Ahogy Piemont felé elindultunk, csak mellékszálnak gondoltuk az egyéjszakás megállót Alto Adige-ben. Nagyon vártuk már, hogy a hosszú út után kiszállhassunk végre a mikrobuszból, megmozgassuk fáradt csülkeinket és némi evés-ivás sem jött volna rosszul. Egyikünk sem várta azonban, hogy Alois Lagedernél ekkora adagot kapunk Alto Adige furcsán érdekes világából, ahol az ember a lapos almaföldekről indul, és ha nem vigyáz, könnyen az égben találja magát. Südtirol hangadás következik Lageder borosüvegein keresztül.

Roberto Voerzio 1987-ben alapította saját borászatát, miután diszkréten lekapcsolódott a családi pince szárnyai alól. Édesapja egészen a nyolcvanas évekig palackozott bort saját nevén, utána Roberto fivére, Gianni vitte tovább ezt az ágat. Ma is csak pár száz méterre dolgoznak egymástól a kis La Morra település oldalában. Mindketten jók és híresek, de Roberto az, akiből igazi kultbor-termelő lett és simán befér Barolo legszűkebb élvonalába. Az egyik „eredeti” modernistának tartott Roberto Voerzio – megkapirgálva lassan harmincéves pályafutását – igen nehezen beskatulyázható utat járt be. Egyszerre modernista módszerekkel, de részben tradicionalista felfogásban kezdett dolgozni, majd a kilencvenes évek közepén tett egy gyors kanyart a modernizmus irányába, hogy aztán végül kialakítsa a két irányzat felett lebegő saját stílusát. Mindennek az alapja persze a szőlő. Ahogy telt az idő Voerzio és felesége szép lassan területeket szereztek La Morra leghíresebb „grand cru” dűlőiben, olyan szőlő-portfólióra szert téve ezzel, amellyel kevés helyi borászat versenyezhet. Kultbor recept következik piemonti módra.

Tartozom egy mély vallomással. Idéntől művelek némi szőlőt és lesz saját borom. Mielőtt valaki megvádolna azzal, hogy termelői babérokra török, meg kell, hogy álljunk. Egyelőre eszem ágában sincs tönkretenni magam, csak rápróbálok egyet, tanulni meg sosem árt. Hitelességi kérdés is, hiszen ki „mondhassa” majd eztán: „ez a pesti majom, legott szőlőt sosem látott”. Ha más nem, lesz valami kis borom, egész egy 225 liternyi, talán több. Ha rossznak ígérkezik az év, vagy elnézem a dolgokat, akár pezsgő is lehet. Vagy a végén borpárlat. Vagy pezsgőből borpárlat. Ez lenne csak egy igazán izgalmas karrier kezdete. A story meglesz, a bor sehol. Nem én volnék az első.

Hagyjuk egy pillanatra a Demeter Zoltánokat, a Szepsy Istvánokat, meg a Szentesi Jóskákat. Felejtsük el egy röpke perce azokat az önsorsrontó bortermelőket, akik szőleiket kíméletesen művelik, tőkénként 0.5-1kg gyümölcsből próbálnak meg nemzetközileg is értékelhető tételeket asztalainkra tenni. Emelkedjünk el tehát saját, igencsak torz valóságunktól és tekintsünk egy picit messzebbről a magyar borfertályra. A rendszerváltás után negyed századdal, a még meglévő 63.830 hektáron megtermelt, évi átlagosan 2-2.5 millió hektoliter bor – egyes becslések szerint – 10-15%-át adó minőségi termékek még mindig csak marginális részét képviselik annak, amit nemes egyszerűséggel magyar bornak nevezünk. Huszonöt kemény év telt el és minőségi bort fogyasztani továbbra is csak egy szűk réteg prémium-kiváltsága.