Van Budapesten egy étterem – nem is akármilyen –, ahol egyedül az országban olyan ház borát töltögetnek, ami egész biztosan páratlan a maga nemében. És nemhogy Magyarországon, de nemzetközi viszonylatban is nehéz lenne találni hasonlót. A ház borát általában véve sem szokás túlgondolni, valami egyszerű, jól iható és megfizethető, szerencsés esetben korrekt bor szokott ez lenni. A kiváló alapanyagokról, ételekről és szervizről híres Sofitel Hotel Chain Bridge Paris Budapest Étterem és Bár csapata azonban jóval tovább ment az átlagos ház boránál. Náluk ugyanis bárki áll a palack túloldalán, bárki is tölt a vendégnek, tökéletesen tisztában van azzal, mennyi munka egy bort a szőlőtől a pincéig, majd a palackig eljuttatni. Ennek egyetlen, jól definiált oka van: ők is részt vesznek a borkészítésben.

Kétségkívül az én hibám, hogy a badacsonyi székhellyel rendelkező Istvándy Pincészet boraival szeszfogyasztó karrierem csúcsain semmilyen formában sem találkoztam. A csend nagyjából egy éve törhetett meg, amikor a Szondi utcai borelosztó aktuális fronttartója felhívta figyelmemet a mostanában már borműhelyként is könyvelt káptalantóti családborászat aktuális, '13-as hárslevelűjére, aminek a kvázi-perifériából felbukkanva sikerült akkorát futnia szubjektív módon, hogy gyakorlatilag a tizennégyes nyár alatt kevés egyéb fehérbor pörgött a poharaimban  úgynevezett elegáns kánikulaűzés céljából. A váratlan sikerlearatást sajnos nem követte ívszerű folytatás, az Istvándy-család egyboros pince maradt, legalábbis az én nézőpontomból mindenképpen. Talán éppen ezért örültem kifejezetten a ténynek, hogy furmintfan egy ad hoc vasárnapi beborozást kellő indokolatlansággal a friss, azaz '14-es Istvándy-hárssal vezetett fel. És ha már úgyis legalább ketten kóstoltuk, indokolt, hogy négykezessé váljon az a bizonyos kezdő-kétkezes. Azt azért a címen túl is indokolt előre beleszögezni a bevezetés deszkáiba, hogy az évjáratszínvonal visszaesésébe nem tört bele Istvándy Gergelyék hárslevelűbicskája. Sőt, még az is lehet, hogy fehérborliga évjáratfocijának egyik legszebb gólját lőtték be, már ha az ármásodosztályt vizsgáljuk.

Tavaly volt már egy syrah sorunk, de most összejött még egy kóstolóra való. Meg aztán úgyse voltam makulátlanul elégedett a múltkori sor magyar válogatottjával. Ezúttal hazai részről Eger helyett inkább dél-pannon tételekkel próbálkoztunk, kiegészülve a manapság talán legjobbnak tartott honi syrah-val a somlói Kreinbacherrel, a külföldi mezőny is szélesedett, immár nemcsak francia referenciák, hanem, újvilági versenyzők is szerepet kaptak.

Évjárat tekintetében nem törekedtem egyezésre, de túl nagy szórásra se, így 2010-2013-as intervallumba esik az összes bor. Árban olyan 20-40 Euro közötti tételeket igyekeztem válogatni. Vakon kóstoltunk.

Íme:

Három magyar borpár következik. Különösebb koncepció nincs, pusztán - ahogy máskor is - érdekesebb volt ezeket a borokat egymás mellett kóstolni.
Az első duót két szép rajnai rizling alkotja Észak-Magyarországról. Egerben kevesen palackoznak fajtatiszta rajnai rizlinget, Bukolyi Marcellnél viszont erre volt már példa: 2013-ban egy késői szüretelésű bort, 2014-ben pedig egy félszáraz rieslinget zárt palackba. Losonci Bálint nagy riesling-rajongó saját és bevallása szerint szíve szerint mai tudása birtokában sokkal több rajnai rizlinget telepítene.
Egy cabernet sauvignon-páros következik a Balaton két partjáról. A Konyári Pincészet Dél-Balaton egyik legismertebb borászata, a pince alap cabernet sauvignon-ja pedig megbízható minőségű vörös a 2000 Ft-os árkategóriában. A Levendula Pince központja Lovason található, Alsóörs és Paloznak között. Az itt megénekelt palackot (nem az első volt, amit elfogyasztottam) a csopaki vasútállomáson található információs irodában vásároltam.
Végezetül egy késői szüretelésű furmint és egy késői szüretelésű hárslevelű zárja a sort Tokajból, hasonló filozófia mentén elkészítve: alacsony alkohollal, jó savakkal, gazdag gyümölcsösséggel.

Sauvignon blanc-kedvelőként eleinte gyakran meglepődtem, mennyire megosztja ez a fajta a közönséget. Pedig a borkészítési eljárás, a termőhely és az évjárat tükrében a sauvignon blanc is számtalan arcát mutathatja. Valahogy én a marlborough-itól a stájerországin keresztül a Loire-völgyből érkező tételekig, a hiperintenzív fajélesztős aromabombáktól a visszafogottabb, zöldes jegyeket alig mutató neutrálisabb borokig szinte mindig találok a hangulatomhoz illőt. Ezt a sokoldalúságot próbáltam megvillantani egy kóstolósorral, így tavaszköszöntés címén barátokkal nemrég a nyakára hágtunk egy komolyabb kollekciónak a 2013-as évjáratból. 

Nos, ez az olcsó chilei cabernet sauvignon, ez a kis spórias klasszikus annyira felizgatott, hogy olyan cikket írtam, ami esetleg egyeseket sértett volna. Össze is hívtam a Borrajongó szerkesztői bizottságát, hogy véleményezze az irományt. Amúgy ilyen bizottságunk nincs, nem is volt és soha nem is lesz, de most kikértem a véleményét. Szóval, az eredeti pamflet arról szólt, hogy ha én magyar tömegborász volnék, és 369Ft-os csúcsteljesítményeket állítanék elő (bármelyik magyar borvidéken), és megkóstolnám ezt a döbbenetes palackszámban előállított chilei bort, akkor rohadtul elfogna a páni félelem. Ha ugyanis lenne elég eszem, hamar rájönnék, hogy ott állok egy szánalmas fizetéssel, egy szaros gumicsizmában, tornyosuló raktárkészlettel és egyre csak csökkenő bevételekkel. Leesne ugyanis, hogy valaki a nyakamra hajt és teszi ezt máris olyan behozhatatlan előnnyel, amit az életem végéig se tudnék ledolgozni. És ha érezzük, ha látjuk, hogy valaki a saját sírunkat ássa, az bizony rossz érzés, senkinek sem kívánom. Itt pedig éppen ez történik.

Sokféle vélemény kering a száraz tokaji (vagy akár somlói) furmint (és a furmint farvízén a hárslevelű) érlelhetőségéről. A borászok általában jól érlelhető fajtának gondolják a furmintot, nem ritkán évtizedes potenciált is emlegetve, ugyanakkor gyakran hozzátéve, hogy a modern kori tokaji száraz furmint eddigi rövid története miatt viszonylag kevés tapasztalat áll még rendelkezésre. Sok tényező szerepet játszik ebben a dologban, a mérleg mindkét serpenyőjét tekintve. Csak hogy a fajta jellemző tulajdonságainál maradjunk, előnyként például a furmint jellemzően jó savait (bár erre azért a meleg évjáratok rá tudnak cáfolni), míg hátrányként az oxidációra hajlamosságát szokás emlegetni.
Szintén érdekes kérdés, mennyire kell, vagy érdemes egy furmintot érlelni, megéri-e a komolyabb élményfaktorban reménykedve évekig tartogatni egy palackot, vagy jobb biztosra menni, és fiatalon meginni. Az évjárattól kezdve a borkészítési technológiáig ez is számos tényező függvénye, így egy univerzális megoldókulcs erre a kérdésre aligha létezik. A legtöbb száraz bor fiatalon került a forgalomba, de egy-két borász kifejezetten szereti néhány évig palackban érlelni a borait, mielőtt azok a eljutnak fogyasztóhoz.
Szigorúan magánvélemény, de egyre inkább úgy gondolom, a száraz furmint/hárslevelű (potenciális) hosszú érlelhetősége nekem most többnyire csak egy beváltatlan bónusz lehetősége. Ha úgy tetszik: ígéret, de nem bizonyosság. A világ nagy fehér borai, a tokaji száraz furmint nemzetközi kontextusában leggyakrabban emlegetett burgundi chardonnay-k, német/osztrák rieslingek, a Loire-völgyben készített chenin blanc-ok mind-mind hosszú életű borok, így ha ezekkel akar versenyezni a furmint, a komoly érlelési potenciál valóban lényeges (főleg úgy, hogy az árak már közelítenek, sőt). Egy legalább 5000 forintos dűlős tokajival kapcsolatban már alapelvárás, hogy ne hulljon szét 2-3 év alatt, de úgy vélem, a nemzetközi piacra szánt száraz tokaji stílusának csiszolgatásában a stabilan évtizedekben mérhető érlelési potenciál egyelőre másodlagos kérdés a jól ihatóság, elegancia, egyensúly mögött. Egy szép érett bornak ugyan nagy lehet a presztízse, de miért is tartogatná a legtöbb fogyasztó a palackjait hosszú évekig, ha 2-3 évesen még telis-tele van friss ízekkel és csilingelő savakkal, a további érlelés pedig már kockázatokat rejt magában.

Érlelés/érlelhetőség kérdésében igazságot tenni nem akarok (persze ha akarnék, sem tudnék), láttam már példát majd' 10 évesen is remek formában, sőt akár ereje teljében lévő furmintra éppen úgy, ahogy 3 évesen oxidált és ellaposodott dűlős „csodára”, úgyhogy inkább csak "hangosan" gondolkodom. Jól ihatóság, elegancia, egyensúly tekintetében már van sok - és egyre több - szép példa Tokajból, 8-10 év után is szépen muzsikáló száraz borokat tekintve viszont egyelőre a kevés tapasztalat alapján is vegyes képet alkothatunk. A tapasztalatok gyűjtése azonban mindig érdekes élmény, úgyhogy ennek fényében össze is gereblyéztünk néhány érettebb száraz tokajit, hogy megnézzük, hol tartanak most.
Táncoló Medve is ott volt a kóstolón, az ő jegyzeteit is olvashatjátok.

Lassan nemhogy a februárnak, de már a márciusnak is vége, magam sem tudom miért késett ennyit ez az írás, de most itt van.
Az első bodrogkisfaludi farsangról tavaly nagyon kellemes élményekkel (és még kissé zúgó fejjel) távozott kis kompániánk, idén sem hagytuk ki a mulatságot. A bodrogkisfaludi közösségépítés jegyében szervezett hétvége menetrendje a múltkorihoz nagyon hasonló volt: szombaton este árverés és vacsora, majd különféle játékokkal színesített farsangi bál, másnap pedig reggeli. Az árverésen idén Bodrogkisfalud nevének betűire - és a betűket kísérő borokra - lehetett licitálni. A betűket palackelválasztó lapokra Voronkó Vera kalligráfus művész álmodta meg és rajzolta fel, majd a betűket használt dugókból rakták ki. A bevételből a tavalyi árverésen gyűjtött pénzből megkezdett bodrogkisfaludi biciklipálya építését folytatják, illetve a gyermekeknek egy sporttábort szerveznek.
A farsang volt a hétvégi főattrakciója, de az esti mulatozás előtt volt még lehetőségünk kóstolni is. A Sárga Borházban elköltött szombati ebéd után a Disznókő Szőlőbirtok feldolgozóját néztük meg, majd Bodrogkeresztúrra érve a Tokaj Nobilis 2015-ös borait néztük végig még hordó- és tartályminta formájában, a farsangon pedig abban a szerencsében volt részem, hogy néhány régi Bott és Füleky bort kóstolhattam.

Március 21-én került sor Csopakon a Vinea Balaton borbírálatra, ahol felavatásra kerültek az első, egységes stílusban elkészített BalatonBorok, valamint a Vinea Csopak háza tájáról már ismerős Hegyborok. Utóbbiak esetében azzal az újdonsággal, hogy a Hegybor kategória immár nem csupán Csopakra, hanem a Balaton történelmi szőlőhegyeire is kiterjed. Mintha egy szokványos sajtóközleményt olvasnátok, de szerencsére nem ez a helyzet, hiszen a Balatoni Kör, a Rizling Generáció és a Csopaki Kódex által jegyzett bírálatra jómagam is meghívást kaptam, így első kézből tudósíthatok a tapasztalataimról.

Egy ideje vágytam már egy terjedelmesebb pinot noir-sorra, de egy ideig csak az alapanyag gyűlt, de a kóstoló még mindig váratott magára. Február végén aztán a tettek mezejére lépve előástam a jó ideje sorsukra váró palackokat - néhány új beszerzéssel kiegészítve -, hogy egy fehérborokban gazdag hónap végére vörösekkel tegyek pontot. 
A mezőny kis hazánkat képviselő tagjai az ország különböző borvidékeiről (+a Felvidékről) érkeztek. Itt talán a két tokaji pinot jelentette a legnagyobb kuriózumot, hiszen néhány "renegát" hegyaljai pince évek óta foglalkozik a fajtával. 
Nemzetközi kitekintés gyanánt 2-2 bort helyeztünk a sorba Sancerre-ből, Burgundiából, illetve Új-Zélandról, azon belül Marlborough-ból. Utóbbi két terület régi ismerős lehet a fajta rajongóinak. Sancerre viszont nem vörösborairól híres, holott az éves termés 1/5-ét a pinot noir teszi ki, Sancerre Rouge megjelöléssel pedig kizárólag pinot noir-ból készült bor hozható forgalomba. Ismeretlen vidékek felfedezésével is kecsegtetett tehát a kóstolósor. A várakozásoknak megfelelően érdekes mezőny volt, sok különböző karakterrel.

Nem mondom, hogy teljesen az én fejemből pattant volna ki a kóstoló gondolata. De volt egy maroknyi dél-francia fehérborom, annyi nem, hogy önálló kóstolót szervezhessek köré, nosza rakjuk hát párba tokajiakkal, ha már mások is próbálkoztak így. Úgy is hasonlítottunk már száraz tokajiakat rieslingekkel, burgundi chardonnay-val, ki tudja, nem jutunk-e így habitusban némiképp közelebb egymáshoz. Ha meg nem, akkor meg legfeljebb gyökeresen más stílusú borokat fogunk inni, egyiket a másik után, ami még lehet jó, ha a borok jók. :)

Három páros került egymás mellé. Igyekeztem, hogy ezek évjáratban, árban összevethető tételek legyenek, ha már másban nem. :)  Először egy frissebb, közepesebb árfekvésű viognier-hárs párossal kezdtünk, majd jött egy érettebb és inkább prémiumabb szegmensbe tartozó duó, nagyjából ugyanezen fajtákból. Végül pedig egy furmint-hárs házasítás egy szintén több fajtás fehér chateauneuf-fel.

Nem voltam biztos benne, hogy írni fogok a kóstolóról, nem is jegyzeteltem, nem is fotózkodtam, de néhány hét után egy ráérősebb órámon végül papírra vetettem emlékeimet. Lehet azért, mert a fent linkelt, ehhez az eseményhez némiként mintaként szolgáló kóstoló, időközben megjelent a nyílvánosság előtt, és talán érdekes lehet, hogy kisebb-másabb-megfizethetőbb merítéssel nekünk azért nem ugyanúgy alakult a végeredmény.

Íme:

Már megint Chianti. Februárban alapos kiképzésben részesültem a Drop Shop tematikus estjének köszönhetően, és úgy esett, hogy alig egy hónap elteltével megint egy csokor Chianti Classico került az asztalra. Egy borász barátom a tavaly nyári toszkánai pincelátogatások során szerzett palackokat ajánlotta fel egy közös kóstolásra. Két ismert nagybirtok jelenleg forgalomban lévő borával egészítettük ki a sort.

A hagyományokhoz híven idén is március 14-én "lőtték fel" az új Egri Csillag borokat Egerben (a szabályozás szerint az Egri Csillag a szüretet követő év március 15-én kerülhet először a polcokra), ennek apropóján megnéztem, mit tud az eddigi talán két legmagasabb árú Egri Csillag (közben találtam drágább Grand Superior Csillagot is, Thummererék 2013-asát). Mindkét bor Egri Csillag Grand Superior; egyikük egy vezető egri pincészet bora 2013-ból, a másik pedig öt ismert egri borász közös munkájának eredménye, egyben az első Egri Csillag Grand Superior

A múltkori fehér egyveleg után jöjjön a vörös sereg. Jellemzően rövid jegyzetek, a pontszámok után a kóstolás hónapja szerepel zárójelben.

Az idei VinCE egyik legjobban várt mesterkurzusa/workshop-ja minden bizonnyal az Ornellaia kóstolója volt, ennek megfelelően a szombat késő délelőtt megtartott 100 fős szeminárium villámgyorsan be is telt. A legendás toszkán birtok borásza, Axel Heinz 6 bort hozott magával a kóstolóra - a koncepció az volt, hogy a hűvös évjáratokat vizsgáljuk meg -, viszont a szemfülesebbek a Zwack Izabella Borkereskedés standján is elcsíphettek 2 bónusz tételt, így ezeket is hozzácsaptam a jegyzet végéhez. De kezdjük az elején...

Cikkünk első részében Szekfű Gyula „Magyar bortermelő lelki alkata” [1] c. történelmi tanulmány mentén indultunk el, hogy a 19. századi magyar bor szemüvegén át máig bámuljunk. Ebben a részben szintén Széchenyi István gróf eszmefuttatásától indulunk el, majd Wesselényi Miklós báró és Szemere Bertalan gondolatait tesszük magunkévá.

Annak ellenére, hogy Légli Géza eleinte nem kívánta a folytatni a családi hagyományként élő borászkodást, mára kétségtelenül az egyik legismertebb dél-balatoni pincészet lett a Kislaki Bormanufaktúra (ma már egyszerűen csak Kislaki). A Balatonboglártól 3 kilométerre délre található Szőlőskislakon, löszös talajon - illetve a Jánoshegyen változatos altalajok felett kötött vályogtalajon - 19 hektáron gazdálkodik a birtok. A szőlőben természetközeli kézi művelés, gyomirtó és rovarölő szerek mellőzése, a pincében minimális beavatkozás a cél.
A "bevezető" birtokborok, a rosé, a Pirosbor névre hallgató siller mellett dűlős fehér- és vörösborokat is rendszeresen palackoznak a pincénél, és 2011-ből először a Kislak fantázianévre hallgató csúcsbor is elkészült. Légli Géza vörösborait általában szívesen fogyasztom, így kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, beszereztem egy palackkal a Kislakból is.

Egyre inkább elfog az, hogy a magyar bor ténfergése nem más, mint összecsapás kelet és nyugat között. Pont, mint annyi más dolog Magyarországon. Ezért topogunk egy helyben, ezért nem tudunk valós mennyiségben és értékben bort külföldre exportálni. Nem értjük a nemzetközi piac mozgatórugóit, fogalmunk nincsen a bormarketingről, nem értjük mitől olvad a fogyasztó Londonban, Párizsban és New Yorkban. Vagy ha értjük is, nem akarjuk meghallani, termékeink így nem nagyon versenyképesek és a kutya se kíváncsi ránk. A rendszer nem csinál semmit, ahol nem kéne, ott akadályoz, ahol pedig segítségre lenne szükség, ott a füle botját sem mozdítja. De a fenntartása legalább jó sok pénzbe kerül. Ez a klasszikus magyar berendezkedés. Ahogy Szekfű Gyula híres tanulmányát, az 1922-ben megjelent „Magyar bortermelő lelki alkata” [1] c. eszmefuttatását olvasom, meg-megremegek a déjà vu hatására. A leveleken, naplóbejegyzéseken keresztül megszólaltatott neves urak egyes pontokon mintha csak a mának beszélnének. Egy darabig azt gondoltam időgépet konfiskáltak és tán a mába teleportírozták magukat a 19. század elmaradott borvilágából. Úgy tűnik e nagy elmék gondolatai örök érvényűek (sajnos). Csak azt nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy röhögjek, ahogy Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Szemere Bertalan írásait olvasom. Reflexiók következnek (két részben) a 19. század első és második harmadának magyar boráról.

A múltkori magyar egyveleg mintájára jöjjenek a külföldiek, először a fehérek, a pontszám mögött zárójelben a kóstolás hónapjával.

Vendégcikk következik rendszeres olvasónk, hozzászólónk, illetve posztolónk silvousplait tollából. Fogadjátok szeretettel:

Nem ostobaság az, ha zöldfülűként (leendő orvostudorként, céhes legényként ésatöbbi) nyakunkba kapjuk széles e világot, és megtapasztaljuk, egészen más egek alatt, a mindennapok szerveződésének mikéntjét. Röviden: hogy a földkerekség bármely csücskében mindenkinek ugyanolyanok a nyűgjei. Különben pedig ugyanazt művelik, akárcsak nálunk, korábban (ha túljutottunk a megtagadás fázisán), vagy amit művelni fogunk a jövőben (ha a tanulmányútról hazatérve sikerül meggyőzni az itthon maradottakat).

Havas, hangulatos téli délelőtt volt Svájcban, az óraipari kisvárosban, fenyődíszletek közt, ezer méter magasan - egy szó, mint száz, "egészen más egek alatt", amikor találkoztam ezzel a borral, ami aztán megnevettetett, megbizseregtetett és végül el is gondolkodtatott (talán éppen ebben a sorrendben). Egy költői kérdés lett a vége, amire jó volna mégis választ találni - de jaj, nálunk annyira bonyolultak a dolgok, amennyire magától értetődőek néha idekint. Én megcsinálom így meg úgy (a szabadságfokaim szerint), te pedig megveszed, mert jó (és mert nem akarlak átverni téged).

Bonyolult? Hát akkor lássuk.

Az olasz borról a legtöbb embernek valószínűleg a Chianti jut eszébe, ha viszont a Chianti jellemző karakterére kérdeznénk rá, a válaszadók vagy elbizonytalanodnának, vagy sokan sokféle választ adnának. Nem csoda, hiszen hiába a Chianti Olaszország valószínűleg legismertebb bora, stílusban, árban és minőségben óriási szórást mutatnak az egyes tételek, a fonott borítású palackokban árult dömpingbortól kezdve a komolyan érlelhető, kiváló borokig.

A Drop Shop február végi Chianti-tematikára felfűzött szerda (+csütörtök) estje kiváló alkalom volt, hogy szétnézzek Chianti-fronton.

A tavalyihoz hasonlóan idén is megrendezésre került a lassan-lassan hagyományossá váló Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj. Az eseménynek a Corinthia Hotel grandiőz bálterme adott otthont, ahol a legjelentősebb bikavér termelők sorakoztak fel, hogy szalonkörülmények között adjanak számot a bikavér jelenbeli állapotairól. Furmintfannal jártunk a rendezvényen, hogy képben legyünk bikavérben.

A finewines.hu "Vörös és Fehér" néven futó új kóstolósorozata minden egyes alkalommal 1 fehér és 1 kék szőlőfajtát (esetenként akár többet is) állít a fókuszba. A sorban a világ minden tájáról szerepelnek borok, így az egyes szőlőfajtákat több termőterület tükrében ismerheti meg az időben jelentkező 14 (nagy érdeklődés esetén 28) fős közönség, Tar Ferenc vezetésével és Czinege Tamás falatkáinak (és poénjainak) kíséretében a Tütüben. A Burgundiát naggyá tevő két szőlőfajtára épülő kóstolóest már a negyedik volt a sorban.

Ahogy Piemont felé elindultunk, csak mellékszálnak gondoltuk az egyéjszakás megállót Alto Adige-ben. Nagyon vártuk már, hogy a hosszú út után kiszállhassunk végre a mikrobuszból, megmozgassuk fáradt csülkeinket és némi evés-ivás sem jött volna rosszul. Egyikünk sem várta azonban, hogy Alois Lagedernél ekkora adagot kapunk Alto Adige furcsán érdekes világából, ahol az ember a lapos almaföldekről indul, és ha nem vigyáz, könnyen az égben találja magát. Südtirol hangadás következik Lageder borosüvegein keresztül.

A Furmint Február az évek során egy fajtára koncentráló budapesti kóstolóból országos programsorozattá nőtte ki magát, érdekes módon azonban éppen Tokaj-Hegyalján nem volt olyan nagyobb szabású esemény - kisebb kóstolók persze akadtak -, ami ebben a hónapban a borvidék legfontosabb fajtáját állította volna a reflektorfénybe. Eddig. A Mádi Furmint Februárral ugyanis végre a Tokaj-Hegyalja is egy rendkívül színvonalas rendezvénnyel csatlakozott a furmintot ünnepelő kóstolósorozathoz.