Tekintettel arra, hogy a bezártság keretei között jelentősen nagyobb időkapacitás allokálható ivásra és írásra egyaránt, igyekszem folytatni a hét elején megkezdett koncepciót, elsősorban a könnyű, kétezer-körüli vörösek mentén haladva. A következő tétel egy diszkontbor, hiszen aktuálisan az Aldi kínálatát képezi. Ha azt nézem, hogy az árképzést tekintve ezúttal közelebb járunk az ezreshez, akkor jogosan lehetnek kétségeink, hogy érdemes-e ebben a szegmenesben villányi vörösborral próbálkozni. Különösen úgy, hogy zweigelt és syrah házasításáról van szó. Én mindenesetre bevállaltam, és ezúttal nem kellett csalódnom.

Csopak a hazai olaszrizling-termelők és abból bort készítő borászok talán legfontosabb műhelyévé nőtte ki magát az utóbbi évek során, köszönhetően néhány helyi pincészet szoros összefogásának és a Csopaki Kódex névre keresztelt szigorú eredetvédelmi rendszer életre hívásának. A csopaki Szitahegyen található Szent Donát Birtok a Csopaki Kódex mozgalom egyik oszlopos tagja, és tágabb körben úgy általában a balatoni borászélet egyik megkerülhetetlen tényezője is. Kiemelten olaszrizlinggel, furminttal, kékfrankossal dolgoznak Csopak és Paloznak, Tihany és a köveskáli Fekete-hegy dűlőin. A három lépcsőből álló szortiment - Talajsztori borok (Rizling, Blanc, Rosé), Hegyborok (Csopak, Márga, Magma, Magma Rosé Méthode Traitionelle), Dűlőborok - csúcsán az egyes dűlők alapanyagából készített olaszrizlingek állnak (illetve 2018-ból készültek dűlős kékfrankosok is), de a Szitahegy egy kisebb, Szent Donát nevét viselő parcellájának termését külön is lepalackozzák. 2017-ből egy olaszrizling és egy kékfrankos is palackba került innen, ezek tették elviselhetőbbé számomra a legutóbbi karantén-hétvégét.

A Furmint Februárról szóló beszámoló poszt alatt facebook-on Balogh Zoltán finoman meglegyintett (illetve rajtunk keresztül tulajdonképpen az egész magyar borsajtót), hogy a tokaji száraz furmint mellett a somlói furmintról meglehetősen kevés szó esik, pedig ott sem ma kezdődött ez a sztori. Nos, annyiban biztosan igaza van a Somlói Apátsági Pincészet frontemberének, hogy Somló (nem csak a furmint) méltatlanul keveset szerepel nálunk (is). Pedig a már visszavonult vagy visszavonulóban lévő, illetve más borvidékre költözött nagy öregek (Fekete Béla, Györgykovács Imre, Takács Lajos) után bőven maradt még tartalék a somlói borász-szcénában, ráadásul az utóbbi néhány évben feltűnt egy fiatalabb generáció, akik szintén izgalmas borokat mutattak már "A Hegy"-ről. Az egyikük Barcza Bálint, akitől sajnos viszonylag kevés bort kóstoltam eddig, azokat kedveltem is, éppen ezért vettem le a polcról kb. 1 hónapja ezt a palackot is, aminek tartalma azután újfent megerősített abban, hogy érdemes lesz Barcza Bálintra odafigyelni.

A tegnap ittam rovatban viszonylag ritkán szerepelnek édes borok, pedig azért mi jó eséllyel gyakrabban fogyasztunk ilyesmit (is), mint a nagy magyar átlag és legalább ennyivel hozzá tudnánk járulni az édes borok népszerűsítéséhez, mert édes bort inni jó dolog, főleg ha ilyen remek és jól fogyasztható matéria jut a pohárba, mint a mai áldozat.
Tokaji édes bor-fronton sok változás történt az utóbbi 20-30 évben, mégsem állítanám, hogy ma már teljesen tiszta a kép az egyes kategóriák elválasztását, stílusának meghatározását illetően. Vizsgálatunk mai tárgyára vonatkoztatva ezt a gondolatot, jelenleg jól megférnek egymás mellett a laza, könnyen csúszó, 2000-3000 forintért is beszerezhető alap-szamorodnik az árban, analitikai adatokban, koncentrációban és komplexitásban egyaránt komolyabb aszúkat ostromló óriásölőkkel, aztán eldöntheti mindenki, hogy ez most mennyire jó vagy rossz. A mai bor a számok terén valahol az arany középutat képviseli, különlegessége a szőlőfajtában rejlik, ez a bor ugyanis 100%-ban sárgamuskotályból készült, ami a szamorodnik és aszúk esetében legtöbbször inkább csak kiegészítő szerepet szokott játszani.

Hoztam megint 7 darab borpárt a téli időszakról Ausztriától Új-Zélandig és persze itthonról is. Az évszak okán most leginkább vörösborokat tettem egymás mellé.

A Tokaj Magic februári kóstolóján a Bott Pince talán legfontosabb dűlős borából kóstoltunk meg számos évjáratot a Borganikában. A Csontos dűlőt mondhatni, a Bott Pince tette fel újra a térképre. Dűlős száraz bort más rajtuk kívül nem készített innen, a Csontosból készült furmint viszont évről évre az egyébként is magas színvonalon teljesítő Bott szortimentnek is az egyik legjobbja. Ebből a borból hoztunk össze közös erővel egy nagy vertikális sort.

A Wenzel család ruszti borászatánál még 2018 végén jártunk, az emlékezetes látogatásról szóló beszámoló itt olvasható. Rusztra és Wenzel-ékhez visszatérni azóta még nem sikerült, de bízom benne, hogy nem maradok ezzel sokáig adós. Természetesen nem távoztunk üres kézzel a pincétől, elméletileg egy komplett kóstolóra való bor várakozik még, így remélhetőleg hamarosan meg tudom osztani a friss tapasztalatokat is. Addig viszont az itthoni privát készletet szondázgatom, most ez a kékfrankos került sorra.

A sorozat idei első rejtőzködő borvidékét tulajdonképpen a véletlen sodorta elém. Történt ugyanis hogy az Auchan külföldi borkínálatával szemezve belefutottam két akciós spanyol borba, Cariñena borvidékéről. Egy fehér, egy vörös, kevésbé ismert borvidék: minden passzolt a sorozat tematikájába.

Gubicskó Lászlóval, a Szélkiáltó Pincészet tulajdonosával és borászával több évvel ezelőtt, valamelyik Mindszenthavi Mulatságon találkoztam először; beszélgettünk borokról, erről-arról, aztán néhány évre rá már saját borait kínálta a fesztiválon. A borok minimum rendben voltak, kedveltem is mindegyiket, de volt közöttük, ami nem csupán a nevével, hanem minden szempontból kilógott a sorból, ez volt a 2017-es Fekete Bárány.

Azóta többször is volt szerencsém ehhez a különleges tételhez, és bebizonyosodott, hogy első alkalommal nem csupán az újdonság varázsa miatt fogott meg annyira. Legutóbb a Furmint Február vajdahunyadvári kóstolóján a debreceni  Black Sheep Roastery & Coffee hundurasi kávéból készített filteres kávéjával és espresso-jával párosítva is megkóstolhattam a bort, ami azután a sétáló kóstolón is ott volt a borászat standján. Kávét csak elvétve iszom, ebből kifolyólag finoman szólva nem is értek hozzá, de az tény, hogy az egyes kávék után kóstolva a bor egészen más érzetet keltett. Most viszont maradjunk szigorúan magánál a bornál.

A Bortársaság szokásos Tokaj-körképe a 2018-as évjárat apropóján sem maradhatott el, a korábban megszokott novemberi időpontok helyett a dupla kóstolóval és külön kiadvánnyal fémjelzett kitekintésre ezúttal januárban került sor. A Lánchíd utcai üzletben tartott kóstolókra a hegyaljai borászok két-két 2018-as száraz bor mellett hoztak magukkal - jellemzően korábbi évjáratból származó - édes bort is. Tavaly és tavalyelőtt is úgy alakultak a dolgaim, hogy csak az egyik kóstolóra tudtam elmenni, most végre ismét ott voltam mindkettőn, úgyhogy meg is osztanám benyomásaimat.

Kézdy Dániel és a Furmint Február szervezői idén is készültek a borsajtó képviselőinek egy zártkörű felvezető eseménnyel a Vajdahunyadvárban megrendezésre kerülő februári kóstoló előtt. A tavalyi évhez hasonlóan ismét a budakalászi Kálvária Pincében szemléztünk különböző évjáratú furmintokat, amelyek mellé különleges olívaolajakat és népszerű pékségek kenyereit is kínálták, ráadásképpen pedig egy érdekes játékban is részt vehettünk.

Németh Attila Gábor mátrai boraival egy ideje elvesztettem a kapcsolatot. A múltról szép emlékeim vannak, sőt, megkockáztatom azt is, hogy tőle ittam a borvidék legjobb vörösborát, arról nem is beszélve, hogy Attila azon kevés borászok közé tartozik, akiket személyes aspektusból is módfelett sokra tartok. Most viszont ahelyett, hogy feleslegesen elmélkednék azon, ami innen nézve a múlt, inkább megpróbálom felvenni a fonalat, ahogy lehet. Ehhez pedig szinte képtelenség jobb bort választani, mint egy cabernet sauvignont. Az van ugyanis, hogy ha ebből a fajtából hazai keretek között sikerül számomra értelmezhető végeredményt kihozni, akkor ott a többivel sem lehet nagy baj.

A Kóstolom Borbár két pincészet látott vendégül a kékfrankos fajtának szánt, párbajként meghirdetett januári kóstolóestjén. Csopakról a Szent Donát Birtok, míg a szélesebb körben kevésbé ismert Vaskeresztesről a Nador képviselői hoztak magukkal kékfrankosokat. Két izgalmas termőhely, két izgalmas birtok, sok-sok kékfrankos, különböző méretű palackokba zárt és/vagy dűlőszelektált tételek várakoztak tehát a bemutatkozásra. A borászatok által reprezentált termőterületek mellett a borok kora is eltérő volt, a Nador borászai főleg régebbi évjáratú tételeket töltöttek a poharakba.
Az esti nyitott kóstoló előtt egy zártkörű szakmai kóstolóra is sor került a délutáni órákban, ennek a végére sikerült nekem is beesnem a borbárba, hogy megkóstoljam a borokat.

Igazi nagyágyúval indította Ripka Gergő barátunk az új esztendő Tokaj Magic kóstolósorozatát: Balassa István Mézes-mályból készített száraz borai voltak az első "vendégek" 2020-ban a helyszínként már jól bevált Borganikában.
Gergő bevallása szerint 2008 októberében kóstolta a 2006-os Mézes-mály  Furmintot, amely egyike volt azoknak a boroknak, amelyek ráébresztették a borvidék potenciáljára és amit azóta is meghatározó mérföldkőként tart számon boros pályafutása során. Nekem a 2009-es és a 2011-es Mézes-mály volt hasonlóan óriási élmény, és a többi évjárat is sok szép pillanatot okozott, úgyhogy én is nagy érdeklődéssel vártam a borokat.

Emlékszem, még vagy 10 éve a Bolyki Indián Nyár volt az egyik kapudrogom a minőségi vörösborok irányába (a másik a St. Andrea A Kutyafáját volt), sokszor ittuk a baráti társasággal, szerettük, megérte az árát. Azóta sok bor lefolyt a szomjas kis torkokon, a borhorizont kitágult, az Indián Nyárral ápolt szorosabb viszony pedig megszakadt, inkább csak alkalomadtán, egy-egy pohár erejéig kerültünk kapcsolatba. Néhány évjáratnyi kihagyás után úgy másfél éve előkerült egy 2016-os kiadás egy kerti parti alkalmával, és anélkül, hogy különösebben mélyen szántó elemzésbe bocsátkoztam volna, egészen kellemes emlékeket őriztem meg róla. Így aztán, amikor egy alapos ráncfelvarrás után, megújult külsővel kikerült a polcokra az aktuális, 2017-es évjárat, beruháztam egy palackra, hogy kiderüljön, vajon hányadán is állunk most egymással, én és az Indián Nyár.

A bodrogkisfaludi Breitenbach Pince boraihoz emlékeim szerint eddig még nem volt szerencsém, pedig a 2007-ben indult vállalkozás a világhálón elérhető információk alapján kifejezetten aktívnak és láthatónak számít az olyasfajta körökben, melyekben borfogyasztóként mozogni szokás. Elmaradásaimat négykezes keretek között, a pince aktuális boraival igyekeztük pótolni, mai bejegyzésünkben pedig erről számolunk be a megszokott módon, alább.

A Fill the Winebox borbárja egyre gyakrabban ad helyt kóstolóknak és a magyar kínálat kibővítésével, hazai pincészetek is eljönnek megmutatni boraikat. Október utolsó hetében a tállyai TR Művek érkezett, hogy több évjárat borai segítségével bemutassák a pince eddigi életútját. A TR a Tállyai Radikálisok rövidítése, a pincészetet pedig három jóbarát alapította meg 2012 végén, én pedig itt írtam róluk bővebben egy korábbi vertikális kóstoló apropóján. A 2013-as év óta készítenek borokat, a területek Tállyán, a birtokközpont Mádon van, a csapattagok - a borok útját helyben egyengető borászt leszámítva - budapestiek, de sok időt töltenek a borvidéken.
Kada Anikó és Uliczki Dénes mutatta be a borokat a "Box" közönségének.

Leitz borokról sokszor és sokat írtunk már a blog hasábjain, főleg különböző finewines.hu/riesling.hu kóstolók apropójából. A rheingau-i borászat nagy népszerűségnek örvend nemzetközi porondon, nem csoda, hiszen riesling-jeik az alap 1-2-Dry-tól a Grosses Gewächs minősítésű csúcsdűlők szelekcióinak magasságáig mind igen magas színvonalon teljesítenek. Valahol a képzeletbeli árpiramis közepén helyezkedik el a pincészet Magic Mountain névre keresztelt bora, amely "falubor"-nál magasabb szintet képvisel, de árban jóval a dűlős tételek alatt helyezkedik el.
Ebből a borból táraztam be néhány évjáratot egy vertikális kóstolóra készülve, amelynek most jött el az ideje.

Rioja minden bizonnyal Spanyolország legismertebb borvidéke, amely 1991-ben elsőként kapta meg a kiemelt DOCa besorolást. A tartomány egyébként az Ebro egyik mellékfolyójáról (Rio Oja) kapta a nevét. Rioja területe mintegy 63 500 hektár, és borvidék  három részre osztható: Rioja Alta a borvidék nyugati része, az Ebro-tól délre, ahol már az Atlanti-óceán is befolyásolja a klímát, így az itt hűvösebb. A talaj vasas-agyagos, az Ebro partvidékén pedig hordalékos. Rioja Alavesa a borvidék északi részén, az Ebro északi partján húzódik végig, itt az időjárás viszonylag hűvös és csapadékos, a talaj mészköves. A legnagyobb kiterjedésű rész Rioja Baja, azaz 2018-tól Rioja Oriental, amely alacsonyabban fekszik és itt a legmelegebb az átlaghőmérséklet, ennek megfelelően a szüret is korábban lezajlik, a talaj pedig meglehetősen változatos, leginkább agyagos-mészköves, de vasban gazdag és kavicsos részek is előfordulnak.
A legjellemzőbb szőlőfajta a tempranillo, amelyet a garnacha követ, ezen kívül találunk még graciano-t és mazuelo-t, valamint elvétve bordeaux-i fajtákat. A kb. 10%-nyi fehér szőlőfajtákat elsősorban a viura (macabeo) képviseli. A Rioja megjelölésű vörösborok sokáig négy szőlőt (garnacha-t, graciano-t, mazuelo-t és tempranillo-t) tartalmazhattak, 2009-től három további fajta is felkerült a listára: maturana tinta, a maturana parda és a monastrell (ami elméletileg nem azonos a Jumilla-ban ismert monastrell-lel).
A Rioja megjelöléssel palackozott fehér borok a régi szabályozás szerint legalább 51%-ban viura-ból álltak, helyi fajták közül kerülhetett még bele malvasia, garnacha blanca, tempranillo blanco, turruntés de Rioja, maturana blanca és legfeljebb 49% lehetett a három engedélyezett nemzetközi fajta - chardonnay, sauvignon blanc, verdejo - aránya. A borokat az előírt érlelés hossza szerint kategorizálták, Joven, Crianza, Reserva, Gran Reserva kategóriákba. A 2017-ben bevezetett új előírás a Joven kategóriát Genérico-ra cserélte, a Reserva és Gran Reserva borok esetében módosította az érlelés szabályait, valamint - bizonyos kritériumok mentén - lehetővé tette a dűlőszelekció feltüntetését a borokon. Bevezették a Espumosos de Calidad de Rioja kategóriát a pezsgőkre, amelyeknél a Crianza és a Reserva felett a Gran Anada a legmagasabb minőségi fokozat. A Rioja Blanco fehérborok esetében megengedetté vált a fajtaborok palackozása, a Rioja Rosado (rosé) esetében pedig a nemzetközi trendet követve a kötelező színárnyalat meghatározása terén tettek engedményeket a halványabb rosé-k irányába. (Részletesebben itt lehet olvasni az új szabályozásról).


A Vino Castillo kóstolóján fehérbortól az érlelt vörösig kóstoltunk összesen 8 bort.

Közel két éve írtam a több spanyolországi borvidéken is tevékenykedő, feltűnő, harsány címkékkel és ötletes fantázianevekkel dolgozó Casa Rojo hat boráról. Azóta a borászat itthon elérhető kínálata - az évjáratok frissítése mellett - tovább bővült, ideje volt egy újabb kóstolónak. Itt van tehát öt újabb bor a Casa Rojo kollektívától.

A pénteki remek aszúkóstoló után a szombati napon kóstolt borokkal folytatom az idei Mindszenthavi Mulatságról szóló megemlékezést. Az időjárás idén nem volt olyan kegyes, mint ahogy azt a korábbi években megszokhattuk, de a jó hangulatot így sem sikerült elrontani. Talán sosem szerepelt még egy ennyi helyszín és program a Mindszenthavi Mulatságon, mint idén, szinte a bőség zavarával kellett megküzdeni, de cserébe biztosan mindenki talált magának elfoglaltságot egész napra.
Mi nem bíztuk a véletlenre a dolgot: ott kezdtünk, ahol a legtöbb borászat mutatta be borait.

A KisBécs neve már valószínűleg ismerősen cseng az osztrák borok kedvelőinek és a budai oldal sok lakójának körében, hiszen az Ausztria különböző borvidékeire specializálódott borkereskedés és borbár egyben reggelizőként, kávézóként, szendvicsezőként is működik. Most a tulajdonosok léptek egy merészet és nyitottak egy nagyobb egységet a pesti belvárosban, közelebbről a Madách téren. A Fiáker névre keresztelt kétszintes bisztró azonban már nem, pontosabban nem kizárólag Ausztriából, hanem jóval nagyobb földrajzi területről, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia országaiból válogatja össze a borokat. Olasz, spanyol vagy osztrák borokra fókuszáló borbár már egyaránt van a fővárosban, de a szomszédos országok egyre magasabb minőséget elérő boraival ritkán találkozni, így adta magát az ötlet, hogy az új hely részben ezekből merítsen.
A Fiáker reggeltől késő estig nyitva tart, reggelizni tehát éppúgy lehet itt, mint vacsorázni és természetesen a bor mellett sok más is helyet kapott az itallapon. Az étlap nem túl hosszú, jellegében pedig szintén a Monarchia országainak konyháját igyekszik megjeleníteni. A borkínálat egy részét értelemszerűen magyar borok adják, az osztrák vonalhoz a KisBécs szortimentjéből vettek át egyes tételeket, és persze igyekeznek a többi érintett országra jellemző fajtákat és borstílusokat is megmutatni. Bizonyos borokból régebbi évjáratokat is beszereztek különleges alkalmakra, a terv az, hogy összesen mintegy 400 borból álljon a teljes kínálat, az időszakosan cserélődő borlapon pedig kb. 30 tétel sorakozik. A Fiáker alsó szintje borboltként is működik, és hamarosan elindulnak a tematikus kóstolók és borvacsorák.

(A fotót a Fiáker facebook-oldaláról kölcsönöztem)

Bodrogkeresztúr és Bodrogkisfalud közös őszi rendezvénye, a Mindszenthavi Mulatság fontos mérföldkőhöz érkezett: tizedik alkalommal rendezték meg a két falu szüreti fesztiválját. 2013 óta fix pont az esemény a naptárban, a baráti társasággal minden évben felkerekedünk, hogy átadjuk magunkat az őszi hegyaljai hangulatnak és megkóstoljuk a helyi borászok és termelők borait, ételeit.
A mulatság legfontosabb napja a szombat, amikor számos helyszínen találunk különböző programokat, de már péntek este is rendeznek egy borkóstolót vagy borvacsorát. Idén a 10 éves jubileum alkalmából egy igen komoly aszúkóstoló vezette fel a fesztivált.

A 2019-es őszi szezon első Tokaj Magic kóstolójának fókuszpontjában egy borász és egy dűlő állt. A Gizella Pince és a Szil-völgy közös története éppen 10 éve, egy 2009-es furminttal indult, időszerű volt tehát áttekinteni ezt az évtizedet a borok tükrében is. Szilágyi László, a Gizella Pince és a Szil-völgy neve ez alatt az évtized alatt elválaszthatatlanul összekapcsolódott.
A Gizella Pince borásza volt az, aki felfedezte ebben az elfeledett fekvésben rejlő lehetőségeket és az ismeretlenség homályából kiemelte a dűlőt. A Szil-völgy ma már gyönyörű teraszaival hívja fel magára a figyelmet, több évnyi megfeszített munka eredménye ez, hiszen a dűlő felső parcelláit a bozót és mázsás sziklák fogságából kellett kiszabadítani és betelepíteni.
A Szil-völgy jelentősége nem csupán egy kiemelkedő löszös termőhely újraélesztésében áll, hanem néhány évjárat után alternatív megoldást mutatott abban is, hogy nem egy fajtán keresztül igyekezett megmutatni a dűlő karakterét, hanem a két fő tokaji fajta erényeit egyesítve, házasításként jelenik meg.
Több szempontból is érdekesnek tűnt tehát a Szil-völgy borainak végigkóstolása, vágjunk is bele!

A Perrin család érdekeltségébe tartozó Chateau de Beaucastel Chateauneuf-du-Pape-ja hosszú idők óta francia ikonbor-státuszt élvez, eleganciája, egyensúlya és érlelési potenciálja okán. A 2012-es évjárat egy palackjára a Bortársaság "Kincsvadászat" nevű augusztusi akciójának keretében bukkantam rá. Ritkán adódik az alkalom, hogy egy ilyen klasszis a szokásosnál olcsóbban, ráadásul már érlelten, fogyasztásra nagyjából készen álljon a polcokon, úgyhogy meg is osztottuk az örömöt (és a költségeket), a borhoz hozzácsaptuk a kistestvérét és négyen (a borrajongó részéről hárman) gyűltünk össze, hogy felemésszük a két palack tartalmát. Mondanom sem kell, könnyen ment, szerettük mindkét bort.