges tételeket, régebbi évjáratú palackokat is megmutattak a népes kóstolótársaságnak.

A fertőrákoson éttermi és borászati keretek között is tevékenykedő Horváth József kétségkívül széles szeletet hasít ki abból a büszkeségtortából, amely a tó melletti települést, sőt, a településsel együtt az egész Sopron-vidéket stabilan tartja rajta az ország bor- és gasztrómiai térképén. Éppen ezért is különösen szomorú, hogy bár fiatal-tizenéves korszakomból kellemes nyaralások emlékfoszlányai rémlenek fel a tómelletti településen található Huber-egységből, Ráspiékat akkor is és azóta is sikerült elkerülnöm. És bár a konyha- és vendéglátás-élményért utazni szükséges, a borszondázás megoldható vasútmenettérti nélkül is, szóval a pince vörösalapjait azért igyekszem évről-évre megkóstolni, sőt, meginni is.

Szisztematikus, sőt, elvi kérdés ez, még akkor is, ha ritkán marad írásos nyoma. Most viszont az van, hogy két és félévnyi kihagyás után nemcsak poharat, hanem billentyűzetet is ragadtam, melynek oka nagyjából annyi, hogy még tegnapelőtt eltávolítottam az úgynevezett parafát a pince kettőezer-tizenötös Mágusából. Evilági-műszaki emberként semmiképpen sem állítanám, hogy el lettem varázsolva, de az biztos, hogy nem csalódtam sem a stílus, sem a minőség tekintetében.

Ténykérdés, hogy balatoni viszonylatokban ritkábban fogyasztunk és emlegetünk érdekes vörösborokat. Pedig van élet az olaszrizlingen túl is, amit egyre több szerethető Csopak-környéki kékfrankos igyekszik alátámasztani. A pincén kívül elhelyezkedő okok miatt komoly dugóproblémákkal küzdő, de amúgy csodálatos-fantasztikus Homola-frankos után itt egy könnyebb, de nem kevésbé kedvelhető anyag a helyi veteránnak számító Jásdi Istvántól is. Ráadásul hibamentesen, csavarral zárva.

A pince eddig emlékeim szerint csak franc-keretek között próbálkozott tágítani a színspektrumot, ez tehát az első próbálkozás a fajtával. Ami ráadásul hivatalosan csak nulladik, hiszen az alapanyag még nem saját. Ennek ellenére már most sem csak ígéret, sokkal inkább biztos választás.

Egyre inkább vagyok úgy, hogy ha már mindenképpen bikavér, akkor ízléseim-kezeim inkább Szekszárd, mintsem Eger felé igyekeznek ösztönszerűen hajlani. Bár a kategória még mindig inkább csak egyfajta beváltásra váró kétborvidéki ígéret, néha pedig sajnos csak káosz és bizonytalanság, akad azért közöttük néhány érdek nélkül szerethető, és ezeket egyelőre többnyire délen érdemes keresni. Ha az ár szempont, akkor ezúttal egy alapszintű bika csapott össze a középkategóriával. Ha a pénzügyi kérdéseket figyelmen kívül hagyjuk és csak az érzékszerveinkre hagyatkozunk, akkor a két bor nagyjából egy kategóriát képvisel, ezt pedig többnyire a tisztességes hétköznapi semmiextra-vöröseknek szoktuk hívni. Borként tulajdonképpen szerethetők, de nem visznek közelebb a bikavér-megfejtéshez. Már ha egyáltalán létezik ilyen fogalom.