Szégyen, de nem sok magyar bort ittam a kilencvenes évekből. Nem lehetett ekkor még nagyon nagy mennyiség az úgynevezett „csúcsborokból”, így gondolom aztán hamar el is fogytak. Szinte ujjonghatott az igényesebb magyarja, hisz végre felfedezhette a borkombináton túli élet rejtekeit, ahol a savanyú, éretlen lőrén onnan valami igencsak szokatlan dologba meríthette eleddig tétova mézlopóit. Na most, amikor én borozni kezdtem és eljutottam Villányba, akkor éppen a millenniumi évjárattal domborítottak, ritkán mutattak valamit, ami tipikusan az 1999-es vagy 1997-es rendszámot viselte. Sosem késő alapon, Németh Gábort, a talán legismertebb hazai borgyűjtőt és kóstolót kértem meg, hogy kis társaságunk számára prezentáljon egy kiadós sort a kilencvenes évek nagyra tartott magyar boraiból.

(Fogadjátok szeretettel Dámosy Bálint cikkét a nálunk szinte ismeretlen, de annál érdekesebb és drágább svájci borokról. Bálint remélhetőleg a jövőben is megosztja majd veletek gondolatait itt a Borrajongón.)

Ha az ember Svájcra gondol, akkor elsőre minden bizonnyal nem a svájci bor jut eszébe, sőt talán a sajt fondue-től eltekintve valószínűleg nem is a kulináris gondolatok...

Svájc nem bor-nagyhatalom. Ennek természetesen megvannak az okai. Legnagyobb mennyiségben telepített fehérszőlője a chasselas (gutedel), amely Európa többi országában inkább csak csemegeszőlőként ismert és emiatt bor alapanyagként nem is tartják nagyra. Hírnevét vélhetően kevéssé szolgálta a közelmúltig Svájcban széles körben elterjed chaptalizáció, azaz a bor alkoholtartalmának növelése érdekében történő cukorpótlás. (A klímaváltozás kevés pozitív hozadékainak egyike lehet, hogy erre már nemigen van szükség.)

Mennyiségét tekintve a svájci bor ugyancsak halvány kis folt a boratlaszokban, mindösszesen 15.000 hektáron folyik bortermelés (ez nagyjából a mátrai borvidék termőterülete kétszeresének felel meg) és az ország teljes bortermelésének csupán 1,8%-a hagyja el az országot.

Mégis azt gondolom, hogy hiba lenne elsétálni a svájci borok mellett. A régió főleg azon borrajongók számára rejteget érdekességeket, akik a mainstream helyett a különleges borok, a kevésbé ismert helyi fajták iránt is érdeklődnek, és borturizmus címszó alatt nem csak az orrukkal és szájukkal kóstolnak. Igen, ők Svájcban jó helyen járnak.

A közelmúltban két alkalommal is volt szerencsém a svájci borral találkozni, egyrészt a düsseldorfi ProWein kiállításon, ahol a svájci standnál hosszasan elidőzve alkalmam nyílt végigkóstolni St. Gallen-től Genfig a teljes kínálatot, másrészt húsvétkor a festői Genfi tó partján elterülő Lavaux borvidéken töltöttünk el pár napot Vaud és Valais kantonok borait megismerve.

A poént előre lelőve, igen kellemes meglepetés ért. De először röviden néhány információ a svájci borpiacról.

A svájciak nagyon sok bort isznak (ebben globálisan a harmadik-negyedik helyen állnak), és annak ellenére, hogy a svájci bor – mint minden emberi erőforrást igénylő termék – rendkívül drága, a svájciak előszeretettel isszák hazai boraikat. Teszik ezt úgy, hogy a világ kiemelkedő borvidékei közül nem egy pár órás autózással könnyedén elérhető: Côte-Rôtie, Hermitage és Beaune olyan közel vannak Genfhez, mint Badacsony vagy Tokaj Budapesthez, de éppenséggel Elzász is könnyedén elérhető Zürichből vagy Baselből, míg Veneto vagy Piemont DOCG appelációit gyakorlatilag egy-két alpesi szerpentin és alagút választja el Dél-Svájctól.

Svájc legjelentősebb borrégiói a francia nyelvterületen, vagyis a dél-nyugati kantokokban találhatóak. Ezek a Genfi tavat és a Rhone folyót felfelé követve Genf, Vaud és Valais (németül Wallis).

Apropó Rhone folyó, sokan nem is tudják, hogy a Rhone nem a Genfi tóban ered (és folyik onnan Lyonon keresztül délre a földközi tengerbe), hanem a tavon átfolyik, forrásától a Genfi tóig ugyanis már meg is tett 165 km-t, elválasztva a Matterhornt és Monte Rosat magában foglaló Pennini-Alpokat a Jungfraunak is otthont adó Berni-Alpoktól. A Rhone ezen szakaszának völgyében (a völgy franciául valais, innen a kanton neve) találhatóak a svájci termőterületek bő egyharmada. A francia Dél és Észak-Rhone völgyi borvidékek mellett a Rhone folyó tehát egy harmadik borvidéket is őriz. Itt a chasselas és a pinot noir, mint Svájc legelterjedtebb fehér és kék szőlőfajtája mellett számos autochton fajta is található, így pl. a fehér petite arvive és heida, vagy a kék cornalin, gamaret és garanoir.

A második legnagyobb borvidék a kifli formájú Genfi tó íves északi partjait körülvevő meredek lejtőkön elhelyezkedő Vaud, ahol a Lausanne és Montreux között fekvő, világörökségi védelmet élvező Lavaux teraszos szőlőültetvényei terülnek el. Említésre érdemes még a Tessin (Ticino) borvidék, ahol kevés chardonnay mellett szinte csak merlot található, és nem is akármilyen merlot, ahogy arról a ProWein-on is meggyőződhettünk:

A ticino-i Angelo Delea két csúcs vöröset hozott a ProWein-re: a Carate névre hallgató merlot-ját, valamint a Delea borászat monumentális zászlósborát, a Diamante névre keresztelt merlot-hangsúlyos bordói házasítást némi syrah-val megfűszerezve. Véleményem szerint egyik bornak sem kellene szégyenkeznie egy Bordeaux jobb parti kóstolósorban, bár ez a fogyasztói árukra is vonatkozik. A Diamante pinceára ugyanis 130 CHF palackonként; ezen az áron már egy Valandraud vagy a nem sokkal drágább L’Evangile is beszerezhető.  

Svájc legismertebb borásza talán Jean Rene Germanier, aki a borászkodás mellett egyébként a Svájci törvényhozás tagja, sőt 2010/11-ben elnöke is volt. A ProWeinra Valais autochton fajtáiból készült fehérborait hozta, az Amigne-t, a Heida-t (egy tramini klón, a Jura-ban Savigninként a vin jaune-n keresztül ismert) és a Petite Arvine-t. Utóbbi volt talán a legemlékezetesebb, erről lent esik még szó.

A német-svájc régióból a ProWein-on bemutatkozó borászatok közül talán a hentesüzemre emlékeztető zürichi zur Metzg borászatot említeném meg. Pinot noir-ját itthon inkább sillernek neveznénk, de mivel három órás Champagne kóstolás után látogattuk meg a svájci standot, a hentes borász pinot-ja valahogy ott akkor nagyon jól esett. Mindazonáltal a 29 CHF összegű palackár számomra, mint magyar fogyasztó számára ezért a pinot noir-ért valahol értelmezhetetlen.

Húsvéti svájci túránk alkalmával Lavaux területét látogattuk meg, és meg kell mondanom, hogy a táj sokkal magával ragadóbb, mint a múlt év decemberben beutazott észak-rhone-i borvidék.

A lausanne-i püspök által a 12. sz. közepén adományozott, déli kitettségű, a genfi tóba torkoló lejtőkön bencés és cisztercita szerzetesek építették ki a teraszos szőlőültetvényeket, de régészeti leletek arra engednek következtetni, hogy már a rómaiak is komoly szőlőtermesztést folytattak a lejtőkön.

Túránk pont húsvét hétfőre esett, így a kis családi pincék sajnos zárva tartottak, de rendkívül jó kóstolási lehetőséget biztosít a tóparti sziklafalba egy kis vízesés mellé vájt Lavaux Vinorama (fenti kép bal alsó kocka), ahol a Vaud és Valais borokból összeállított komoly kóstolósor mellett egy külön moziteremben vetített filmmel mutatták be a helyi borkészítést.

A kostolósor fehérborai az AOC Lavaux egyik Grand Cru területéről származtak (Dézaley, a másik Calamin), mindhárom bor az AOC előírásának megfelelően chasselas szőlőből készült.

Neyroud-Fonjallaz - Les Berneyses Chardonne, 2015

Obrist - "Les Egralets" Dézaley Grand Cru 2014

Grand Pertuis - Dézaley Grand Cru 2012

Nem tagadom, hogy a tudatos borfogyasztásom kezdete óta ez volt az első találkozásom komolyabb chasselas-val, és jóllehet elméleti oktatásom révén a szőlőfajta nálam igencsak alacsonyról indul, ez az első találkozás nem sikerült rosszul. Természetesen hiba lenne a chasselas-t egy furminthoz vagy rieslinghez hasonlítani, de kerek, egyensúlyos, üde és könnyű ívású borokról van szó, amelyek ugyan viszonylag alacsony sav és alkoholtartalmúak, de ezt egyensúlyozza egy finom gyümölcsösség és Lavaux esetében mineralitás is. Ezt a kellemes meglepetést csak az árnyékolja be, hogy ilyen áron a fentebb említett két (jóval komplexebb bort adó) fehérszőlő fajtából már viszonylag magasabb minőségű borok kaphatóak, az Obrist és Grand Pertuis kiskereskedelmi ára ugyanis 22 CHF, tehát 6000 Ft feletti.

A vörösök közül az Alain Paley pince Plant Robert névre hallgató gamay-klónját (ugyan a Lauvaux melletti Montreux őrzi egy angol rockbanda énekesének emlékét, de ez nem a Led Zeppelin) kóstoltuk meg, amely nem különbözik jelentősen a Beaujolais-ben található társától. A különbség talán annyi, hogy a lavaux-i borban hangsúlyosabbak az édes fűszeres aromák. A kóstolósort egy garanoir, gamaret, malbec házasítással zártuk a Martial Neyroud pincészettől. A garanoir és a gamaret a kék gamay és a fehér reichensteiner keresztezéséből származik, mély bíbor színű, karakteres vörösbort ad, jellegzetes feketeszeder ízekkel. Ugyancsak, ha az áruktól egy kicsit eltekintünk, akkor kellemes, jó ívású, ha nem is kifejezett komplexitással vagy koncentrációval rendelkező vörösborokról van szó.

A nap zárásaként még három Valais tételt kóstoltunk, közöttük egy újabb autochton fajtát, a cornalint, valamint a fent már említett, valais-i Jean-Rene Germanier petite arvine-jét. A petite arvine a magyar szájízhez képest valamelyest alacsonyabb savakkal rendelkezik, így a nagyon markáns kemény sajtokhoz kevésbé ajánlott, de lágyabb francia sajtokkal (lásd lenti kép jobb alsó kocka) remekül harmonizált, illetve a fondue remek kísérője. A fondue egyik fellegvára a sajtjáról híres Gruyères falu, ahol az úgynevezett moitié-moitié (fele-fele) fondue-t érdemes megkóstolni, amely fele arányban készül a helybéli Gruyère sajtból és a Fribourg-i Vacherin sajtból. Aki arra jár, annak erősen javasoljuk, hogy a Le Chalet fogadóba térjen be (lenti bal oldali képek).

Összefoglalva Svájc körülbelül annyira szól a karcsú chasselas-ról, mint Németország a „lieblich” rieslingről vagy éppen Olaszország a vörös tömegborról. Svájc mindennel rendelkezik, ami szükséges ahhoz, hogy idővel komoly borok is szülessenek: megfelelő terroir, tőke (mármint anyagi forrás), komoly vásárlóerővel rendelkező belső piac, amely a hazai borokat részesíti előnyben, autochton fajták iránti tisztelet. De talán ebben is rejlenek Svájc korlátai: a helyi fajták közül egyik sem olyan, amely kifejezetten alkalmas lenne arra, hogy valóban nagy bor szülessen. Komoly dilemma, hogy Svájc feladja-e a helyi fajtákat, így borászkodásának évszázados tradícióit és világfajtákból készít a nagyvilágnak szóló csúcsborokat, vagy megelégszik azzal, hogy belső piacát kiszolgálja, viszont lemond a nemzetközi hírnévről. Mindenesetre, anyagi megfontolások a kérdés eldöntésében nem játszanak szerepet.

Kapcsolódó cikkeink:

Svájc: Borok az égből

Arról már a múltkori - szintén két etyeki pince meglátogatása apropóján született - írásomban megemlékeztem, hogy milyen jó dolog az, hogy Etyek kis túlzással itt van a fővárostól egy kőhajításnyira. Az ember csak gondol egyet, beül a kocsiba/felül a buszra és kiindulási ponttól és közlekedési eszköztől függően 30-40-50 perc múlva már sétálhat is etyeki pincék között és kortyolgathatja a helyben készült bort. Ez persze annak is köszönhető, hogy egyre több pincészet rendelkezik állandó hétvégi nyitvatartással, így a település már nem csupán a komolyabb sátras kitelepülések idejére kínál alternatívát a hétvége kellemes eltöltésére.

A jelen cikk is egy spontán ötletből indult: a húsvéti hétvégén a spontán felvetést és a gyors egyeztetést követően kora délután már Etyek lankáit róttuk ungert társaságában.

Az elmúlt években jelentős marketingháttérrel betámogatott villányi franc-úttörés következetes véghezvitele úgy tűnik, hogy sikeres volt. Tény ugyanakkor, hogy az erőteljes kommunikáció és a többlépcsős márkásítás önmagában nem kulcs a mennybemenetelhez és az indokoltsághoz, hiszen a borkategória-alkotás még sehol nem növelt napsütéses óraszámot és prémiumdűlő-méretet, továbbá az ilyesfajta szekérhúzás nem jelent egyértelmű hordólefaragást és stílusegyesítést sem. Sebaj, szekér legalább van, és úgy tűnik, hogy a kapcsolatos tábortagok nemcsak igyekeznek mozgatni azt, amúgy magyar modell szerint, ki-ki a maga irányába, hanem mintha közösségileg tennének is a haladásért. Azt pedig szűkebb fogyasztói tapasztalatok mellett is be lehet látni, hogy a cabernet franc kiváló szekérkerék, kiváltképpen akkor, ha ügyes kezek gondozásába kerül. Bakonyi Péter ráadásul nem kizárólag az ügyeskezű villányi borászok egyike, de mindezek tetejére évről-évre olyan franc-t pakol össze, amely az aktuális évjáratviszonyok mellett gyakorlatilag mestermunkaszerűen és őszintén képezi le az úgynevezett jelen minden előnyét és küzdelmét. Teszi mindezt nyilvánvalóan úgy, hogy a végeredmény lehetőségektől függetlenül zseniális, nem is beszélve arról, hogy délvégi viszonylatban páratlanul tiszta (memóriafrissítés itt, itt és itt).

Az április végi tokaji túra utolsó állomásaként Demeter Zoltánt látogattuk meg, ahol 2015-ös száraz borokat és néhány édes bort kóstoltunk. A híresen perfekcionista, világlátott tokaji borásszal mindig különleges élmény kóstolni és beszélgetni. Saját életútja és munkássága tükrében az egész borvidék múltja, jelene, jövője egyéni, de nagyon széles perspektívába kerül, reménysugarakkal és árnyoldalakkal együtt.

Azt hiszem a blog olvasóinak, vagy egyáltalán komolyabb borkedvelőknek nem szükséges nagyon bemutatni a Frauenkirchenben található Umathum pincészetet. Az ikonikus, világszerte ismert osztrák borászattól maga Josef Umathum érkezett Budapestre, hogy egy rendhagyó mesterkurzus keretei között megismertessen bennünket a sankt laurent szőlőfajtával. A legnagyobb jóindulattal is C-kategóriás szőlőfajtának tartott sankt laurent azt kell, hogy mondjam helyenként igen meglepte kis közönségünket, hiszen senki sem gondolta volna, hogy negyedszázados darabok is nagyon köszönik, de életben vannak. Ez azonban csak a sankt laurent egyik oldala, de tud még sok minden mást is…

Ha tavasz, akkor Drop Shop Austria, amely most már hagyományosan talán az év legerősebb boros rendezvénye Budapesten. Nem csupán a hangulat és a helyszín jó (Gerbeaud Ház), de borok is kiválóak, nem másodsorban üdítően hibátlanok. De ha ez még nem lenne elegendő, akkor ott vannak a mesterkurzusok, ahol felhőtlen igyekezettel próbálnak mindig valami újat, valami ismeretlent mutatni. Idén a Fertő-tóhoz közeli, világhírnévnek örvendő Kracher pincészet fajta és vertikális kóstolójával kezdtem a délutánt. A borászat képviselője, Erich Andert értékesítési vezető, a jelenlegi tulajdonos-igazgató Gerhard Kracher jobb keze mutatott egy szép kis Kracher-sort, amely szépen engedett elmélyedni a világszerte rajongott pincészet filozófiájában és hosszú évtizedek alatt kialakított stílusában.

A paloznaki Homola Pincészetnél tavaly júniusban egy jó hangulatú sajtótúra keretében jártam először, amelynek a megismétlésére idén már áprilisban sort kerített a pince stábja. A 2009-es évjárattal debütáló borászat mára kb. 15 hektár területtel rendelkezik és - nem csupán borászati, de közéleti szempontból is - a borvidék egyik fontos szereplőjévé avanzsált. A pince épülete mellett található Homola Borterasz, a 2012 óta minden évben (idén is) megrendezésre kerülő Jazzpiknik és a 2015-ben megnyílt Sáfránkert Vendéglő révén Paloznak kilépett a közeli települések árnyékából és lassan saját jogon is vonzó turisztikai célponttá válik.

Az Alsóörs határában található Gölye-mál dűlőben szabadtéri piknikkel indult az idei kirándulás, majd a Somlyó-hegyi kilátó érintésével a Sáfránkert Vendéglőbe érkeztünk. A késői ebéd elfogyasztása után a pincében és a birtokközpont melletti borteraszon kóstoltuk meg az aktuális borkínálatot és néhány hordómintát.

Dél-olasz borok következnek, több borvidékről. A palackok nagy része egy baráti körben levezényelt főzőcskézéshez nyílt ki február utolsó hétvégéjén, ezekhez csaptam még hozzá néhány, az elmúlt 2 hónapban kóstolt, ugyanerről a környékről származó bor jegyzeteit. Sok különböző beszerzési forrásból érkeztek a palackok, jellemzően már a frissebb évjáratok vannak a polcokon. Többnyire könnyen megközelíthető és elérhető áron kínált borok ezek, érdemes volt velük ismerkedni.

2016-ban a borászok döntése alapján Bacsó András (Tokaj Oremus) érdemelte ki a Borászok Borásza címet! Gratulálunk és további sikeres munkát kívánunk!

(fotó: Dancsecs Ferenc - Furmint Photo)

A Borászok Barátja díjat Gál Helga kapta. Neki is gratulálunk!

A Garam-mentén, madártávlatibb nézőpontból pedig a Duna északi oldalán tevékenykedő Bott Frigyes boraihoz különösebb érzelmi kötelék, valamint ehhez kapcsolódó érzékszervi tapasztalat nem fűz. Az viszont tényszerű, hogy a szegről-végről, palackszámra vagy decizetten benyelt kékfrankosok és Vinculum-juhfarkak hagytak olyan nyomokat a memóriaperifériámban, hogy időnként kötelességemnek érezzem az aktuális pinceszortiment megszondázását. Az úgynevezett '13-as évjárat nagyságát ugyan cakk-pakk kihagytam, most viszont valamiféle késztetést éreztem arra, hogy a teljes sorcsere után véletlenszerűen nyúljak bele a sokszor emlegetett, ám annál kevesebbszer méltatott tizennégyes év Bott-sorába. Még akkor is, ha tulajdonképpen '11-es traminit szerettem volna fogyasztani, de végül készlethiány okán csak a címszereplést magára vállaló Granumra futotta.

"Végre leomlottak a falak Mádnál és Tokajnál." - viccelődik Ujfalussy Szabolcs, ahogy a Tokaj Oremus irodájában összefutunk Bacsó András főborász-birtokigazgatóval. Való igaz, a borvidék keleti és északi része jobban kiesik a tokaji körforgásból, errefelé én is ritkán járok, és az Oremus régóta tervezett meglátogatása is egészen a múlt hétvégéig váratott magára. Az elmúlt bő fél évben kétszer is volt alkalmam egy-egy elég tekintélyes sort végigszondázni a tolcsvai pincészet boraiból, de a birtoklátogatás természetesen egészen más élmény. A korábbi két kóstolóról szóló írás (#1, #2) után a jelenlegi élménybeszámolóval kész kis Oremus-trilógia jött össze.

A 2012-es Kopar áprilisi debütálásának apropójából több borszakíró és borblogger társaságában egy sajtóút keretében látogattam el Gere Attila Pincészetéhez. Bár a Kopar-túra gerincét ténylegesen egy Kopar-sor képezte, az egész napos program során átfogó képet kaptunk a Gere-birodalomról, természetesen számos bor kíséretében. A korábban Csillagvölgy Pincészet néven ismert Gere & Schubert Pincészet volt utunk első állomása, majd a kora délutáni Kopar-kóstoló után a Mandula Étteremben zártuk a napot egy remek vacsorával és sok-sok borral. Öveket becsatolni, maraton következik.

Lehet ezzel indul egy új sorozat. Tényleg friss fogyasztásokról gyors élménybeszámoló, annak igénye nélkül, hogy a borok háttérinfóját fel kéne kutatni a posztok igényesebbé tétele érdekében, illetve azok fotókkal való feldobásának kényszere nélkül. A koncepció bizonyára ismerős, valahol szerintem a "tegnap ittamoknak" is ez lett volna eredendően a célja, de szerintem az elment olyan irányba, hogy így nevezünk el lassan minden posztot amiben egyetlen borról van szó, akkor is, ha valójában elvétve ittuk a szóban forgó bort tegnap, sőt nem ritkán hetekkel azelőtt. Ez persze nem baj, cserébe részletesebbek, komplettebbek az ilyen posztok, csak személy szerint úgy érzem nem hűek a cím koncepciójához. Szóval én most visszatérnék a kezdeti ötlethez, azzal a különbséggel, hogy több borra is kiterjeszthető a téma. Tehát én pont ezeket a borokat ittam a héten:

Bassermann Jordan: Riesling  Auf der Mauer 2014:  A Bortársaság frissen bővített riesling-kínálatából. Pfalz, nagyon ismert termelő, több ismert dűlő adja az alapanyagot. Nem túl intenzív, de élénk illat, friss citrusok, barack, némi ásványos fűszeresség. Szájban mondhatnám azt, hogy  tiszta, közepesen telt ízű, gyümölcsösség-ásványosság szépen kiegészíti egymást, lendületes savak meg egy kis cseresség ad a kortynak megfelelő tartást, közepesen, vagy attól picit hosszabb bla-bla-bla.:) Valójában azt éreztem, hogy egyszerre nehéz hibát találni benne, de lelkesedni is érte. Az anyag olyan közepesen nagy, tehát messze nincs akkora mélység, erő, tartalom, amit stílustól függetlenül tisztelni kéne. Ilyenkor pedig jobb szeretem, ha direktebb a bor, melyen nem kell gondolkodni, csak élvezni. Ez meg olyan, hogy figyelni kell rá, vatájozni, keresni a részleteket. Nem mondom lehet benne találni ilyeneket, de ha már átáltunk gondolkodó üzemmódra, akkor meg azt látjuk, hogy annyira mégse összetett meg a karakteres a történet, hogy érdemes legyen törni rajta a fejünket. Szűk 6 pont, vagy 5 teteje? Mindegy, nem áhítozok újabb palackra.

Gizella: Tokaji Hárslevelű “Barát” 2015:  Eleinte van egy kis fülldtség az illaton, ami később, de leginkább másnapra kifogástalanul kiszellőzik. Kifejezett narancsos gyümölcsösség, hűsítő mentás-zsályás gyógynövényesség, minimális hordófűszer. Szájban kifogástalanul telt ízű, szinte harapható korty, jóízű, kellemesen fanyar savai átjárják az egészet. Itt se kell őrületes anyagra gondolni, nem is kell, hogy az legyen, ez így fasza, ahogy van. Igyuk most, illetve pár hónapot még adhatunk neki, hátha levetkőzi az elején tapasztalható kissé zilált-fülledt felhőt. 6

Légli Géza: “Érintetlen” Merlot 2015:  Ez megint olyan bor, amit nem kell magyarázni. Csupa gyümölcs, íz, vidámság, mindehhez a kategóriájához mérten kompromisszumok nélküli teltség, koncentráció társul. Talán ezeddig a legtöbb a korábbi évjáratok ismeretében is. Nekem 6 pont volt az élmény így magában fogyasztva, de jól tudom, hogy komolyabb sorokban, megfelelően “beskálázva” sansztalan lenne, hogy eddig jusson. Ettől függetlenül egész biztos több palackkal is venni fogok még, ha azokban is ennyi örömem lesz jó eséllyel helyett kap az évvégi kedvencek listámon.

Az Etyek-Budai borvidékért nyilván lehet ezernyi indok miatt lelkesedni, de a lusta és kapuzárt fővárosi aspektusból vizsgálódva mégis az a legmenőbb, hogy elhanyagolható mennyiségű távbuszozással lehet valódi borvidéksimogató programhoz jutni. Urbánsoviniszta kijelentés, de Etyek tulajdonképpen Budapest előszobája, ahová indokolt dolog borfogyasztással egybekapcsoltan migrálni a hétköznapokból. Még a vasárnapi vásárlás újralegalizálása előtt történt, hogy rögtönzött módon kiutazva sikerült egy nagyobb, ám annál gyorsabb kört futni Etyeken néhány pince vonatkozásában, ezzel űzve el a boltzárás okozta égető szenvedést, az unalmat és mindenféle szomjúságot egyszerre.

Újra tavasz, újra Somló-kóstoló a Hotel Gellértben. A helyszín és a tavaszi időpont maradt, de a rendezvény jellege sokat változott. Az elsősorban szakíróknak szóló ültetett kóstolót a közönség számára nyitott sétálókóstoló váltotta fel és három mesterkurzust, illetve kerekasztal-beszélgetést is meghallgathattak az érdeklődök. A "Virtuális geotúra a Somlón" címmel dr. Vári Kovács József tartott előadást a Somló geológiájáról. A "Tanúhegyek, ha találkoznak" című mesterkurzuson vendégként 3 balatoni borász - Laposa Bence, Pálffy Gyula és Török Csaba (2HA) - beszélgetett a Barcza Pince, a Tornai Pincészet és a Tóth Pince borászaival. Végül, a "Vulkánkitörések, ha találkoznak" kerekasztal-beszélgetésen Tokaj képviseletében Homoky Dorka, a Somlón is borászkodó Zsirai Kata, és a Somlót szintén jól ismerő Takács Lajos, valamint a Somló képviseletében Kis Tamás (Somlói Vándor), Kolonics Károly és Várszegi György (Kreinbacher) mesélt a két borvidék jellegzetességeiről.


A sétáló kóstoló kiállítóinak borait csak részben szondáztam meg, közben viszont Somló-Tokaj beszélgetést is végighallgattam. Így is találkoztam sok régi ismerőssel és új arcok is bekerültek képzeletbeli Somló-albumomba.

Pár nappal ezelőtt, április 14-én, nagy sajtójelenlét mellett mutatta be Gere Attila pincészete a Kopar legújabb, 2012-es kiadását. Ez hamar végig is szaladt a borsajtón, de itt most nem erről, hanem egy független Kopár/Kopar vertikálisról tudósítok, amely egy kivételes véletlennek köszönhetően pont ugyanezen a napon jött tető alá. Csak nem Villányban, hanem Budapesten és nem egy részleges sort kóstoltunk magnumokból, hanem egy teljes sort normál palackokból. Majd a villányi heppeningről is tudósítunk, hiszen furmintfan kolléga ott volt a helyszínen és első kézből szondázta a magyar borlegenda aktuális évjáratát. Most azonban szimplán nézzük meg, hogy is muzsikál a Kopár/Kopar legenda, kezdve a történet 1997-es indulásától, az éppen kiadott 2012-es örökösig.

A borvidék legjobb borászai és a borkedvelők ötödik alkalommal töltötték meg a New York Palota/Boscolo Budapest Hotel folyosóit és termeit az ötödik alkalommal megrendezett és immár hagyománnyá vált Badacsony New Yorkban keretében. Az idei rendezvény nem kapott jellemző badacsonyi fajtára utaló alcímet (ezeket a fajtákat nagyjából ki is lőtték az előző években), a kóstolóra "A Badacsonyi Borvidék legjava Budapesten" szlogen keretében a borászok a pincészetük legjellemzőbb, legszebb borait hozhatták el az előző 5 évjáratból, de - Badacsonyban járunk - természetesen most is olaszrizling, szürkebarát és kéknyelű került leggyakrabban a poharakba. A megfelelő minőség biztosítása érdekében a kiállító borászok a nevezett borokat két bizottságba osztva vakkóstoló formájában előre végigkóstolták. A sétáló szakaszon túl a látogatók mesterkurzusokon is ismerkedhettek a badacsonyi borokkal: dr. Csizmadia András a badacsonyi borokhoz párosítható ételekről, dr. Mészáros Gabriella a borvidéken jelenleg megtalálható őshonos és világfajtákról beszélt, Robert Smyth pedig "Badacsony a nagyvilágban" címmel angol nyelven tartott előadást.

Ahogy az lenni szokott, a kóstolóra idén is komoly volt az érdeklődés, a Boscolo Hotel termei késő délutánra dugig megteltek emberekkel. Aznap még egy cabernet franc-kóstolóra is hivatalos voltam, így rohamtempóban cikáztam a standok között. Szűkre szabott időm alatt talán a borok harmadát tudtam megkóstolni, számos termelő standjához nem jutottam el és csak nyúlfarknyi jegyzetek kerültek a jegyzetfüzetembe. Nagy meglepetések ugyan nem értek, de tapasztalataim alapján az átlagszínvonalra nem lehetett panasz, valószínűleg mindenki talált kedvére való borokat.

Több mint három éve írtam, hogy valpolicella nem igazán van jelen sem a bortékák kínálatában, sem a boros blogok gyakran megjelenő témái között. A kisebb alkoholú, zéró édesség érzetű, karcsú testű, savakra építő modern vörösboros trendek nem igazán kedveznek továbbra sem ezeknek a bor dinoszauruszoknak, de még így is őrzi  a “borok nagy alkalmakra” pozícióját. 

Mindenesetre az utóbbi időben két igen tetszetős Amaronéval is találkoztam, gondoltam hátha érdekel valakit, annak ellenére, hogy személyesen nagyon kevés amarone-fant ismerek. Én amit igazán szeretek benne, hogy nem igazán hasonlít semmire. Nem csak az extrém nagyságú beltartalma miatt, de stílusában, illatában és ízében sem könnyű párhuzamot vonni más tipikus vörösborral. Az egyediség okait egyértelműen már a szőlőben kezdődnek: corvina/molinara/rondinella 
szőlő nemhogy a világban, de Olaszországban sem nagyon fordul elő Valpolicellán kívül és a pincében sem mindennapi a technológia, bár az "appassimento" Itáliában elég népszerű: Szicíliától Dél-Tirolig éppúgy készítenek így borokat, bár ezek inkább édes (fehér)borokat eredményeznek. Egy jó amaronénak nem elég jó vörösbornak lenni, százszor inkább veszek magamhoz egy karakteres és jellegzetes amaronét, mint egy jó minőségű cabernet plussize imitátort. Ugyan nem sok helyen olvastam hasonló leírásokról, de nekem a legtöbbször, a vér, paradicsom és a bolognai szósz képe ugrik be amarone fogyasztása közben. A gyümölcsök közül a cseresznye mellett nem ritkán a szamócás-málnás vonal is hangsúlyos. Találkoztam már nyitáskor csatorna szagú amaronéval is,egyszerűen annyi minden van benne, hogy nyitás után egy ideig nem lehet eligazodni az illatok kakofóniájában, bár tapasztalatom szerint ez majdnem mindig kiszellőzik idővel.

Bár műértő körökben közismert, hogy Ausztria az úgynevezett helyi-tradicionális fajtáiban képes nagyot villantani a vörös térfélen is, azért engem, elsősorban befelé, mintsem kifelé fogyasztó borivót a kellemesnél intenzívebben lepett meg, hogy mi történik a középmezőnyben, valamint attól felfelé. Kétségtelen, hogy a hárompilléres – blaufränkisch, St. Laurent és zweigelt – fajtaalap hazánkban az első kivételével éppen nem áll közel a prioritásokhoz, azért a végeredményként tálalt vörösborok egyrészt minőségi, másrészt stilisztikai leckével szolgálnak az itthoni közízlésnek, arról nem is beszélve, hogy a ziccer is sokkal szebb, ha őshonos fajtával rúgják. Néhány héttel ezelőtt furmintfan társaságában abba a kényelmes-kellemes helyzetbe keveredtem, hogy egy hosszabb és többszínű borozás keretei között először megkóstoltunk, később pedig jól elfogyasztottunk egy rövidebb, de annál tartalmasabb osztrák sort, amely tananyagszinten hivatott demonstrálni a nyugati szomszéd vöröstehetségét. A látókörbővítésen túl persze az sem mellékes, hogy a kékfrankos-indítástól különváló, egyébként apa-gyerek-viszont ápoló fajtapáros karakterileg jelentős eltérést mutató, ugyanakkor egységesen magas színvonalú végeredményt képest produkálni. Ilyenkor pedig az van, hogy félretéve minden téves, de élő borsovinizmust kénytelenek vagyunk leborulni és elismerni a kvalitásokat. És ha már úgy alakult, akkor mindezt az ilyenkor szokásos négykezű formátumban igyekezzük megtenni alább.

A Szokolai Máté és Kazinczi Zsuzsi által fémjelzett Winepornról már korábban írtunk (itt és itt). Most egy különlegesen érdekes, és nálunk szinte hozzáférhetetlen sor keretében szondázhattunk öreg(ebb) bordeaux-i tételeket. Az évjáratok ugyan nem a legjobbak, nem makulátlanok, de azt hiszem, így is megnyalhattuk minden ujjunkat akár háromszor is. Végül a valóság rántott vissza bennünket a földre, és megint kiderült, hogy a TCA bizony nagyon-nagyon rossz dolog…

Ma már természetesnek tűnik Etyek és a pinot noir házassága, de közel sem volt ez mindig így. Sőt, sokan talán nem is gondolják, hogy a jelenleg előttünk folytatódó történet mindössze 15 évvel ezelőtt kezdődött. Az Etyeki Kúria 2001-ben - a borvidéken elsőként - telepített pinot noirt a Nagy-Látóhegyen, 2003-ból jelent meg az első pinot-juk, amely annak idején zajos sikert aratott, és azóta is a pincészet szortimentjének egyik legfontosabb bora készül a fajtából. Mára már hagyománnyá lett, hogy a Kúria minden évben elővesz néhány féltve őrzött palackot a korábbi évjáratokból, és az összegyűlt vendégeknek egy vertikális kóstolót tart a pince rezervált pinot készletéből. Idén sem történt másként.

Akármilyen sok boros rendezvény is van már az országban, vertikális pinot noir-kóstolókkal elég ritkán találkozni. Én személy szerint soha életemben nem voltam komolyabb pinot-vertikálison, úgyhogy április első hétvégéjén éltem a lehetőséggel, hogy megtörjem a jeget.

A magyar bornagyker piacon nem sok átrendeződés van, hiszen évek óta jól-rosszul beállt a maga egyensúlytalanságaival. Van az a pár nagy, aki egyeduralma mellett kevés levegőt hagy a kicsiknek, a kicsik panaszkodnak, a nagyok lapítanak. Most annyi változás történt, hogy a Szentesi József és Katalin által fémjelzett Kézműves Borok Háza, valamint a kézműves sörökkel kereskedő, közel egy évtizedig a Bortársaság kötelékében dolgozó Farkas Krisztián, valamint a Trevinit jegyző Takács Alex Artizan (Italfront Kft.) néven egyesültek. Ennek köszönhetően egyrészt erősen bővült a Kézműves Borok Háza bemutatókról megismert portfólió, másrészt értékesítési erő is igyekszik felpörgetni az üzletet. A fókusz elsősorban az éttermeken marad, de tervben van egy belvárosi egység nyitása is. De ez még a jövő zenéje. A régi-új kereskedés április 4-én mutatkozott be a nagyközönségnek.

Valószínűleg még sosem nyitottam ilyen korán a balatoni borszezont, de úgy alakult, hogy március közepén a hosszú hétvégén kedvet kaptam egy kis csopaki kiruccanáshoz és sikerült az egynapos programba két régóta tervezett pincelátogatást is beleszuszakolni. Mindkét borászatnál alapos "kiképzést" kaptam, rengeteg mintát és számos palackos tételt kóstoltam. A kora tavaszi villámlátogatásom is igazolta, miért Csopak az egyik legizgalmasabb balatoni célpont a boros élményeket keresőknek.

A régészek szerint Csopak mai területe már az i.e. 20. században lakott volt, de a római korig kevés konkrét ismeret van az itt élő népekről. A római korból már az ősi borkultúrára utaló pince is fennmaradt. A mai Csopak három községből - Kövesd, Csopak és Nosztre - jött létre. Kövesdet már 1121-ben, Csopakot az 1270-es évektől említik hiteles oklevelek. A szőlőtermesztés a középkorban királyi, egyházi és magánbirtokokon folyt. Több évszázadon keresztül a veszprémi káptalan volt a legjelentősebb szőlőbirtok-tulajdonos. Csopak szőlőit főleg a 17. századtól említik a Balaton-felvidék kiemelkedő termőterületei között. A filoxéravész utáni szőlőrekonstrukcióval került a borvidékre az olaszrizling, amely mára a vidék legjelentősebb szőlőfajtájává vált.

A tó és az északi partot szegélyező dombok között szubmediterrán klíma alakult ki. Jelentősen befolyásolja a szőlő érését a tó hőkiegyenlítő és fényvisszaverő hatása. A völgyekben a hűvös éjszakák és meleg nappalok elősegítik a savak megőrzését, az uralkodó északnyugati széljárás pedig kifújja a párát a sorok közül, meggátolva a betegségek kialakulását, bár egyes - a beépítettség miatt - szélárnyékba került ültetvényeknél ez a hatás már nem érvényesül. A talajok és az alapkőzetek rendkívüli változatosságot mutatnak: permi vörös homokkő felett vörös agyag (Berekhát, Lőczedomb), márga és mészkő felett agyag (Nagykút), mészkő felett lösz (Kishegy), mészkő és márga felett lösz és agyag (Szitahegy), márga felett vörös agyag (Siralomvágó). 

A dűlők közötti különbségek felfedezését és megjelenítését szép lassan egyre több borászat tűzte ki célul és ez ma már szépen nyomon is követhető a borokban. A Csopaki Kódex létrehozása pedig lehetőséget adott a termelőknek arra, hogy egészen szigorú minőségi követelmények alapján magasabb szintre emeljék a csopaki olaszrizlinget. Az elmúlt évek azonban bebizonyították, hogy Csopakon nem csupán az olaszrizlinggel, de a furminttal és vörösborokkal is komolyan számolni kell.

Öt, az utóbbi 2-3 hónapban kóstolt spanyol bor következik, különböző borvidékekről. Nem egyszerre nyitottam őket, de úgy gondoltam, talán érdemesebb, érdekesebb együtt írni róluk. Földrajzilag és árban is kalandozunk egy kicsit: az ország legészakibb, leghűvösebb borvidékétől a legdélibb fekvésű legforróbbig, az egészen olcsó bortól az 15 eurós kategóriáig jutunk.

(Spanyolország borvidékei - a kép forrása: winefolly.com)