Szemes József boraival a 2010-es évek elején sokkal gyakrabban találkoztam, hogy azután a borászat tűnt el egy kicsit vagy csak a személyes táguló borhorizontomba veszett bele, már nem tudom. A közel 10 évre elengedett fonalat az utóbbi években kezdem fel-felkapni, bár ez évente nagyjűból még mindig évi 1 palackot jelent. Ahogy Szemes József, úgy a portugieser is lekerült a radaromról, ami leginkább a korábbi évek rossz tapasztalataira vezethető vissza. Vannak persze, akik komolyan veszik a fajtát és nem csak egyszerű újbor-alapanyagot látnak benne, de egy ideje megint elkerültek a portugieser-élmények. Ez a Szemes Portugieser viszont betalált, régen akadtam bele ilyen jó oportóba - igaz, a fent említett okok miatt szűk merítés áll rendelkezésre viszonyítási pontként.

Ha kizárnánk az összes széles körben elterjedt nemzetközi fajtát meg a Kárpát-medencei fajtákat is, és a maradékból kellene kedvenc fehér szőlőfajtát megjelölnöm, nálam biztosan az albariño lenne a favorit (na jó, az assyrtiko is esélyes, csak ahhoz ritkán jutok hozzá). Összejött már egy egész sor 2024-es albariño a gyűjteményben, ami csak kóstolásra vár és terepszemle közben kiderült, hogy van két tétel, amiből tartalék palackom is van. Történetesen mindkettő ugyanazon borászat, a Pazo do Mar, azon belül is a Veiga da Princesa birtok bora, úgyhogy adta magát, hogy összekóstoljam őket.

Augusztusban két napot töltöttem barátokkal Badacsonyban, nem kifejezetten a borkóstolás volt a túra célja, de azért jutott idő rá. Nem a legjobb napot és napszakot választottam, egyrészt nappal nagyon meleg volt, másrészt kedden egyébként is a legtöbb borászat zárva van. A baráti találkozó előtt azért egy gyors kóstoló erejéig beugrottam a Pátzay Borbirtok kertjébe, úgysem jártam még náluk. Egy 6 tételes kóstolóra neveztem be, a hőség és az időhiány miatt ez villámrandi volt, de kaptam egy kis áttekintést a portfólióról.

Sike Balázs egyik kedvenc szőlőfajtája a sauvignon blanc, nem véletlen, hogy általában két bort is készít belőle. Az egyik a Skizo borcsalád részét képezi és több helyről (2025-ben Badacsonytördemicről, Lesencfaluról és Kőröshegyről) származik az alapanyag, a másik kizárólag badacsonyi szőlőből készül és a borász saját nevét viselő széria tagja. Amennyire vissza tudok emlékezni, nekem sokszor a Skizo Sauvignon jött be jobban, a Sike Balázs név alatt futó bor a fajta zöldebb, hűvösebb, kevésbé gyümölcsös arcát mutatta. 2025-ben fordult a kocka. Idén tavasszal a Badacsony New Yorkban alkalmával még tartálymintaként kóstoltam ezt a bort, Balázs büszkén mutatta meg, és remélte, hogy a bor majd palackba letöltve is szépen megőrzi intenzitását és gazdagságát. Augusztusban két napot Badacsonyban töltöttem baráti társaságban is ebből a borból is elfogyott egy palackkal. Jelentem, szépen megőrizte a tavaszi formáját.

A harmadik 2026-os külföldi egyveleg erősen fehérbor-hangsúlyos lett, hozzávetőelegesen 2:1 a fehér és a vörös tételek aránya. Az itt szereplő első hat bort Bortársaság fine wines nemzetközi fehérboros eseményén kóstoltam, azegyveleg vége felé található borok pedig a Wein&Co. választékából származnak.

Az idei harmadik magyar és külföldi egyveleg jegyzeteinek összeszedésével alaposan megcsúsztam, nagyjából a tavasz második felében és a nyár első felében kóstolt borok tartoznak ide. A meleg napok beköszöntével erősen a fehér borok felé billent a mérleg nyelve, a vörösek közül maradtak a könnyedebb darabok és persze néhány rosé is bekerült a válogatásba.

Pár hete A Művelt Alkoholista hasábjain jelent meg alföldi merlot-tól egy nagy ívű és lelkes írás az Osváth Pincéről és boraikról, ami alaposan felcsigázta a már egyébként is meglévő érdeklődésemet. Osváth Istvánt még a Szent Donát előtt a Veritas borkereskedésből ismerem személyesen, boros rendezvényeken rendszeresen összefutunk és beszélgetünk, amennyire van lehetőség. Ehhez képest a boraival kapcsolatban alaposan le vagyok maradva, jó 5 éve kóstoltam utoljára Osváth bort, a 2020-as Kékfrankos Sillert, amire úgy emlékszem vissza, hogy rendben volt, de nem nyűgözött le. Még tavasszal vásároltam néhány Szent Donát bort Istvántól, és akkor egyúttal már a saját 2025-ös boraiból is vettem 1-1- palackkal. Azóta hónapok teltek el, de egy kellemesebb nyári napon végre két palackból kirepült a dugó.

Ismét egy vermentino duó következik a borpáros sorozatban, a francia-olasz rangadó után ezúttal két olasz tételt kóstoltunk egymás mellett. Mindkettő Toszkánából és a 2024-ből származik, árban pedig feljebb léptünk az előző vermentino kettőshöz képest. Mindkét tétel elérhető itthon is, nemrég volt évjáratváltás, már a 2025-ös kiadások vannak a polcokon.
Az Antinori borbirodalom Bolgheri-ben található birtoka a Tenuta Guado Al Tasso, ahol természetesen a vörösborokra helyezik a hangsúlyt, de készül itt egy fehérbor is, vermentio-ból. A La Spinetta családi birtok Piemontból indult, de 2001-ben Toszkánában is alapítottak egy testvérpincészetet, ez a Casanova della Spinetta, itt is egy fehérbor készül, vermentino-ból.

A hosszú bevezetőt ezúttal megspórolnám, Györgykovács Imréről úgyis sokszor sokan leírtak már minden szépet és jót. Két és fél éve személyes tolmácsolásában is volt szerencsém meghallgatni sok történetet és időben ide-oda utazni az évjáratok és szőlőfajták között.
Györgykovács Imrénél a tramini és a Somló együttállása olyan szinergiát eredményezett, amilyet ritkán tapasztalok, különösen annak fényében, hogy egyébként nem vagyok a fajta nagy rajongója. Ennél a bornál azonban a termőhely, a szőlő és a borász közösen valami egészen különlegeset tudnak létrehozni. Nem minden évjárat egyformán jó, természetesen, nagy vonalakban érvényesült az a Györgykovács-ökölszabály, hogy a páratlan évek borai általában jobbak.
Ez a vertikális szinte a véletlennek köszönhető, pár hónapja az otthoni készlet rendezgetése közben derült ki, hogy a legutolsó három évjáratból félretettem 1-1 palackot. Vendéglátónk kipótolta a sort egy régóta őrizgetett 2010-es kiadással, így egy nagy ugrással azt is meg tudtuk nézni, hogyan érhet ez a bor hosszú távon.

Újra korábbi évjáratú kékfrankosokról írok, ezúttal két neves osztrák termelő kapcsán, akik nagyjából 25 éve alakítják a blaufränkisch történetét. Roland Velich és burgenlandi borászata, a Moric talán a legismertebb név nemzetközi viszonylatban. Velich révén elévülhetetlen érdemeket szerzett az osztrák kékfrankos felfuttattásában, bár legutóbb egy egészen furcsa ügy kapcsán szerepelt a borsajtóban. Dorli Muhr szülőföldjén, Carnuntum kevésbé ismert borvidékén járatja csúcsra a fajtát, a birtok mellett Wine+Partners néven egy tanácsadó céget is vezet.
A két borászat belépő kékfrankosai kóstoltuk a 2021-es évjáratból. Már ezek a "belépő" kategóriás kékfrankosok is nagyon magas minőséget képviselnek és ez bizony az árcímkéken is tükröződik.

Elhunyt Garamvári Vencel, a Garamvári Szőlőbirtok alapítója, a magyar bor- és pezsgőkultúra egyik meghatározó alakja, 2006-ban az Év Bortermelője. Nyugodjék békében!

A fotót a Garamvári Szőlőbirtok facebook-oldaláról metszettem.

A "chilled red" divathullám az utóbbi időben egyre szélesebb körben terjed, potenciális válaszként a csökkenő vörösborfogyasztásra és a könnyedebb, gyümölcsösebb borok felé forduló fogyasztói közízlésre. Mert milyen egy jó vörösbor, aminek jól áll a hűtés? Gyümölcsös, könnyed, jó savakkal, alacsony alkohollal, visszafogott hordóval, nem túlzó tanninnal. Július egyik hűvösebb napján pont ilyen borokat kóstoltunk. A válogatás összességében jól sikerült, a boroknak tényleg jól állt a hűtés, bár a két komolyabb tétel egyébként normális vörösboros hőmérsékleten is szépen muzsikál.

Négy országból válogattam össze a mini kóstolósort. Magyarországot a Szent Donát képviselte egy vörös házasítással, a Tihanyi-félszigetről. Spanyolországból, azon belül Mallorcáról, helyi szőlőfajtákból készült könnyű vöröset választottam, a Vinicola 4 Kilos-tól. Ausztriából a Burgenland borvidékén tevékenykedő Weingut Kirchknopf könnyű vörös házasítását hoztam (amely valamiért szimplán csak Weinland megjelöléssel került forgalomba). Portugáliából, Bairrada borvidékéről érkezett az utolsó versenyző, a legendás Niepoort tulajdonában álló Quinta de Baixo birtokról, a helyi baga szőlőfajtából.

Nyáron kóstoló-uborkaszezon van, de a Kálvária Pincében nem állt meg teljesen az élet. Július végén Szilágyi László, a Gizella Pince tulajdonosa és borásza volt Kézdy Dániel budakalászi pincéjének vendége. Már hagyománynak számít, hogy évente egy ilyen kóstolóra sor kerül, bár én legutóbb 2023-ban tudtam részt venni. A Gizella borokat ugyan rendszeresen kóstolom, de Kézdy Dánielnél az aktuális tételeken túl mindig előkerülnek régi évjáratok is a pince mélyéről, most sem volt ez másként.

Nincs egy hónapja sem, hogy egy közel 20 éves, szépen érett tokaji bort kóstoltam, lamentáltam is rajta, hogy milyen ritka alkalom az ilyen, erre a múlt héten ismét hasonló élményben volt részem. Ráadásul duplán, a Szepsy Pincétől egy száraz furmint és egy édes szamorodni volt a két "áldozat". A két régóta érlelt palack Kézdy Dánielnél került elő, a Kálvária Pince kincseket rejtő egyik ágából. A Szepsy Szent Tamásnak ezt az évjáratát egyszer kóstoltam, több, mint 10 éve (az a palack sajnos nem volt túl jó formában), a Dániel Szamorodnit pedig sohasem.

A Szepsy Szent Tamás Furmint 2006 még a tokaji száraz furmint hőskorából származik, a borvidék termelői ekkortájt kezdtek igazán a dűlős száraz tokaji borok bűvkörébe kerülni, a hangsúly még inkább a koncentrált, testes, erőteljes borokra helyeződött. A Dániel Szamorodni 2003 abból a szempontból is érdekes, hogy vele párhuzamosan ebből az évjáratból készült Szepsy Cuvée is, amelyet 2007 után teljesen felváltott a pincénél az édes szamorodni.