A "Fine wines" főcím alatt futó kóstolók 2022-től képezik a Bortársaság Borsuli "választékának" fix részét. Hazai pincészetek ikonjait felvonultató magyar vörösborok, illetve komoly nemzetközi fehér, vagy vörös tételek kerülnek a górcső alá ezeken az estéken (külön magyar fehérboros esemény nincs, a nemzetközi fehérboros sorban viszont szerepel egy száraz tokaji furmint). A külföldi boros kóstolók esetében az alapkoncepció szerint magas presztízzsel rendelkező, klasszikus - akár több évszázados hagyományokra visszatekintő, vagy az Újvilág esetében gyorsan az élvonalba kerülő - borvidékek jól bejáratott szőlőfajtáiból, elismert termelő által készített, magas minőségű, komplex, hosszú érlelési potenciállal kecsegtető borok szerepeljenek a sorban.
Hét tétel szerepel a sorban, ilyen szűk keretek között persze nem lehet a világ minden fontos termőhelyét bemutatni, muszáj szelektálni. A fenti okok bemutatott borvidékek, pincészetek és ezzel a kiválogatott tételek tekintetében is előfordulnak változások, az évjáratok cseréjén túl is. Ez - a sorban szereplő borok magas minőségén túl - is egy ok lehet, hogy akár többször is jegyet váltson az ember ezekre az alkalmakra, így tettem én is.

A fehérboros kóstolón kétszer jártam már (1., 2.), most másfél év "szünet" után a vörösboros eseményre voltam újra kíváncsi.

Tokaji édes borokról gyakran írunk a blog hasábjain, időnként más magyar borvidékekről is előkerülnek édes borok, a külföldi versenytársakról azonban az utóbbi időben ritkán volt szó. Bár mára szinte közhelyszerű beszédtéma boros körökben, hogy az édes borok piaca egyre inkább szűkül, azért még mindig számtalan stílusban, különféle módszerekkel készülnek édes borok a nagyvilágban.

A teljesség igénye nélkül, most négy különböző, európai országokból származó édes tétel következik, amelyek a közelmúltban fogytak el.

A Bortársaság Borsuli a kóstolásba bevezető foglalkozások és a fajta vagy régió szerinti tematikus estek mellett időnként afféle "felsőpolcos" eseményeket is meghirdet, amelyeken válogatott borok vagy pezsgők kerülnek terítékre. Jó pár évvel ezelőtt jártam már egy "nagy fehérek" kóstolón, idén tavasszal a vörösborokon volt a sor. A mezőnyben olyan tételek szerepeltek, amelyek magas presztízzsel rendelkező - akár több évszázados hagyományokra visszatekintő, vagy az Újvilág esetében gyorsan az élvonalba kerülő - borvidékek jól bejáratott szőlőfajtáiból készültek, elismert termelő pincéjében, és a magas minőséggel együtt komplexitást és hosszú érlelési potenciált is hordoznak, így valóban megérdemlik a "fine wine" rangot.

A Drop Shop a szokásos poharas borlap mellett karácsonyi meglepetésekkel igyekszik feldobni az ünnepi várakozást, így decemberben különleges prémium tételeket is poharaznak a borbárban. Az extra ajánlatnak köszönhetően most a borvilágot örökre megváltoztató párizsi ítéletet, a "Judgment Of Paris"-t is újra lehetett játszani, miniben.

Aki esetleg nem ismerné a modernkori bortörténelem egyik legfontosabb sztoriját: az idén tavasszal elhunyt brit borszakértő, Steven Spurrier által szervezett híres 1976-os párizsi vakkóstolót emlegették így utólag a sajtóban, ahol francia és kaliforniai borok mérkőztek meg egymással. A túlnyomórészt francia szakértőkből álló zsűri előtt a vegyes mezőnyből fehérben és vörösben is Napa-völgyi borok kapták a legmagasabb pontszámot, megelőzve több komoly burgundi és bordeaux-i versenyzőt.
A Drop Shop-ban egy kalifoniai, illetve egy burgundi chardonnay, egy kaliforniai cabernet sauvignon, valamint egy bordeaux-i házasítás került be az extra kínálatba. Ráadásul a négyből két pince bora a legendává vált párizsi kóstolón is szerepelt, egyikük akkor aktuális évjárata egyenesen a fehérboros kategória győztese lett.

Nálam végül 1-1 lett az állás, de lássuk hogyan is alakult ki ez a végeredmény.

A Fill The WineBox csapata úgy gondolta, hogy a nyár sem telhet el "MiniVino" nélkül, úgyhogy július elejére ismét összegyűjtöttek egy csokorra való bort különböző országokból. A Ferenc téren található borbárban ezúttal - a nyári hőséghez igazodva - főleg sauvignon blanc-okat lehetett kóstolni itthonról és külföldről egyaránt, de természetesen más fajták is képviseltették magukat. Nem maradhattak el az állandó résztvevő spanyol és portugál borok sem, ráadásul köztük volt az ikonikus Clos Mogador egyik bora is.

(A címlapfotót a borbár facebook-oldaláról vettem kölcsön, fotó: Hubai Orsi)

Ha bordói borokról van szó, még az alsó-közép szegmens megvizsgálásához is nagyot kell nyújtózkodni egy átlagos borbarátnak. Sajnos az a helyzet, ha legalább egy minimális klasszikus claret stílust szeretnénk a poharunkban tudni, akkor minimum 5-10.000 forintos átlagos palack árral számolhatunk. Nem véletlen, hogy nem szerepelnek bordóiak heti rendszerességgel a “tegnap ittam” sorozatban. Van-e közös halmaza a megfizethető, jó és klasszikus jelleget magában hordozó bordóiaknak? Erre a kérdésre valószínűleg mindenkinek más lenne a válasza, de mi most négy boron keresztül próbáltuk, felülvizsgálni perszonális nézeteinket, a legklasszikusabb borvidékről. Az univerzális vélekedés szerint lehetőség szerint kerülni kell a másodcímkés borokat, de ha ésszerű kereteken belül gondolkodunk, akkor ennek nem nagyon van más finanszírozható opciója, legalábbis is itthonról. A világ borkedvelőinek jelentős hányada felettébb ambivalens érzésekkel viseltetik Bordó irányába. Egyrészt megkerülhetetlen példa a borstílusok között, másrészt, ebből adódóan nagyon túlárazott körzet. A 2014-es évjárat erős közepesnek mondható a szakértők szerint, így bízhattunk benne, hogy a nyár végi napsugarak ezúttal nem lettek felturbózva némi répacukorral. A négy bor többszöri átkóstolása után elégedetten állhattunk fel az asztaltól, nagyjából azt kaptunk, amit vártunk. Más kérdés, hogy ennyiért otthoni fogyasztásra ki lenne hajlandó kipengetni érte a borvidéki felárat.

Az év utolsó előtti napján érkezik a hagyományos dupla toplista első része, a kedvenc külföldi borainkkal.

(Pieter de Hooch: Soldier Offering a Woman a Glass of Wine; a kép forrása)

Tokaj és furmint, Toszkána és sangiovese, bordói grand cru classé és a répacukor. Az első két szimbiózist nem kell magyarázni, azonban a harmadik hallatán gyaníthatóan sokaknak a tarkójára szalad a szemöldökük. Bevallom, nekem sem sikerült megbarátkoznom a gondolattal, hogy a bordói tájjelleget leginkább egy kis répacukorral lehet közvetíteni. Néhány releváns cikk elolvasása után tájékozottabb és szomorúbb fogyasztója lettem a bordói boroknak.

Bizonyos körülmények között nem zavar semmi olyan borászati technológia, ami nem károsítja az egészségemet és nem pusztítja a környezetet. Tőlem aztán lehet csipszezni, répacukrozni, glicerinezni, vizezni, fordított ozmózis gépezni, meg a jó ég tudja, milyen 21. századi eszközöket bevetni a kívánt eredmény avagy a költségek kordában tartása céljából. Csak a szabályozókat nem értem, hogy mindezt még miért hagyják, sőt, mint a mellékelt ábra mutatja, jóváhagyják anélkül, hogy mindezt világosan a fogyasztó tudomására hoznák. Elképesztő, hogy a világ egyik, ha nem a legrangosabb borvidékén üzemszerűen chaptaloznak és erről valahogy elfelejtik rendesen tájékoztatni a kedves vásárlót. Mondjuk, ha takargatni akarják, elég nagy foltokat hagynak a biztonsági hálón, ha ilyen információ-morzsák gurulnak ki a szőnyeg alól.

A fenti gondolatmenet csíráját az a híradás szolgáltatta, hogy nemrég elmeszeltek egy rangos 3rd growth medoci birtokot, a Giscours-t, mert adminisztrációs hibát vétett, amikor jóváhagyást kért a hatóságoktól, hogy ne csak a már jóváhagyott cabernetre, hanem a merlotra is rásegíthessenek egy adag zsákos napfénnyel. Csak a tisztánlátás kedvéért: ebben az évjáratban mind a cabernetre, mind a merlotra borvidéki szintű engedély volt, egyedül a Margaux appelációban volt restrikció alatt az a nyomorult merlot fajta.

Érdekes, hogy nem mindenki hányja a keresztet a hír hallatán, az meg még érdekesebb, hogy olyan vélemények mellett, miszerint a száraz borban a botrytis és/vagy a túlérettség akadályozza a terroir kifejeződését, simán megfér az az álláspont is, hogy a hozzáadott cukor viszont nem, vagy nem annyira maszkolja a legendás kavicsos-hordalékos termőhely jellemvonásait. Ami még érdekesebb vagy inkább bicskanyitogatóan átverés szagú, az az, hogy ezt az évjáratot ünnepelte körbe a nemzetközi boros sajtó döntő többsége, ami a legnagyobb évjáratokhoz fogható (2009, 2010). Ésszel nem érem fel, hogy dobálózhatnak bármiféle “terroir expression”-el, amikor az adott évben azon a területen a hivatkozott fajta olyan bort adott, ami hozzáadott cukor nélkül nem adott volna értékelhető eredményt.

Nagyon sok évjárat értékelésen átrágva magam azt vettem észre, hogy 90% százalék ömlengés mellett marginális kisebbségben vannak azok, akik némi kételkedéssel fogadják ennek az évjáratnak a végtermékét. A szkeptikusok a tavaszi özönvizet és a hihetetlenül száraz és forró nyarat jelölik meg, mint apró bukkanókat az évjárat klasszissá avatásának rögös ösvényén. De ha a nagy véleményvezérek beájulnak egy olyan évjárattól, amiben általános eljárás a chaptalizáció (a csapnivaló időjárás elleni védelemként), akkor annak legalább annyira kamuszaga van, mint a Sauska ügynek. A legnevetségesebb sarokpontja az értékeléseknek, amikor a szokatlan frissességet és fineszt magasztalják, de azt nem teszik mellé, hogy az éretlenül szedett, cukorral turbózott bornak ritkán van mazsola íze.

Végezetül álljon itt néhány aranyszáj slankított állásfoglalása:

Antonio Galloni - Vinous: "Bordó egy kivételes évjáratot ünnepelhetett 2016-ban... ", egy másik cikkben még külön ki is emeli Margaux-t, mint az évjárat egyik nagy nyertesét.

A Decanterben Pascal Hénot a következő jelzőkkel méltatta ezt a kiváló évjáratot: "Bordóban egy igazi kis csoda történt ebben az évben a többi francia borvidékhez képest"

A Wine Enthusiast: A siker titkos összetevőjeként a penge savakat nevezi meg, és hogy az évjárat borainak kiváló egyensúlya teszi a 2016-ost egy igazán kiváló évjárattá Bordóban.

A nagy furmint-özön után és az igazi tél február végi-március eleji beköszöntése alkalmából ideje volt már egy jó vörösbort is bontani. A választásom most egy bordeaux-i borra esett, lassacskán szállingóznak már a szakértők által kiválónak minősített 2015-ös évjárat borai. Bordeaux csak kicsit kevésbé ingoványos talaj, mint Burgundia, az évjáratok és a területek vagy pincék behatóbb ismerete nélkül itt is elég könnyű bakot lőni, bár olcsóbban is lehet jó borhoz jutni. Nem állítom, hogy komolyabb tapasztalattal rendelkezem ezen a téren, így ha bordeaux-ira ácsingózom, első szűrőként csak jobbnak mondott évjáratokkal próbálkozom és igyekszem a kiszemelt birtoknak/bornak is alaposabban utánajárni. A pénztárca meg gyorsan behatárolja a lehetőségeimet. :) A fenti megfontolások alapján a jelenleg 500 hektáron 9 birtokot tömörítő, közel 180 éves múltra visszatekintő Dourthe egyik birtokbora relatíve kockázatmentes megoldásnak tűnt: borvidéki szinten nem drága, és eddig még egyik megvásárolt palack sem okozott csalódást, 2015 pedig ugye, mint említettem jó évjáratnak minősül. A Chateau Pey La Tour 1990-ben került a vállalkozás tulajdonába, jellemzően 1 fehér, 1 rosé és 3 vörös kerül tőlük forgalomba, ez a három vörös közül a középre pozicionált tétel. 
 

A 2017-es év utolsó posztja a blog szerzőinek idén kóstolt külföldi kedvenceit gyűjtötte csokorba. Akovnál szinte teljes a franciák sikere, egyetlen olasz ikon férkőzött csak soraikba. Drbarta kedvenc borai legnagyobb számban szintén Franciaországból érkeztek. Rszabi nem hazudtolja meg magát, szokás szerint sok Valpolicella-termelő borát megtaláljuk a kedvencek között. Ungert listáján szám szerint északi szomszédaink és a franciák találhatóak meg legnagyobb számban, olasz és osztrák borokkal kiegészülve. Nálam idén többnyire a német rieslingek vitték a pálmát, de a legtöbb bor az én listámon is francia. Szóval, nálunk Franciaország nyerte a nem létező versenyt, de a  lényeg az, hogy idén is sok jó bornak örülhettünk.
Alább a részletes listák, természetesen várjuk az olvasók kedvenceit is, mi pedig ezúton is kívánunk boldog új évet minden borrajongónak! :)

Sok bevezetőt nincs mit írni. Összejött néhány témába vágó borocska, majd miután kipattant a fejemből a kóstoló gondolata még szereztünk hozzá néhányat, hogy sor legyen.

A tematika tehát épp annyi, mint a címben szerepel, évjárat-megkötés nincs, 2009-től egészen 2015-ig találni fogunk borokat.  Annyit próbáltam még megtenni, hogy nagyjából azonos polcról válogattam, kb. 25-35 Euro környékéről több-kevesebb sikerrel.

Vakon kóstoltunk:

Tavaly decemberben volt szerencsém a legendás évjáratban szüretelt, „százpontos” Château d'Yquem 2001-hez, ami óriási csalódást okozott (nem csak nekem). A bor egyszerűen fáradt és keserű volt, frissen felnyalt kórházi folyosóra emlékeztetett. A kóstolót szervező Szokolai Máté (Wineporn) bátorkodott visszaküldeni a pincének a palackot, akik néhány héttel később jelezték: a problémát a dugó okozta (érzékszervileg dugósság fel sem merült), de többet nem árultak el. Helyette viszont küldtek egyet a kurrens évjáratból. Mivel sem előtte, sem utána nem volt alkalmam Yquemet kóstolni, nagy várakozással néztem az újrázás elébe. Nem akarnék nagyon előre szaladni, de a mennybemenetel ezúttal sem volt felhőtlen…

Tavaly novemberben már hírt adtunk a Fill the Winebox koncepciójáról és bemutató kóstolójáról. A kereskedés alapítói azóta sem tétlenkednek, folyamatosan új irányokba tapogatóznak, igyekeznek bővíteni a kínálatot, több fronton is. Továbbra is cél Magyarországon kevéssé ismert borvidékekről, illetve termelőktől jó ár-érték arányú borok forgalmazása - ebben a szemléletben már most elég szép portugál választék alakult ki a kereskedésnél - de az olasz és német borok felé is nyitni akarnak. Újdonságként egy nagy név boraival is megpróbálkoznak a tulajdonosok, ez pedig nem más, mint az ikonikus priorati pince, a Clos Mogador, amelynek két bora is elérhető a webshopban. Végül, de nem utolsósorban, magyar borokat árusítását is tervezik a közeljövőben, várhatóan itt is a kisebb, kereskedelmi forgalomban nehezebben elérhető pincékre koncentrálva.
A Fill the Winebox csapata nagyjából negyedévente tart bemutató kóstolókat - "MiniVino"-kat - ahol a látogatók megismerkedhetnek a szerteágazó szortiment egyes boraival, így kaphatnak egy átfogó képet a kereskedés kínálatáról. A februári kóstoló beszámolója következik most.

Rendkívüli bátorság kell ma ahhoz, hogy valaki egy új borkereskedést indítson el a hazai piacon. Ennek több oka is van. Egyrészt a magas hozzáadott értékű, drága/drágább boroknak szűk itthon a kereslete, másrészt minden vertikum, kezdve a barátságosabban árazott magyar boroktól, folytatva a kézműves, majd természethű termékekkel és befejezve a külföldi fine wine csúcsszegmenssel, szinte minden többszörösen lefedett. Aki ebbe az arénába be akar lépni, annak fel kell kötnie a gatyóját és mivel szinte már nem lehet újat mondani, valami plusszal érdemes csak próbálkozni. Ezt célozza három barát, akik nemrég indították el a beszerzési közösségszervezést megcélzó, külföldi borok kereskedelmével foglalkozó „Fill the Winebox” c. vállalkozást, amelynek bemutató kóstolójára hívtak el bennünket.

Bordeaux-i borokat valahogy nagyon ritkán vásárolok, annak ellenére, hogy az itthon elérhető kínálat igen széles, a csúcsbirtokok méregdrága boraitól a néhány hiperben is elérhető pénztárca-kímélő megoldásokig mindenféle árkategóriából lehet válogatni. Hosszú ideje készültem már egy komolyabb kóstolóra, ami nagy nehezen össze is jött, egy igen fülledt május végi estén. A kudarcélmény lehetőségét igyekeztem a minimálisra csökkenteni, ezért csak az utóbbi évek legjobbjának mondott 2010-es évjáratból válogattunk és bár néhány nevesebb birtok borai is bekerültek a sorba, egy palacknál sem szaladt 10000 forint fölé az ár. 

A Szokolai Máté és Kazinczi Zsuzsi által fémjelzett Winepornról már korábban írtunk (itt és itt). Most egy különlegesen érdekes, és nálunk szinte hozzáférhetetlen sor keretében szondázhattunk öreg(ebb) bordeaux-i tételeket. Az évjáratok ugyan nem a legjobbak, nem makulátlanok, de azt hiszem, így is megnyalhattuk minden ujjunkat akár háromszor is. Végül a valóság rántott vissza bennünket a földre, és megint kiderült, hogy a TCA bizony nagyon-nagyon rossz dolog…

Az év első néhány hete a borkóstolók szempontjából meglehetősen nyugodt időszak, nem csoda, ünnepek után mindenkinek kell egy kis pihenő. Ebből a szempontból nekem már a december is csendesen telt, ami bor elfogyott otthon, barátoknál, családnál, az elfogyott, de nem nagyon mentem elébe a borkóstolásnak. Az újévet viszont csak el kell kezdeni valahogy, én idén először a Drop Shopban ugrottam fejest a borvilágba. Képzeletben tettem egy nagy kört Európában, Olaszországban különöset sokat időztem és egy kis új-zélandi kitérőt is beiktattam. Nem bántam meg...

November vége van, lassan itt a tél, ha a borfogyasztást szigorúan szezonális tevékenységként végezzük, akkor most eljött a testesebb vörösborok ideje. Ennek megfelelően a Winelovers novemberi rendezvényén a bordeaux-i fajtáké a főszerep. A jól bejáratott Corinthia Grand Hotel Budapest emeleti termeiben kiállító magyar borászatok mellett néhány borkereskedő, és horvát borászat is színesítette a kínálatot.

Valóban ritka, hogy egy helyen ennyi pincészet mutatja be az elsősorban vagy kizárólag cabernet franc, cabernet sauvignon, merlot trió tagjaira építkező házasításait, vagy három fajta valamelyikéből szűrt fajtaborait, úgyhogy a magyar vörösbor-fetisiszták igazi Kánaánja volt ez a kóstoló. Nem sorolnám magam ebbe a táborba, de mivel a tavalyi kóstolót kihagytam, így én is kíváncsian vártam, mit hoz ez a szombat délután-este. A várakozásba némi félelem is vegyült, a hazai bordeaux-i házasításokkal kapcsolatos tapasztalataim ugyanis erősen vegyesek, és ettől függetlenül is tartottam tőle, hogy az április kékfrankos-szemléhez képest kevesebb izgalmat tartogatnak majd a borok. Mint kiderült, aggodalmam nem volt alaptalan...
Tény, hogy a magyar borászatok is egyre inkább nyitnak a gyümölcsösebb, jobb egyensúlyú borok felé, de ez a kóstoló is bizonyította, hogy máig nem sikerült teljesen kitörni a sok hordó-magas alkohol-túlzott extrakció Bermuda-háromszögéből. A fentiek mellett az illó és a brett is belerondított itt-ott a képbe, így aztán nem volt könnyű egyszerre teljesen tiszta, gyümölcshangsúlyos és jó egyensúlyt mutató, pláne elegáns bort találnom. Az izgalomfaktor is hiányzott a mezőny nagy részéből, már persze, ha a fenti tényezőket nem soroljuk oda. Biztosan megvan ezeknek a boroknak a rajongótábora kis hazánkban, és a borok nagy része itthon talál gazdára, de én valahogy nem kaptam kedvet, hogy komoly összegeket fektessek a hazai "bordó blend"-ek felhalmozásába.
Egyre gyakrabban érkeznek hírek magyar vörösborok szép nemzetközi szerepléséről, ami jó dolog, de összességében véve sem a különleges termőhelyi jelleggel, sem a minőséggel, sem az árral nem tudnék sok külföldit meggyőzni, hogy az akármelyik másik országból származó merlot/cabernet helyett miért a magyart kellene választania. Persze kivételek akadnak, de számomra ez a kóstoló is bizonyította, hogy ha jól elkészített és esetleg érdekes magyar vörösbort akarok inni, például egy kékfrankossal az esetek nagy részében (árban és ár-érték arányban szinte biztosan) valószínűleg jobban járok.

Az Új-zélandi Trinity Hill borászat Drop Shopban tartott bemutatója után John Hancockkal volt szerencsém beszélgetni. A nem éppen szokványos, csapongó kérdéseimre adott válaszokat az alábbiakban olvashatjátok.

Az idén nyáron annyira kemény volt a klíma, hogy csak egy rosé kóstolóra futotta kis társaságunkkal. Mentségünkre legyen szólva, ha már rosé, akkor nem akármilyen sort sikerült összeverbuválni. Szar rosét már mindannyian ittunk persze, roskadoznak tőle a boltok polcai, sem most, sem korábban nem voltunk ezekre különösebben kíváncsiak. A skála másik vége már érdekesebb, de nehezen beszerezhető és persze drága is. A rosékirályt kerestük tehát, és igen, igen, Dúzsi Tamás nincsen a sorban. Van viszont helyette más, természetesen megint a franciák. Nézzük!

Nem vagyok egy Bordeaux-fan. Úgy szoktam ezt állítani, hogy valójában eddig vajmi keveset kóstoltam onnan. Igazából nem azt akarom felvezetni, hogy amíg nem volt meg a Lafite , a Petrus meg a társai addig miért is fogalmazok meg ilyesmiket, inkább az kezdett el érdekelni, hogy lehet-e onnan is jópofa dolgokat szerezni annyi pénzért, amennyiért máshonnan már határozottan igen. A nem kevésbé drága Burgundia nálam már bizonyította, hogy akkor is meglelni olykor a varázst, ha nem ragaszkodunk a legelitebb appellációkhoz, termelőkhöz. Most ennek a mintájára vajon mi történik, ha Bordeaux-ból némi utánajárással megfizethető áron kevésbé felkapott körzetek megbízható termelőitől, vagy jelentősebb körzetek feltörekvőbb, még kevésbé befutott borászaitól választunk borokat . Így tettem, a biztonság kedvéért csupa 2010-est, meg 2009-est, ugye ezek voltak az elmúlt évek legjobb évjáratai. A borokat a www.karl-kerler.de oldalról rendeltem. Szeretem azt a helyet, sok languedoc-i és rhone-i bort rendeltem már onnan, ezekben a kategóriákban is kifejezetten jellemző rájuk a fenti ismérveknek megfelelő termelők, borok jelenléte, így gondoltam hátha Bordeaux-t illetőleg sincs másképp. Nézzük az első versenyzőt.

Fronsac jobb parti körzet, Pomerol közvetlen nyugati szomszédságában. Szőlőtermesztési hagyományai egészen a római korig nyúlnak vissza. Érdekesség, hogy még a 18. század végén, illetve a 19. század elején is nagyobb renoméja volt, mint akár Pomerolnak, vagy Saint-Émilionnak. Persze ma már hozzávetőleg sincs akkora jelentősége, mint az említett sztárkörzeteknek, de épp ezért érdekes lehet jó vételeket vadászni. A Chateau La Vieille Cure Parker szerint az appelláció top 2-3 birtokának egyike. A Chateau történelmének legújabb szakasza 1986-ban kezdődött, amikor két amerikai Bordeaux-fanatikus befekető megvette és tetőtől talpig felújította, korszerűsítette. Az ültetvények jelentős részét újratelepítették, de vannak még számottevő mennyiségben öreg tőkék is, akár 100 éves korig. 75% Merlot, 22% Cabernet Franc, 3% Cabernet Sauvignon. Ez a bor Parkernél 91-93 pontig futotta. 24 Euroért kevés bordói mondhatja el magáról.

Nyílt illat, tiszta, érett, sőt már-már enyhén lekváros hatású sötét gyümölcsökkel, leginkább szilva és feketeribizli. Mellettük grafitra, földességre emlékeztető jegyek, illetve a hordó külön megér egy misét. Elég sokféle fűszerre lehet asszociálni a jelenlététől, van, hogy picit toastos, van hogy egy kis bourbon vanília villan, van hogy némi fahéjas-szegfűszeges fűszeresség ugrik be, egyik jegy sem domináns. Mennyiségileg véletlen se akarnak háttérben maradni, de stíluson belül gondolkodva partiban vannak az alapanyaggal. Közepesnél nagyobb test. Nem bombasztikus, de határozottan telt ízű. Első nekifutásra közepesen tömör anyag, kifejezetten lekerekedett részletekkel, a vártnál kicsit puhább tanninokkal, de remek egyensúlyával abszolút kész, fogyasztható, másfelől viszont már-már újvilágiasan modern, kicsit arctalan benyomást tett. Szellőzés után, leginkább másnapra tartás terén mutatott fejlődést. Szilárdabbnak, strukturálisan is eggyel komolyabbnak tűnt, így stílusban is nyert némi bordóias karaktert. Közepesnél hosszabb. 6 pontot simán megér, legjobb pillanataiban még egy plusz jelet is hozzáírhatunk, de komolyabban nem mozgatta meg a fantáziámat. (88)

Miközben az öreg borokról értekeztem, a Drop Shop már a Muzeális Borok Éjszakáját hirdette. Az egyre népszerűbb Múzeumok Éjszakájának ötletéből táplálkozó kóstolón tízévesnél idősebb csúcsborokat mustrálhattunk. A koruknál fogva ritka és nehezen hozzáférhető palackok szétpoharazása egyrészt példaértékű a borbáros szintéren, másrészt pedig fene mód élvezetes a hozzám hasonlónak. Szóval, aki ott volt, feledhetetlen élvezetekben lehetett része, annál is inkább, mert a borok többnyire teljes hangerővel énekeltek és az ilyenkor sanszos gyökérnap messze elkerült bennünket.

Az idei VinCE talán legérdekesebb programjának a Pontet-Canet vertikális ígérkezett. Példátlan, hogy egy ekkora bordeaux-i név ennyire kiadós kóstolót tart Budapesten. A jegyek menetrend szerint, hosszú hetekkel a rendezvény előtt már elfogytak, így a részvétel csak kevesek öröme lehetett. Szerencsére sikerült bejutnom, így most hosszan tudósíthatok az év minden bizonnyal egyik legjobb kóstolójáról. És még csak március van!