A bodrogkeresztúri és bodrogkisfaludi szüreti fesztivál, a Mindszenthavi Mulatság már kötelező program lett a baráti körben, kirobbanthatatlan helye van a naptárban. A helyi borászok és termelők összefogásának köszönhetően igazi családias, barátságos hangulatú programsorozat jött létre, amelynek keretében a család minden tagja megtalálhatja számítását. Tavaly kicsit kapkodósra sikerült a részvétel, délelőtti érkezéssel, késő délutáni távozással, idén azonban kihasználtuk a hétvégét és péntektől vasárnapig a borvidéken maradtunk.
 

A szélesebb hazai fogyasztó-viszonylatban mondhatni ismeretlen borvidékek és termelők anyagait rendhagyó úton-módon értékesítő Fill the Winebox nevű csapat újszerű fába vágta bele a vállalkozói fejszéjét. A lassan megnyílni készülő – vagy éppen már üzemelő – ferencvárosi borbáruk részben betölti az eddig betöltetlen fizikaibolt-szerepet, nagyobb hányadban viszont alternatívát igyekszik kínálni az egyre szélesedő és diverzifikálódó borbár-piacon. Ez kétségkívül nagy és kockázatos beruházás, ügyesen és megbízhatóan kell dolgozni, hogy stabil, visszatérő és fizetőképes fogyasztócsoport alakuljon ki és térjen be enni, inni.

A közeljövő helyett most foglalkozzunk viszont a múlttal, ugyanis nagyjából két héttel ezelőtt az akkor még épülő, mindenféle hatósági engedélyekre váró borbár mögött álló srácok a Portugál Köztársaság Nagykövetségével, pontosabban annak kereskedelmi irodájával közösen tető alá hoztak egy szélesebb betekintést nyújtó kóstolót Santos & Seixo pincészet termékeivel, amelyekkel a későbbiek során a kínálatukat – úgy az interneten, mint a borbár-bolt keretei között – bővíteni szándékoznak. Mi pedig nem tehettünk mást, minthogy elmentünk és megkóstoltuk őket. Erről számolunk be most, négykéz-módon.

Tokaji száraz bor-fronton közel 20 év alatt rengeteg fellángolásnak, stílusváltásnak, fordulatnak és vitának lehettünk szemtanúi. A türelmetlenek szerint 20 év hosszú idő, a türelmesebbek szerint nem. Egy biztos, a tokaji száraz furmint (és hárslevelű) borstílusa sok változáson ment keresztül, szüreti időpont, almasavbontás, hordóhasználat, maradékcukor, test és alkoholtartalom szempontjából. Egységes stílusról jó eséllyel még ma sem beszélhetünk, de abban megegyezhetünk, hogy a borok általánosságban elmozdultak a könnyedebb, elegánsabb, gyümölcsösebb stílus irányába. A lendületes savakat már szinte mindenki egy kevés maradékcukorral próbálja megszelídíteni, a hordó karaktere egyre kevésbé nyomja rá a bélyegét a bor ízére és textúrájára (egyesek teljesen ki is iktatták a képletből), a borászok törekednek az alacsonyabb alkoholtartalom elérésére. 

Az utóbbi években a tokaji borászok egyértelműen a furmintot kiáltották ki zászlóshajónak, míg a termőterület mérete okán egyébként is másodhegedűs hárslevelű még hátrébb szorult. A furmintot (még ha nem is feltétlenül Tokajjal egyenlőségjelet téve) különféle programokkal, médiakampányokkal is zászlajukra tűzték, lásd Furmint Éve, FurmintUSA, furmintkiválóságok, stb. A fajta elsőbbségét a borászok igyekeztek különféle érvekkel is alátámasztani, amelyek közül a legtöbbel sosem értettem egyet.
Számos világhírű borvidék (Bordeaux, Burgundia, Rhone, Toscana, Rioja, Wachau, Marlborough... sorolhatnám napestig) kommunikációja egyáltalán nem a fajtáról szól, akár, mert alapvetően házasításban (is) gondolkoznak vagy pedig már annyira összeforrt a fajta a borvidékkel, hogy előbbit jóformán felesleges emlegetni, mindenki tudja, miről van szó. Arról nem is beszélve, hogy mi történne, ha hirtelen elkezdenének külföldön is nagy területen furmintot telepíteni és neadjisten hangos nemzetközi sikereket elérni, pláne a magyaroknál olcsóbb palackáron forgalmazott borokkal?
Arról, hogy a furmint adottságai jobbak, mint a hárslevelűnek, nem vagyok feltétlenül meggyőződve, kivéve ha a furmint neutrálisabb karakterét előnynek állítjuk be. A két fajta számos (hasonló) jellegzetessége ugyanúgy lehet áldás, mint átok, úgy mint az élénk savak, a jó cukorgyűjtő képesség, vagy a rothadékonyság, ezért a szüreti időpont megválasztása ezért kulcskérdés. A hosszú eltarthatóságról egyik fajta sem tudott jobban meggyőzni, mint a másik: sok értékesnek tartott furmintot és hárslevelűt láttam már 3 éves korában teljesen megöregedni, de ellenpélda is akad bőven, vannak tokaji szárazak, amelyek 10 évesen is remek formában vannak.
A kedvencem: a furmint nevét könnyebb kimondani, mint a hárslevelűét. OK, de pl. a riesling nevét is könnyebb kiejteni, mint azt, hogy grüner veltliner, mégis látjuk, hogy hol tartanak az osztrák "grüve"-k.
Abban, hogy az egyes dűlők adottságainak, az ezekről származó borok karakterének összehasonlítása érdekében érdemes egy fajtát használni, már több ráció van, bár az ültetvények korából, a különböző klónokból és alanyokból fakadó eltéréseket ez sem küszöbölné ki.
Ami egyértelműen a furmint mellett és a hárslevelű ellen szólhat, az a termőterületek nagysága, ezt nem kell magyarázni. Ugyanakkor a száraz tokaji akár tükrözhetné is a borvidék két fő fajtájának területi arányát, miközben egyesíti előnyeiket, és ezzel el is érkeztünk a kóstoló és a poszt apropójához.

A balatoni nyári borozások helyszínei közül most a két szomszédos település, Csopak és Paloznak 1-1 borászata kerül sorra. A Petrányi Pincénél tavasszal is jártam már, de ezúttal nem sétáltam fel a Kishegyre, hanem a Csopakabana, azaz a csopaki strand butiksorán található Kincses Boltnál kortyolgattam el néhány bort. Szépen lassan elkezdenek majd szállingózni a 2017-es évjáratú borok, én még csak néhány előfutárt kóstoltam.
A Homola Borteraszon kétszer jártam a nyáron: júliusban egy esős napon a túrázást váltotta ki a borozás, augusztusban pedig a már hagyománnyá vált "DJ a szőlőben" rendezvényre ugrottunk be barátokkal egy kellemes borozás erejéig. Utóbbi tulajdonképpen már csak ismétlés volt borok terén, csak az aznap debütáló 2017-es Parti Szél-ről írtam fel néhány sort, de a júliusi esőnap is szolgált néhány újdonsággal.

Vagy nekem van az átlagnál sűrűbben szerencsém az elmúlt időszakban, vagy a bizonytalanságok, palackhibák elhagyásával tényleg egyre megbízhatóbb borok kerülnek a borbolt-polcokra Ráspi – polgári nevén Horváth József – fertőrákosi műhelyéből. A korábbi évek Kopar-jai után idén márciusban az aktuális Mágus, most pedig az alapzweigelt piacaktuális, majd' öt évvel ezelőtti szüretből származó eresztése győzött meg arról, hogy kockázatcsökkent helye lehet a további próbálkozásnak a pince szélesebb kínálatának tekintetében.

Persze vizsgálódhatunk a pincesztori és -előélet ismerete és emlegetése nélkül is. Ebben az esetben itt egy jó tipp arra, hogy a szűnni nem akaró augusztusi forróságban ne csak fröccsel és sörökkel küzdjünk a túlélésért. Ráspi zweigeltje ugyanis kora ellenére is átlagon felül friss és hibamentes, stílusa tekintetében pedig éppen olyan, amely nem esik nehezére senkinek a harmincöt fokok nyárdélutánjain sem.

Úgy néz ki, hogy időben eléggé szétszórva a nyár folyamán néhány hétvégét a Balatonon (pontosabban jelen állás szerint az északi partján) töltök, és ha már ott vagyok, amikor időm engedi és a társaság sem tiltakozik a borturizmus ellen, természetesen kóstolok is egy keveset. Sorozatnak nem nevezném azt a hirtelen ötletmagból kicsírázó lazán összefüggő néhány posztot, ami majd egymást követi itt a nyár folyamán, az egyetlen összekötő kapocs a borok között a Balaton lesz. Pusztán arról van szó, hogy terjedelmi okok miatt az 1-1 ilyen kiruccanás során kóstolt borokat inkább alkalmanként csokorba szedve írnám ki magamból, mintsem, hogy a sokszor egyébként is gigászira duzzadó egyvelegekbe olvadjanak. Nem tudom még előre megjósolni, hogy hány folytatás lesz, mindenesetre itt az első rész.
 

Az első alkalommal Badacsony lesz porondon. A Badacsonyi Bor7-re úgy legalább kétévente eljutok egy rövidke délutáni kitérő erejéig, és bár eredetileg nem is volt betervezve, ez az idén is így történt. A szűk egy órányi rendelkezésemre álló idő alatt két pince kínálatának egy része fért bele a villámkóstolásba, velük nyitom tehát a "nem sorozatot". :)

Az idei első hegyaljai túra a délelőtti Carpinus-kóstoló és dűlőbejárás után Mádon folytatódott. Az első alkalommal 2014-ben megrendezett Jó éjszakát Mád! gyorsan népszerű lett és lassan már hagyománnyá válik a településen. Nyitott pincék, koncertek, pincelátogatások, éjszakai dűlőtúrák,  kóstolók, gasztró kiállítók, vendégborászok... mindenki találhat magának való programot. Idén a hűvös és esős idő valószínűleg sok látogatót elriasztott, így a vártnál talán kevesebben érkeztek Mádra az év leghosszabb napján és legrövidebb éjszakáján.
A rendelkezésre álló időt így is sikerült kimaxolni kis csapatunknak, sok helyen jártunk, sok bort kóstoltunk, sok régi ismerőssel találkoztunk. Cserébe ezek megint nem életem legrészletesebb és legérzékletesebb jegyzetei és legátgondoltabb pontszámai, így tessék kezelni.

Az első hegyaljai túrára idén szokatlanul későn került sor, máskor az évnek ennek a szakában már 3-4 a borvidéken töltött hétvégén túl vagyok. Ebben az évben valahogy úgy alakult, hogy június vége felé sikerült először a Tokaji borvidékre látogatnom, cserébe meglehetősen sűrű programot sikerült összeállítani. A szombati nap délutánját és estéjét a "Jó éjszakát Mád!" eseményei töltötték ki, de már péntek délután belevetettem magam a borkóstolásba és szombat délelőtt még egy hosszabb dűlőtúra is belefért. A mai poszt ezekről az élményekről hivatott tudósítani.
 

(Kilátás a Poklosról)

Ornellaia, Tignanello, Sassicaia, Il Blu... ismerősen csengő nevek az olasz csúcsborok kedvelőinek. Ezek az Tenuta dell'Ornellaia, a Marchese Antinori, a Tenuta San Guido és a Casa Brancaia ikonikus szupertoszkán borai, amelyeknek egy-egy palackjáért már mélyebben kell a zsebébe nyúlnia az egyszeri borisszának. Most azonban nem róluk lesz szó. Vannak ugyanis ezeknek az állócsillagoknak "kistestvérei" is, amelyektől lényegesen kevesebb pénzért (15-20 EUR) lehet potenciálisan kellemes borélményeket remélni, ezt próbálta igazolni az alábbi kísérlet.
A "kistesók" közül négyet pakoltunk egymás mellé egy június végi borozgatás alkalmával, az Antinori-birodalomhoz tartozó Santa Cristina egy hasonló összetételű borával ötösfogattá bővítve. A borkészítés "receptje" hasonló: legalább fele arányú sangiovese mellett jellemzően merlot, cabernet sauvignon és syrah kerül a házasításba, majd a bor nagy része használt hordókban, másik része valamilyen famentes tárolóedényben érlelődik közel egy évig.

Nem nagyon szoktam ilyen illusztris körökben mozogni, de amikor május első péntekjén egy kedves barátom felhívott, hogy a magyar WSET borakadémikusoknak illetve diákoknak Frank Smulders holland Master of Wine tart egy kóstolót Alsace-i borokból, és van egy üres hely, akár mehetnék is, akkor nem kellett túl sokat gondolkoznom. Alsace-ból elég kevés bort kóstolok, nem feltétlenül az érdeklődés hiánya miatt, hanem inkább azért, mert az itthon elérhető felhozatal elég gyér, annyira viszont már nem hajt a kíváncsiság, hogy külföldi webshopokban kutassak a borok után. Így aztán lecsaptam a kínálkozó alkalomra és az MTA egyik különtermében igyekeztem elmélyíteni sekélyes ismereteimet.
 

A mádi Szent Tamás Pincészet borait többé-kevésbé rendszeresen kóstolom, de valahogy úgy esett, hogy a 2015-ös évjárat dűlős boraihoz még csak szórványosan, "fesztiválkörülmények" között volt szerencsém. A Gourmet Fesztivál ugyan szintén fesztivál, ebből kifolyólag itt is hasonlóan csak kapkodva kóstolhattam volna a borokat (a legtöbb kiállítónál így is történt), de a pincészet standjánál sikerült elkapnom egy csendesebb időszakot, így volt idő és hely nyugodt körülmények között barátkozni a 2015-ös dűlőszelektált tételekkel és néhány édes borral is.

(A pincészet mádi feldolgozója 2016-ban)

Elég ritkán fordul elő, hogy egy chardonnay-kóstoló kapcsán nem Burgundia borai kerülnek terítékre, ezúttal azonban a szomszédos Ausztria egyik legjobb borászata, a Weingut Velich két borának két-két évjárata volt a főszereplő. 
Roland Velich borászata, a Weingut Moric kékfrankosaival már többször is szerepelt a blogon, azonban nem Roland az egyetlen a Velich családban, aki a csúcsokat ostromolja boraival, ahogy a Drop Shop egyik tematikus estjén én is meggyőződhettem róla.
 

Április már szinte hagyományosan a kékfrankos hónapja itthon, évek óta ebben a hónapban kerül megrendezésre a legtöbb, a fajtára koncentráló esemény, kezdve a megboldogult Kékfrankos Naptól a Kékfrankos Most!-ból lett Kékfrankos Április-ig. Ráadásul a tavalyi furmintév után 2018-at központilag kikiáltották a Kékfrankos Évének, jelentsen ez akármit is.
Az utolsó előtti pillanatban úgy döntöttem, hogy az esti programom előtt én is szaladok egy nagy kört az idei Kékfrankos Áprilison a Gellért Hotelben. Komoly jegyzetek nem készültek, de egy gyors beszámolót azért bepötyögtem a rend kedvéért. 

A Tar Ferenc a finewines.hu "atyja" folyamatosan alakítja, bővíti a kereskedés borkínálatát, időről-időre felbukkannak a szortimentben új borok, pincészetek, borvidékek. A mostanihoz hasonló bővülésre azonban rég nem volt példa. Új-zélandi borok ugyan eddig is előfordultak a finewines kóstolókon, de a saját portfólióba csak most kerültek be, cserébe rögtön igen széles merítésben, mind szőlőfajták, mind borvidékek szempontjából. Új-Zéland legismertebb borvidéke, Marlborough ezúttal csak egy gewürztraminer-rel képviselteti magát - érthetően, Marlborough-ból van elég sauvignon blanc és pinot noir a magyar piacon -, cserébe viszont olyan kevésbé ismert gyöngyszemekkel is lehet barátkozni, mint Nelson vagy Waiheke Island. 

A beharangozó kóstoló pillanatok alatt betelt, és a ráadásra is villámgyorsan elfogytak a helyek. Aki viszont időben kapcsolt, nem bánta, meg 8 pincészet 18 bora adott átfogó képet Új-Zéland borországról.

A tavasznyitó márciusi/áprilisi csopaki-paloznaki borteraszozás, borozás lassan már hagyománnyá válik nálam (1., 2.), és bár idén a tavaszi időjárás kissé késve, ám akkor szinte már nyári meleggel köszöntött be, az idei áprilisba is belefért egy csopaki villámlátogatás. 
Verőfényes napsütés, kedves ismerősök, balatoni panoráma, sok-sok bor, ennél többet nem is kívánhat az ember.

Megint Drop Shop és megint pinot noir, ezúttal kizárólag Új-Zélandról. A Balassi Bálint utcai borbár alighanem Budapest legkomolyabb új-zélandi borválasztékával büszkélkedhet (bár ezen a fronton hamarosan a finewines is belehúz), a borlapon is rendszeresen szerepelnek "kiwi" borok, és egy-egy jelesebb alkalom során ritkábban poharazott nagyágyúk is kinyílnak. Március végén új-zélandi pinot noir-estet tartottak a borbárban, külön fókuszba állítva a kínálat egyik koronaékszerét képező Felton Road borait.
Sajnos kevés dolog visz olyan könnyen kísértésbe, mint a jó új-zélandi pinot noir, úgyhogy inkább most sem próbáltam meg ellenállni és betértem néhány pohár borra a Drop Shop-ba.
 

Első pillanatra egy 1500 forintos hiperes édes szamorodni kockázatos vételnek tűnik. Egy szamorodni palackjának átlagos polci ára jóval efölött jár, ugyanakkor a másik oldalról ennyiért a kísérletezés sem annyira fájdalmas. A nagyobb tokaji pincészeteknél bevett dolog egy amolyan másodcímkés vonal futtatása, amellyel elsősorban a hipermarketek polcait, illetve olcsóbb éttermeket céloznak meg - lásd: Disznókő-Hattyús és Sárga Borház, Oremus-Göncöl, és a tudomásom szerint kérészéletű Gróf Degenfeld-Chateau Tarcal, és ha úgy tetszik, akár a Dereszla-Dorombor is ide sorolható - míg más ismert tokaji pincészetek is palackoznak hipereknek kizárólag ott kapható borokat külön fantázianevekkel vagy legalábbis a saját márkanév kevésbé szembeötlő feltüntetésével (Dereszla, Patricius).
A Göncöl tehát az Oremus "másodcímkés" termékcsaládja, az árak pedig jóval az Oremus borok ára alatt maradnak. Amikor megláttam, hogy az Aldinál éppen a Göncöl Szamorodni került be húsvét előtt az aktuális ajánlatok közé, az anyapincészet megbízhatóságának ismeretében, másrészt 1-2 korábbi Göncöl bornál tapaszalt kellemes ár-érték aránynak köszönhetően nem gondolkodtam sokat, hogy leemeljek-e a polcról egy palackot.
 

Villányban néhány éve már a cabernet franc a borvidék felkent zászlóshajója, a bordeaux-i házasításokat ha nem is leváltva, de mondjuk oldalról beelőzve. A folyamat eredményképpen a módosított villányi eredetvédelmi rendszer keretében a prémium kategóriás cabernet franc fajtaborok már Villányi Franc megjelöléssel kerülnek forgalomba. A kép azért még nem teljesen tiszta: a legtöbb villányi borászat szortimentjében továbbra is bordeaux-i házasítások, esetleg cabernet sauvignon-ok vagy merlot-k képezik a csúcsbort.
Michael Broadbent MW 2000-ben azt találta mondani, hogy a "cabernet franc Villányban találta meg szellemi otthonát". Jelentsen ez akármit, tény, hogy a villányi termelők mondhatni, egységesen a cabernet franc mellett tették le a voksukat és ez sok szempontból indokolt is. A talajadottságok és a klimatikus viszonyok a borászok szerint ideálisak ahhoz, hogy a fajta megbízható minőségű bort prdukáljon a borvidéken. Emellett a cabernet franc-t - a cabernet sauvignon-nal vagy akár a merlot-val szemben - a nagyvilágban kisebb területen termesztik, és önálló fajtaborként lényegesen ritkábban palackozzák, így a nemzetközi konkurencia is szűkebb. 
A közösen piedesztálra emelt fajta tehát megvan, ez azonban még mindig csak a startvonal. Egységes borvidéki franc-stílusról még nem beszélhetünk, és ahogy Elizabeth Gabay MW mondta 2016-ban, a világ nemhogy Villányról, vagy a villányi franc-ról, Magyarországról is alig hallott. A villányi franc egységes, felismerhető stílusának megtalálása, az optimális piac és piaci szegmens célkeresztbe állítása és befogása, valamint a megfelelő marketing kialakítása és mindennek konzekvens folytatása mind a villányi borászok előtt álló feladat. Munka tehát van még bőven, de az első lépések megtörténtek, a villányiak lelkesek és úgy tűnik, hogy hajlandóak is a közös cél elérése érdekében együttműködni, ami a siker elengedhetetlen, de messze nem kizárólagos feltétele.

A hosszúra nyúlt bevezető után most pedig következzen egy ígéretes villányi franc.
 

Ez a hét most kevésbé a magyar borok szerelmeseinek kedvezett itt a blogon, elnézést, de a magam részéről megint külföldi kitekintéssel folytatom. Egy rövidke spanyolországi "telelés" alkalmával ugyanis összegyűlt egy csokorra való spanyol borról szóló jegyzet. Annak ellenére, hogy Andalúziának is megvannak a maga borvidékei, a  borbárokban, éttermekben a saját borok mellett is Ribera del Duero és Rioja a két legerősebben reprezentált borvidék, gyakran még a "ház bora" szintjén is. Én konkrétan Málaga környékén jártam, amely a város nevét viselő Málaga DO és Sierras de Málaga DO területének része. Igyekeztem a helyi borokkal ismerkedni, de több más spanyol borvidék borai is előfordultak a poharamban, szóval ezeket az emlékeket adnám közre egy nyúlfarknyi ismertetővel Málaga DO-ról és Sierras de Málaga DO-ról, hátha érdekel valakit. :)

Új-zélandi és burgundi pinot noir-ok kisebb-nagyobb rendszerességgel megfordulnak a poharamban, többnyire a fajtára hangolt kóstolósorok formájában, de kaliforniai és oregoni pinot-kat ritkán kóstolok. Március elején viszont olyan szerencsésen jött ki a lépés, hogy gyors egymásutánban két alkalommal is elém került egy burgundi-új-zélandi-észak-amerikai pinot-trió.
 

A szakadó hónak és a február végén szokatlan (bár az utóbbi években egyre inkább jellemzővé váló) hidegnek köszönhetően szinte karácsonyi hangulatban fogadta az Osztrák Nagykövetség Rezidenciáján Elisabeth Ellison-Kramer nagykövet asszony és a négy meghívott osztrák borászat képviselője a szép számmal megjelenő szakmai vendégeket. A nagykövetség és a KisBécs által megszervezett kóstolón a Domäne Wachau, Malat, Feiler-Artinger és Prieler pincészetek mutatkoztak be és hoztak magukkal néhány bort is, így elég alapos merítés állt össze Wachau, Kremstal, Niederösterreich és Burgenland boraiból. Mindegyik pincészetet a fiatalabb generáció képviselői vezetik, egyszerre építkeznek a hagyományokra és támaszkodnak a modern szemléletre. Az adott borvidékre jellemző fajtából készült borok mellett többen különleges tételeket, régebbi évjáratú palackokat is megmutattak a népes kóstolótársaságnak.

Elméletben teljesen egyetértek minden idők egyik, ha nem a legjobb magyar nyelvű bor esszéjében leírtakkal, a kiválasztás és kiválasztódás rögös ösvényeiről, mégis vannak kivételes esetek, ahol sem a józan ész, sem semmilyen logikai rendszer nem segít annak megértésében, hogy miként lehet, hogy egy szőlőfajtát, amit erős kötelékek fűznek kiválasztott hazájához, valaki önhatalmúlag egy tetszőleges helyre katapultálja és gyakorlatilag a termőre fordulása óta, ostromolja vele az eredetihez fogható minőséget. A 2HA pince helyből átugorva a természetes kiválasztódás lépcsőit és az unalmas fejezeteit az asszimiláció gyötrelmes éveinek, egyből a régió egyik megkérdőjelezhetetlen státuszú rezidensévé avanzsálta a sangiovese-t a Szent György-hegyen. Azóta már legitimálták az eredetvédelmét is, erről még egy színes plecsnit is kapott, nincs mese, a terroir és a fajta hivatalosan is egymásra talált. Azóta is kedvelt tematika maradt a különféle borsorok összeállításában egymás mellé állítani az ó- és újhaza sangiovese-it. Furmintfan jóvoltában egy évjáratazonos triumvirátushoz volt szerencsénk nemrégiben. Az alábbi négykezes jegyzetekkel archiváltuk az élményeket az utókornak.