Úgy gondolom, hogy hajmeresztően merész kísérlet a magyar viognier. Nem is próbálkoznak vele sokan: ahol van, ott többnyire alacsony palackszám mellett készül belőle érdekességnek szánt látókörtágító bor, vagy kisszázalékos összetevőként igyekszik házasítást seggesíteni, több-kevesebb sikerrel. Az van ugyanis, hogy a fajta hazai arcát nem ráncosítja túl sok sav, szesz tekintetében viszont képes elszállni, miközben édesbe hajló, tömény összbenyomásával nem követi minden tekintetben a struktúraegyensúly íratlan szabályait sem. Külföldi referencia hiányában nem tudom, hogy ez fajta-törvényszerűség, vagy sokkal inkább Kárpát-medencei sajátosság, mindenesetre mostanáig nem könnyeztem volna meg, ha a belföldi tőkék átoltásra, kivágásra kerülnek, ilyen tapasztalatokkal ugyanis nehezen tudok fényes viognier-jövőt vizionálni hazánkban. Az eddigiek fényében meglepett, hogy az alapvetően vörösborokra építkező Heimann pince egyetlen fehérborát ebből a sokszor átkozott fajtából szűri, de a végeredmény – minden sztereotípiát maga mögött hagyva – bőségesen ad okot a lelkesedére.
Ha röviden kellene összefoglalnom, akkor azt mondanám, hogy úgy tartja meg a fajta trópusi gyümölcsös, barackos-vaníliás behízelgő arcát, hogy közben elképesztően lendületes, frissít és vibrál. Az egyharmadnyi fa aligha hagyott rajta nyomot: az illat tiszta és gyümölcsorientált, a viognier-sztenderden túl az orrpróba rejt némi gyanúkeltő fanyarságot, összbenyomásilag pedig mentes mindennemű közhelytől. A korty egyrészt elvárt módon gazdag, másrészt olyan mennyiségű és minőségű savval dolgozik be, hogy egy pillanatig sem ül le, laposodik el az anyag. Hosszú, egyensúlyos és finom, őriz a fajta tipikusságából is, de kétségkívül új dimenziókat nyit annak hazai pályafutásában. Elég csak arra gondolni, hogy az első pohár után jólesik a második és a harmadik is. Megcsípi a 6 pontot, ráadásul még jó vételnek is gondolom. (2390 Ft, Bortársaság)
[A palack fotóját a kereskedő weboldaláról emeltem el.]
