Idei első "hegyaljai hétvégés" bejegyzésem két szereplője egy kis családi pincészet és egy nagyrészt külföldi tulajdonban álló birtok lesz. Mielőtt azonban rátérnék a konkrét borélményekre, nem mehetek el említés nélkül amellett, hogy mi is volt a fő oka annak, hogy a Nagy Furmint Február Kóstolót követően szinte rögtön Bodrogkeresztúrra, Bodrogkisfaludra látogattam.

(Kilátás a Barakonyi-dűlőből)

Régi adósság nekem a Mátra, bevallom, sosem jártam erre pinceszeren. Ha ide jövök – és ez gyakran megesik –, akkor gombáért kajtatom az erdőket. A bor szempontjából a Mátra is Etyekhez hasonló zsákba került: túl közel van Budapesthez. Pedig nagy hiba kihagyni az éppen poraiból feltámadó Mátrai borvidéket, mert a táj gyönyörű, harapni lehet a levegőt, a Tőkéseknek és az egyre szaporodó új arcoknak köszönhetően meg egyre jobb borokat lehet itt kóstolni. Messze még persze a Kánaán, de már jól látható annak a kőkemény munkának az eredménye, amelyet Losonci Bálint, Karner Gábor és Szecskő Tamás valamikor tíz évvel ezelőtt elkezdtek. Akárhogyan is nézzük, nekik köszönhetően írják ma újra nagyobb betűkkel a bortérképre: Mátra.

Az úgynevezett interneten fellelhető múlttöredékek alapján a barnatanyai syrah sikertörténete egészen pontosan kilenc évvel ezelőtt, 2006-ban kezdődött. A Ludányi József-féle terület egy Németh Attila által vezetett folyóbor-projektként startolt, de a végeredmény a kivitelezők szerint túlmutatott az eredeti vállaláson, így az palackba kerülve indult el szerencsét próbálni. A dolog pillanatnyilag – közel sem reprezentatív véleményem szerint – ott tart, hogy a bor kis palackszámban ugyan, de évről-évre becsúszik a legjobb hazai syrahmezőnybe, teszi mindezt egyediségével, egyre biztosabban körülhatárolható stílusával és megbízhatóságával – pedig a filozófia inkább a természetességre, mintsem a koncepciózus arculatfolytonosságra fókuszál.

2014. június, Szicília.

Az Etna északi lejtőjének szerpentinjeit rójuk, hogy a szicíliai borvilág egyik erősen eklektikus személyiségével találkozzunk. Második napja látogatjuk az itteni borászatokat és kezd bennünk kialakulni egy kép arról, milyen lehet az Etnán dolgozni. A most épp 3350 méteres hegy brutális seb Szicília keleti partjainál. Szinte elképzelhetetlen, de a Föld belseje három kilométernél is magasabbra tolta ezt a monstrumot. A vulkáni kúp meglátogatása valószínűleg az egyik legmegdöbbentőbb élmény, amit Európában csak összeszedhetünk. A holdbélire fakult táj látványa, az emberi ésszel felfoghatatlan méretek, a váratlan formák, oldalkráterek, gőzölgő kürtők és az itt-ott megkapaszkodó növényzet egy örök életre felejthetetlenek. A Föld egyik legaktívabb tűzhányója ma is állandó bizonytalanságot jelent, hiszen a kilométeres lávafolyások nem ritkán lakott területeket is veszélyeztetnek. Azt gondolhatnánk, meszet evett, aki egy vulkánra rendezkedik be, de az Etna bőven ad is, nem csak elvesz. Kellemesen temperált klíma, sok csapadék és gazdag termőhely, amely kiváló minőségű zöldségeket és gyümölcsöket nevel. Itt az élet része az újrakezdés, amit felégetett a természet, majd ismét felépítik a lávafolyás túloldalán. Talán pont ez a kényszeres körforgás és megújulási készség az, ami az Etna régen híres szőlő- és borkultúráját a közelmúltban felébresztette. Potentát régi fajták, magasra vitt szőlőskertek, öreg tőkék, dűlőszelekciók, tradicionális technológia és hosszan érlelhető borok. Minden, ami érdekes lehet, és mind így együtt az Etna oldalán.

A Badacsonyi borvidék egyik legstabilabb sarokpontját képező Villa Tolnay borászat szűk körű évjárat-bemutatót tartott múlt héten Budapest belvárosában a közelmúltban megnyílt "Képzeld el!" borbárban. A maroknyi meghívott újságíró és borblogger – köztük ungert és én is - Nagy László birtokigazgató-borász vezetésével a 2013-as évjárat borait kóstolhatta végig, beleértve egy érdekes kísérlet eredményét is. Ebben az évben a könnyedebbre hangolt Tavasz-széria tagja mellett a szokásoktól eltérően nem egy, hanem három hordós zöldveltelini született a pincénél. Mindhárom bor különböző módon készült, és a borkészítés valamely jellemző aspektusára a fantázianevek is utalnak.

Egy vallomással kell kezdenem: nem vagyok egy nagy chardonnay-fogyasztó. Ha kóstolókon találkozok a fajta boraival, természetesen nem utasítom el élből az ismerkedés lehetőségét, de otthoni kortyolgatásra elég ritkán veszek belőlük. A Burgundiával való barátkozás drága mulatság, ha újvilági fehérbort emelek le a polcról, akkor az pedig legtöbbször sauvignon blanc. Kis hazánkból eddig kevés chardonnay győzött meg annyira, hogy egy pohárnál többre - pláne egy egész palackra - vágytam volna. Ha ráadásul meglátom a palackon a "barrique" szót is, biztos, hogy a túl markáns hordó-hatástól félve nyúlok a pohárhoz. Innen szép nyerni.

Múlt héten egy ismerős ajánlotta a figyelmembe az etyeki Nádas Borműhely 2013-as borát, amelyet ott helyben meg is kóstoltam. Jött, látott és győzött. Amikor pár nappal később ugyanabban a műintézményben kötöttem ki, ahol az első találkozásunkra sor került, már örömmel vettem, amikor egy palack kikerült a pultra (aztán hárman gyorsan a végére is jártunk.)

November végén volt szerencsém Bakó Ambrusnál járni. Voltam én már itt, első alkalommal talán még a Villa Sandahlnál találkoztunk. Ezúttal Niklas Jörgensen barátunkat (Wine Virtuosity, Mad About Madeira blogok ismert szerzője) hoztuk el Octopus kollégával. Niklas többször járt már Magyarországon, de eddig elsősorban Tokaj-fókusszal érkezett. Aztán valahogy összefutott Ambrus boraival, levelezni kezdtek, és már nem is volt kérdés, hogy mi idén a célállomás. Sajnos az időjárás nem a mi oldalunkon állt, az egész hétvége párás és hideg volt, folytatólagosan áztunk-fáztunk. Ennek az időnek is megvan persze a maga szépsége. Esszenciális a nyugalom, a köd unottan hömpölyög, élő ember nincs az utcákon. Badacsony századfordulós villái csak üresen kongó szellemházak, a hegyre futó szőlősorok pedig alacsonyan fogják a szemet. „Majd küldjetek képeslapot!” – nevet Niklas a harmadik napon, amikor már jól látszik: nincsen több esély a bazaltorgonákra.

Budapesti bandával már igen, de Szegeden még nem tartottunk sauvignon blanc kóstolót, így mindenképp hiánypótló volt számunkra.

Egyszerű tematika, sauvignon blanc, vagy sauvignon blanc-domináns házasítások, külföldiek, hazaiak vegyesen, sem évjárati, sem árkategória szerinti egyezésre nem törekedtem. Vakon kóstoltuk a borokat, ebben a sorrendben jöttek:

A Mátra még mindig egyike azoknak a borvidékeknek, amelyekről kevesebb szó esik, mint kellene, pedig egyre több fiatal, ambiciózus borász mutatja meg a borvidék potenciálját. Az már biztos, hogy (a borvidéki irányvonalnak szánt)  reduktív technológiával készült, könnyed, illatos boroknál többet is képes adni a Mátra. Az egyes termőterületek egyediségét kiemelendő, dűlő-szelektált tételek is megjelentek az évek során – a Barnatanya, Cserepes, Diós, Epreskert, Fáy-domb, Gereg, Úrráteszi, Vitézföld már ismerős névként csenghetnek a borkedvelők számára –, ám az utóbbi 1-2 évjáratban a dűlőnevek (és a borvidék) több borásznál nem kerültek feltüntetésre a címkéken. Elmondásuk szerint így kezdtek el kihátrálni egyes termelők az eredetvédelmi rendszerből válaszul arra, hogy a Mátrai Borbíráló Bizottság véleménye szerint számos boruk nem bizonyult eléggé fajta- és borvidékjellegesnek. Remélhetőleg lesz ebben a tekintetben előrelépés, kár lenne veszni hagyni a legkiemelkedőbb termőhelyek megjelenítésének lehetőségét. Mindenesetre lassan kialakulni látszik egyféle stílusirányzat a fiatalabb generációnál: nem annyira erővel, hanem inkább eleganciával hódítanak: nincs túlhordózás, nincs izmozás, cserébe lendületes, kellően gyümölcsös, ugyanakkor elég tartalmas borok és egyediséget is hordozó tételek kerülnek ki kezeik közül. Ludányi Balázs, a Centurio Szőlőbirtok fiatal borásza is éppen egy ilyen borokból álló, igen tetszetősre sikerült sort tett le az asztalra a 2013-as évből, amelyet ungert és jómagam végig is kóstoltunk.

Hiába művelt a magyar alkoholista, azért azt nem mondhatja el magáról, hogy sűrűn fogyaszt erdélyi fehérbort, amit ráadásul részben chardonnayból, részben királyleánykából szűrtek odaát, hogy aztán ötezer palacknyi mivoltában mutasson valamit a helyi sajátosságokból egy arrafelé őshonos, valamint egy kozmopolita szőlő szűrőjén keresztül. Még csak hasonlóval sem találkoztam nem túl hosszú szeszpályafutásom során, úgyhogy a Recaș borászat kísérlete épp annyira volt érdekes, amennyire első közelítésben annak hangzik. A termelő weboldala egyébiránt megfelelően informatív, így egy kisebb utánajárással megtudtam, hogy egyrészt nem ma kezdték, másrészt áttekinthetetlenül széles borkínálattal próbálnak kihozakodni a piacra úgy, hogy az ehhez kapcsolódó magas palackszám mellett azért igyekeznek elsősorban minőségben, mintsem mennyiségben gondolkodni. Ez a bor alá is támasztja ezt az általánosítást, meg nem is. Tegnap ittam-négykezes következik.

Úgy gondolom, hogy hajmeresztően merész kísérlet a magyar viognier. Nem is próbálkoznak vele sokan: ahol van, ott többnyire alacsony palackszám mellett készül belőle érdekességnek szánt látókörtágító bor, vagy kisszázalékos összetevőként igyekszik házasítást seggesíteni, több-kevesebb sikerrel. Az van ugyanis, hogy a fajta hazai arcát nem ráncosítja túl sok sav, szesz tekintetében viszont képes elszállni, miközben édesbe hajló, tömény összbenyomásával nem követi minden tekintetben a struktúraegyensúly íratlan szabályait sem. Külföldi referencia hiányában nem tudom, hogy ez fajta-törvényszerűség, vagy sokkal inkább Kárpát-medencei sajátosság, mindenesetre mostanáig nem könnyeztem volna meg, ha a belföldi tőkék átoltásra, kivágásra kerülnek, ilyen tapasztalatokkal ugyanis nehezen tudok fényes viognier-jövőt vizionálni hazánkban. Az eddigiek fényében meglepett, hogy az alapvetően vörösborokra építkező Heimann pince egyetlen fehérborát ebből a sokszor átkozott fajtából szűri, de a végeredmény – minden sztereotípiát maga mögött hagyva – bőségesen ad okot a lelkesedére.

Sajnos nem tudok mostanság helyszíni tokaji kóstolókon, up to date rendezvényeken, évjárat-bemutatókon részt venni, így én is nagy kíváncsisággal lesem, hogy a friss évjáratból mely borokat tartják a legérdemesebbnek a tisztelt kollégák, hozzászólók. Nekem az jött le, hogy talán a Gizella Szil-völgy és a Demeter Boda kapta a legtöbb halleluját 2013-ból, így végre, amint kereskedelmi forgalomban is megjelentek lecsaptam egy-egy palackra.

Nem terveztem nagy összevetést, de mivel a nyitáskor elmaradtak a nagy katarzisok (persze tetszettek) amúgy 7 pont kalibrálás céllal kinyitottam egy várhatóan majd így muzsikáló wachaui rieslinget is.

Idei utolsó, birtoklátogatások jegyében Hegyalján töltött hétvégém programja elég sűrűre sikeredett. Volt részem frissen alapított pincészet bemutatkozásában, régi, de mostanában megújulni látszó birtok megtekintésében, és a borvidéken nagyobb, külföldi tulajdonú borászatoknál már hosszabb idő óta alkotó borászok családi pincéjének tételeiben egyaránt (és még egy riesling-kóstoló is belefért, de erről majd máskor). Szerencsére az időjárás kegyes volt hozzám, lehetett a dűlőkben is sétálni egy kicsit. Jártam a borvidék keleti és nyugati sarkában egyaránt, és mindenhol a 2013-as évjárat boraiba nyertem betekintést.

(Pajzos)

Történt vala, úgy a szüretet követő időszakban, hogy mehetnékem támadt Etyekre borozni. Ha már lesz egy kis saját lőre, legalább jó volna megismerkedni néhány termelővel, beszélgetni velük, mit és hogy gondolnak-csinálnak, merre megy a világ Etyeken. Lett is társam, Furmintfan és Octopus egyaránt csatlakoztak és együtt szondáztuk a pincéket. Miközben ezzel foglalatoskodtunk, megszületett egy etyeki pinot noir kóstoló ötlete. Milyen jó volna meghívni a termelőket, együtt kóstolni, és kapni egy képet arról, miképp áll a pinot szénája a vidéken. A felvetés mindenkinek tetszett, így hozzá is láttunk a szervezéshez. Imre Ádám és Hofmann Tibor (Szépvölgyön ÁT) hathatós segítségével sikerült megközelíteni a szereplőket. Mindenki érdeklődött, nyitottnak mutatkozott a közös eszmecserére, szóval örömmel néztünk a december elejére kitűzött kóstoló elébe. A pozitív visszajelzések ellenére sem számítottunk azonban arra, hogy alig férünk majd be a rendezvénynek helyt adó Etyek M lakásétterembe. Beszámoló következik az etyeki „szakcsoport” első közös kóstolójáról.

Tokaj-Hegyalja a 300 vulkán hazája, szokták mondani, és a száraz borok kapcsán is valószínűleg az elképesztő termőhelyi változatosságot emelik ki leggyakrabban a borvidék adottságai közül. Dűlőszelektált száraz borok ma már egyre nagyobb számban készülnek (más borvidékeinkről is) és talán egy-egy dűlő borait illetően is van már akkora tapasztalat, hogy általános jellemzőket lehet megfogalmazni az onnan készült borok karakterével kapcsolatban.

Balassa István a Betsek dűlő terméséből készített 2013-as évjáratú száraz boraival tovább lépett a termőhely megjelenítésének útján. A tokaji borász célja, hogy magas minőségű és egyediséget tükröző borokat készítsen, ennek megfelelően jelenleg 10 dűlőben (Betsek, Bomboly, Donáth, Dorgó, Hangács, Kakas, Mézes-Mály, Nyulászó, Szent Tamás, Thurzó)  23 parcellán 7 hektárnyi területtel rendelkezik, bár bort egyelőre még nem készít mindegyikről. A szétaprózódott birtokszerkezetnek megvannak a hátrányai, ugyanakkor lehetőséget ad a termőhelyi sajátosságok változatosságának bemutatására, akár egy dűlőn belül is. Balassa István szerint az elmúlt 15 évben összegyűjtött tapasztalatok azt mutatják, hogy a különböző termőhelyek azonos fajta és borkészítési eljárás esetén is eltérő ízvilágot eredményeznek a borokban. Ennek demonstrálására érdekében végzett kísérlete többek között a napokban forgalomba kerülő borcsomagjában öltött testet. 

A 2013-as évjárat száraz borairól és a fent említett kísérletről szólnék bővebben, de a téma megkíván egy kis felvezetést is.

A Bukolyi Marcell és Lilla által fémjelzett Eger Cottage 2012-es évjáratú borairól nyáron írtam. Idén ősszel megtörtént az évjáratváltás, megérkeztek a 2013-as borok, és a Junibor Ünnepen bemutatott Piros fantázianevű sillerrel gazdagodott is a paletta. A Bukolyi Családi Birtok saját neve alatt is lassan érkeznek a 2013-as borok. A Viognier-ről már megemlékeztem, ungert a Kadarka Válogatást kóstolta, nem túl rég a 2013-as Eger Cottage pároshoz csaptam hozzá még két palackot a 2013-as Bukolyi szortimentből: a Kisfiam és a Riesling Késői Szüret került melléjük a kosárba, majd a pohárba.

A Drop Shop eddig is figyelemre méltó osztrák szortimentjét pár hete Weninger-borokkal bővítette, amelynek örömére egy novemberi keddi napon ifj. Franz Weningert borait állították a reflektorfénybe. A különleges nap ázsióját emelte, hogy a délutánt-estét maga a borász is a borbárban töltötte. Délután szűkebb körben, elsősorban gasztronómiai szakemberek társaságában egy szűk körű kóstolóra is sor került, ahol a Drop Shop meghívásának köszönhetően én is részt vehettem.

Kivételes szerencsében lehetett része azoknak, akik a szürke és semmitmondó november közepi kedden elzarándokoltak a Drop Shopba. Edward Donaldson a Pegasus Bay borászat marketing menedzsere, a híres pincészetet alapító és tulajdonló Donaldson család oszlopos tagja látogatott el ugyanis Budapestre. Robert Parker útmutatója alapján a Pegasus Bay „Új-Zéland 5 legjobb borászata” közé soroltatik. Az a nagyjából fél tucat bor, amit eddig tőlük kóstoltam nem is cáfolt rá a sarkalatos parkeri kijelentésre. Nem volt kérdés, ott kellett lenni.

A XIII. kerületben található, kávéházként, bor- és pálinkaszaküzletként egyaránt funkcionáló Spiritus Primus az utóbbi időben rendszeresen szervez kis létszámú borkóstolókat, amelyekhez György Vince választ ki magyar és külföldi tételeket az adott este fókuszpontjába helyezett fajtából. November első hetére magyar és osztrák kékfrankosokat gyűjtött csokorba, nagyrészt a 2011-es évjáratból. Az már csak a ráadás volt, hogy egy 2013-as Skrabski-sort is meg tudtam kóstolni a "hivatalos program" után.

Már régen szerettem volna megkóstolni Alkonyi László nemrégiben alapított tállyai pincészetének, a Kalákának a borait. Múlt héten remek alkalom ígérkezett erre Szegeden, mégpedig egy szabadon választható egyetemi tanóra keretében, nevezetesen a „Bor geológiája”, melyre Alkonyi vendégelőadása apropóján volt szíves az egyik illetékes személy (aki történetesen kóstolótársunk is) engem is meghívni.  Érdekes volt tíz év után ismét egyetemi előadóban ülni és a rendkívül fiatal közönséget elnézni mennyit is öregedtünk.

Na, de rátérve magára az eseményre, Alkonyi László egy könnyen érthető, szórakoztató előadás keretében mesélt a kezdetekről, borbarátos évekről, majd a tokaji borvidékről, annak borainak történelméről, kulturális kérdésekkel való összefüggéséről, illetve természetesen előkerült a dűlőklasszifikáció jelentősége is. Végül pedig konkrétan Tállyáról, röviden a pincéről, illetve a boraikról.

A hierarchiát amúgy burgundi módra értelmezik, kezdve egy borvidék-szintű borral (Tokaj), folytatva egy település nevet viselő tétellel (Tállya), végül a csúcson a dűlőszelektáltak (Tökösmál). A kérdésbe még beleintegrálva a maradékcukor kérdését, mivel a jól fogyaszthatóságot elősegíti, viszont álláspontjuk szerint a terroirt legtisztában kifejezni inkább a szárazabb borok képesek, így egyre feljebb haladva a ranglétrán egyre kevésbé édes borokat találunk.  

Íme a borok:

Szerencs irányából Tarcal felé közeledve bal kéz felé fehér kápolna tűnik fel egy szőlőültetvényekkel borított dombon a Tokaj-hegy árnyékában. A korábban Henye-hegyként ismert dombot 1749-ben, Mária Terézia uralkodása alatt, Grassalkovich György javaslata nyomán keresztelték át Terézia-hegyre, a területén található dűlővel együtt. A kápolnát Ávilai Szent Teréz, a 16. században Spanyolországban élt karmelita rendi szerzetesnő tiszteletére szentelték fel. A korábban nem sokra becsült területet az 1749-et követően készült dűlő-besorolások mind I. osztályú termőhelyként tartották számon.

A Terézia-domb alatt, Tarcal határában találjuk a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok központját, amely egy 1872-ben királyi parancsra létrehozott vincellérképző épületegyütteséből lett kialakítva. A hajdani iskola épületében ma a Gróf Degenfeld Kastélyszálló működik, a mögötte található pince feletti régi présházban irodákat hoztak létre, az ehhez kapcsolódó új épület pedig a borászatnak ad otthont. Ebben a festői környezetben rendezte meg a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok október utolsó előtti hétvégéjén a Terézia-napot, amely valójában két napon keresztül kínált igen gazdag és sokszínű programot a résztvevőknek. Pénteken dűlőtúra, a Terézia-kápolnánál istentisztelet, kóstoló, majd este – Áts Károly vezérletével – borászpóker várta a látogatókat. Szombaton napközben lovagoltatás, gyermekjátszóház, sakkverseny, velocipéd-verseny, hőlégballon-kilátó kapott helyet a szálloda parkjában, este pedig koncert és borkaszinó szórakoztatta a nagyérdeműt.

Járt már néhányszor Burgundia kis szegedi „klubunkban”, de valahogy mindig a pinot oldalról közelítettük a kérdést. Épp időszerű volt már a másik szemszögből is villantani valamit a díszes társaságnak Burgundia nagyságából. Annál is inkább, mert ha belegondolok, az elmúlt 5 évben egyszer se volt célirányosan chardonnay-ra épülő kóstolónk.

Az volt a terv, hogy több appellációt, évjáratot érintve haladjunk egyre magasabbra, persze módjával, figyelve arra, hogy a költségek tűréshatáron belül mozogjanak. Többen kérték, hogy próbáljak néhány kimagaslónak tartott hazai chardonnay-t is csempészni a sorba. Igyekeztem ennek eleget tenni, de óva intek bárkit, hogy a kóstolót hazai VS burgundi párbajnak értékelje, sem árban, sem szintben nem összemérni való tételekről van szó, így tényleg csak a játék kedvéért történt. A teljesen különböző kategóriájú tételek jelenléte miatt nem vakon kóstoltunk, igyekeztem várható érték szerint sorba rakni a tételeket.

Következzék a sor:

A villányi portugieser ideális gumicsont a hazai borközvéleménynek: évek óta kíméletlenül rágódunk rajta, mely rágódásnak köszönhetően mára talán eljutottunk odáig, hogy semmi sem biztos, és még annak az ellenkezője sem. A helyzet ugyanis magyarosan kettős: miközben a hangos, durva becsléssel a teljes oportóspektrum jó kétharmadát lefedő, két Mátyás Királynyi befektetésért hamis villányi életérzést kínáló széria belefulladt saját kicsinyes gyengeségébe, addig néhány helyi különc azon dolgozik, hogy bebizonyítsa, lehet ezt másképpen is csinálni. Óvakodnék tehát a fajtadegradáló sztereotípiától, ugyanis végre nem ígéret, hanem iható bizonyíték a jó villányi oportó. A mezőny szélsőségességét az idei kötelező, szintidőre lefutott portugieser-körünk is példaértékűen bizonyítja. Nem tudok általános következtetéseket levonni, mert nincsenek. A csoportos ivások esetén megszokott négykezes beszámolónkkal elsősorban – közszolgálatilag – azt szeretnénk üzenni: lehet még feltámadás.