Kétségkívül kockázatos vállalkozás gyanútlan fogyasztóként évjáratmegjelölés nélküli édes likőrfehéret inni Görögországból. Az ugyanakkor, hogy egy széleskörben elterjedt diszkontlánc a hátcímke alapján legalább négy nemzet – történetesen Lengyelországról, Romániáról, Szlovéniáról és szerény hazánkról van szó – piacán lát releváns fogyasztói igényt a sztoriban, adhat okot némi reményre.

Minden bizonnyal engem is ez motivált, amikor néhány hónappal ezelőtt leemeltem a polcról ezt a görög muskotályt. Tekintettel arra, hogy egy tizenötös szesszel felturbózott fehérbort ritkán nyitok szólóban, a kóstolás egészen mostanáig húzódott, míg végül be tudtam dobni a palackomat egy blogközi négykezes vasárnap estébe. Meglepő, de csalódásmentes élményben volt részünk.

Az történt, hogy többéves lemaradást halmoztam fel a Balaton északi partján található Monoszló alappincészetével kapcsolatban. Miközben nappali alapszakos egyetemi éveim végén rendszerint nagyobb mennyiségben fogyasztottam a Balaton melletti vöröseket, a műfaj egy-két kékfrankostól eltekintve érdeklődési perifériámra került. Eközben persze a nyolc és fél hektárnyi területen üzemelő Liszkay Pincészetnél sem állt meg az élet, sőt. Bár jelenleg a legnagyobb hazai kereskedő polcán ez az egyetlen kékcímkés tétel keres új gazdákat, a hivatalos honlap szerint jelenleg is hatféle vörös-, egy fehér- és egy rozébor igyekszik képviselni az úgynevezett kínálatot. Már amennyiben feltételezzük, hogy a közösséginek mondott média által uralt világunkban egyáltalán foglalkozik valaki a pincehonlap alkalomszerű frissítésével.

A címszereplő cabernet franc mindenesetre nemcsak rendhagyó kékségével, hanem azzal is igyekszik felhívni a fogyasztóközönség figyelmét, hogy a fajta itthon megszokott stílusrendszerével szemben sosem látott hordót. Eképpen pedig remény van némi frissességre, valamint annál több gyümölcsre is. Bár a remény közel sem garancia semmire sem, ezúttal mégis mindenfajta előzetes várakozásom teljesült. Hozzá is teszem gyorsan: nem tettem túl magasra azt a bizonyos képzeletbeli lécet.

Néhány héttel ezelőtt a szlovák közszolgálati rádió önnönmaga székházáról nevet kapott Nočná pyramída, azaz Éjszakai Piramis című, késő estébe hajló interaktív riportműsorának vendége volt Dorota Pospíšilová, aki bár itthon kevésbé számít közismert személyiségnek, északon mégis megannyi helyi fajta megalkotása kötődik a nevéhez. Bár minden bizonnyal a Dunaj a leghíresebb közülük, visszapörgetve a blog időkerekét világosan látható, hogy termelőtől függetlenül nem kifejezetten tudtunk érte lelkesedni, akáhányszor és akármilyen kontextusban is találkoztunk vele. Én persze továbbra is kutatom, hogy mi lehet a szőlő elvitathatatlan belpiacos sikerének titka, ezért időről-időre megpróbálkozok egy-egy palackkal, ha úgy adódik.

Úgy tűnik, hogy eredeti terveimhez képest elkésni kényszerültem. Történt ugyanis, hogy hónapokkal ezelőtt kosárba emeltem a Balfon tevékenykedő Franz Weninger akkor még aktuális merlot-ját abból a célból, hogy folytatom a tavaly decemberben megkezdett, eképpen az aktuálisan érdekesnek tűnő kettőezer-tizenötös pinceévjárat szondázását. A palack aztán hánykolódott erre-arra, a lényeg, hogy többszöri megutaztatása és odébbhelyezése ellenére sem távolodott el belőle a dugó. Most, hogy egy tizenhárom munkaórás, finoman szólva is széthajtott nap után – ténylegesen tegnap fogyasztva – szembejött, észrevettem, hogy évjáratváltás történt. Ez bár csökkenti bejegyzésem közszolgálat-jellegét, mit sem változtat azon a tényen, hogy továbbra is kíváncsi vagyok a tizenötös pinceteljesítményre. Így hát ennek igyekeztem utánajárni egy személyesen beragadt merlot szűkebb keretei között. És hát az van, hogy most sem csalódtam különösebben.

Bár a közszolgálatiságra való törekvés fontos dolog, ezúttal mégis teszünk egy rövidebb kitérőt a hazai szemmel átlalánosítva csak ismeretlennek elkönyvelhető Törökországba. Már ami a hazai borfogyasztási szokásokat illeti, turizmussal kapcsolatos aktuális adataim ugyanis nincsenek. Egy biztos: erre a borra bár nem lehetetlen, de kétségkívül nehéz felkészültnek lenni a háttérinformációk tekintetében. Nem is próbáltam mélyebb tényfeltárást végrehajtani, inkább csak arra törekedtem, hogy az élményt megosztva belevessem magam az érzékszervi tapasztalatokba, ezzel alaktíva ki egyfajta véleményt a címben szereplő, ráadásul a magyar szájjal is nyelvtörőnek tűnő öküzgözüről (jelentése: bikaszem). Ami egyébként egy szőlőfajta, a bor pedig kvázi az 1929-es alapítású, belföldi piacvezető-szerepet is betöltő ankarai Kavaklıdere borászat lokálisan népszerű vörösbora. Ezt kóstoltuk meg szombat délután a szabadban, négykezűleg.

Vagy nekem van az átlagnál sűrűbben szerencsém az elmúlt időszakban, vagy a bizonytalanságok, palackhibák elhagyásával tényleg egyre megbízhatóbb borok kerülnek a borbolt-polcokra Ráspi – polgári nevén Horváth József – fertőrákosi műhelyéből. A korábbi évek Kopar-jai után idén márciusban az aktuális Mágus, most pedig az alapzweigelt piacaktuális, majd' öt évvel ezelőtti szüretből származó eresztése győzött meg arról, hogy kockázatcsökkent helye lehet a további próbálkozásnak a pince szélesebb kínálatának tekintetében.

Persze vizsgálódhatunk a pincesztori és -előélet ismerete és emlegetése nélkül is. Ebben az esetben itt egy jó tipp arra, hogy a szűnni nem akaró augusztusi forróságban ne csak fröccsel és sörökkel küzdjünk a túlélésért. Ráspi zweigeltje ugyanis kora ellenére is átlagon felül friss és hibamentes, stílusa tekintetében pedig éppen olyan, amely nem esik nehezére senkinek a harmincöt fokok nyárdélutánjain sem.

Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt számoltunk be az az Éless-házaspár – Tímea és Tamás – igazgatta tállyai borászat fővárosi bemutatkozásáról. A múltidézésért ide célszerű kattintani. Most pedig ismét abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy az időközben négyévnyire szélesedett múlttal rendelkező, úttörő tokaji párosborászat második sajtóbemutatkozásán is részt vehettünk, pontosan ugyanott és nagyjából ugyanúgy, a Costes Downtownban. Bár két alkalomból nem következik egyértelműen a hagyományteremtés, a magunkfajta önző, ingyenélő blogger- fogyasztói szemszögünkből mégiscsak örülünk, hogy hasonló keretek között, szakmai háttérinformációkkal és ételpárosításokkal végigfuthattunk a tállyai pince aktuális kínálatán. A mindenféle sajtóközlemények leközlése helyett pedig idén is szubjektív, de közszolgálatinak látszó tudosítást igyekszünk adni a rendelkezésre álló négy darab kezünk segítségével, alább.

A nyári időszak ideális esetben egy évente visszatérő kéthónapos lehetőség arra, hogy a vizsgák végén, a tömeges szabadságolások alatt időt szakítsunk olyan dolgokra, amelyekkel a tavaszi-őszi egyetemi és munkahelyi kötelességek miatt egyébként kevesebbet foglalkozunk. Ehhez képest mindjárt augusztus van, én pedig a terveimmel ellentétben sokkal ritkábban ragadok borospoharat, a bloghasábjaink töltögetéséről meg inkább ne is beszéljünk.

Adósságok és tervformátumban ragadt tervek tehát vannak, a hátralevő időszakban pedig a telített naptár ellenére is törekedni fogok arra, hogy megvalósítsak belőlük egyet-többet. Ilyen tervmegvalósítás volt a közelmúltban szervezett kötetlen közös borozás is a blog fáradhatatlan éldolgozójával, furmintfannal, amelyet a nyári időjárási viszonyok miatt a négy fal közül a Kopaszi-gát lépcsőire delegáltunk ki.

Értekezni persze arról is lehetne, hogy a helyi (fogyasztó)közönség számára szemmel látható módon szokatlan volt az ötpalackos betevővel, borospoharakkal ücsörgő társaság, de egyrészt már beleszoktunk ebbe a szerepbe, másrészt pedig úgyis az a lényeges, hogy milyen benyomásokat gyűjtöttünk a koncepciómentes borsor palackjainak tartalmát töltögetve. Erről szólna négykezes beszámolónk, alább.

Bár témaválasztás tekintetében túlnyomórészt igyekszünk törekedni a fogyasztói közszolgálatiságra, néha azért előfordul, hogy olyan élmények okán ragadunk billentyűzetet, amelyek egyáltalán nem, vagy csak rendkívül szűk körben reprodukálhatók otthoni körülmények között. Nincsenek kétségeim: egy tieznöt éves mohácsi kadarka éppen egy az ilyen "néha-esetek" közül. Mégis indokoltnak és szükségesnek tűnik említésre méltatni, tekintettel arra, hogy nemcsak kor-, hanem borvidéki- és termelő-szempontból is egyedülálló történetről van szó. És ha már voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy ideális árucsatolás keretei között megajándékozódtam egy palackkal belőle, akkor hát nézzük át gyorsan, hogy mi ez az egész, és hogy milyen formában is van most egy túlkorosnak tetsző underground-kadarka.

Noha Svájc iható arcáról hazai szemszögből érthető okok miatt ritkábban írunk, azért több vendégposztunk is bizonyítja már, hogy érdemes figyelni a különutasként elkönyvelt európai ország borkimenetére is. Ha másért nem, legalább a látókörünk szélesebbre tágításáért. Magyarként nem vagyunk könnyű helyzetben. Egyrészt az ottani árszabás finoman szólva sincsen összhangban az átlagos pénztárcavastagságunkkal, másrészt a hazai kereskedések polcai sem roskadoznak a svájci boroktól.

Az érdeklődők számára tehát marad a rendelés és a személyes látogatás. Nekem ezúttal az utóbbiból jutott egy kisebb időszelet, így a genfi hétvége felé közelítve meragadtam a szabadidőalkalmat és elsétáltam a sarki üzletbe, hogy belekóstoljak a helyi alapszintbe. Bár mondhatni véletlenszerűen választottam, mégis kellemesen csalódtam.

Tömeges jelenségről ugyan még nem beszélhetünk, de a hegyaljai fajtakonzervativizmus kereteit egyre többen és egyre érdekesebb borokkal igyekeznek kísérletezési céllal túllépni. A cél elérésének érdekében bevetett eszköznek pillanatnyilag a pinot noir látszik, ráadásul nem is pezsgőben, sokkal inkább klasszikusan, vörösbor-formában. Egységes irányok persze nincsenek, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a zempléni tájbor-besorolás felvállalásával éppúgy készült már nagy, minőségi-hordós csúcshódító és többnyire csak pult alól poharakba töltődő, vagy éppen csak helyben elérhető garázsvörös is.

Azt nem tudom, hogy a történész-borász Ungváry Krisztián Noirja melyik kategóriát célozza meg, de a körülmények alapján az utóbbira tudok gyanakodni. Már ha abból az aspektusból nézem, hogy a terjesztési csatornák szűknek, a palackszám mindösszesen négyszáz, az ezerötszáz forintos polci ár pedig alacsonynak mondható. Mindez természetesen csak bolyongás a feltételezés-félhomályban, a konkrétumokért inkább megcsavartam a palack nyakát, hogy lehetőségem nyíljon érzékszervi tapasztalatokat is szerezni.

A múlt bugyraiba vissza-visszajárkálva könnyen tűnhet úgy, hogy a Rácz Miklós Tamás vezette diósviszlói kisbirtok tevékenysége láthatatlan, esetleg érdektelen a számunkra. Ezt a zéróbejegyzéses statisztika ugyan bizonyíthatja, de attól még éppen az ellenkezője számít a valóságtól kevésbé elrugaszkodott állításnak, már ami engem illet. Kettőezer-tizenkettő óta ugyanis többször rácsodálkoztam már a háromfajtás – nevek szerint cabernet franc, pinot noir és chardonnay – alapra építkező, évi kilencezer palackos kisüzem tehetségére.

Hogy a villányi gyökerek ellenére nem izomszerű, hanem sokkal inkább feszesebb, érdekesebb és kísérletezőbb borok készülnek arrafelé. Hogy ennek ellenére rendre kellemes borok születnek minimális minőségingadozás mellett, amely a megbízhatóságuk mellett is tudnak meglepetéseket okozni. És ha valami, akkor egy kettőezer-tizennégyből szedett villányi franc, amelynek polci ára alig csúszik a nép-lélektani kétezres összegnél feljebb, szóval ez a bor egészen biztosan alkalmas arra, hogy a kellő előzetes rizikómérlegelés mellett kellemes meglepetést okozzon. Okozott is.

Lelkesebb követőinknek nem szükséges magyaráznom, hogy miért foglalkozok az átlagosnak tekinthető bejegyzésmennyiséghez képest többet a neszmélyi, konkrétabban pedig dunaszentmiklósi illetőségű Kősziklás Borászat anyagaival a heti egyboros kereteim között. Nem a személyes viszony – a pincénél sem jártam soha –, sokkal inkább az átlagnál érdekesebb borokat a stabil megbízhatósággal kombináló munkájuk az,  ami indokolttá teszi a vissza-visszatérést. Működik itt minden a korrektre hangolt rozétól az autentikusabb, szerethetőbb irsain keresztül egészen a január közepén megdicsért, keretfeszegető Szirtig. 

A fajtakísérletező házasítás után ezúttal klasszikusabb tesztalanyt kerestem, és hát keresve sem találhattam volna ideálisabb jelöltet, mint a pince aktuális rajnai rizlingjét. Előismeretek nélkül egy korrekt, árkategóriájában becsületesen összerakott, de arctalan reduktív iskolát vártam volna. Még jó, hogy voltak és vannak előismereteim, így tudtam, hogy nem fogok unalomba aludni a pohár mellett. Kősziklásék rajnaija ugyanis messzire definiálja önmagát a reduktív, uniformizált alapiskolától, helyette inkább lehetőségeihez mérten igyekszik autentikusra hangolva ugyan, de mégis modernizálni a piros-fehér-zöld rajnaispektrumot.

Gál Tibor egri kadarkáival ritkábban volt szerencsém az elmúlt időszakban. Néhány évig rendszeresen, évjáratról-évjáratra vásároltam őket, de egyre kevésbé leltem bennük örömömet. Az elmúlt időszakban pedig a rossz tapasztalatok miatt inkább a próbálkozástól is megkíméltem magamat. Az indok tulajdonképpen egyszerű: éppen azt a kellemes, gyümölcsös-fűszeres, egyenes és letisztult karaktert hiányoltam belőlük, amely miatt úgy általában a hasonló árfekvésű kadarkák után szoktunk nyúlni.

A friss évjárathoz is inkább a kíváncsiság, mintsem a biztos vétel ígérete hozott közelebb. Azt ugyan nem tudom, hogy mi történt az úgynevezett közelmúltban, de Tibor friss, kettőezer-tizenhatos kadarkája úgy tűnik, hogy végre visszafordult arra az útra, amelyen mindig is járnia kellett volna. Ezt persze akkor még nem sejthettem, amikor hétfő délután egy borospohár társaságában bedobtam a 2715. palackot az oldaltáskámba, és az év első tavaszi, szabadtéri borozása felé vettem az irányt.

A Sebestyén Csilla és Csaba által irányított szekszárdi pince viszonylag ritkán szerepel bloghasábjainkon. Nincsen szó semmiféle elkerülési koncepcióról, a dolgok csupán az érdeklődésünk szétszórtsága miatt alakultak így. Bár a pince kínálatának felső szegmenséhez ritkábban van szerencsém, azt azért probléma és gondolkodás nélkül merem állítani, hogy az alapok nem csak ár/érték-, hanem minőségi szempontból is rendben vannak. Tegnap pedig az történt, hogy részben a megbízhatóság miatt, részben pedig a hallgatás megtörése érdekében ránéztem, sőt, rá is kóstoltam a hónapok óta nálam hánykolódó kettőezer-tizenötös kékfrankosukra, hogy egy érdekesebb, de mégsem felsőpolcos magyar vörössel indítsam el a hosszabb hétvégét. Nem árulok el komolyabb titkot, ha előre leírom: kifejezetten jó ötlet volt.

Az elmúlt két év alapján mondhatni, hogy biztosra mentünk, amikor egy közelmúltbeli borozás szélesebbre nyúlt keretei között rápróbálkoztunk Losonci Bálint legfrissebb pinot-jára is. Az eddig begyűjtött tapasztalatok alapján a gyöngyöspatai anyag lényege abban áll, hogy háromezer forint és csavarzár alatt hoz olyasfajta könnyed, a közízlésre nevelt fogyasztók számára is értékszerű vörösborélményt, amely továbbra is rendkívül ritka, már ha a határainkon belül vizsgálódunk. Bár a kettőezer-tizenhatos folytatás alapanyagilag egy kissé más receptet követ az eddigiekhez képest, a végeredmény továbbra is változatlan. A Mátra megy felfelé szépen, ezt az utat pedig kiváló borászok érdekes, egyedi és szerethető borai építik. Pont olyanok, mint ez a pinot noir.

Ténykérdés, hogy balatoni viszonylatokban ritkábban fogyasztunk és emlegetünk érdekes vörösborokat. Pedig van élet az olaszrizlingen túl is, amit egyre több szerethető Csopak-környéki kékfrankos igyekszik alátámasztani. A pincén kívül elhelyezkedő okok miatt komoly dugóproblémákkal küzdő, de amúgy csodálatos-fantasztikus Homola-frankos után itt egy könnyebb, de nem kevésbé kedvelhető anyag a helyi veteránnak számító Jásdi Istvántól is. Ráadásul hibamentesen, csavarral zárva.

A pince eddig emlékeim szerint csak franc-keretek között próbálkozott tágítani a színspektrumot, ez tehát az első próbálkozás a fajtával. Ami ráadásul hivatalosan csak nulladik, hiszen az alapanyag még nem saját. Ennek ellenére már most sem csak ígéret, sokkal inkább biztos választás.

Egyre inkább vagyok úgy, hogy ha már mindenképpen bikavér, akkor ízléseim-kezeim inkább Szekszárd, mintsem Eger felé igyekeznek ösztönszerűen hajlani. Bár a kategória még mindig inkább csak egyfajta beváltásra váró kétborvidéki ígéret, néha pedig sajnos csak káosz és bizonytalanság, akad azért közöttük néhány érdek nélkül szerethető, és ezeket egyelőre többnyire délen érdemes keresni. Ha az ár szempont, akkor ezúttal egy alapszintű bika csapott össze a középkategóriával. Ha a pénzügyi kérdéseket figyelmen kívül hagyjuk és csak az érzékszerveinkre hagyatkozunk, akkor a két bor nagyjából egy kategóriát képvisel, ezt pedig többnyire a tisztességes hétköznapi semmiextra-vöröseknek szoktuk hívni. Borként tulajdonképpen szerethetők, de nem visznek közelebb a bikavér-megfejtéshez. Már ha egyáltalán létezik ilyen fogalom.

A neszmélyi székhellyel rendelkező Kősziklás Borászat átlagon felül vált érdekessé az elmúlt években, és ez elsősorban a boraik stabil, megbízható és szerethető minőségének, mintsem valamiféle megalapozatlan prekoncepciónak köszönhető. Azt is elmondom, hogy szerintem miért.

Egyrészt égető szükség volt már olyasfajta megbízható minőségű, de ugyanakkor a tapasztaltabb ízlésűek figyelmét is felkeltő, szerethető borokra, amelyek szöszölés és túlelemzés nélkül is beválnak bárhol és bármikor, másrészt és mellékszálon pedig még egy kevesebb figyelmet kapó borvidék zászlaját is képesek egyre magasabbra emelni. Ez pedig nemcsak Neszmélynek és Komárom-Esztergom megyének, hanem az egész országnak is előnyére válhat, válik.

Aki még nem tette, vesse bele magát az alapszintbe nyugodtan, a rizlingszilvánitól az irsain keresztül a sauvignon blanc-ig élvezetes és szerethető majdnem minden, ami a pinceajtón túlra kerül. Én most léptem egyet felfelé és az alapszinteket elhagyva rápróbáltam egy nemzetközi fajtákból összeszűrt Kősziklás-házasításra. A stílus ugyan más, de a minőség-megbízhatóság még a Szirt esetén is változatlan maradt.

A Lidl nemzetközi borkínálata szerencsére már évek óta stabilan bizonyítja, hogy nemcsak érdemes, de szükségszerű is kiemelt figyelmet fordítani rájuk a hazai hiperek szegényes, sokszor ötlettelen, érdemi lehetőségeket, alternatívákat nem kínáló terepén. Írtam már fehérről, vörösről és proseccóról egyaránt. Nem arról van szó, hogy csúcsostromló világklasszisokat lehet a hétvégi bevásárlással összekötve a heti élelmiszer közé pakolni. Inkább csak az van, hogy széleskörű és minőségi betekintést nyújtanak a nemzetközi borok világába. Ráadásul mindezt sokszor nevetségesen jó ár/érték-arány mellett teszik meg. És mivel a hazai közízlés és -vélemény jellemzően elmaradottabb a nemzetközi helyzet fokozódásának tekintetében, ezek a borok missziószerűen nyitnak ablakot a világra mindenkinek, ha éppen úgy van a szándék. A polcaikat én is rendszeresen és kitartóan szondázom, így történhetett meg, hogy az év végén puszta kíváncsiságból a kosárba emeltem a címszereplő spanyol vöröset. Másnap a nyakára is hágtunk, ráadásul kifejezetten elégedettek is voltunk azzal, amit a palackban találtunk.

A nem túl stabil, de létező gyakorlati tapasztalataim alapjára helyezkedve állítom, hogy nincsen túlkínálat a magyar színekben induló, érdekes és emlékezetes syrah-mezőnyben. A kereshető-adható indokok szokásszerűen sokfélék, de a legnyomósabbnak talán azt érzem, hogy a fajta egyfajta jogos hangsúlyhiánnyal küzd. Jogos, hiszen vannak sokkal egyedibb és megbízhatóbb fajtáink is, amelyek több figyelmet és erőfeszítést kapnak, érdemelnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a sztori kudarcra van ítélve, mi is futottunk már bele izgalmas villányi és mátrai palackokba. Hasonló élmények után kutakodtunk most vasárnap is, amikor véletlenszerű tematikát találva összegereblyéztünk három palack tizenötös magyar syrah-t, hogy a délutánt lekísérve segítsenek a syrah-képem egyfajta aktualizálásában. Röviden az van, hogy három palackot, három stílust és három lépcsőfokot kaptunk. Persze akad hosszabb vélemény is, de csak a továbbkattintás után.

Az van, hogy miközben elfelejtettem odafigyelni a szekszárdi borhelyzet alakulására, a borvidék egyik legfrissebb, legmodernebb pincevállalkozása komolyabb ráncfelvarráson esett át. Lajvérék letisztult logót, áttekinthető weboldalt és új címkestílust kaptak. Utóbbi nemcsak passzol a nagyobb léptékű, de üzenetszinten is a minőséget képviselni igyekvő vállalkozás kommunikációjához, de végre nem rácsodálkozással kevert szánalmat, hanem sokkal inkább érdeklődő vásárlási szándékot vált ki az értékesítési szándékkal megcélzott fogyasztóból. Ez pedig fontos szempont. Nyilvánvalóan mindezek következménye, hogy úgy három héttel ezelőtt egy hosszabb borozást megelőzően mi is leemeltünk egy palackkal a pincészet kettőezer-tizenötös házasításából. Azt nem tudom, hogy a már-már megmosolyogtató szinteket ostromló fine wine-kinyilatkoztatás a címkén mégis miféle indokoltsággal van megtámogatva, de az biztos, hogy mi komolyabb attrakciót nem, egy korrektül összepakolt, finom vörösbort viszont kifejezetten vártunk a palack belső felületén helyet foglaló anyagtól.

Szegedtől néhány kilométerre, de már a határ túloldalán, Szabadka szomszédságában működik egy elegáns körítéssel ellátott, nemzetközi keretek között üzemelő borászat és étterem. A délszláv Zvonko Bogdan nevét viselő, de az énekes-gitároshoz nagyjából nyomokban sem kötődő borászat tulajdonosa magyar, borásza pedig bosnyák. A déli határhoz közelebbi borfogyasztó hontársaink számára ez nem feltétlenül új információ, innen Nagy-Budapestről viszont csak akkor vált láthatóvá a vajdasági történet, amikor az egyik borkereskedő kísérletképpen beemelt három bort a kínálatba. Akit érdekel részletesebb háttérinformáció, az kattintson ide. A modern technológiával felszerelt borászat bár kísérletezik, kifelé mind kommunikációban, mind a borok tekintetében a közízlés maximális, kompromisszumos kiszolgálására törekszik. Ilyen technológiai profizmus és figyelmesség mellett elő lehet ugyan hibátlan, szinte tökéletesre csiszolt borokat állítani, de az egyediségen és az emlékezetességen tipikusan csorba szokott esni. Srđan Lukajić borai pontosan ilyenek, ezt a két mintavételezett palackunk is alátámasztotta. Komolyabb pánikra viszont nincsen ok, a hangosabb többségnek ez a stílus bejön vörösben és fehérben is, ráadásul helyben, az étteremben ételpárosítva megeshet, hogy jobban is működnek.

Szinte tudatosnak tűnhet, hogy úgy telt el hatnapnyi újborozás, hogy nem esett szó a műfajtér bázisáról, pedig nincsen szó semmi ilyesmiről. A pincék költségvetését stabilizáló, többnyire mennyiségi alapokra helyezett rozékínálat hangos többsége november-decemberben ömlik rá a piacra, hogy aztán folyamatos öregedés és tompulás mellett kihúzza valahogy az évjárat leváltásáig. Lényeg, hogy valamirevaló újborhét nem maradhat sem hiteles, sem közszolgálati legalább egy rozéteszt nélkül. És bár a rózsaszín borok kínálatát a kellemetlenebb tapasztalatok alapján szokás egyfajta aknamezőként kezelni, azért bele lehet futni egy-két kellemesebb tételbe is. Én sem kockáztattam most, inkább leemeltem a polcról az erdélyi Balla Géza legfrissebb rozéját. A tavalyit pár hónappal ezelőtt kifejezetten szerettem, és hát az a helyzet, hogy ez sem okozott csalódást.

Akkor most az lesz, hogy nekifutunk a blog történetének második tematikusan közszolgálati hetének. Az elmúlt időszakban ugyanis lenyeltünk pár palacknyi szezonálisan divatos újbort. Tettük mindezt egyrészt kíváncsiságból, másrészt pedig nem titkoltan az olvasói igények kiszolgálása érdekében is. Azt nem tudom, mennyire vált a pincék felé irányított elvárássá a műfaj művelése, de az kétségtelen, hogy a belföldi kínálat dinamikusan szélesedik. Jogos tehát a kérdés, mivel érdemes próbálkozni, és hogy van-e olyan versenyző, amelyre nem csalódás a többpalackos visszatérés sem. Én mindenesetre igyekeztem biztosra menni, ehhez pedig a kategória villányi klasszikusának másfél literét hívtam segítségül. Bejött.