A Furmint Február az évek során egy fajtára koncentráló budapesti kóstolóból országos programsorozattá nőtte ki magát, érdekes módon azonban éppen Tokaj-Hegyalján nem volt olyan nagyobb szabású esemény - kisebb kóstolók persze akadtak -, ami ebben a hónapban a borvidék legfontosabb fajtáját állította volna a reflektorfénybe. Eddig. A Mádi Furmint Februárral ugyanis végre a Tokaj-Hegyalja is egy rendkívül színvonalas rendezvénnyel csatlakozott a furmintot ünnepelő kóstolósorozathoz.

Van az a fura és megfoghatatlan érzése az embernek, hogy az ízlése állandóan változik. Ahogy egyre többet tapasztalunk, talán – gondoljuk – egyre közelebb kerülünk valamiféle bölcsek kövéhez. Amit talán sok-sok éve kedveltünk, ma már csak fanyalogva nézegetnénk. A sok élmény és méricskélés kitágítja a világot, a rossztól a csúcsig, a kristálytisztától a dögletesig vagy ezerszer oda-vissza dobál. Aztán könnyen kiderülhet, hogy a régi, az akkor feledhetetlen most az egyre táguló játéktér szélén billeg, pont ott, ahonnan valamikor elindultunk. Nem feltétlenül arra a jól „becsattantós” időszakra gondolok, amikor mindent megittunk, aztán később csak próbáltunk felejteni. Arra gondolok inkább, amikor az ember már egy kicsit rutinosabb és nagyon is odafigyel arra, amit csinál. Ha a változás folyamatát akarjuk követni, vannak azért biztos pontok, de valljuk be, nagy a homályzóna is. Én például vagy 15 éve voltam először Villányban és teljesen letaglóztak az akkori borok. Még az a hülye kis oportó is adta az x-faktort, a többiről pedig ne is beszéljünk. Az akkort rekonstruálni nem lehet, hiszen kétszer ugyanaz a bor nem fordul meg senki a poharában. Aztán ha mégis előkerül egy-egy korabeli referencia pont, akkor néha megszólal a vészcsengő és komoly zavar keletkezik a mátrixban. Ilyenkor kell megállni egy pillanatra és elmélázni azon, hogy ki vagy mi változik itt és vajon miért konyult le végleg kábé 10 éve a villányi csúcsboripar?

Azt hiszem mindannyian vagyunk úgy bloggerek, hogy megkóstolunk egy csomó bort, amelyekről ilyen-olyan okok miatt aztán nem születik írás, vagy legfeljebb egy ömlesztett egyveleg (pont mint ez). Nem is baj ez, mindenről nem lehet írni, erre se idő, se energia, és sokszor hely sincs. Az utóbbi néhány hétben összegyűjtögettem azokat a tavalyi jegyzeteket (kb. februártól decemberig), amelyek ide nem kerültek ki, és a viszonylag érdekesebbnek tűnő borokat kiválogattam. Vannak köztük olyanok, amelyek a blogon nem, vagy csak ritkán szereplő pincészetektől érkeznek, de vannak itt régi ismerősök, visszatérők is. Ha más haszna nem is volt, legalább egy helyre kerültek a jegyzeteim. :)

A Terroir Club - mit iszol? sem maradhatott ki a Furmint Februárból, és ennek apropóján "Furmint kerekasztal" címmel egy igen érdekes eseményt szerveztek a Pesti Vigadó éttermébe. Élvonalbeli magyar borászatok furmintjai sorakoztak fel több évjáratból, külföldi borokkal karöltve, így időben és térben egyaránt széles kitekintésre kaptunk lehetőséget. A tokaji és somlói furmintok mellett wachau-i rieslingeket, burgundi chardonnay-kat és a Loire-völgyből érkező chenin blanc-okat kóstoltunk, így három nagy bort adó nemzetközi fajta biztosította a külföldi kontextust. A szervezők meghívására eljöttek a bemutatott furmintokat készítő borászok is: Bodó Judit és Bodó József (Bott Pince), Demeter Zoltán, Juhász Szabolcs (Királyudvar) és Takács Lajos (Hollóvár) osztotta meg gondolatait a közönséggel.

(Juhász Szabolcs, Takács Lajos, Bodó József, Bodó Judit és Demeter Zoltán)

Szentesi Józsefet a magyar borok és pezsgők világában jártas közönségnek aligha kell bemutatni: a 2013-as évben a Borászok Borásza címet elnyerő mester egyrészt, mint a hazai pezsgőforradalom egyik apostola, másrészt pedig mint rég elfeledett magyar szőlőfajták megmentője is komoly elismertséget vívott ki a szakma és a borkedvelők körében. A valós helyzet azonban az, hogy még a fekete öves borrajongók is csak a felszínt kapargatják a Szentesi-életmű megismerése terén, amíg nem találkoznak a borász forgalomba nem kerülő mikrotételeivel. Egy kíváncsi borkedvelő csapattal egy napsütéses februári szombaton néhány óra erejéig lebuktunk a felszín alá, azaz "megrohamoztuk" a közelmúltban felújított budaörsi pincét, amely most már nagyobb társaságok fogadására is alkalmas.

Nemrég akov gigaburgundi posztja után kedvem szottyant nekem is összehajítani egy témába vágó kóstolót kis szegedi társaságomnak. Beugró tekintetében én jóval kevesebb keretből gazdálkodhattam, mint a linkelt kóstolót összeállító dagadtos, így szóba se jöhettek többszáz eurós ikonok, viszont tudtam, hogy az átlagos kóstolóinktól némiképp drágább sor felé így is komoly elvárásokkal fognak közelíteni a kedves kollégák.

Közhely-szerű, hogy ugye Burgundia-témakörben mennyire könnyen mellé lehet nyúlni, így lemondtam arról, hogy újszerű felfedezésekkel örvendeztessem meg magunkat, illetve az olvasókat, maradtam jól bevált termelőknél, akikről már többször is volt szó a blogon, esetenként akár a konkrét borról is, remélem ennyi unalmasságot elnéznek nekem. :)

A koncepció tehát mindössze annyi, hogy felvezetésnek kezdünk két magyar tétellel, majd áttérünk Burgundiára, ahonnan haladva előre egyre nívósabb és egyre régebbi évjáratú borok kerülnek górcső alá.

Íme:

Idestova 2012 óta tájékoztatunk a Furmint Február nagykóstolóról, amely rendre boncasztalra fekteti a legpotensebb szőlőfajtánkat, a furmintot. Minden alkalommal nagy izgalommal készülünk erre a példás rendezvényre, amelynek legfőbb értéke, hogy nemigen változott. Többnyire ugyanaz maradt, aminek induláskor szánták. Még mindig a furmint lelki alkatáról szól, és persze rajta keresztül valahol magunkról is képet alkothatunk. A jó hír talán, hogy a játszóteret már meghaladtuk, a furmintot idehaza senkinek sem kell bemutatni. A kérdés inkább az maradt, hogy mit akarunk, és mit tudunk kezdeni vele „magunkon” kívül? A válasz még érik, de addig is alább megosztjuk miről mesélt nekünk idén a Furmint Február.

Biztosan nem én vagyok az első, aki a Clint Eastwood 1973-as filmjének magyar/angol/akármilyen nyelvű címét vette kölcsön egy magnum palackokat is felvonultató borkóstolóról szóló beszámolójában, de most, hogy ezt is lehúzhatom a bakancslistámról, térjünk is a tárgyra. :)
A Bortársaság Vécsey utcai ("Parlament") borboltjának emeletén heti több alkalommal tartanak különféle tematikus kóstolókat. Havonta egyszer "Borász a házban" jelige alatt borászokat is meghívnak, hogy meséljenek munkájukról, boraikról. Február lévén adta magát, hogy ebben hónapban a furmint legyen porondon, ennek jegyében a tolcsvai Tokaj Oremus képviseletében Bacsó András és Ujfalussy Szabolcs volt a kedd esti esemény vendége. Számtalan érdekes téma előkerült az este folyamán a birtok alapításától technológiai dolgokon át a portfólió kialakításáig. Ami a borokat illeti, a Mandolás három különböző évjáratát kóstoltuk meg 0,75 literes és másfél literes magnum palackokból, majd egy késői szüretelésű bor következett, végül két különböző évjáratú 5 puttonyos aszúval zártuk a sort.

Még emlékszem arra, amikor Hebenstreit „Drop Shop” Ádám először töltött De Stefani bort a poharamba. Nézegettem, kóstolgattam, aztán rosszallóan a „mazsolabor” megjegyzést körmöltem fel a jegyzetfüzetembe. Valamivel később a Stéfen 1624 néven futó csúcsborukat is megmutatta és ekkor leesett az álam. Lehet, hogy mazsolabor, lehet, hogy sűrű cucc, lehet, hogy eleganciában elmarad a klasszikusok mögött, de mégis őrült nagy anyag. Ekkor kezdett érdekelni a pince, amely nagy odafigyeléssel, fura technológiák garmadáját alkalmazva készíti követhetetlenül sokféle borát. Amikor Alessandro De Stefani, a pince negyedik generációs borásza decemberben bejelentkezett a Drop Shopba, nem tudtam nemet mondani a meghívásra. Fura dolgok, szó szerint „nagy” borok és rendbontó technológiák következnek Venetoból.

A borral akár hobbiból, akár hivatásszerűen foglalkozó emberekben gyakran felmerül: milyen jó lenne saját pincét birtokolni, saját szőlőt művelni, saját bort készíteni. A legtöbben csak eljátszanak a gondolattal, de az álom megvalósítása végül elmarad. Egyeseknél a lelkesedés hagy alább, másoknál az anyagi korlátok vagy az idő hiánya szab gátat a vágyaknak. Vannak viszont olyan megszállottak is, akiknél valóban komoly a szándék, ők élnek a felkínálkozó lehetőséggel és pénzt, időt, energiát nem kímélve belevágnak a borászkodásba. Szerencsére a magyar borvilágban is van már erre több példa, és ma éppen egy ilyen pincéről lesz szó.

Bott Frigyesnek olyan évjárata volt a '13-as, amiről sok borász egy életen át csak álmodozik. Szinte minden fajta és házasítás klasszis szintig jutott, nem is emlékszem arra, hogy valakinek egy azon évből fehérből, vörösből egyaránt ilyen lenyűgöző palettája lenne. A tavalyi kedvenc listánkban mindenkinél szerepelt legalább egy bor ebből az évjáratból. Sajnos a hegycsúcs után általában a lejtő jön, vagy akár lehet a csúcson is maradni, bár a 14-es évjárat hatása miatt ez felettébb meglepő lenne. A minőség apadása majdhogynem borítékolható, bizakodásra adhat okot, hogy ilyen kaliberű borászoktól egyre több szép ‘14-es borral találkoztam már. Az új évjárat borai már elkezdtek szállingózni, egyelőre, a kevésbé nagy anyagok jöttek ki, a ‘sima’ Granum, a sauvignon és a tramini. Ebből az elsőt és az utolsót 3 napon át fogyasztottam felváltva. Traminivel kezdtem, a Bortársaság honlapja szerint a borász nagyon szerette ebben az évben ezt a fajtát: „Nem nagyon kedvelem a traminit, de ez végre olyan lett, amilyet én is szeretek, nálam ez az évjárat nagy nyertese.”
Ezt olvasva és az első néhány korty után, azt gondoltam volna, hogy Bott Frigyes szerint a Tramini akkor jó, ha olyan mint a sauvignon blanc. A nyitás utáni első percekben döbbenetes volt a hasonlóság az említett fajtához. Vegetális zöld aromák, abszolút savakra épülő szerkezet, még aromatikailag is minden klappolt. Ez szerintem egyértelműen az évjárat hatás számlájára írandó, a nehézkes, gyakran vastag traminiből filigrán kis bort faragott. Egy kis szellőzéssel aztán elképesztően tiszta nyári virágos illatával vett le a lábamról. Bár a fajta jegyei itt is inkább orrban jelentek meg hangsúlyosan. Akik engem olvasnak már régebb óta, tudják, hogy nálam, a traminiben az SAP az etalon, második helyen viszont a Györgykovács féle letisztult és sallangmentes tramini interpretációi állnak. Ez sokkal közelebb áll a második változathoz. A fajta kedvelőinek kifejezett ajánlható, simán meg is van a 6 pont (88/100). A Granum a címke szerint, idén nem tartalmaz olaszrizlinget, bár a tavalyin sem volt feltüntetve, mégis úgy emlékszem hogy volt néhány százaléknyi benne. Tramini, sauvignon és pinot bianco házasítás, egy kicsit nagyobb testtel mint a tramini, viszont orrban és szájban is elég matt, nagyon neutrális, talán a mandulát emelném ki mint meghatározó ízjegyet. Ennél a bornál egyértelműen lehet érezni a visszalépést a tavalyihoz de még a ‘12-eshez képest is, de még így is egy becsületes ár/érték aránnyal büszkélkedhet. 6 pont (87/100)

Nagy konzekvenciák levonására nem mernék, egy ilyen kis mintavételből, remélem a holnapi furmint februáron bemutatásra kerül az új évjárat furmintja és a korszakos kedvenc Super Granum is. Ígérem utána még visszatérek a témára.

Ismét emlékezetes pillanatokban lehetett annak része, aki elmerészkedett a Finewines.hu Roberto Voerzio estjére. Nem minden nap történik olyasmi itthon, hogy valaki 12 Voerzio-bort hajlandó kidugózni, köztük négy, évtizedes korú dűlős Barolot egy komoly évjáratból. Annyira drágák és keveset készítenek ezekből ugyanis, hogy épeszű ember hozzá sem fogna egy saját kóstoló megszervezéséhez. Nem csupán a termelő csúcsborait nehéz beszerezni érett állapotban, de az olcsóbb, „beetető” alapborok is pár hét alatt kiürülnek a pincétől. Roberto Voerziot komoly borkedvelőnek szerintem nem kell bemutatni, de azért járna a témához némi talp alá való. Szerencsére ezúttal irtó kényelmes lehetek, hiszen épp egy hónapja írtam részletes beszámolót a pincénél tett nyári látogatásról. Így nem marad más hátra, mint nyugalomban kóstolni…

Amikor az előző héten megénekelt „Furmint Február bemelegítő" borsort összepakoltam, még nem sejtettem, hogy a Furmint Február szervezői is készülnek valami hasonlóval. Nos, készültek, így éppen egy héttel a február 4-én megrendezésre kerülő vajdahunyadvári főattrakció előtt néhány borszakírót és borbloggert egy szűkkörű sajtókóstolóra invitáltak az Almásy Vendéglőbe. Tartalmas programban volt része a jelenlévőknek: kiemelt szerep jutott az estén a Tokaj-Hétszőlő Szőlőbirtoknak, majd meghallgattunk egy rövid előadást a Riedel Furmint pohár születéséről (természetesen a borokat is ebből kóstoltuk, és erre a Vajdahunyadvárban is lesz lehetőség), valamint a Furmint Február szellemi atyja és főszervezője, Kézdy Dániel is elhozott a saját gyűjteményéből 10 száraz furmintot.
Kezdődjön hát a februári furmintáradat!

Lassan itt a február, és mint tudjuk, ebben a hónapban éppen csak a csapból nem folyik furmint. A februári furmint-cunamira készülve, mintegy ráhangolódásképpen a hétvégén megkóstoltunk néhány furmintot a 2013-as évjáratból, de hogy ezúttal jobban kimozduljon a kóstolóbrigád a - főleg Tokaj és Somló által meghatározott - komfortzónából, igyekeztem a borokat minél szélesebb körből válogatni a termőhelyet illetően. A két legismertebb furmint-termőhely ezúttal csupán egy-egy nagy pincészet két-két – különböző árkategóriát képviselő – borával képviseltette magát, mintegy viszonyítási pontként. Most inkább azon volt tehát a hangsúly, hogy más borvidékeken dolgozó borászok furmint-interpretációival is alaposabban megismerkedjünk. (A furmint népszerűsége egyébként is nő, egyre több termelő telepíti.) Tokaj, Somló és a Balatont körülölelő borvidékek mellett az országhatáron túlról is érkezett néhány palack, így lett teljes a sor.

Többek között ungert is velem tartott "Furmintország" eme kis szeletkéinek felfedezésében, úgyhogy az ő jegyzeteit is közreadom.

Bő egy évvel ezelőtt született meg az ötlet, hogy milyen jó lenne összetrombitálni az etyeki borászokat, együtt kóstolni, megismerni egymást és egymás borait. A kezdeményezés kedvező fogadtatásra talált, így jöhetett létre 2014 decemberében az az össznépi etyeki pinot noir-kóstoló, amin sok borásszal együtt akov, octopus és én is ott voltunk és amelyről akov írt beszámolót. Az első kóstolónak nagyon jó visszhangja volt a résztvevők körében, így nem volt kérdés, hogy lesz folytatás. A 2015 nyarán megrendezett, sauvignon blanc-t fókuszba állító szeánszon sajnos egyikünk sem tudott részt venni, de a harmadik összejövetelen, a január elején megrendezett chardonnay-szemlén akovval ismét ott voltunk. 

Az EtyekM és a Haraszthy Pincészet után ezúttal az Anonym Pince és borásza, Szövényi Áron vállalta magára a házigazda szerepét. A közelmúltban átadott gyönyörű ikerpince kiváló, hangulatos helyszínnek bizonyult.

Vannak olyan borok, amelyek megállítják egy pillanatra az időt. Ha sikerülne, ilyen borokat kéne állandóan inni, de nem olyan könnyű ám ezt megszervezni! Magyar borban meg aztán pláne, szinte alig találni olyat, ami az időnek állít emléket és tudja azt, amit a nagy franciák, esetleg az olaszok. Talán egy kezem sem kell ahhoz, hogy megszámláljam azokat a magyar száraz fehérborokat, amelyeket a világon bármilyen asztalra, bármilyen társaságba le mernék tenni, mert tudom, hogy nem hibáznak. Egy ilyen bor sem a kontextussal, sem a széljárással, sem az asztalnál ülőkkel nem foglalkozik, csak megy és teszi a dolgát. Közben pedig tanít, gyönyörködtet és nem utolsó sorban komoly kérdéseket tesz fel. Ez a közel két évtizedes korú badacsonyi rajnai rizling pont ilyen.

Az év első kóstolóján nagy volt rajtam a teher. Az évzáró kóstolónk ugyanis félelmetesen elvárás alatt teljesített, így most feltétlen valami komolyat szerettem volna az asztalra tenni. Nehogy még a végén szétszéledjen a klub "na ide se jövök többet" alapon. :)

A tematika nem bonyolult, 2011-es évjáratú nagy fehérek a készletemből. Stílus, fajta, borvidék nem számít, csak jó legyen. Hogy miért pont 2011-es? Leginkább azért, mert ebből volt a legnagyobb választék itthon. Illetve, hogy ésszerű választ is adjak magamnak, mostanában rájöttem, hogy általában nagynak szánt borok esetén az 5 év körüli borok a legkevésbé kockázatosak. Ennyi idő alatt biztosan levetik fiatalkori rakoncátlanságukat, alkotóiknak össze kell, hogy álljanak, nem lehet kifogás, hogy túl fiatal, nézzük majd meg ekkor meg akkor, ugyanakkor egy komoly borból ennyi idő alatt még nem szabd, hogy eltűnjenek a gyümölcsök és ha már meg is jelenik némi palackbuké még nem szabadna, hogy full tercier legyen az egész, ami ugye vagy jól sül el, vagy nem, és ami miatt az idősebb borok kóstolása lehet kétesélyes.

Annak érdekében, hogy a sor biztos jó legyen zömmel olyan borokat igyekeztem válogatni, melyeket már kóstoltam, szerettem és legalább egykoron úgy gondoltam, hogy van értelme eltenni belőlük néhány évre.

Íme a kóstolónk (vakon nyomtuk): 

Van az a momentum, amikor az ember végre rájön, hogy Burgundiát nem lehet lekörözni. Sem fehérben, sem vörösben nincs olyan, ami befoghatná. Ehhez persze nagyon sok rossz burgundit kell meginni, mert van ám olyan is, igen csak bőven, és azt sem olcsón osztogatják. Amikor azonban az első komoly darab megfordul a poharunkban, tudjuk, hogy a fenti tétellel nem lehet vitatkozni. Egyszerűen ott és akkor leesik, le kell esnie, hogy nincs a burgundinak ellenszere. Na most, az a rossz hír, kedves barátaim, hogy ezek az úgynevezett „nagy burgundik” nemigen férhetők hozzá, igen kevés készül belőlük, az áruk pedig már tényleg az egekben van. Régen is azt hittük, hogy a felhők között járnak, de az utóbbi tíz évben vagy három-négyszeresére drágultak. A kereslet pedig egyre csak lüktet, minden elvisznek, és még ha van is pénzünk (sajnos amúgy nincs, ilyen szempontból a világ rosszabbik oldalán vagyunk), akkor sem tudunk vásárolni belőlük, hiszen minden azonnal „elfolyik” az olajozott csatornákon. Ami még négy éve mesésnek tűnt, ma már egyre távolibb és nemsokára majd csak a „Volt egyszer egy Burgundiát…” visszhangozzuk. Ez a poszt egy olyan kóstolóról szól, ahol egy rövid időre megint kinyitottuk a meséskönyvet, mielőtt még a nagy burgundik tényleg lekerülnek a bortérképről.

Rögtön az elején lelövöm a poént: a bor nagyon tetszett, ugyanakkor borélményért én még ennyit életemben nem küzdöttem, már ami a palack kinyitását illeti. A dugó annyira jól érezte magát a palack nyakában, hogy hosszú percekbe telt, mire sikerült nagy nehezen kioperálnom, és egy darabka még így is az üvegben landolt. Nem egyedülálló eset az enyém, Rszabi bloggertárs hasonlóan járt néhány éve, úgy tűnik, ennél a tételnél a "szellem" nem egykönnyen szabadul ki a palackból. Amikor viszont kiszabadult, akkor csodás élménnyel ajándékozott meg.

Az év első néhány hete a borkóstolók szempontjából meglehetősen nyugodt időszak, nem csoda, ünnepek után mindenkinek kell egy kis pihenő. Ebből a szempontból nekem már a december is csendesen telt, ami bor elfogyott otthon, barátoknál, családnál, az elfogyott, de nem nagyon mentem elébe a borkóstolásnak. Az újévet viszont csak el kell kezdeni valahogy, én idén először a Drop Shopban ugrottam fejest a borvilágba. Képzeletben tettem egy nagy kört Európában, Olaszországban különöset sokat időztem és egy kis új-zélandi kitérőt is beiktattam. Nem bántam meg...

Ahogy telnek az évek, egyre gyűlnek a tokaji termelők és egyre több száraz bor tűnik fel a piacon. A növekedési tendencia dicséretes, áramlik a tőke Hegyaljára. Ami 20 éve Villány volt, az most már végérvényesen Tokaj. Ezzel párhuzamban szépen emelkednek az árak és a dűlős boroknál nem épp ritka a tízezerbe hajló palackár. Nem kétséges, a nagy száraz fehéret próbálják meg sokan célkeresztbe vonni. Az árcédula ehhez már biztosan a jó irányba mutat, a story adott, a palackok színes kövekkel kitámasztva csalogatnak. Kérdés persze nem sokkal van kevesebb, mint egy évtizeddel ezelőtt volt, de legalább a piac fejlettebb és úgy tűnik átmozogtunk a nagy és a drága vörösekről a krőzus-Tokajira. Hogy megérik-e ezek a pénzüket? Hát erősen véleményes és egyénje válogatja, ki és mit vár – bármit is jelentsen ez a fogalom – a nagy érett fehérbortól. Ezen a téren néztünk most körül a Dagadtos barátunk által összeállított kóstolósorral. Szóval, mire mennek a viseltes tokaji száraz furmintok és hárslevelűk?

Hogy miért másfél? Van (volt?) Konyáriéknak ez az olaszrizling-sauvignon blanc-chardonnay-hárslevelű összetételű zászlósbora a Kishegyről, régi nevén Szárhegyről, amivel én utoljára az itt is kóstolt 2011-es évjáratból találkoztam (drbarta is kóstolta korábban, nálam egy egyvelegben szerepelt), de az a sanda gyanúm, hogy a 2013-as delikvens (dbarta egy sauvignon blanc-sorba csempészte bele) alapanyaga is onnan származik. Ezzel kapcsolatban mindössze annyi információt sikerült összecsipegetnem, hogy Konyáriék a Szárhegyet (Kishegyet) 2012-ben újratelepítették, ezért abból az évből csak sauvignon blanc került palackba (ezt ungert kóstolta), 2013-ban pedig került mellé egy kis hárslevelű is.
A hétvégén a 2011-es Szárhegyet és a 2013-as Sauvignon Blanc-Hárslevelűt együtt kóstoltam. Előbbiből több palacknak is a végére jártam az utóbbi években, sosem bántam meg, utóbbi nálam most debütált.

Pinot-egyveleggel zártam a blogon az óévet, és most egyveleggel nyitom az újat is. Az év végi írással ellentétben a mai "szösszenet" mögött nincs semmiféle szorosabb átfogó koncepció, azon túl, hogy az utóbbi néhány hónapban gyakran kóstoltam párban magyar borokat, és most összegyűjtöttem az ezekről készült jegyzeteket. A duók tagjait természetesen valami összekötötte - a minden pároson belül azonos évjáraton kívül -, többnyire a fajták terén, illetve sokszor a borvidékeket illetően is. Viszonylag gyakran bontok így párban borokat, sokszor ez számomra érdekesebb, tanulságosabb, mint egy tételt szálazgatni, viszont kevésbé fárasztó és kevesebb előkészítést igényel, mint egy komolyabb sor végigmustrálása. Kvázi kontextusba helyezik egymást a borok, össze lehet hasonlítani őket akár több napon keresztül is, mégsem kell egy 8-10-12 tagú soron végigküzdeni magam.

(A képet innen metszettem)

Elérkeztünk az év utolsó napjához, ideje visszatekinteni, melyek voltak azok a magyar borok, amelyek a legkedvesebb, legmaradandóbb élményeket okozták nekünk az idén. Az édes tokaji borok (persze elsősorban az aszúk) jelenléte a listákon már megszokott dolog, és a száraz fehérek terén sem meglepő a hegyaljai dominancia. Vörösben sokkal vegyesebb a mezőny, már ami a borvidéki megoszlást illeti. Az egyetlen borász, aki az eredmények alapján mind a négyünk listáján helyet kapott, egyúttal mind fehérben, mind vörösben nagyot alkotott, nem más, mint Bott Frigyes. Ezzel a poszttal kívánunk minden kedves olvasónknak boldog új évet, sok jó borral és természetesen várjuk az olvasói toplistákat is!

Ahogy már év végén nálunk szokásban van, összegereblyéztük a legjobb külföldi borokat, amelyekhez idén szerencsénk volt. Sokféle, sok helyről, igazán emlékezetes dolgok fordultak meg poharainkban! Nem meglepő, hogy főként a klasszikus európai borországok, tehát Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Németország vezetik a listákat, de mellettük néhány bor Ausztriából, Dél-Afrikából, Ausztráliából és az USA-ból is kihagyhatatlannak bizonyult.