Zseniális, párját ritkító ötlet az, amit a Somló borászai másodjára összehoztak a Gellértben. Talán ez a legfontosabb kijelentése a prológusnak. Az újratöltés olyan üzeneteket volt képes hitelesen és közhelymentesen közvetíteni a sokszor önnön problémáiból kimászni képtelen hazai szeszközélet már-már visszataszító atmoszférájában, mint az összefogás és a kritika elfogadásának képessége. A szabdalt, sokféle érdek által többféleképpen irányított magyar borászszakma dacára a somlói termelők a tavalyi botrányos visszhangú mélyrepülés után másodjára is összehoztak egy húszboros, reprezentatívnak mondható borvidék-mintát, és megmutatták azt az úgynevezett hangos-véleményformáló közepes- és nagyfogyasztóknak. Akik tavaly is végigitták magukat a Cartwright Éva és Balogh Zoltán vezette rendezvényen, szinte egybehangzóan állították, hogy a mélyrepülésből még a becsapódás előtt sikerült visszahozni a gépet. Én idén estem át a tűzkeresztségen, ezért nincsen viszonyítási pontom, de talán megfelelően fogalmazok, ha azt mondom: a mezőnyt nem volt nehéz differenciálni, a sor lefedte a teljes élménypalettát a botránytól a klasszisig. Az arányokon viszont lesz még mit finomítani, ez egészen biztos.

Miközben az elmúlt időszakban részben direkt, részben a szokatlan borfogyasztási belassulásom következtében összehordtam egy jelentékeny mennyiségű magyar cabernet sauvignont, azon gondolkodtam, hogyha ez így majd összeáll egy képpé, és egyszerre hágunk majd nyakára mindnek, akkor az lesz-e annyira érdekfeszítő közönségileg, mint mondjuk személyesen nekem. Úgy értem: a szőlőfajta kissé kicsúszott a hazai borközvélemény (és a borászok) gyújtópontjából. Érdektelenné vált, elhasználódott. A múlt agyonhordózott paprikás mazsoláit délen többnyire már alapanyagkorban küldik rozénak, vagy tolnak belőle valami modern bisztróbort több-kevesebb sikerrel, majd utána a jelen nagyítóját a szomszéd cabernet franc felé fordítva mernek nagyobbat álmodni, mint a valóság pillanatnyilag. Nem is beszélve arról, hogy a hordóvanília sem olyan cool már, mint a kilencvenes években.

A villányi portugieser ideális gumicsont a hazai borközvéleménynek: évek óta kíméletlenül rágódunk rajta, mely rágódásnak köszönhetően mára talán eljutottunk odáig, hogy semmi sem biztos, és még annak az ellenkezője sem. A helyzet ugyanis magyarosan kettős: miközben a hangos, durva becsléssel a teljes oportóspektrum jó kétharmadát lefedő, két Mátyás Királynyi befektetésért hamis villányi életérzést kínáló széria belefulladt saját kicsinyes gyengeségébe, addig néhány helyi különc azon dolgozik, hogy bebizonyítsa, lehet ezt másképpen is csinálni. Óvakodnék tehát a fajtadegradáló sztereotípiától, ugyanis végre nem ígéret, hanem iható bizonyíték a jó villányi oportó. A mezőny szélsőségességét az idei kötelező, szintidőre lefutott portugieser-körünk is példaértékűen bizonyítja. Nem tudok általános következtetéseket levonni, mert nincsenek. A csoportos ivások esetén megszokott négykezes beszámolónkkal elsősorban – közszolgálatilag – azt szeretnénk üzenni: lehet még feltámadás.

Az van, hogy mostanában semmi sem akar összejönni borfronton, így az ad hoc-módon összepakolt, laza nyári iszogatásra szánt sorok tömegével buknak el. Nem kicsit, nagyon. A saját felelősségemet nem vitatva – az örömforrást nyilván csak nagy nevek nagy borainak vertikálisaiban lehet és kell keresni, egyébként ne is legyenek elvárásaink – azért komoly aggodalomra ad okot, hogy az alapszint részben a borok önnön hibái, részben a szerencsétlen körülmények miatt erősen korrodálódni látszik. Az üdítő kivételek meg közel sem fedezik a befektetett árat, ami a lélektani kétezres környékén is minimum dühítő. Csalódottan, rossz szájízzel jelentem, hogy egyrészt a nyár itala címet nálam a helyben, Csepelen csapolt Rizmajer-féle szűretlen búzasör nyerte meg – noha egyáltalán nem vagyok nagy sörös –, másrészt borok tekintetében úgy tűnik, hogy miközben az árakat ügyesen sikerült feljebb küzdeni, a minőség elfelejtett felzárkózni. És ezt a múlt péntek sem tudta megcáfolni, bármennyire is szerettem volna, hogy így legyen. Még jó, hogy most is akadtak üdítő kivételek.

A mennyiségi szemlélet megszállása és diktatúrája, valamint a borrendszerváltás zavaros évtizedei után időszerű és szükségszerű volt egy (vagy több) olyan szőlőfajta után nézni, amely biztos pontként segít majd kifordítani a sarkából az egész világot. A furmintba vetett hitet már igazolja a rendszeres ima Tokaj felé, de nincsenek kevesen az olaszrizling-sereg törzszászlósai sem. Utóbbi némi jogfolytonosságot is visz a rendszerbe, hiszen (állítólag) még akkor is jó, ha nem is olyan jó, több kilós terheléssel maximum elfröccsözzük, ha más nem. Az olaszrizling-szekta – teszem hozzá gyorsan – csak akkor fog több hívőt toborozni, ha képes megbízható és hiteles lenni már az alapokon is. A biztos alap stabil hazai fogyasztóközönséget hoz, az pedig a prémium minőség előállítását indukálja, amivel talán már a határon kívülre is merészkedhetnénk.