Novemberben újbor-pozitívnak kell lenni, nincsen mese. A borász a friss szüretnek és a cash-flownak örül, a többieknek pedig pakolni illik valami jófélét a liba mellé. A kulcsszavak szintjén a frissesség, a fogyaszthatóság és a nembántás volna a lényeg. Legendák nálunk egyelőre nincsenek, nehéz ezt megbízhatóan, évről-évre produkálni. Mert az újbor, az igazán jó újbor nehéz műfaj. Szinte közhely megemlíteni Beaujolais-t, amely jól adagolt kitaláltságával, nagyfokú fogyaszthatóságával megőrjíti a franciákat. Nem csak a fajta, a termőhely és a szüret időpontjának megválasztása a fontos, de technológiában is toppon kell lenni. Még fehérben talán némileg egyszerűbb a dolog, de ha vörösre kerül a sor, nehezebb dolga van a borásznak. Mert a fiatalság rohanás. Sietni a szürettel, gyorsan erjeszteni, ülepíteni, deríteni, oda-vissza szűrögetni, laborálni, üveget rendelni, palackozni, címkét tervezni-nyomtatni-ragasztani, leszállítani. Végigolvasni is fárasztó…

Ez a poszt nem lesz éppen közszolgálati, merthogy a bor nem kereskedelmi forgalomból került hozzám. Konkrétan szintén fogorvos feleségem kapta ajándékba egy páciensétől, aki maga készítette. Az indirekt kapcsolat révén túl sok infót nem tudok mondani róla. Az illető kertjében termett kékfrankos és kék medoc alapanyagból készült, meghogy idei, ez ugyanis nem derül ki a címkéből.

Sok elvárásom értelemszerűen nem volt. Ahhoz képest mégis örömet leltem benne. Mint egy jóféle házibor. Rögtön beugrottak nagybátyámnak egykor a lugas szőleiből bármiféle különösebb hozzáértés nélkül készített borai, amelyek olykor elég bizonytalanok voltak, máskor meg meglepően jól itatták magukat, de ez most azoktól egyértelműen tisztább és tudatosabb bornak tűnt. Csupa gyümölcs, szimplán kékszőlő mustjával, beleképzelve kissé rusztikusan a szőlő csumáját, magjait is. Még mintha egy egész pici co2-s sercegés is lenne benne, amit én friss boroknál kifejezetten tudok kedevelni. A félszárazságot nem igazán mondtam volna meg vakon, csak egyfajta jóleső lágyság, kerekség képében jelentkezik. Szerkezeti értelemben tanninról és savakról kár beszélni, ugyankkor a maga könnyed, lágyabb mivoltában is tartalmasabb, ízletesebb, mint az  áttetszőbb, lélektelenebb olcsó technoborok java.

Pontokról kár is beszélni, nem arra született, hogy pontozzák. Ha azt veszem 4-nél biztos nem több, de nekem ettől fontosabb értékmérő, hogy utolsó cseppig elfogyott, ráadásul elég gyorsan. Lehet ez közhelyesen hangzott, de én tényleg nem szoktam meginni (kiönteni sem, de ez egy másik történet) azokat a borokat, amelyek hidegen hagynak, akárhány pontosak is. Ilyesmit kéne inni hétköznaponta a környékbeli embereknek, ha csak úgy borra szomjaznak, ahelyett amit a hiperben vesznek.

Sajnos nem tudom osztani az újbor rajongók boldog várakozását így november idusán. Az egész felállást paradoxnak érzem, hogy pont akkor jönnek ki a legjobb nyári borok, amikor a legkevésbé van rájuk szükségem. Fene se akar a november végi ködös szürkeségben pillekönnyű borocskákat inni, ilyeneket július közepén kívánnák igazán. Na mindegy, szolidaritásból beszálltam én is a heti témába rovatunkba és fent említett averzióm ellenére egész bizakodó voltam az Etyeki Kúria borához. Az egyik első emlékezetesen jó fehérbor élményemet jónéhány éve a szomszéd birtokon Hernyákéknál szűrték, ugyanebben a felállásban (szürkebarát és királyleányka). Igaz az egy jóval komolyabb interpretáció volt, de azóta is eszményi házasságnak tartom a két fajta házasítását. A lustább és teltebb szürkebarát mellé a királyleányka hivatott bónusz illatokat és ízeket csempészni a házasításba. Ez a bor nem ígér sokat, de azt magabiztosan teljesíti. Penge savak, hibátlan tisztaság, virágos illat, és kellemes korty. Az ára lehetne barátságosabb, (1500 körül van) ha ezer körül árulnák, jó kis beszoktató mézesmadzag lehetne a pince komolyabb darabjaihoz. Így borvidéken belül a Nyakas Pince fajtaborai (chardonnay és sauvignon blanc) általában jobb ár/érték aránnyal bírnak, bár abból épp’ most gyengébb ‘16-os az aktuális évjárat, így az idei év egy kivétel ebből a szempontból. Erős 4 pont.    Adatlap

Egy vallomással kezdeném a posztot: nem vagyok nagy újbor-fogyasztó, hidegen hagynak a Márton-napi hagyományok és a Beaujolais Nouveau-láz sem érintett meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyrészt másoknak köszönhetően ne kerülne időnként a poharamba újbor, másrészt azt sem, hogy kíváncsiságból ne kísérleteznék a műfajjal mondjuk 2 évente egy saját beszerzésű palack erejéig. Szintetizálva a fenti kivételes esetek tapasztalatait, azt mondhatom, hogy a Pannonhalmi Apátsági Pincészet St. Martinus névre keresztelt bora az egyik legmegbízhatóbb versenyző a hazai mezőnyben. Így aztán, amikor ungert kolléga feldobta, hogy tartsunk egy tematikus újbor-hetet a blogon, gyorsan magamnak is vindikáltam a friss St. Martinus megkóstolásának lehetőségét.
 

Akkor most az lesz, hogy nekifutunk a blog történetének második tematikusan közszolgálati hetének. Az elmúlt időszakban ugyanis lenyeltünk pár palacknyi szezonálisan divatos újbort. Tettük mindezt egyrészt kíváncsiságból, másrészt pedig nem titkoltan az olvasói igények kiszolgálása érdekében is. Azt nem tudom, mennyire vált a pincék felé irányított elvárássá a műfaj művelése, de az kétségtelen, hogy a belföldi kínálat dinamikusan szélesedik. Jogos tehát a kérdés, mivel érdemes próbálkozni, és hogy van-e olyan versenyző, amelyre nem csalódás a többpalackos visszatérés sem. Én mindenesetre igyekeztem biztosra menni, ehhez pedig a kategória villányi klasszikusának másfél literét hívtam segítségül. Bejött.

A Bortársaság idén is megrendezi/megrendezte a szokásos Tokaj évjárat-bemutatót, a 2016-os év boraival. Én személy szerint nagyon szeretem ezeket a rendezvényeket, befogadható a bemutatott bormennyiség, nincs nagy tömeg, mégis sok jó ismerőssel, baráttal lehet találkozni, beszélgetni a borászok és közönség soraiban is. 
Ahogy már megszokhattuk, a 2016-os borok bemutatása is két részletben történik. Az első körre a múlt héten került sor, a második a jövő héten lesz, de mivel utóbbin sajnos nem tudok részt venni, gyorsan meg is osztom az első kóstolón szerzett röpke benyomásaimat (és az azok alapján kiosztott szigorúan jelzésértékű pontszámokat).

Továbbra is kitartóan keresem azt a száraz furmintot, amely kompromisszumszerűen találja meg az utat a befogadhatóan masszív fajtajelleg, az okos árazás és a célszerű elérhetőség között. Ha nem tenném, talán a bodrogkisfaludi Patricius tizenhatos száraz alapbora sem emelkedik le az egyik hiperpolcról a kezembe úgy másfél hónappal ezelőtt. És bár idő és lehetőség nincs mindenre egyszerre, attól még az indokoltnál keserűbb tény, hogy ilyen-olyan véletlenszerű okok miatt komolyabb lemaradást kellene behoznom az említett pincével kapcsolatban. Ez a tizenhatos furmint mindenesetre igazolja a próbálkozás szükségességét. Nem hibátlan, de van annyira ügyes, hogy ne okozzon csalódást. Ráadásul kíváncsivá is tesz, ami fontos.

Egyszer azt találtam írni, hogy „rövid múltja ellenére Bakó Ambrust én az egyik legrátermettebb és leghaladóbb magyar bortermelőnek gondolom”. A borok mögött lévő emberen túl ezt a fantasztikusan jól sikerült 2013-as évjárat borai alapján bátorkodtam megfogalmazni és ma sem gondolom másként. Időközben azonban Ambrus és borai szinte eltűntek a piacról, ami legalábbis bizonyosan kérdéseket vetett fel és nem csak bennem, de sok más, a tiszta és jól elkészített badacsonyira vágyó fogyasztóban is. Úgy tűnik, nem kell tovább várni, Bakó Ambrus visszatért és borai talán jobbak, mint valaha. November elején Kispál Helénnel a Tar Ferenc-féle Carpe Diem borbárban mutatta meg a hamarosan piacra kerülő 2016-os évjáratot és a szerencsés közönség mélységi információkat kaphatott borról, szőlőről, borvidékről és a kis badacsonyi birtok helyzetéről.

Szinte hihetetlen, hogy repül az idő: idén 5 éves lett Tar Ferenc borkereskedése a finewines.hu. Mondhatni, hogy a borrajongó stábja a kezdetektől  rendszeresen követi a finewines tevékenységét, szerteágazó szortimentjük borai és a tematikus kóstolók a mi kis blogunk hasábjain is gyakran szerepelnek. A Carpe Diem megnyitása óta a kóstolók helyszíne is állandósult, természetesen a jeles évforduló alkalmából is itt gyűlt össze a közönség. A születésnapi ünneplésre Feri korábban is speciális borsorokkal készült (itt található akov beszámolója a 3. szülinapról), és nem volt ez másként most sem: 10 bort és pezsgőt állított csatasorba, kivétel nélkül magnum-palackos kiszerelésben. 

A Fill the winebox csapata nem csak a közösségi borrendeléssel csempészet újat a hazai borkereskedelembe, de a beválogatás menete is jócskán eltér a szokásostól. Nem egy szűk szakmai csoport válogatja össze a kínálatot, amit aztán később fokozatosan alakítanak a kereslet függvényében, hanem már a nulladik lépcsőbe is bevonják a lelkes fogyasztókat, így gyakorlatilag minimális előszűréssel is bekerülhetnek borok a kóstoló programba. Ily módon enyhén szólva sem lesz kiegyensúlyozott a felhozatal, de mindezért bőséges kárpótlást nyújt az az izgalom, hogy nemzetközi szintű klasszisok mellett, olyan borok is feltűnnek, amelyekre még a közönséges asztali bor is hízelgő jelző lenne. Ezen az estén is kijutott mindenből, pozitív és negatív meglepetések is voltak szép számmal. Az alábbiakban a blog elsőszámú grafománja, Furmintfan hiánytalan jegyzete következik, a saját (dőltbetűs) másodvéleményemmel kiegészítve:

Többféle ürügy kínálkozhat egy közepesen nagyobb palackmennyiség borhűtőből történő kisöprésére. A legkézenfekvőbb természetesen a felmerült helyigény kielégítésének okán összetrombitált fosztókóstoló lenne, de ezúttal mégsem ez történt. Véletlenszerűség helyett ugyanis az elmúlt két évben félkomoly koncepció mentén összeszedtünk néhány nagyobb hazai vörösbort kettőezer-kilencből, hogy aztán azokat nem túl hosszú ideig tartó szándékos szem elől tévesztés után idén ősszel egyszerre, egymás mellett lékeljük meg.

A Bécstől mindössze 10 kilométerre, északra található Kloster Neuburg Ágoston-rendi kolostora rendelkezik Ausztria legrégebbi és legnagyobb szőlőterülettel bíró borászata felett. A kolostort világi szerzetesek részére alapította 1114-ben a Babenberg-házbeli III. Szent Lipót osztrák őrgróf, majd 1133-ban az Ágoston-rendi szerzeteseknek adományozta. Kloster Neuburg azóta is egyházi és kulturális központ maradt, a Babenbergek és a Habsburgok is székhelyükké választották. Bár a 18. századi grandiózus terveknek végül csak a negyede épült meg, a kolostor így is impozáns látványt nyújt. 

2014 óta művelek szőlőt és – kisebb segítséggel – készítek belőle saját bort, saját fogyasztásra. A dolgot csak ajánlani tudom, rengeteget lehet belőle tanulni. Az ember megismeri saját korlátait, van ideje a szőlőben elgondolkodni és lehet tesztelni, érdekel-e minket ez annyira, hogy érdemes legyen továbblépni. Részemről ennek megállapításához elég volt némi szenvedés és három évjáratnyi pinot noir Etyeken. A tanulás nulladik fázisának végére időzítettem az OKJ-s borász végzettség megszerzését, keretbe foglalva mindezzel kezdeti lépéseimet. Ehhez a Földművelésügyi Minisztériumhoz tartozó Soós István Borászati és Élelmiszeripari Szakgimnázium és Szakközépiskola immár „klasszikus” képzését választottam, amelyben hazánk ismert borászainak színe-virága megfordult.

9 különböző spanyol borvidék, 9 különböző bor - röviden így lehetne leírni a Casa Rojo sztori lényegét. A Casa Rojo-t Laura Muñoz és Jose Luis Gómez alapította 2011-ben, azzal a céllal, hogy magas minőségben megmutassák a legjobb spanyol borvidékek egyedi karakterét az adott borvidékre jellemző szőlőfajtán keresztül. Jelenleg 9 eredetvédett borvidéken tevékenykednek ebben a szellemben és ennek eredménye 9 borban ölt testet.
A kilencből hat bor került be a Radovin-hez, amelyeket egy kartonba összecsomagolva is meg lehetett kapni, egy ilyenre csaptunk le mi is. Azóta a Ribera del Duero-ból érkezett bor ki is futott, de a többi most is elérhető, csomagban is.

A teljesség kedvéért azért álljon itt mind a 9 bor és borvidék neve: La Marimorena (Rias Baixas), Ladrón (Bierzo), The Orange Republic (Valdeorras), El Gordo del Circo (Rueda), The Invisible Man (Rioja), Alexander vs The Ham Factory (Ribera del Duero), Maquinon (Priorat), Macho Man (Jumilla), Moltó Negre (Penedés). A Casa Rojo-nak egyébként van egy tájbor-sorozata (Vino de la Tierra) is, Musso márkanév alatt.

A narancsbor ősrégi múltra visszatekintő műfaj, amely mostanában reneszánszát éli, egyre több fogyasztó keresi, és egyre több borász kísérletezik vele. Előrebocsátom: nem vagyok a műfaj tudora, viszonylag ritkán kóstolok ilyen borokat, vásárlásra meg aztán végképp csak elvétve adom a fejem. Ha kóstolón megkérdezi a házigazda, hogy megkóstolom-e, igent mondok - a kíváncsiság azért persze hajt - , de alapvetően nem kajtatok a narancsborok után a vinotékákban. Egyébként már önmagában a definícióval kapcsolatban sem feltétlenül van egyetértés, legalábbis abban a kérdésben, hogy milyen hosszú héjon erjesztés után számít egy bor narancsbornak. A konszenzus talán minimum 2-3 hét környékén áll meg, de már önmagában ez az intervallum is elég tág lehet. Hogy mást ne mondjak a jelen poszt borai is kegyelemkettessel csúsznának át a rostán, ha szigorúan ezt a minimum 2-3 hetes héjon tartást vennénk figyelembe. 
Amiért jómagam ritkán nyúlok ilyen palackok után, annak az az oka, hogy a készítési módból adódóan ezek a borok általában robosztusak, olykor rusztikusak és cseresek, így én inkább étel mellé fogyasztanám őket. Célzottan tehát nem keresem a narancsborok társaságát, de egy pincénél azért előfordult, hogy roppant kíváncsi lettem, mit hoz ki a borász ebből a műfajból. A precizitásáról és perfekcionizmusáról híres Demeter Zoltán is készített narancsbort több évjáratból is, én meg pont rábukkantam két palackra, ahogy a múlt hétvégén a régebben félretett borok között keresgéltem. 

Az utolsó reményszikrák egyike mindenképpen az a tendenciának látszó folyamat, melynek keretei között a családi tradíciókon alapuló borászatok irányítása lassan, de egyre biztosabban a fiatalok kezébe kerül. Több okból is. Egyrészt úgy tűnik, hogy akad még elég szándék és kitartás a belföldi értékteremtésre az egérutas kivándorlás helyett, amely inkább a belátható közeljövőben kínál kifizetődő alternatívát a lassú és sokszor küzdelmes önfelépítés helyett. Hangsúlyozás nélkül is egyértelmű, hogy különösen igaz ez a keleti országrészre. Másrészt a jelen húszas-negyvenes fiataljainak nyitottsága, progresszív gondolkodása talán a legjobb eszköz a stílusmodernizálásra és a folyamatos fejlődésre, amellyel mi, fogyasztók is elég sokat nyerünk.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert a héthektárnyi telepített területen tevékenykedő Árpád-hegy Pince jelene is szorosan kapcsolódik az újgenerációs tokaji borsztorihoz. Konkrétan része annak. Varkoly Ádám, a birtok friss arca 2010-ben készítette el első önálló borát, azóta pedig gyakorlatilag teljesen átvette a szerencsi pince borászati feladatait, így a pincekimenet teljes egészében az ő elképzelése szerint alakul. És hát elég jól alakul. A stíluscsiszolás fontos része a szeszfokok lefaragása az egészséges szintre, valamint a hordóhangerő lejjebb tekerése is. Több gyümölcs, kevesebb nehézkesség, az ilyet pedig szokás szeretni manapság. A borok egy része – konkrétan a mádi dűlők borai – spontán erjednek, a többi bor fajélesztő segítségével igyekszik megszületni. Az eredmény pedig meggyőző, kettőezer-tizenöt száraz borai alapján legalábbis mindenképpen. Ezeket kóstoltuk ugyanis végig furmintfannal, be is számolunk róluk gyorsan a szokásos módon.

Újra itt Telmo Rodríguez remek vörösborának aktuális évjárata, amely nem csupán csípőből hozza a monastrell fajta legjobb tulajdonságait, de igen kedvező árával is fogyasztásra csábít. Nem emlékszem, melyik volt a bor debütáló évjárata, melyik volt, az amelyikkel elsőként találkoztam, ahogy azt sem tudom hirtelen, hogy melyik volt az első, amit itthon forgalmazni kezdtek. A lényeg, hogy ez a bor évről évre bomba vételnek bizonyul és ennek megfelelően elég gyorsan el is tűnik a polcokról, ennél pedig aligha kell ékesebb bizonyíték. Óvatosságból mindig egy üveggel veszek próbaképpen, de eddig sosem okozott csalódást, mehettem  következő palack(ok)ért, már amikor még időben kapcsoltam.

Az Al-muvedre a számos spanyol borvidéken tevékenykedő sztárborász, Telmo Rodríguez egyetlen Alicenté-ből származó "gyermeke". A Délkelet-Spanyolországban található borvidéknek a moscatel mellett a monastrell (Franciaországban mourvédre) a legjellemzőbb szőlőfajtája. A fajta az ehhez hasonló meleg spanyol borvidékeken megbízhatóan beérik, sem savban, sem tanninban, sem alkoholban nem szűkölködik, de jellemzően egyik térfélen sem esik túlzásba. Optimális esetben ezek a borok úgy tartalmasak és gazdagok, hogy nem telítenek el, simán jöhet belőle a következő pohár. (Nem kóstoltam drága monastrelleket, de el tudom képzelni, hogy a fajta jellegzetességeiből adódóan a csúcsra járatás itt könnyen visszaüthet és a fogyaszthatóság rovására mehet.) A spanyoloknál monastrell-ből már alapszinten is megbízhatóan jó minőséget képviselő, élvezetes, kiváló ár-érték arányú borokat lehet kóstolni, pont mint az itt tárgyalt hétvégi áldozat (vagy ez itt).

A bodrogkeresztúri és bodrogkisfaludi borászok, helybéli termelők, ideérkező zenészek, lelkes lakosok összefogásának gyümölcseként létrejött Mindszenthavi Mulatság egy ideje már kötelező program az őszi szezonban. Az esetek nagy részében még a vénasszonyok nyarának megfelelő időjárás kíséretében csordogáló hétvégi fesztivál jellemzően egybeesik az adott évben tett utolsó hegyaljai látogatásommal is. Ilyenkor általában nagyobb baráti társasággal érkezünk és az egész hétvégét hegyalján töltjük, többnyire a fesztivál keretei között mozogva, merthogy a két kis település bőven kínál programot a mulatság péntek estéjére és teljes szombati napjára.

Idén sajnos úgy alakult, hogy részemről csak villámlátogatás lett a komplett hétvégéből és a csapat létszáma is megcsappant, de idén azért nem marad el a beszámoló (tavaly ugyan hárman is a helyszínen voltunk a szerzők közül, de értékelhető jegyzetek valahogy nem készültek :)). A hagyományos, tölgyfa alatt elköltött kései reggeli után a Dereszla Pincészetnél kóstoltuk a nap első borait, majd a Kisfaludi Bárkán prezentált sétáló kóstolón és kerekasztal-beszélgetésen vettünk részt, végül a Tokaj Nobilishez ugrottunk be.

Tar Ferenc a finewines.hu/riesling.hu frissen érkezett, 2016-os - leginkább - belépő szintű rieslingjeinek szentelt egy kötetlen hangulatú bemutatót a Carpe Diem-ben, ráadásul igen baráti áron. A sort három külön borvidéket képviselő német pincék borai alkották: a Leitz Rheingau-ból, a Dönnhoff Nahe-ból és a Weingut Herrenberg (LochRiesling) Saar-ból. Nem képezte a műsor részét, de ha már ott voltam, természetesen Feri ajánlására a sor végére még odaillesztettem egy Heymann-Löwenstein rieslinget is (egyben egy negyedik borvidéket - Mosel - is behúzva), így összesen 11 bor fordult meg a poharamban.
 

(Olvassátok nagy szeretettel vendégszerzőnk, a WSET diploma aspiráns Dámosy Bálint cikksorozatának második részét a rejtélyes és kiismerhetetlen Jura-ról. Az sorozat első része itt érhető el.)

L’Étoile

Château-Chalon után L’Étoile-ba vettük az irányt. Amint az legkésőbb egy párizsi látogatás után mindenki előtt ismertté válik, az Étoile francia nyelven csillagot jelent, és a település névadója valóban egy kis csillag alakú fosszília, amelyet gyakran a szőlőhegyek lábánál találnak. Ne hallgassuk el, hogy mások pedig ugyanennyire biztosak benne, hogy a falut körülvevő 5 domb emlékeztet a névadó csillag 5 ágára.

A Domaine de Montbourgeau-t (9ha) a borászatot 1920-ban alapító Jean Gors unokája, Nicole Deriaux vezeti. Nicole is a lutte raisonnée elve szerint műveli a szőlőbirtokait, de nem kívánja semmiféle organikus minősítő szervezet szabályaihoz láncolni magát. Nicole borai alapvetően hagyományos módon készülnek, ugyanis elmondása alapján a pincéiben nem alakul ki minden évben voile. Ettől függetlenül a Domaine csúcsbora az öreg chardonnay tőkékről származó (némi savagninnel házasított) rendkívül koncentrált L’Etoile Cuvée Speciale (mi a 2012-est kóstoltuk), amely négy év finomseprőn és sous voile történő érlelést követően kerül palackozásra.

Arbois

A borvidék legismertebb borászatát, a Domaine André et Mireille Tissot-t sajnos nem tudtuk meglátogatni, Stéphane Tissot ugyanis előzetesen exkuzálta magát, látogatásunk idején éppen a Concours des vins du Jura-n mérettette meg borait. Arbois főterén viszont üzemeltetnek egy remek borboltot, ahol a forgalomban lévő boraik kóstolhatók. A borászatot Stéphane apja, az algériai háborúból hazatérő André hozta létre 1962-ben, amikor is a család 0,4 hektár szőlőterületén termő szőlőt nem szolgáltatta be a szövetkezetbe, hanem saját maga készített belőle bort. Stéphane a beaune-i borászati tanulmányait követően a kilencvenes évek elején vette át az akkor nagyjából 30 hektár méretű borászat irányítását, majd 2005-től a Demeter minősítésnek megfelelő biodinamikus földművelést bevezetve 50 hektárra bővítette a domaine termőterületeit. Amellett, hogy talán Stéphane-nál senki sem tett többet a borvidék nemzetközi hírnevének öregbítéséért, ő egyben a borvidék egyik leginnovatívabb borkészítője is. Saját nemzetközi hírnevét egy reduktív dűlőszelektált chardonnay-vel alapozta meg, de ő volt az első, aki a 90-es évek végén amfórban készített savagnin naracsbort, a Crémanet Indigéne pezsgője pedig erjesztés alatt lévő vin de paille-t használ tirage likőrként.

Stéphane kísérletező kedve ellenére, hagyományos csendes borai mutatják meg a Jura valódi potenciálját. Utunk alatt itt kóstoltuk a legjobb vörösborokat, mindenek előtt a kénmentes és szűretlen Poulsard sans souffre-t, valamint az öreg (részben 1930-as telepítésű) tőkékről származó Trousseau Singulier-t.

Poligny

Tissot borait végigkóstolva azt gondoltuk, hogy a borvidék csúcsára érkeztünk meg, de hamar be kellett lássuk tévedésünket: Ludwid Bindernagel, alias Lulu (Les Chais du Vieux Bourg, Poligny, 3.1ha) Münchenből Párizsba költözött – eredetileg építészeti karrierjét építendő. Ott ismerte meg élettársát, Nathalie Eigenschenket és vele 2003-ba Arlay-ba települtek át (Ludwig szavaival élve „szüksége volt arra, hogy földelje magát”) ahol vásároltak néhány hektár termőterületet. Filozófiája, hogy a bor magát készítse el a lehető legkisebb emberi beavatkozással („nonintervencionizmus” – ahogy ő mondja), fehérborai ennek megfelelően legalább egy évig erjednek, és „rájuk van bízva”, hogy végbemegy-e bennük almasavas erjedés. Lulu fehérborai a legjobbak, amelyeket a túránk alatt kóstoltunk, mindenek előtt a Côtes du Jura “BB1″ (BB, mint bébé, vagyis az első gyermeke).

Mint valamennyi borásznál, Lulunál is érdeklődtünk, hogy véleménye szerint miben rejlik a Jura hirtelen nemzetközi sikere. A többi borásszal ellentétben, akik a bor minőségével, illetve mindenféle divathullámokkal próbálták magyarázni a gyors hírnevet, Lulu egy sokkal prózaibb okot említett: Sárközy belügyminiszterként egyik napról a másikra rendkívüli módon szigorította az ittas vezetés ellenőrzését, különösen a borvidékeken. Egy kis településekből álló borvidéken, mint a Jurában, ahol jellemzően a helybéliek a szomszédos falu pincéiben, illetve a szőlőben fogyasztják a bor jelentős részét, a külső értékesítés pedig minimális, jelentősen lecsökkentek emiatt az eladási számok. A Jura bortermelői ekkor ébredtek rá arra, hogy hosszútávon csak akkor van esélyük, ha összefognak és elkezdenek a lokális határokon kívülre is értékesíteni. Huszonöt bortermelő (beleértve valamennyi általunk meglátogatott borászt is) ennek megfelelően összeállt és egy roadshow keretében 2009-ben New Yorkban, 2012-ben Chicagóban, valamint Kanadában bemutatták boraikat. Ezen rövid időszak alatt a Jura exportja gyakorlatilag nulláról az összértékesítés 7%-ára emelkedett, bizonyítva ezzel, hogy „jó bornak is kell cégér”. Nem vitatható, hogy a Lulu által elmondottak valóban felkeltették a tengerentúli fogyasztók érdeklődését, de önmagában egy ilyen esemény nyilván nem lehet elegendő ahhoz, hogy a Jura hirtelen az egyik legdivatosabb borvidékké váljon.

***

Nézzük tehát, hogy milyen egyéb tényezők játszhattak ebben szerepet:

Savagnin: A Jura zászlósfajtája

A pinot noirt és chardonnayt a borfogyasztók burgundiai fajtákként ismerik, de a Jurában is évszázadok óta termesztik (egyesek szerint már a 14. századtól), így azok itt is őshonosnak tekinthetők. Ma a legelterjedtebb szőlőfajta a chardonnay (42%), de a burgundiai szomszédtól való megkülönböztetése és saját savagnin védelme érdekében a chardonnayt sokáig alsóbbrendű fajtaként kezelték a Jurában

A Jura tényleges büszkesége (és egyben zászlós hajója) a savagnin blanc (23%). Oz Clarke szerint lehetséges, hogy közvetlenül vadszőlő fajtákból származik. Ezt az álláspontot képviseli Jancis Robinson is, szerinte a savagnin az un. „alapító szőlőfajták” (founder varieties) egyike, amelyektől a mai szőlőfajták többsége származik. Genetikai elemzések bizonyítják, hogy megegyezik a dél-tiroli tramini fajtával, amelyet itthon leginkább aromatikus, rózsaszínes bogyójú alfaja, a gewürztraminer révén ismerjük.

Wink Lorch szerint, ha létezik egy tökéletes házasság szőlőfajta és terroir között, akkor azt a Jura és a savagnin kötötte. A vastag héjú, későn érő fajta rendkívüli módon jól érzi magát a meredek, déli kitettségű, agyagos, szürke-márgás talajokon. Megfelelőbb zászlós szőlőfajtát a Jura nem is találhatott volna: vastag héja révén ellenáll a peronoszpórának és szürkerothadásnak, és bírja a kései szüretet. Magas savtartalma hosszú élettartamú borok készítését teszi lehetővé.

Tanulmányaim során többször hallottam, hogy Jancis Robinson a rieslinget, furmintot, és a chenin blanc-t tekinti a legnemesebb fehér fajtáknak, ugyanis ezek egyaránt alkalmasak kiemelkedő minőségű száraz bor, édes bor és pezsgő készítésére is. Ennek az előkelő csoportnak minden bizonnyal a savagnin is tagja lehetne, még ha az appelláció szabályai némileg korlátot szabnak annak, hogy tényleges potenciálját megmutassa: az AOC Crémant du Jura ugyanis csupán 30% savagnint enged.

Egyedi helyi kékszőlők, amelyekből kiváló gasztro borok készülnek

Nagyon úgy tűnik, hogy a Jura kékszőlői pont azt kínálják, amit a 20. század második évtizedének borfogyasztója keres: friss, üde, mérsékelt alkohol- és tannintartalmú, könnyűivású, ételekkel kiválóan párosítható, de (a szaksajtóban „Jura-mineralitásnak” is nevezett) karakteres borokat.

A Jura mindhárom engedélyezett kékszőlőjéből (pinot noir, poulsard, trousseau) kevésbé tanninos, jellemzően halványabb vörösborok készülnek. A helyi borászok visszafogottan alkalmazzák a tölgyfahordós érlelést, ellenben elterjedt az egész fürtösen történő erjesztés. A palackozás a legtöbb esetben a szüretet követő egy éven belül történik, és a borok elfogyasztásával sem kellene sokkal többet várni. Könnyen belátható, hogy a Jura vörösborai nem ugyanazokra a babérokra törnek, mint burgundiai nagytestvérei.   

A pinot noir-nál is vékonyabb (!) héjú poulsard esetében gyakori a szénszavas maceráció, amely eredményeképpen egy könnyed, kifejezetten gyümölcsös, de üde savakkal rendelkező bor születik és ez a helybéliek véleménye szerint a gamayből készülő ikertestvérénél lényegesebben karakteresebb. Nem egy esetben a poulsardból készült vörösbort rozéként hozzák forgalomba, ugyanis egy 3-10 napos macerációt követően is legfeljebb az általunk sillerként ismert bor színét veszi fel (ezek a borokat „false rose”-nak, azaz hamis rozénak is szokás nevezni).

A trousseau valamelyest „komolyabb” szőlőfajta, de új hordós érlelés vagy a foudres-nél kisebb hordók használata nem gyakori.

Természethű (naturális) borkészítés

A Jura nemzetközi diadalmenetének okát magyarázó leggyakoribb érv a természethű (naturális) borkészítés széleskörű elterjedése.

A Jura organikus borászainak egyesülése, a Le Nez dans le Vert szerint a Jura dűlőinek 18%-a organikus művelés alá esik. Az egyesülés mára több mint 60 tagot jegyez azzal, hogy a tagság évente további 4-5 taggal bővül. Stéphane Tissot egyesületi elnök beiktatási beszédében azzal kezdte a mondókáját, hogy Jura ezen számok fényében Franciaország legorganikusabb borvidéke, és ezt a helyezést a továbbiakban is meg kívánják tartani.

Fontos viszont ezt az érvet azzal is kiegészíteni, hogy itt nem egy divathullámról, a magát trendinek gondoló fogyasztó igényeinek kielégítéséről van szó, hanem egyfajta belső meggyőződésről. A Jura borászai már a természethű borok iránti robbanásszerű érdeklődést megelőzően is alkalmazták ezeket a technikákat.

Egyedi (speciális) borstílusok

A kiváló száraz fehér és vörösborok mellett Jurában számos olyan borstílus és borkülönlegesség található, amelyekkel más borvidékben csak elvétve, sőt az oxidatív (biológiailag érlelt) borok tekintetében szinte alig találkozunk.

A francia szalmaborok közül a Jura-féle vin de paille talán a legismertebb, amely chardonnay, savagnin és poulsard (elvétve trousseau, de soha pinot noir) házasításból készülhet, kötelezően legalább 3 éves érleléssel, amelyből 18 hónapnak fahordóban kell történnie. Tradicionális borászok néha nem töltögetik fel teljesen a hordókat, így az ő vin de paille boraik is oxidatív stílusjegyeket hordoznak. Ilyet sajnos nem volt lehetőségünk kóstolni.

A vin de paille-t az teszi kívánatossá, hogy egyrészt nem kiugróan édes (60 g/l – 120 g/l cukor), továbbá a savagnin komoly savai, valamint az édes borokhoz képest magas alkoholtartalma (törvényileg legalább 14% alkohol) kellemesen kiegyensúlyozzák a maradékcukrot.

Néhány helyi szalmabor nem képes az AOC szabályainak megfelelni, így Vin de France-ként kerülnek forgalomba, a címkén azzal a kiegészítéssel, hogy moût de raisins partiellement fermenté issu de raisins passerillés (részlegesen erjedt szőlő must szárított szőlőből). Stéphane Tissot biodinamikusan művelt öreg tőkékről származó 2008-as Spirale Passerillé Blanc-ját kóstoltuk, nagyjából 8% alkohollal, és valahol 300 g/l körüli cukorral, amelyet a 60% savagnin amennyire csak lehet, kiegyensúlyoz.

A másik különlegesség a macvin du jura. Ezt az erősített bort az ember vagy utálja, vagy imádja, én a túránk legutolsó kóstolója végén váltottam az előbbiek táborából az utóbbiakéba, amikor is Lulu fehér (Le Micmacvin – fele-fele chardonnay és savagnin) macvin-jeit kóstoltuk. A vörös macvin (Le Finot – fele-fele pinot noir és poulsard) már addigra elfogyott, de ígéretet kaptunk, hogy mire legközelebb meglátogatjuk, addigra ismét rendelkezésre áll majd.

A macvin egy két évig fahordóban érlelt marc du jura-val, azaz helyi, sőt az előírások szerint a borász szőlőjéből készült törkölypárlattal erősített (házasított) szőlőmust, azaz mistelle vagy vin de liqueur. A erősítést követően a „bort” 10-18 hónapig érlelik régi tölgyfahordókban (általában foudres-ban vagy kisebb hordókban). Ennek következtében a macvin-ba besimul a párlat, és a domináns alkoholos (törkölyös) jegyek helyébe szárított és kandírozott gyümölcsös jegyek lépnek.

Franciaországban tudomásom szerint mindössze három vin de liqueur AOC található, a másik kettő Franciaország két híres borpárlatjából, Cognac-ban (Pineau des Charentes) és Armagnac-ban (Floe de Gascogne) készül. Utóbbiak viszont pont ebben különböznek a macvin-től, ugyanis az erősítés borpárlattal (fine) és nem törkölypárlattal (marc) történik, ezáltal a Macvin du Jura tulajdonképpen az egyetlen eredetvédett törkölypárlattal erősített vin de liqueur.

A Jura igazi egyedisége és egyénisége viszont a vin jaune-ban nyilvánul meg, amely borstílus néhány elhanyagolható példától eltekintve gyakorlatilag egyedülálló a világon. Sajnos a vin jaune hasonló betegséggel küzd, mint a Tokaji aszúnk: mindenki ismeri, mindenki elismeri, és mindenki szívesen kóstolja, de az értékesítési volumenek messze elmaradnak attól, hogy a borvidék motorja lehessen. Ennek következtében a vin jaune (de a vin de paille is) nem érik el azt az árszintet, amelyet egyrészt az elkészítésükkel járó ráfordítások, másrészt a borok egyedisége és komplexitása révén megérdemelnének.

Ettől függetlenül a Vin Jaune a borvidék legfontosabb terméke, egyszersmind nemzetközi névjegye. Vin Jaune nélkül nincsen Jura, és ezzel a termelők is tisztában vannak.

Családi termelők

Jurában ugyan négy szövetkezet, azaz un. fruitieres működik (amelyek közül kiemelkedő jelentőséggel bír a 135 tagot tömörítő, 270 hektárról termelő Friutiere Vinicole d’Arbois), valamint néhány négociant is található, a minőségi, exportra szánt borok döntő többségét nagyjából 200 családi tulajdonban lévő borász (vigneron) termeli, amelyek közül kevesebb, mint 40 rendelkezik 40 hektárt meghaladó termőterülettel. Stéphane Tissot-t kivéve (aki ugye nem tudott jelen lenni látogatásunkkor) valamennyi általunk látogatott borászatnál a birtoktulajdonos vagy családtag fogadott.

A borvidék szerkezetét leginkább a közvetlen értékesítési számarány szemlélteti, ugyanis becslések szerint a Jura borainak 60%-át közvetlenül a borászok értékesítik a fogyasztó részére saját borászatukban, vagy a számos kis borkiállítás, borvásár keretén belül.

A borvidék ezen jellege a borokban is megnyilvánul. A borászoknak sokkal több szabadságuk van kísérletezése, egyedi stílusok, sőt borfajták megalkotására. Elterjedtek a nagyipari borkészítés számára ismeretlen módszerek alkalmazása (pl. rendkívül hosszú, nem ritkán egy évet is meghaladó spontán erjesztési folyamatok) egyedi erjesztő és érlelő tartályok használata. Ezek a módszerek a természethű (naturális) borkedvelők számára nem ismeretlenek, mégis az a benyomása az odalátogatónak, hogy a Jurában ezen módszerek alkalmazása nem a természethűség dogmáinak elvszerű követéséből erednek, hanem korábbi tradíciók, szokások folytatásából, vagy egyszerűen egyediségre való törekvésből.

***

A Jura nemzetközi sikere minden bizonnyal a fentieknél összetettebb okokra is visszavezethető, így e rövid élménybeszámoló csupán vitaindító szerepét töltheti be, és azt gondolom, hogy még ennél is sokkal mélyebb elemzést igényel annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy első ránézésre a Jurával számos hasonlóságot felmutató hazai borvidékeink mit tudnának a siker receptjéből lemásolni.

(A csillag alakú fosszíliák képet a http://www.dico-du-vin.com oldalról vettük kölcsön.)

A szerző korábbi cikkei:

Svájci bor? Miért ne! (2016. május)

Jura I. (2017. október)

A szélesebb közönség számára abszolút fiatalnak tűnő badacsonyörsi Csendes Dűlő Szőlőbirtokról az elmúlt hét vasárnapjáig pusztán csak annyit tudtam, hogy köszönik szépen, léteznek. Pedig furmintfan, blogunk vastollú élmunkása írt már róluk egy hosszabb bejegyzést a személyes birtoklátogatástól való meghatódottság ürügyén. Úgy tűnik, hogy a száraz tények eladhatóságának növelésére felhasznált cukimacskás kampányképe sem érte el nálam a kellő hatást, ugyanis elfelejtettem hazakattintani. Eddig. Most viszont érdemes lenne, és nem csak nekem, hiszen nem fogom megismételni a birtoksztorit, úgysem tudnám szebben-jobban leírni a tényeket, redundanciának pedig helye nincs. Szóval erre tessék. Ez a bejegyzés pedig arról szólna, hogy végigköptük-nyeltük a birtok hárslevelűit. Kronológiai sorrendben oda és vissza, kettőezer-tizenkettőtől kettőezer-tizenötig. Mindezt az őszi nyárban, szabadtéren tettük meg. Négy bor, négy kor, négy állapot és négy kéz. Ez következik most, a szokásos módon tálalva.

A Böjt Borászatról többször is írtunk pár évvel ezelőtti bor-köztudatba robbanásuk kapcsán, azóta kicsit eltűntek a blog hasábjairól, ahogy úgy általában egri borokról, pláne bikák véréről is ritkábban esett szó. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem járunk nyitott szemmel és a Böjt Gergő és Boglárka 2015-ös évjáratból készített Bikavér éppen ideális apropó arra, hogy megtörjön a jég. Előrebocsátom: megint nagyon jól eltalált borral jelentkezett az ostorosi pince.

(Olvassátok nagy szeretettel vendégszerzőnk, a WSET diploma aspiráns Dámosy Bálint cikkét a rejtélyes és kiismerhetetlen Jura-ról.)

A Jura borvidék mintegy 2 órás autóúttal érhető el Genf nemzetközi repterétől. A genfi tavat Nyonnál nyugat felé elhagyva, a Jura hegység szerpentinjein St Cerge-en keresztül felkapaszkodva, a svájci francia határon végül La Cure településnél átkelve juthatunk el a Jura légdélebben fekvő településére, Lons-Le-Saunier-ba. A borvidék innen mintegy 80km-es szakaszon követi északi irányba a Jura hegység lábát egészen Salins-les-Bains-ig. Célunkat különleges navigációs készségek nélkül sem tudtuk volna eltéveszteni, ugyanis a svájci francia határállomástól kizárólag a 2017-es Tour de France 8. szakaszának méretes sárga jelöléseit kellett követnünk. Viszonylag közel vagyunk itt Burgundiához, a Saȏne folyó másik partján fekvő, a Jurával némi szimmetriát felmutató Cȏte d’Or kényelmesen elérhető lenne egy óra alatt. Burgundia csábításának viszont most ellenálltunk, és két napig Polignyban, a meseszép Les Jardins sur Glantine-ban vertük fel sátrunkat, minekután ezúttal egy számunkra is gyakorlatilag ismeretlen borvidék felfedezését tűztük ki célul…

A Mátrát az utóbbi években még az egyik legígéretesebb magyar borvidékként, titkos reménységként tartották számon. A borvidékben rejlő potenciál persze nem csökkent, de talán már nem olyan nagy titok ez, hiszen az ismertebb borvidékekhez képest olcsóbban elvihető szabad területek egyre fogynak, miközben újabb és újabb ígéretes borászatok tűnnek fel a környékről. A borászok egyesületekbe tömörültek és mind a borvidéken, mind a fővárosban egyre gyakrabban mutatják be együttesen boraikat.
Ilyen új reménységnek tűnik a Dominium Pincészet, akiktől eddig még nem kóstoltam bort, de az első találkozás alapján érdemes lesz rájuk is odafigyelni. Mivel semmiféle korábbi ismerettel nem rendelkeztem a pincét illetően, a honlapról - amely szerint a pincészet büszkesége a syrah, és ettől teljesen függetlenül nekem is egy syrah-ra esett a választásom - tájékozódtam.

A családi borászatban Orbán Tamás a családfő, szőlész-borász, aki igyekszik tenni a tágabb közösség és a borvidék felemelkedéséért is. Orbán Mónika a vendéglátásért, a papírmunkáért és a termelés felügyeletéért felel, ezen túl a borból édességeket is készít. Orbán Dániel jelenleg szőlész-borász tanulmányait végzi a Corvinus Egyetemen, jelenleg a birtok igazgatásával ismerkedik, mellette a marketing és az értékesítés is az ő feladata. A fiatalabb fiú, Tamás, egyelőre a szőlészeti munkákban segít.
A birtok szőlőterületeinek nagysága kicsivel meghaladja a 10 hektárt, amelyek több dűlő között oszlanak meg. Sok fajtával foglalkoznak: sárgamuskotály, ottonel muskotály, szürkebarát, sauvignon blanc, hárslevelű, zenit, chardonnay, rajnai rizling, kékfrankos, cabernet sauvignon, cabernet franc, merlot, syrah, turán. Kísérleti jelleggel fekete leányka, tempranillo és furmint is található a birtokon. A technológiai és kapacitásbeli korlátok miatt nem készül minden fajtából bor, egyébként inkább fahordós vörösek, és hagyományos oxidatív technológiával készült fehérek szerepelnek a kínálatban.
A szőlőművelés és a borkészítés folyamatában elsődleges szempont a természetesség. Nem használnak semmilyen gyomirtót, igyekeznek kiszorítani a vegyszereket, elsősorban a rovarölő, illetve felszívódó gombaölő szereket, és olyan természetes anyagokból készült permeteket juttatnak a szőlőbe, amely a növények immunrendszerét hivatott erősíteni. A kézzel szüretelt termést válogatjuk, a borok spontán erjednek. A vörösek kádakban, 10-15 napig tartó csömöszölés mellett erjednek, majd magyar tölgyből, magyar kádár által készített fahordóban finom seprőn érlelődnek.